Inszeminator blogja

       Soha nem adresszáltam még posztot senkinek. Most teszem meg először. Több oka is van, kiderül a történetből.

       A címzés ezúttal "a Művésznőnek" szól. Fiatal és időnként erre jár, ő tudja miért.

Jegesek és mások             

      Gyerekkoromban a "jeges" az utcasarkon kiabált. Kora reggel persze, és főleg nyári korareggel. Kánikula idején a vödrös asszonyok már az érkezés előtt kis csoportokban beszélgettek, egymástól jól láthatóan, gondosan elkülönülve. Nem sokan gyülekeztek mert hát kinek volt akkoriban hűtője, ami nem is gép volt, nem is fogyasztott semmi áramot, engem viszont valamiféle zömök páncélszekrényre emlékeztetett fából. 

     Vastag, bádoggal bélelt ajtaja volt, hasonlóan vastagon bélelt falai, s e hideget őrző alkalmatosság belül éppen ezért nem is volt túlságosan terjedelmes. Őszintén szólva legtöbben csak a gyorsan romló kannás tejet, némi parizert, vajat, s ha éppen kapható volt, hát némi húsfélét tartottak benne.

     Otthoni jégszekrény híján csak kicsit távolabbról figyeltem a jeges érkezését, akkor sem az áru, inkább a csordogáló kocsiszekrény erőteljes lovai miatt. A kis csoportok sem érdekeltek, bár így utólag most már tudom, hogy társadalmi osztálykülönbségek okán csoportosultak eképpen, mert a Pasarét lakói ezidőtájt igencsak változatosan keveredtek. A kitelepítésből kimaradt úriasszonyok kezében furcsán, esetlen tétovaság kiséretében feszengett a vödör, ezek voltak legkevesebben. Talán hárman négyen lehettek általában s mindig a hátuk megett lóbálgatták szégyenlősen a kopott vedret úgy társalogtak. Le nem tették volna a lábukhoz, mint annyian mások a várakozásban - még mit nem, az ő köreikben, ha már egy közönséges vederrel kénytelen mászkálni az ember, legalább legyen stílusa. Láb mellé...? Prolitempó, felejtsük el...

      De sokszor hallottam a szót, lebiggyesztett szájakból odavetve, prolitempó...Ha valami nem illett - prolitempó, ha túl hangos, túl feltünő, túl látványos vagy egyszerűen csak megvetendő, mert nem felelt meg a környék izlésének, jött a prolitempó. 

      A betelepített funkciunáriusok és egyszerűbb proletárasszonyok, olykor szóba álltak egymással, de rajtuk az idegen terepen való bizonytalanság jegyei látszottak feltünően. A flegmábbak slafrokban olykor csavarókkal a fejükön, mások, akik a jobb házakba, lakásokba való váratlan beköltözést nehezebben dolgozták fel, s egész lényük valami megfutamodásra való készenlétet jelzett, állandó zavarban voltak, leginkább magukba zárkózva hallgattak. Mintha nem hittek volna teljesen az új világ adományaiban, mintha arra gondoltak volna egyszer eljön az idő amikor mindent vissza kell adni.

      A harmadik, a sokszoknyás parasztlánykák kis csoportja, ezeket szerettem leginkább, minden elfogódottság nélkül nyíltan csicseregtek, nekik mindegy volt hol, kinél szolgálnak. Reggel a jegessel incselkedtek sorukat kivárva utolsóként, később a kispiacon a kofákkal vesződtek nap mint nap. Az, hogy házaknál szolgáltak, magasrangú elvtársak, miniszterek másoktól elkonfiskált, vagy rekvirált házaiban, nemigen érdekelte őket. Az elvtársak nem értek rá mosogatni port törölgetni, bevásárolni, egyáltalán - nem értek rá a nép közé vegyülni, mert annak jólétén, felemelkedésén, a szocializmus, az osztályok nélküli társadalom, a kommunizmus építésén fáradoztak.

     Szerettem a jegesek lovait, de leginkább azt a hegyes, a hatalmas jégtáblákat könnyedén aprító csákányukat csodáltam, amit boszorkányos ügyességgel forgattak. Sok évvel később amikor Trockíj gyilkosáról Ramón Mercaderről olvastam, felrémlett előttem a gyilkos szerszám, és nem tudtam elképzelni, hogyan történhetett, hogy a nagy "államférfi és forradalmár"  nem halt bele tüstént a jégcsákánnyal való találkozásban. Egy igazi jegesnek ez nem okozott volna problémát. Nem is ment politikusnak egyik sem. Kiváltságos, tekintélyes ember volt mifelénk a jeges, úr a maga portáján, borravalós, akárcsak az összes szeneslegény. Dél felé a budagyöngyei égrenéző' külső pultjait támasztották, más nem is igen merészkedett ilyenkor a közelükbe.

     Az ószeres is kiabálós szakma volt -"ószereees, cipőt ruhát bútort mindent veszeeek", és közben lapos hátizsákkal a hátukon mászkáltak házról házra. Soha nem láttam, hogy bármelyik bútort is cipelt volna.

     Leginkább a belvárosban jártak amíg lehetett, de néha Budán is megfordultak. Csupa öregember - lehet, hogy egyszeűen csak kihaltak...?

