- Ó, a lovak, a lovak, az okosak szépek, a finomak....Mindig szerettem volna ló, vagy lovak közelében lenni, esetleg birtokolni, érezni, hogy megtűr maga mellett, mert érdemesnek tart a barátságára. Sajnos azonban hajlamos vagyok a csavargásra, a hirtelen elhatározásokra, s ezt semelyik se venné jónéven én meg folyvást csak szégyelhetném magam. Hogyan magyarázhatnám meg neki, hogy nem hagytam el hűtelen, csak most egy kicsit másfele vágyakozom, ilyet egy női lény sem visel el pusztító háború nélkül, nemhogy egy igazi ló. Van rendes istállóm - ez manapság kincs - egy üres szobám is, ahol egy magányos lovászt is elszállásolhatnék, de momentán nem telik saját lovászra, se kicsire, se nagyra, magam kéne helyt állanom imádottam mellett, de akkor ki fog helyettem csavarogni.?
Városban ritkán kerül lovak közelségébe az ember, s ha mégis megtörténik az maga a csoda. Velem az operaházban történt meg Gardelli mester jóvoltából, a Manon Lescaut próbái, s később megannyi előadása alatt. Olaszként vendégkarmesterként érkezett, a mester, s elbűvölte a fél országot, elsősorban persze az Operaházat nagy O-val, mert fényt, temperamentumot, friss levegőt hozott az áporodott korabeli magyar mindennapokba. Alig két éve szabadultam, s ha állást kerestem valahol, a jelentkezési lapnak mindig volt egy hátoldala amit nekem ki kellett töltenem. Sokszor előfordult, hogy ha csak megforditottam, s írni kezdtem, már hallattam is az elutasítást - köszönjük, már betelt a létszám, vagy valami hasonlót...
Az operaházban szó sem volt ilyesmiről. Ritka madár volt a fiatal statiszta, láttam amint Gardelli mester egyik próbán felém mutogat, s valamit megbeszél Mikóval a rendezővel. Fiatal voltam feketén olaszos, így lett belőlem Des Grieux lovag másolata és én szöktettem el Manont abban a fényes hintóban, keresztül vágtatva esténként a szűk szinpadon. No persze sok mindenre odafigyelt a mester, mert már a kezdő képben, ahol a rendezői balon négy katona kártyázik, oda is be lettem osztva, s néhány pillanattal később egy fiatal szőke szépség társaságában sétálgattam.
A hintóban is vele utaztam mig át nem értünk a színpad túlsó oldalára, ahol szinte azonnal elvezették a két gyönyörű jószágot. De addig, illetve azelőtt...Nem érdekeltek a színpadi machinációk, az ármány és a szerelem, mert ezen idő alatt, mi a lovakkal voltunk elfoglalva. Zeneértők voltak, az bizonyos. Elfogadtak néha egy két kockacukrot, tűrték a becézést, simogatást, de csak addig, mig nem közeledtek az indulás pillanatai. Ahogy múlt az idő, egyre jobban belejöttek szerepükbe, figyeltek éberen, fülüket igazgatták, az ügyelő is csak odakérdezett, kész a hintó..?,s ők megindultak épp a legjobbkor gyors vágtában, hogy a panorámafüggöny oldalában kerülőt tegyenek a sötét túloldalra.
A "Párizs lángjaiban" hasonló volt a helyzet - zászlós ember vágtatott keresztül a szinpadon, de ehhez kellett a lovas ügyessége, a ló bátorsága és bizalma, mert neki tudnia kellett, hogy átvágtatván a vakító fénnyel borított színpadon a túloldalon a sötétség várja, a sötétségben két ismerős aki elkapja a kantárszárat és megnyugtatja. Egyszóval az operaház szinpadán szerettem bele végleg a lovakba, s hiába morgott majd minden előadás alkalmával a szolgálatos kellékes, aki ott állt a hintó mellett vödörrel, lapáttal, és borongott, hogy ez a két muzikális dög mindig az utolsó előtti ciffernél borítja be sötéten párálló hatalmas gombócokkal a színpadot. Szegény kis kellékes, soha nem járt kék köpenyével előadás alatt a világot jelentő deszkákon, nem tudta mi az a lámpaláz.
