n 

   - Már nem volt éppen fiatal, sőt már már a nyugalmi állapoton is túljutott, és lassan elkövetkezett a bocskorok visszaszolgáltatásának ideje.

   - Szálkainé kicsit mogorván figyelte az idő múlását, de hiába próbálta letagadni, már benne járt a korban.

   - Hát igen – eleinte még jönnek, sompolyognak a legények, de nem csak ők – hajaj - csillogó szemeikben a vágyakozás lázas tüze , s lecsitulván, egy újabb bocskorral fizetnek a szép éjszakáért. Szép, míves darabok ezek, mert nem adja olcsón a mennyei boldogságot. Ilyen örömök és testi megkönnyebbülések  máshol nem tapasztalhatók, nincs a világnak olyan szentélye ahol hasonlót találni, nem is érdemes keresgélni még a legcifrább templomban sem.

   - Aztán elmaradnak a bocskorok, szűkebb esztendők következnek, s bekövetkezik az az időszak, amikor muszáj leakasztani egyet egyet a mestergerendáról, ha erős kívánalom gyötri valamely fiatal ruganyos fickó láttán.

   - Szó sincs persze semmilyen bocskorokról, csak az a gonosz nagyanyja példálózozott a történettel, mely egyre gyakrabban jutott Szálkainé eszébe.
   - Még hogy bocskorok…! A világ nagyot változott. Nincs már mestergerenda, a régi szép időkre, már csak csíkos dunyhái és hasonlóan csíkos lepedői emlékeztették Szálkainét, azokat mosta, vasalta szenvedélyes szeretettel, mintha az időt szerette volna megállítani.

  - És most ellopták azokat a szép csíkos lepedőket. Kinn hagyta őket a ház mögött, hogy a hajnali frissesség beléjük lopózhasson – kedvelte a jó illatú friss lepedőket – de reggelre kelve amint kiment, hogy kosárba gyűjtve összeszedje őket, csak a madzagot találta, még a csipeszek jó része is eltűnt.

   - Sárkány! Az a veres istencsapása – villant Szálkainé eszébe a lehetséges tettes. Csak neki juthat eszébe ilyen gyalázat. Kerülte, nem szerette, nem állt szóba vele, hiába ólálkodott körülötte az a ragyás dög már évek óta. Soha nem engdte a házába, hát ellopta a lepedőket, mi mást tehetett?

   - Alig egy hete, amikor Mariskapusztára tévedt egy kis bodzázásra, jól megfigyelte, s később jól összeakaszkodott vele. Hangos ricsajra lett figyelmes a közelben, hát odamerészkedett. Hallott már Sárkány dolgairól egyet, s mást, s most döbbenten figyelte mit művel néhány röhögcsélő kamasz örömére.

   - Kutyát szereztek valahonnan, valami kiéhezett kóbor ebet. Sárkány jól megetette, aztán drótot tekert a hasára. Elszorította erősen, és engedte, hadd zabáljon még kedvére, amig teheti. Nem sokáig tehette. Először csak rohangált eszeveszetten, aztán a földre vetette magát, hányt, hosszan nyöszörgött, visított, végűl nagy kínok között kimúlt.

   - Szálkainé, nem mert közbelépni, félt a kamaszok haragjától, ha Sárkány egyedül van, talán felpofozza, de így ebben a nyüszítő, ördögtársaságban nem mert mutatkozni.
   - A pofon azonban nem ment ki az eszéből, s néhány nap múlva, amikor összetalálkozott a ragyás vigyorgóval, na akkor megtette. Sárkány nem is csodálkozott. Látta az asszonyt a bokrok mögött, jórészt neki szólt a műsor, azt mondta csak kedveskedni akart egy kicsit.

   - Egy döglött kutyával? – visított Szálkainé.

   - Az való magának – nevetett a vörös – másra már úgysem futja…!

   - Az asszony, mert tartott még a bodza szezonja, tovább járta a a határt, s egyszer az öreghegy tájékán, betévedt egy elhagyott portára. Szinte a csenevész erdőben épült valamikor, s mintha az erdő most visszakövetelte volna a magáét.

   - Ablaktalan magányos ház, az udvart fölverte a gyom, a padlásajtó is leszakítva. Nem mert bemenni, csak az udvar elvadult bodzáiról gyüjtötte a fekete szemeket, s amikor végzett, erőt vett rajta a kiváncsiság. Kis előtere is volt a háznak tele törmelékkel, őzek bogyóival mocsos üvegcseréppel.
   - Ahogy beljebb ment, a bogyók is sokasodtak, valamiféle éji szállása lehetett az óvatos vadaknak, de csak az egyik szobában, a nagyobbikban.
   - Üres konzervdobozok, reklámujságok halmaza virított a másikból,s amint belépett, rögtön tudta hol van. Téglákon álló dikón virítottak csíkos lepedői, az ő csíkos lepedői, az összes, gondosan elsimítva, de már jóval koszosabb állapotban, mint valaha is voltak. Az ő csíkos lepedői, a híres „orosz” lepedők.
   - Régen nem jártak nála a kárpátaljai asszonyok akik a lepedőket hozták, ilyet nem is kapni errefelé.

   - Számon tartották, mint jó üzletfelet, s csak olyankor jöttek, ha ismerős vámos állt a határon. Eltelt már néhány év, hogy színüket sem látta, őrizgette, gondozta a maradékot, belenyugodott, hogy soha nem látja már őket, s a bocskorokra gondolt.
    - Mindig van egy utolsó, mely valahogy lekerül a mastergerendáról…