     A "Jegesek", akik a Dunán kóborolnak, az igaziak, máig megmaradtak. Valamikor éppen úgy csodáltam őket, immár jóval idősebb koromban, mint egykor a sarkon kiabáló jegesek lovait. Nem túl nagy hajó, de kecses és erőteljes. Naponta többször fordul a kotró és a partmenti elevátor között. Adott pillanatban, egy kicsit feljebb elereszti az ötszáz tonnás, sóderrel megrakott dereglyét, és akkor nagyon kell figyelni...!

      Dereglyét mondtam, nem uszályt, annak csak azok nevezik akik a parton járnak. A dereglye ilyenkor megáll néhány pillanatra, s elszabadulva lassan visszaindúl sodorirányba. Lassan gyorsulva hozza a Duna vize farral lefelé - a dereglyés már ott áll, várja, hogy átdobjam a körtét. Talán fél kiló sincs, de fából van a körte, hosszú erős madzaggal együtt repül, a madzag végén 28-as drótkötél, s ha a kapcsolat megvan, már csak fékezni kell nyolcasokkal a dereglye gyorsulását, s ha minden jól megy szépen megszelidűl mind az ötszáz tonnájával. Ehhez persze gyors mozdulatokkal nyolcasokat kell tekerni a két bak között, ahol az lassan, sisteregve mint valami dühös kígyó, pattogva tekeredik. Állandó harc folyik a két váltás között, mert nem mindenki tudja nyolcasokkal megfékezni a dereglyét, inkább beiglizik, hogy el ne vigye a sodor. Ilyenkor csak egy bakra tekeri jó hosszan, füstöl és szinte izzik a nyomorult kötél és lokniformára sül a bakon. Az meg hozzá tartozik, hogy a sodrat számtalan helyen megtörik és gonosz tüske gyanánt kiáll. Kikötés közben csak konstatálhatja az ember, hogy megint, na most megint, mert a bőrkesztyűn könnyedén átüt, s csak ha már nyugalmasabb pillanat következik akkor számolhatja össze tenyerén ha akarja az újabb fekete pontocskákat.

     A jeges ilyenkor már messze jár, amint eleresztette a dereglyét, már másokra van bízva annak sorsa. Visszaindul a kotróhoz, vagy ha meglátogatható település akad útközben, egyszerüen kimegy a partra. Kavicsos, esetleg homokos part kell ehhez, mert messziről úgy néz ki mintha valamilyen óriás partra húzta volna a hajótestet. Lendületből fut fel rá és amikor kell, szépen visszaássa magát. Semmi az neki, éppen úgy történik minden mint télvíz idején az összetorlódott jégtáblákon. Billegteti, riszálja magát egy kicsit és már vissza is érkezett a vízre.

      Máig nem tudom, hol van az a Medve ahová én nem mehettem. Sokat beszéltek róla a dereglyések is, akik ha a közelben macskáztak le éjszakára, mindig átjöttek kártyázni a mi hajónk szalonjába. Szépséges vad vidék, így mondták, sok a hal, a vizimadár, tojás meg annyi, hogy eladogatni vagy itókára cserélni tiszta élvezet. Bár, mondták, közel az osztrák határ, akárkit nem engednek oda. Néztem a vidám kártyásokat, hangosan, nekibuzdulva, játszottak, idővel föl sem tünt már, hogy egyiknek sincs meg a tíz ujja, soknak még nyolc kilenc sem, attól függően hányat vágott le a hajókötél. A lapokat tartó kezekről persze, hogy az az ősrégi favágóvicc jut mindenkinek az eszébe, de nem kell balta és fűrész sem megteszi ezt a hajókötél is.

      Kemény munka, de őszinte. Ha tisztelni nem is kell, de ajánlatos jó barátságban lenni a hajókötéllel. Nincs mellébeszélés, gerinctelen majomkodás, mint volt  Műv. Ház tájékán, ahonnan elszöktem. Magad felelsz minden mozdulatodért. Amikor nyár közepén összefutottam két, korábbi tanácsi felettesemmel a kőruton, rácsodálkoztak milyen jól nézek ki. Néhány évvel idősebb cserfes fiatalasszonyok - de jól nézel ki - ámuldoztak - az egyik még a karomat is megérintette óvatosan, mint bennszülött vademberét a felsőbbrendű fehér. Merre jársz mostanában, miért mentél el..? Vizenjáró lettem, ennyit mondtam szélesen mosolyogva - mi mást mondhattam volna?

      Amikor eljött az ideje, a Medvére való indulásé, a fiatal bocman félrehívott. Szerdai nap volt, műszakváltás. Valahol Dunakeszinél álltunk a Duna közepén kikötve. Megkért várjam meg, ő szeretne kivinni a partra. Mindenki elment már, csak ketten ültünk a csónakba, fölfelé evezett egy darabig, aztán behúzta az evezőket. Ebből persze tudtam, hogy hosszabb mondanivalóra számíthatok, és nem tévedtem. Nem mehetek Medvére ez a lényeg, mert..

      Elmesélte, hogy hetente kellett jelentést írnia, de biztosított arról, hogy semmi rosszat nem írt soha. Ahova a jövő héten kell jelentkeznem, ott is megtalálják majd akit kell, mert mindig megtalálják aki titokban irogat. Tudtam én ezt, már régóta tudtam. Szégyelli - mondta kissé pironkodva, de vidéki gyerekként neki nagy előmenetel volt, hogy Pesten fedélzetmesterré léphetett elő egyszerű matrózból - ugye megértem. Nem tudja mi lett volna ha nem vállalja.