Volt ott még valaki akibe muszáj volt beleszeretni az előadás során, de nagyon - a szépséges Manon. Elszökik ugyan egy gyenge pillanatában a fiatal lovaggal, dehát a " ó amikor a szerelem tavaszi kertje üdén virágzik" , akkor még jó és szép az üde szerelem de bizony a tavaszi kert hamar elvirágzik és akkor immár jól jön Geronte mester, a gazdag mecenatúra. És persze megint lehet kicsit unatkozni, de most már csillogó ékszerek között, s ilyenkor mindig előkerül valahogy a régi kedves, és fura dolgok történnek a budoárban. Ebből lesz a baj, mert lelepleződés van és elfogatás, és Geronte, a tüneményes Maleczki Oszkár tombol és elhurcoltatja a szajhát, mert az megérdemli. Manon pedig menekül szegény a ligeti oldalon..../ mert van az Operaháznak városi és ligeti oldala, ezt mindenki tudja. Van, ha még van rendezői bal, ami neked ott fenn a jobb oldalad, meg rendezői jobb, stb...de sokkal egyszerűbb a városi meg a ligeti oldal....a gyengébbek kedvéért...Ez egy nagy titok. Vagy mostmár mégsem. ?/ Manon menekül, mert tudja, hogy mi lesz a sorsa, de jövünk mi is, derék katonák, és elkapjuk. De el ám...Dr. M.László úr a Szxyzy vállalat kitünő revizora meg én. Kezeinkkel óvatos mozdulatokkal illetjük a szépséget és kivezetjük a szinpadról.
- Az első zenekari kosztümös próbáig ez így is történt, de amint kivezettük a színpadról a gyönyörű vad szépség Házi Erzsi kitört. Eddig nem szóltam puhányok - ez nem elfogás, küzdeni akarok, ha ez így megy elszököm és akkor ki megy délamerikába...? Értitek...?ÓÓóóóóóóóóó drága művésznő, imádjuk Önt, ezen ne múljon az előadás sorsa.
- Volt még igazítani való a jeleneten, a kellő idóben pedig Dr. M. L. revizor úr és én berohantunk, és derekasan megküzdöttünk a vadmacskával. Tombolt, toporzékolt szaggatta magát - a küzdelmet hátunk megett Maleczky Oszkár basszbariton gúnykacaja kisérte, Lescaut a báty Melis györgy képében fennhangon siránkozott, Des Grieux szintén, eszét veszejtve, s mindez Puccini fortissimójába csomagolva, maga a dráma, a tökéletes izzó dráma... s egy idegen hang, nem a színpad felől, a zeneker irányából kiáltozva - Va bene cosíííí...va bene, bene, magnífico sivított Gardelli mester elismerése a zenekaron át...Csak azok a nyomorult tölcséres, szélesszájú, órmótlan fapuskák ne lettek volna, melyek folyton lecsúszkáltak a vállamról és össze vissza kalapálták a térdemet. Házy Erzsébet kipirultan, lihegve támaszkodott az ügyelőpultra - jól van fiuk, köszönöm, ennyi épp elég lesz.
"......és akkor a tarka illatos táj mélyén, az erdő egyik hasadékán át megcsillant valami, valami sejtelmes, valami tündökletes, mintha egy mesebeli tenger reszketeg fodrai táncoltak volna az ember szeme előtt: a Ladoga, a Ladoga végtelen jégmezeje....Aztán kiértünk a tópartra és megláttuk a lovakat.
A múlt év decemberében történt. A finn előörsök maguk mögött hagyták a vuoksi erdőt, és Raikkola pusztulóban lévő erdőségeinek pereméhez értek. Az erdő tele volt orosz csapatokkal. A Karél-félsziget északi szakaszán lévő szovjet tüzérség, csaknem teljes egészében, menekülve a finnek szoritásából, a Ladoga felé vetette magát, abban a reményben, hogy lovat és felszerelést hajóra raknak, és a tó tulsó partján biztonságba helyezik magukat. A szovjet kompok és vontatógőzösök azonban késlekedtek, holott minden órányi késés végzetessé válhatott, hisz kemény, vad hideg állt be, a tó egyik percről a másikra befagyhatott, a sissit- osztagokból álló finn csapatok pedig beszivárogtak már az erdő kanyargós útjaira, körös körül fenyegették már az oroszokat, hol oldalról, hol hátulról támadtak rájuk.
