Még mindig Budavár, csak másképpen. Most éppen a Mátyás templom közelében a sarkon. Bencét várom, pénzes automatát keres. Alig látszik a templom a sűrű álványzattól, nem is bámulja senki, nem is fényképezi, nincs rajta semmi érdekes. Mindig Mária jut róla eszembe, kinn is, meg benn is, de inkább odabenn, ha zene is szól, legalább orgona. Na nem a szűzanyáról van szó, egy másik szűz, inkább aggszűzről, ahogy némely gonoszkodó kolléga olykor kíméletlen módon aposztrofálta.
Vadvízországban járunk, a Chinoin gyógyszergyárban, nem a Homoki féle filmben, ahol mindenki józan, mert komoly dologról van szó. Vadvízországban ötliteres uborkásüvegben készül a vadvíz műszak előtt, fele fele arányban. Fele víz, fele tiszta szesz, aztán telerakjuk az emeletes fermentáló tornyokat krumplicukorral, adunk még hozzá valami izgalmi löttyöt, amitől beindulnak a baktériumok, és akkor két nap nyugalom. Dolgoznak a baktériumok, csak a vadvízes üveget kell gyakrabban feltölteni. Sok a végzett gimnazista errefelé, bőven van idő felkészülni az egyetemi felvételire.
Idősebb szociáldemokrata szakik, akik persze útálják a kommunistákat és mogorván rejtőzködnek, titkos összejöveteleket tartatanak a különböző kémiákban - így nevezik számozva a különböző üzemrészeket. Kecses kis szekrénykéikben nagyszerű itókákat tárolnak felcimkézve, és meghívják egymást délutánonként egy kis kóstolgatásra. A sikerültebbekből aztán haza is visznek a preparált biciklivázban. Tiszta dolog ez, a kis csapocskák rendesen fertőtlenítve vannak, senkinek semmi baja nem történhet. Alkalmas helyen vannak, a pumpát is rögzitik, a portásnak sincs semmi kifogása.
Egy ilyen kvaterkázós délután, amikor híre jött, hogy a kémia tízben nagyszerű keverés ízlelhető, kollégáim egyedül hagytak Bélával a kopottas helyiségben. Meglehetősen új voltam e helyen, más feladatom nem is volt mint Béla egészségi állapotát figyelnem, hallgatnom kellett folyamatos rikácsolását, szinte tombolt az ütött kopott kalitkában. Béla, öntudatos állami kanáriként megbízhatóan tette a dolgát. Ha szénmonoxid került a helyiségbe, hanyattvágódott, szabályosan feldobta a talpát. Na ilyenkor kellett közbelépni és a saját pálinkakészletéből néhány csöppet a csőrébe tuszkolni. Mert Bélának saját mentőládája volt, "Béla pálinkája" felirattal. Senki nem dézsmálta soha, vadvízországban nem volt értelme pálinkát lopni.
Már már kivágtam volna a francba kalitkástul mindenestül, mert szokatlan erővel dalolászott a dög az utazókalitkájában, mintha érezte, vagy tudta volna, hogy műszak után hazaviszi a kisfőnök, mert másnap május elseje és munkaszüneti nap lévén nem kell benn maradnia.
Ekkor jelent meg az ajtóban Mária. Hol vannak a többiek...? - kérdezte, és én a szokásos hazugsággal feleltem. Na jó - mondta Mária, mondja meg neik, hogy holnap a megbeszélt helyen találkozunk. Maga is jöjjön - tette még hozzá, és már fordult is kifelé, amikor utánaszóltam:..engem ne várjon. Én nem megyek. Dehogyis nem jön mondta Mária - kötelező...!
Szigorú volt a hangja, és ugyanakkor bizonytalan. Asszonynév nélkül létezett ebben a férfibirodalomban, szürkén, negyvenesen, mindig félrecsúszott harisnyában. Szürke volt és érdektelen, azt a kevés rúzst amit néha használt, akár a fülére is kenhette volna. Hallottam időnként gonosz megjegyzéseket, melyek persze a háta mögött hangzottak nagy röhögések között és néha megsajnáltam.
Nem kötelező - szóltam vissza. Nincs rá törvény, tehát nem megyek. Mária kiment, de tudtam, hogy visszajön, bosszantásul mondtam amit mondtam. Nagyra volt vegyészmérnöki rangjával, de itt csak ténfergett a tudományával. Az öreg szakik tudták amit tudniuk kellett, nem volt szükségük Máriára. És vissza is jött valóban, és megpróbálta elmagyarázni, hogy a munka ünnepe azért van, hogy a munkások megünnepeljék és felvonuljanak. Maga pedig munkás, tette még hozzá, hogy jobban értsem a fejtegetését. Annyira nevetséges volt az egész, hogy elnevettem magam. Alig két éve szabadultam, mit akar tőlem...? - éppen tőlem...? Hagyjon békén, nem megyek sehova, mondtam ingerülten, talán kicsit túlozva is, ő meg riadtan szinte félve meredt rám az ajtóból. Szégyedltem magam amikor elment.
Amikor harmadszorra is visszajött, a szeme könnyes volt. Leült a szemközti lócára, a szája széle megrándult és nem tudott megszólalni. Hallgattuk Bélát, az állami madarat, aki egyre vidámabban rikoltozott. Mindent tudok magáról - mondta Mária, és hirtelen kitört belőle a zokogás. Apró kis zsebkendőjével próbálta törölgetni ráncos szemealját, sokáig csak nézett, nem tudtam eldönteni elszántan, vagy könyörögve, s végül Bélára tekintett a fejem fölé és megszólalt.
Egyedül vagyok. Csak két öreg szülőm van. Rajtuk kívűl senkim, senkim sincs, csak a kórus a Mátyás templomban. Ott énekelek, és ezt itt tudják. Nem tudom, honnan, de tudják. És az állásomba kerülhet. Megmondták. Szemtől szembe, kíméletlenül. A szüleimnek nincs nyugdíja, én tartom el őket, a kórus pedig - itt egy kicsit elmosolyodott, a kórus az életem. Jöjjön el kérem...
Másnap reggel rámmosolygott amikor megindultunk az Ajtósi Dürer soron. Oldalt rendőrök és munkásőrök álltak egymás kezét fogva. Mind hátréb kerülve eltávolodtam Máriától s amikor már nem is láttam hirtelen átbújtam az elvtársak kezei alatt. Nagy riadalom támadt, de csak kiabáltak, egymás kezét nem merték elengedni.
Kimentem a Thököly útra, aztán elsétáltam abba a Baross téri presszóba, ahol zónapörköltet lehetett kapni már koradélelőtt. Nyitva volt. Csendben, józanul, feltünés nélkül, mit sem törődve a haladó világ ostoba ricsajával. Marhapörköltet rendeltem tarhonyával, meg egy pikkoló világost. Jó volt, vöröses, zamatos, és a tarhonya sem volt széjjelfőve.
Idáig már nem hallatszott a haladószellemű munkásosztály zászlódíszes, zajos ünneplése.
Utolsó kommentek