      Végre megértettem miért süttetett a hajó szakácsnőjével 12 palacsintát a kutyámnak. Házat is épített neki sajátkezüleg a Muciban, a hajó oldalához kötött vascsónakban, amivel vasmacskát telepítettünk távolabbi tájakon, vagy éppen felszedtük és visszahoztuk, ha tovább álltunk.

      Motorral jártam a csepeli partokat míg végre megtaláltam az új hajómat. Rejtő Jenő figurái lakhattak ilyen ótvarmocsok kopott, színehagyott micsodákon. Állt minden, teljes csend, népteleség. Azt hittem mindenki elment, vagy eltévedtem, de ott is volt egy Muci, megkongattam néhány kővel az oldalát. Fülig Jimmy jött ki személyesen, mocskos matrózblúzban - helyben voltunk. Kievezett értem, aztán levitt a füsttől gomolygó büdös gépházba. Az előző hajón tilos volt oda belépni, igazi illatos úriember volt a gépész, háromezer forintért gyártott betiltott dobóhálókat.

      Lejelentkeztem. A főnök megnézte a hajóntartózkodási engedélyemet, bólintott, kettes kabin - vetette felém szárazon és osztani készült. Már keverte is a lapokat rám ügyet sem vetett. Meleg volt a gépházban, izzadt felsőtestek várták a következő osztást, oldalt egy kis asztalon megcsörrentek a sörösüvegek, valami vonta büfögött odafenn szemben az árral.

      Nem hagytam magam ilyen könnyedén lerázni. Bár hoztam magammal aranyat érő tartalék bőrkesztyűt, de azt ezek nem tudhatják. Igenis jár a munkámhoz. Nem tágítottam a köpcös, bivalyerejűnek látszó embertől. Amikor befejezte az osztást fölnézett.
      Akarsz még valamit...? - kérdezte. Persze, hogy akarok, kesztyű kéne, de új - ha lehet. Rám nézett kissé csodálkozva. Kesztyű...? - ismételte, és körbenézett a vigyorgó, izzadtságtól fénylő ábrázatokon.
     Van egy pár odafönn a havaria ládán, fönn...a harmadik szinten. Az elődöd kesztyűi voltak. Az ujjai még benn vannak, rázd ki belőle...!

       - Antalka néni, a grófnő' egy irodalmi portálon jelent meg, s persze jött a kérdés, hogy mi történt vele?
       - Nem láttam többé, elsodorták az események. Megbűnhődtem a gyávaságomért - enyhítő körülmény talán, hogy a Szabad népet soha nem olvastam - de sajnáltam szegényt, s ennek okán született az alábbi írás.
       - Mivel az Inszeminator blog oldaldobozában már nem szerepel, reprízként elővettem, mert közeleg bizony az elfeledett nagy ünnep. Micsoda nagy ünnep volt édes istenem, a forradalmi ifjúsági napok derekas agyalmányaként volt szerencsénk végigizgulni.
       - Március 15, március 21, és április 4 - ezek voltak ama nevezetes napok, így egybe gyűjtve, hogy a legelső szépen, szerényen beleolvadhasson az ünnepek folyamatába. Az utóbbi kettő azóta szerencsésen lerohadt róla az antifasiszta mozgalmárok mély sajnálatára, de hát ott egye meg őket a fene.

Bűn és bűnhődés

       - Az a szép az egészben, hogy ehhez nincs is szükségem Dosztojevszkijre. Bűnök és bűnhődések ezrével fordulnak elő a világban és akkor még nem is túloztam egyáltalán. A kettő ugyan nem áll arányban, ahogy a józan ember azt elgondolná: ahány bűn, annyi bűnhődés. Még mit nem...?! 
       -  Nagyot téved a butácska józan ember amikor ilyesmit gondol, mert ha így lenne, akkor kimaradt volna ebből a gyönyörű földi banzájból teljes egészében az úgynevezett több ezer éves történelem és sokkal unalmasabb lenne minden, de minden, ami körülvesz minket. Igaz ugyan, hogy a jámbor lelkek naphosszat örömtáncot járnának, és az üdvpolitikusok vakító aranyszobrainak talapazatán pontos időben osztanák a napi erőlevest, de az is megtörténhetett volna, hogy még mindig ott ücsörögnénk a Paradicsomban sóváran fixírozva az almát.

     - Ott volt a polcon az a Dosztojevszkij féle, a nővérem már beleolvasott, de azt mondta szörnyű és inkább abbahagyta. Nekem sem tanácsolta, mert alsós elemisták mesekönyveket olvassanak inkább, a Kincskerső kisködmönt, meg A rab ember fiait, de legalább is a Kököjszi és Bobojszát, és ne ilyen súlyos dolgokat, még akkor sem ha állandóan a bűn mocsarában fetrengenek ahogyan én is.
      -  Ebből is látszik, hogy ő sokkal jobban megjegyezte a vasárnapi iskolában tanultakat mint én, mert tudott idézni olyan dolgokat, amiket én meg sem értettem. Nem féltem a bűntől, mert csak olyasmivel foglalkoztam mint körülöttem a többiek és egyiket sem láttam a bűn mocsarában fetrengeni, még ősz végén sem, a nagy körtetolvajlások idején sem. Tudvalevő, hogy ilyentájt már ki sem dugják meleg szobáikból orrukat sem a kerttulajdonos polgárok, hideg van hamar sötétedik, a levelek is lehulottak többnyire, de a Wilmoskörte dacol a hideggel, szinte jólesik neki, kitart és jól látható, szinte kínálja magát a sötéten nyirkos ágakon.