A harmadik napon félelmetes tűzvész lobbant lángra a raikollai erdőben. A tűz gyűrűjébe zárt emberek, lovak fák, irtóztató hangokat hallattak. A sissit-ek nekiugrottak a tűznek, lődözték a tűz és a füst falát, minden kiutat lezártak. A szovjet tüzérség lovai, lehetett vagy ezer, a rémülettől megvadulva nekirohantak a tűznek és széttaposták a lángok és gépfegyverek ostromgyűrüjét. Sokat elemésztett a tűz, de jó részük leért a partra és belevetette magát a vízbe....Azon a helyen a tó nem nagyon mély, nem több mint két méter, de a parttól vagy száz lépésnyire hirtelen megmélyül. Mivel szűk helyre szorultak - a part azon részén meghajlik és kis öblöt képez - , a mély víz és a lángfal között, összatorlódva reszkettek a hidegtől és a félelemtől, és nyujtogatták a nyakukat a víz fölött. A parthoz legközelebb esők, mert hátukban ott fenyegetett a tűz, megbokrosodtak, ráugrottak a többire és harapva rúgva akartak helyet csinálni maguknak a vízben. A tülekedés hevében csapott rájuk a fagy.
Éjjel északi szél ereszkedett. / Az északi szél a Murmanszki-tengerről szál fel, mint valami angyal, elsüvíti magát és ebbe a föld tüstént belehal./ Dermesztő hideg támadt. Egyszerre csak felhangzott az a jellegzetes , üvegcsilingeléshez hasonló hangrezgés, és a víz befagyott. A tenger a tavak, folyók, mind mind így fagynak be, szinte egyik percről a másikra, mert egyik percről a másikra borul fel a légkör egyensúlya is. Még a tenger hulláma is úgy marad ahogyan felcsapott a víztükörből, hajlott hullámmá válik amely beledermed a levegőbe.
Mikor másnap az első perzselt hajú füstös képú sissit osztagok óvatosan kiléptek a tópartra, az elszenesedett erdő még meleg hamuszőnyegén, hátborzongatóan csodálatos látvány tárult a szemük elé. A tó fehér márványtükréből száz meg száz lófej emelkedett ki. Mintha csak valami hóhér bárdja kaszálta volna le őket. Csak a fejek emelkedtek ki a jégpáncélból. Mindegyik a part felé fordult. A tágra nyílt szemekben még benne égett a rémület fehér lángja.
....aztán beállt a tél, az északi szél elfújta a havat, s a tó jégtükre mindig oly tiszta, oly síma volt, mint valami jéghoki pálya. A véget nem érő szürkés derengésben , úgy déltájt, Merikallio ezredes katonái le-lejártak a tóhoz letelepedni a lovak fejére. Mintha csak egy körhinta falovai lettek volna. Maga Bosch is festhette volna ezt a képet.....
......Vasárnap reggelenként a sissit-ek a raikkolai lottalá-kban gyűltek össze, megittak egy csésze teát, aztán leballagtak a tóhoz. ( A sissit-ek a finnek felderitői, az erdei háború farkasai. Csaknem mind fiatal, serdülő korú, sőt akad köztük gyerekember is. Sillanpaa hőseinek magányos és hallgatag utódai. Egész életüket az erdők mélyén töltik, úgy élnek akár a fák, a kövek, az erdei vadak. ) Leballagtak a tóhoz és rátelepedtek a lovak fejére. A harmonikásuk rázendített egy laulu-ra, a Vartiossára, az őrszem dalára. Birkaprém köpenyükben, fejükön hosszúkás bőrsüvegükkel, kórusban dalolták a szomorkás laulu-t a sissit- ek, aztán a fagyott lósörényen ülő harmonikás végigfuttatta ujját a billentyűkön, és akkor rákezdték a Reppurin laulu-t, Karélia szent madarának a kakukknak a dalát.....
Aki most azt meri kérdezni mi köze egymáshoz a két történetnek....? - annak elárulom. Az évszám. A magyar kiadás évszáma. Sokszor nagyon unalmas ám az öltözőben várakozni. Sokan kártyáznak, mások olvasgatnak. A Jéglovak fejezet után nagyon vártam a következő Manont. Kifejezetten a hintó eleven lovai miatt.
Utolsó kommentek