      - Mégis éreztem valami homályos gomolygást, ami olykor, olykor megindult bennem, s valami azt súgta, ezt talán mégsem kellett volna. Lehet, hogy ez volt annak homályos megsejtése, hogy mégis bűnt követtem el? Ilyen alkalmakkor - lévén mégiscsak okos kisgyerek – elgondolkodtam, benne van ez a Bibliában a parancsolatok között vagy sem? Kikerestem, megnéztem. A Wilmoskörte például nem volt benne - és ha nem volt, hát megnyugodtam, pedig nem kellett volna.

      - Írtam már Antalka néniről, a grófnőről, kit a kóreai háború miatt hagytam cserben. Ebédet hordtam neki a Vadrózsa utcába, s aztán futás végig a Hermenn Ottó úton az iskolába. Egy szerdai napon / minden szerdán fél egy órakor volt örsgyűlés/ kicsit késve érkeztem az eseményre, a többiek már benn ültek szépen egyenes derékkal hátratett kezekkel, a katedrán a pirosnyakkendős uttörővezetőnéni beszélgetett halkan valakivel, nem is fontos kivel, engem azonban kedvesen üdvözölt és megkérdezte merre jártam...?

     - Úgy meglepődtem, hogy egy szót sem voltam képes kinyögni. Tudtam mi lesz a program, mert állandó téma volt az imperialisták, és csatlósaik elleni buzgólkodás és kitartó harc, miközben én egy ittfelejtett öreg népnyúzó imperialistától érkezem és a kezemben az a szatyor, jaj csak arról ne kérdezzen senki, miért járkálok naponta mosatlan üvegekkel iskolába...?

        - Végül is minden jól ment, a korábban kijelölt pajtás megtartotta szinvonalas elitélő előadását, s aztán határozatot hoztunk az amerikai imparialisták és csatlósaik szigorú megbélyegzéséről. Már csak a következő heti beszámolót tartó pajtás megnevezése volt hátra, de ez engem soha nem érdekelt, mert itt a Rózsadomb tetején sok jó, megbízható elvtárs lakott és az osztálytársaim között voltak számosan akik imádtak szerepelni, határozott elemista elkötelezettséggel politikailag megnyilvánulni és főleg idézgetni nyilvánosan a tekinélyes papák tekintélyes ujságaiból. Az uttörővezető pajtás azonban nem vette figyelembe a meredező kezeket, s ezek nagy bánatára határozottan rám mutatott. Téged még nem hallottunk pajtás, legközelebb téged szeretnénk meghallgatni. 

       - Tudtam én, hogy nem lesz legközelebb, mert addig vége lesz a világnak, kihűl a naprendszer és nem kell jönni többé iskolába. Ergo egyáltalán nem törtődtem vele. Jól telt a hét, éppen kitavaszodott, a Vasas pálya feletti domboldalon kifeküdtünk széttárt karokkal a sziklák alatt, hogy az egyre erősödő nap minél jobban érhessen, miközben az a hülye Janika átmotorozott rajtunk a Gilerájával gázfröccsöket adva, ami az alapjárati egyszerű brummogás után rengeteg szétfröccsenő nyálzuhataggal járt, aztán fociztunk éjjel nappal, és egyszercsak kedd este lett. Egész éjjel forgolódtam, éreztem, hogy valami nagy hazugsággal kell most előállni.

       - A mumpsz, mely kiváló betegség volt ilyen alkalmakkor, már nem jöhetett számításba, még az ősszel eljátszottuk kettesben az öcsémmel, aki felfedezte, hogy a mi kis aluminiumdobozos néprádiónkon valami véletlen folytán az éberség kijátszásával fogható Bécs autofahrenunterwegs cimű déli adása. És abban nem volt gyíjaló gyíjaló gyíja trap trap, ja de szép idő a vacsoraidő, meg völgyvidéken és hegygerincen át sem volt, nochdaczú még Sztálin elvtárs kedvence  Szúlikó sem.

     - Hajnaltájt kifeküdtem meztelen hassal az ágyam mellé, mert valami hasfájásfélét kellett szimulálnom, jobb nem jutott az eszembe.  Mire a nap felkelt már vacogtam rendesen, s Anyám kezelésbe vett. Kamillateát főzött, rengeteget, mind meg kellett innom, és beleegyezett, hogy aznap otthon maradjak, csak Antalka néninek vigyem fel az ebédjét, mert az nem maradhat el. Délután pedig át kell mennem Róhm doktorhoz, akit ilyen semmiségért mégsem lehet ideszalajtani. Csak valami múló rosszullét lehet, mondtam vigasztalóan Anyámnak, hogy ne nagyon aggodalmaskodjon, aztán felszaladtam Antalka nénihez a Vadrózsa utcába, onnan pedig Róhm doktor rendelőjébe a Pasaréti út Gábor Áron utca sarkára, hogy a várószoba szép nagy zárt üveges könyvszekrényét bámuljam a manóval, aki benntről vigyorog miközben ujjacskájával pajkosan figyelmeztet : "könyvet még Neked sem adok kölcsön".

      - Róhm doktor kedves ember volt, tökéletesen értett a gyerekek nyelvén, ismerte a trükköket, hazugságokat,s éppen ezért rendelt majd minden bajra beöntést, ami egyszerű házilagos gyógyszer, nevelő hatása pedig meglepően sikeres. Az ő gyerekkorában még valószínüleg ismeretlen volt a logopédia, mert minden létező beszédhibának gyakorlójaként, sokszor egyáltalán nem értettem mit is akar mondani. A beöntést természetes kiutalta, és másnap reggel arra ébredtem, hogy csak összegörnyedve tudok lekászálódni az ágyamról. Rettenetes fájt a hasam, alul is felül is, mindenhol, és egyáltalán nem értettem az egészet. Hiszen tegnap még semmi bajom sem volt. Délután persze, már korán ott görnyedeztem a váróban, szemben a gonosz irígy törpével, akit mostmár képtelen voltam kedélyes manócskának látni. Újabb beöntés, valami fertőtlenitővel, vagy micsodával kombinálva, és már nem volt erőm többé felmenni a Vadrózsa utcába.

      - Így jött el a szombat délután, kínok és gyakori beöntések között, Apám a bútorokat tologatta a padlósúrolás szükséges helyzetei szerint, nyitva volt ajtó ablak, fáztam. Anyám rekamiéján ültem reszketve egy bilin, bömbölt a kis zöld néprádió, Apám időnként abbahagyta a súrolást, figyelt, Rákosi beszélt szociááálizmusról, nagyszerű felszabadulásunk ünnepéről, nagy tanítónk népünk atyja Sztálin elvtárs elévülhetetlen érdemeiről. Anyám időnként megkérdezte van e már valami, de csak a fejemet ráztam. Nem volt már bennem semmi csak a fájdalom. Este átjött Rohm doktor, megvizsgált, abbahagyatta a beöntést, beszélt a szüleimmel de csak a kóhház szót értettem. Ránézett az órájára, komoly volt és még azt is értettem, hogy jó akkkoh höhtön holnap heggel....

       - Mint valami üdvözítő megszabadítást úgy vártam a vasárnap reggelt. Én kész voltam mindenre, legfőképpen az indulásra, tiszta alsóneműt kaptam, semmit nem ettem, az is megnyugtatott, hogy aznap nem Apám prédikál, de a második harangszó után már tudtam, hogy valószinüleg csak Istentisztelet után kerülhet rám a sor. Addig is jobb ha bemegyek szépen a vasárnapi iskolások közé. Ott görnyedtem azon tanakodva, hogy van e ma úrvacsora, vagy sem. Kiszökhetnék, és beleshetnék a templom nagyajtaján, megvan e terítve az úrasztala, mert akkor bizony szemvedéseim nem érnek véget az Istentisztelet befejeztével. Amikor pedig végre felzengett a himnusz, megkönnyebbülten kerestem Apámat a tömegben. Ismerős orvoshoz mentünk a János Kórházba, bosszúsan csóválta a fejét, korábban kellett volna - mondta, s alig egy negyed óra múlva már megszabadulhattam a fájdalomtól. Nagyszerű dolog belezuhanni a sötét öntudatlanság állapotába, amikor a gondoktól teljesen megszabadul az ember.

      - Ütemes tapsra ébredtem, valahonnan távolabbról érkezett, hasonló volt az előző napihoz, de itt más hangok is belekeveredtek...éjjenrákosi, éjjenapárt, éjjenrákosi éjjenapárt, meg valami üvegcsörgés, aztán egy női hang ami egyáltalán nem illett az előbbiekhez...

      - Nézd, hogy meredezik a kis aranyos, és milyen kék...és a másik: hagyd már ne pöcköld már... nem rugó az...még fájhat neki...Hirtelen távolabbról egy idősebb: nem szégyellik magukat, ostoba némberek...?...És megint az első...Mit fáj az magának öreganyám...!..nem teszek kárt benne.....Nézd ébredezik, hallottam újra a második hangot és résnyire nyitottam a szemem. Hatalmas szines selyemvirágok közeledtek, kicsit sötétebb is lett, és a selyemvirágok között két óriásvalami készült pont velem szemben kibuggyanni, és akkor a másik oldalamon is közelebb hajoltak ugyanolyan selyemvirágok, de azok csak úgy magukban minden buggyanás nélkül, és ekkor újra megszólalt a harmadik, hogy hagyják már békén azt a szerencsétlen gyereket, szégyeljék magukat, nem ő tehet róla, hogy idehozták a női osztályra.

      Egyetlen szemvillanás alatt tisztában voltam a helyzettel. Betoltak anyaszült meztelen kéken meredezve a női osztályra, hogy ne zavarjam odaát az ünnepi beszédeket. De legalább betakarhattak volna a szentséges Atyaúristenit...! Ahogy rájöttem a valóságra, számolni sem kellett, jött a megváltó sötétség. Valószínüleg elájultam. Néhány nap múlva felkelhettem, a nővér ki akart segítni a folyosóra, de már messziről láttam néhány virágmintás sétálgatót és visszahőköltem. Na nem, oda nem, inkább meghalok. 

     -  Végül is szinte kisurrantam a kórházból, amikor kellett, és sokáig kisért a bűntudat Antalka néni miatt. Többé nem is láttam. A koreai háború tombolt tovább, megbélyegeztük és határozottan elitéltük rendes időközönként az imparialistákat és csatlósaikat, megjöttek a csivitelő koreai árvák is, akikkel később csehszlovák mackónadrágok, és az általuk szánkónak használt ruháskosarak ügyében remek üzleteket lehetett kötni, s nekem még sokáig összerándult a gyomrom, s száraz, élettelen karóvá merevedtem, ha rózsamintás selyempongyola tűnt fel a közelemben.

   - Antalka néni szerintem a koreai háború áldozata lett, illetve az én gyávaságomé...

   - Elemista koromban ebédet hordtam egy rózsadombi grófi családnak. Padtársam családjának hordtam, egy tágas, rejtelmes szagokat őrző sötét házba. Odakinn tél volt magas hó, a vastag kárpitok, behúzott lomha függönyök miatt a világítás nélküli elhanyagolt szobákban nappal is félhomály, s a helység ahol leraktam az edényeket, mintha egy hideg váróterem lett volna. Körben emberek ültek némán, amint beléptem elhallgattak.
- Útáltam a feladatot, egyáltalán nem voltam meghatva, hogy egy történelmi névnek vagyok padszomszédja, s az ő családjának, s személy szerint neki is hordom az ebédet -éspedig nap mint nap. Néha muszáj volt összeverekednünk - hol ezért, hol meg amazért, de szerintem mindketten éreztük a helyzet fonákságát, s legtöbbször talán ezen érzelmi zavart feloldandó öltük egymást.

    - A pasaréti ref.egyház kicsiny, alagsori mosókonyhából átalakitott szükségkonyháját a Torockó téren Anyám feladata volt felügyelni - egyéb dolga nem volt - itt is csak az adminisztrációval volt elfoglalva. Fellázadtam, hiába laknak közel az iskolához - hiába látszik legalkalmasabbnak emiatt is a közreműködésem, elegem van belőlük. Az ifjú sarj ott böfög mellettem egész dálután, és akkorákat fingik a káposztától, hogy majd kiesek a padból.
     - A politikai helyzet gyors változásai megoldották a számomra kellemetlen helyzetet. A homályban várakozók, mint sok mindenki más, egy hajnalon útrakeltek. Sokan mások is persze, olyanok is akiket "átvett" a népi hatalom, használt egy ideig aztán szemétre vetett. Sokszor csak egy szebb fekvésű lakásért kellett eltüntetni a tulajdonosokat. Sokféle családot ismertem, az is tanulságos, mi történt velük esetleges visszatérésük után, hogyan érvényesültek képességeik által, vagy hogyan semmisültek meg mindörökre.

     -  Antalka nénit kis kerülővel értem el, szófogadó jó gyerekként teljesitettem a feladatot, talán sajnálatból, mert ő is öreg volt mint az ingyenkonyha többi megalázott kuncsaftja. Tulajdonképpen a reformkonyha  ősét is tisztelhetném az intézményben, mert sárgaborsó, bab és egyéb száraz illetve zöldfőzelékből állott a napi menű, egy félkarika őszibarack feltét kiséretében.
     - Ez járt mindegyikhez és minden nap. Holland adomány - nagyon egészséges. Antalka néni egy porcelán alátétre különitette el ez utóbbit - desszertként, uzsonnára.
     - A szakácsné - valamikor jobb helyeken szolgált, talán értett is hozzá - a mosókonyha üstjében keverte hatalmas, embernagyságú közepén lyukas nagymosásokhoz használatos kanállal az örökös főzeléket. Na jó leves is volt néha, azt is sokat kellett kevergetni. Kazánház, szenespince, óvóhelyek voltak még ezen az alsó traktuson, itt gyülekeztek délfelé kopott kis rókaprémes kujncsaftjai az ingyenkonyhának. Fehér cérnakesztyűs kezét legtöbbje szégyenlősen muffjában rejtegette, ( kéretik igazi muffra gondolni: honi soit qui mal y pense ) részint annak hiányosságai valamint koszos állapota miatt. S mit nem voltak kénytelenek átélni és elszenvedni e kopottas cérnakesztyűk..? - kifejezetten gömböc formájú szakácsnénk ugyanis, az egyikben felismert korábbi munkáltatóját, és kéjesen törlesztett...
      - Na tartsa ide öreganyám – rikkantotta, s amaz remegő kézzel tartotta az üveget, mely a forró masszától azonnal szétdurrant. Zs...a szakácsné orditott, hogy itt nincs addig osztozkodás amig fel nem takaritja. Anyámnak feltűnt az orditozás, lement rendet csinált, de azt is megtudta, hogy a gonosz nőszemély kifejezetten utazik némelyekre. Zs.. a budagyöngyei piac égrenéző' nevezetű talponállójában, töltötte délutánjait, ott meghallgatták, nem úgy mint a munkahelyén az egyházközségben, ahol időnként szemére vetették mértéktelen italozását. Honnan volt pénze? Senki sem tudta. Néha meglestük amint hazaérkezvén megállt a lépcső tetején, s a korlátba kapaszkodva tanakodott .Azt kellett eldöntenie, hogy háttal megy lefelé, vagy fejjel.
      - De minden esetben négykézláb. Gyakran választotta ez utóbbit, s fizika törvényeit meghazudtolva gurulás nélkül simán leért az alagsorba.

    -  Antalka nénit nem tudta megalázni, neki más jutott. Már néhány hete hordtam fel a hegyre az iskola felé de kerülővel a neki szánt ebédet - egy nagy ház alagsorában lakott, ahol az alagsori folyosóról kisebb szobák nyiltak, valószinüleg a személyzet számára - amkor a kis folyosóra belépve sürű füst fogadott. A télire odahelyezett leándereknek sem tett jót, Antalka nénit pedig kifejezetten sajnáltam, mert köhögőrohamokat kapott. Csak rövid ideig talán néhány óráig állt üresen a ház máris megérkeztek az uj tulajdonosok, s munkához láttak. Nagy hangerővel erélyesn intézkedtek, s szigorú tekintetek kiséretében sompolyogtam az alagsorba. Á, nem rossz emberek, hidd el nekem - mondta, csodálkoztam, hogy nem is haragszik rájuk.Vagy csak nem mutatta..?
       - Az alagsor, csak később népesült be - a kis szobákba mintha különböző családok költöztek volna, odafenn pedig fúrtak faragtak épitkeztek. Antalka néni sem értette miért hagyták ott a háza alagsorában, miért szakitották el a családjától, lányától unokájától, aki éppen érettségire készült. / tudom, hogy letette, aztán kőművesnek tanult, épitkzésen dolgozott, majd szakmunkásként jelentkezett egyetemre épitészmérnöknek, és az is lett. Az arisztokrácia legjobbjai közül sokan megtették e kacskaringókat - panasz nélkül, a nevük a neveltetésük vagy hagyományaik miatt. Másokból meg ömlött a panasz segitségért könyörögtek szánalmasan../

    - Egyik délben tarkapongyolás megtermett asszonyság állta utamat, az alagsori folyosón - hova, hova kisöcsém...? Kezében cigaretta - szájából még kérdezés közben is dőlt a füst. Úgy állt elém, hogy képtelen voltam ekkora tömeget kikerülni. Süket vagy...? - kérdeztem valamit. Ebédet, hoztam Antalka néninek, tessék elengedni.
     - A nő felcsattant - kinek hoztál te micsodát? Megismételtem, erre még dühösebb lett. Ennek a vén szajhának hozol te ebédet - kicsoda vagy te...? Nem vettem észre, hogy Antalka néni időközben kinyitotta az ajtaját - hozzám jött, kérem, engedje, sietnie kell az iskolába - mondta csendesen.
     - A nő eltaposta csikket és felorditott hát még ez is, hogy nem tud végre megdögleni az ilyen reakciós vén dög! Antalka néni a grófnő, kék szemeivel nyugodtan állt az ajtóban, nem volt benne semmi arisztokratikus - amikor beléptem kistányérra helyezte a fél őszibarckot, s egy ezüstkanál kiséretében a komódjára helyezte. Nem először történt, hogy leültetett - volt, hogy siettem, akkor elszaladtam, de most leültem, s feleltem minden kérdésére. Nem beszélt az incidensről - úgy tünt nem foglalkoztatja. Csak később tudtam meg, hogy a szomszédasszony meg a férje az ő szobájával bővitené a kiutalt lakrészt. Majd ha meghalok, azt csinálnak amit akarnak - mondta, s legyintett.

   - Tulajdonképpen jót tett mindkettőnkkel a goromba szomszédasszony. Antalka néni kikérdezte a leckémet, meséltetett, s amikor megtudta, hogy svájcban is laktam nagyon megörült. Annak már kevésbé, hogy elfelejtettem a nyelvet. Tiz német szót naponta meg kell tanulnod ezután. Kikérdezte. Nagyon fontosnak tartotta, hogy tanuljak, ezt már ezerszer hallottam másoktól is otthon is, de amit ő mondott mindig szivesebben fogadtam. Ki tudja miért...? A kis szoba tele volt könyvekkel - ő németül és franciául olvasott a magyarok mellett.

   - Dél felé nem vártam meg amig sorra kerülök az ebédosztásnál - elsőnek álltam a sorban, felrohantam, zománcostányéromat - kiraktam a hóba. Mi is a konyháról kosztoltunk. Siettem, mert Antalka nénitől rengeteg érdekeset lehetett tanulni. Belelapozhattam a könyveibe, s amikor már jobban megismert, súlyos hatalmas képes albumokba is. Nálunk is voltak könyvek, de másfélék - inkább versek , regények, irodalom. Itt órákig tudtam volna lapozgatni, mert hagyta, s végül maga siettetett az iskolába. Közben folyt a kóreai háború, s mi minden örsgyűlésen hoztunk egy újabb határozatot az imperialisták elitélésével  kapcsolatban. Úgy elitéltük őket mint a huzat - és minden örsgyűlésen, már már csupa megszokásból.
       - Március vége felé rám került a sor, hogy megtartsam a heti politikai összefoglalót. Az osztály nagy része betelepített pártemberek leszármazottjaiból állt, nekik könnyen ment az ilyesmi, semmiség - szerepelni is szerettek, de az uttörővezető pajtás kipécézett, azt mondta: Téged is szeretnénk már végre hallani pajtás - tartsd meg te a jövő heti beszámolót...

    - Én úgy voltam ezzel a feladattal, hogyha ez a rettenet bekövetkezhetett, akkor semmi dolgom, mert úgyis vége a világnak, de ha nem, hát akkor összedől az iskola, esetleg kitör a harmadik világháború. Nem kell énnekem ezzel foglalkoznom. 
     - Szerdánként tartottuk az örsgyülést, és én kedden este megbetegedtem. A szokásos évi mumszszot már kilőttük, maradt valami hasfájásféle, amit doktor Rohm doktor egyszerű beöntéssel szokott kezelni. Felvállaltam. Néhány nap szédelgés - közben másra testálódik a kóreai háború - igy képzeltem.

    - Aztán túl jól sikerült - kórház lett belőle, egy hosszú történet elinditója, s mire felépültem Antalka néni eltűnt. Az alagsorban diadalmas munkáltok folytak, s a leánderek leveleit belepte a por.

Kezdhetnék már végre.
Rajtam nem múlik semmi. A gerendákat rendesen kiékeltem, a főnök is rendben találta, megveregette a vállam. Jól esett.

Nem szeretem ezt a hajnali fagyos szelet.
Jeges eső is esik, ráfagy síkos csillogással mindenre, de kesztyűt nem lehet használni.

Ide biztos kéz kell.

Úgy érzem befogadtak. Nem az a zöldfülű vagyok már mint nyáron, amikor idevezényeltek.

Eleinte tartottam egy kicsit az itteni szolgálattól, más ez mint ami volt a korábbi helyemen, zárt közösség, nagyon egymásra vagyunk utalva, mindennek előírásszerűen kell történnie.

Nagyszerű kollektíva – így mondják.

Amióta pedig megnősültem, valahogy még jobb lett a helyzet.

Ilon gyereket is akar minél előbb, ragaszkodik a három fiúhoz, de én csak minden másnap vagyok otthon.

Huszonnégyórás a szolgálat, megértette.

A vonaton ismerkedtünk meg, mellém ült.

Nem húzódott el mint mások, amikor meglátják az egyenruhát.

Inkább közelebb hajolt.

Mi ez a szag? – ezt kérdezte.

Ismerős - ápolónő vagyok odafönn, ott már sokszor éreztem, de magán hogy lehet?

Akkoriban jártam felcsertanfolyamra, ott ragadhatott rám, el is mondtam neki.

Á, hát akkor maga is egészségügyis, és fölnevetett.

Bólintottam. Igyekeztem minél kevesebbet beszélni.

A szüleinek már így mutatott be – szakmabeli.

A szürke egyenruhát persze nem tudták elfelejteni.

Szekéren mentünk a községházára, ő ült elől a kocsis mellett fehérben.

Szép volt. Sokan álldogáltak a keritések mögött, de az út mellé már nem áll ki senki integetni

A szekér is csak úgy magában zörgött, muzsika nélkül.
Pedig szokásban volt.
Bort is vittünk, hogy legyen mit kínálgatni útközben, de csak intettek.
Az asszonyok szerencsét kívántak Ilonnak, velem senki nem törődött.
Igaz hátrébb ültem a kocsiderékban egy deszkán.

Hiányzott a hegedűszó, az nagyon is hiányzott.

Ilon sokat sírt később emiatt, nem így képzelte.

Olyanok voltunk mint a halottasmenet…

Szent-Mihály lován esküvőre, nohiszen….

A lakodalomban is csak heten voltunk.

Kaptunk egy kacsát a nászomtól, azt ettük.

Mi ketten a combját, nem volt valami hatalmas. A bőre is ráégett, de volt.

A többiek a maradékon rágódtak, aztán koccintottunk.

Ebben a pocsék időben hajnaltájt, muszáj olyasmikre gondolnom amik elterelik kicsit a figyelmemet.

Persze figyelek azért.

Nagyon is.

Egy szemvillanást is megértek, egy félmozdulatot.

Amikor az orvos megállapítja a halál beálltát, akkor vége a feszes vigyázzállásnak.

Szinte jól esik a mozgás.

Az ügyfél már hidegebb mint korábban volt, de még nem merev.

Ha több van akkor persze tovább tart minden.

Rátesszük az aluminum tepsire, én kiverem a gerenda mellől az ékeket – gyorsan kell csinálni.

Ilyen időben persze befagynak mind.

A tizedes ezalatt a kocsi mellett vár.

Olyan ez mint az ócskások kétkerekű kordéja.

Ha végeztem, elhordják a gerendákat, visszateszik a lyukra a vaslapokat, mi meg ketten, a tizedes meg én, eltoljuk a kocsit a kórház oldalához. Ott kell tárolni, ott amúgyis vannak néha halottak.
Öregek, kólikások, vitézkedők.
Sietni kell, még sötét van, senki nem láthatja.

Hogy hova kerül aztán a szállítmány, nem tudom, nem az én dolgom.

Lehet, hogy ki a nagy temetőbe az út túloldalán.

Valaki kér, s mert aki felnéz rá, s bízik benne, mindenét mi éppen van neki bátran odaadja.

Sokat, legalább is az ő mértéke szerint. Hosszú ideje gyűjti apránként - mert céljai vannak. Egy hét, és úgyis visszakapja, semmi az – örül, hogy segíthetett a csodált, megszorult nagyembernek.

De a korszellem mást diktál. Nem kapja visssza, mert hiszékeny volt, hitt a szép szavaknak. Hazudozást, felejtést, elévülést kap a jussa helyett, hogy a végén a hazug tiszta lap is előkerüljön.

A bocsánatos bűnök korszaka virágzik. Az összetörtek, a meglopottak egyfelől, s a magas piedesztálról prédikálók másfelől, kiknek szószéke szartengerben áll.

Már az sem tetszett, hogy némely irodalmi oldalak szinte társkereső, társkergető' intézményekké váltak (talán éppen ilyen szándékkal alakultak ), de, hogy olyanok vadászterepévé is, kik némi tehetséggel kimagasodván a nyájból, némely aléltak zsebeiben kotorásznak erkölcsi prédikációjukat öblögetve, azt nem gondoltam volna.

Naívitás volt, elismerem.

Mindennapi semmiség’ csak egy haikut ér:

Amikor..

…sarudat oldja,

híven csókolja lábad,

rejtsd el aranyad…