Vöröskalap

- maga egy vérnősző barom, Pontyi!

- én ?

- maga…maga, és lop is, tudom!

- ne mondjon ilyet…

- mit ?

- hogy vérnősző, azt se tudom mi  az!

- én sem, de tegnap hallottam egy kuncsaftól, ahogy egy másiknak mondta és az meg nagyon bólogatott, hogy igaz, mert valami versből van. Nem sokat értettem belőle. A verseket amúgy sem szeretem. Sose tudtam megtanulni az iskolában.

- akkor se mondja, inkább nézzen rám. Nem látja milyen alázattal bámulom magát?

- meg a téli körtét, tudom… Hozzá ne nyúlon…!

- nem bízik bennem Hannácska?

- nem. És hagyja már azt a Hannácskát,  megőrülök tőle. Útálom, hallani sem szeretem főleg ahogy maga mondja…Irma vagyok, és az is maradok…És ne bámészkodjon itt, menjen a dolgára!

 - olyan jó itt magánál – elnézem ahogy rakosgat, ahogy beleönti azt a sok krumplit a rekeszbe.
 - hogyan bírja azokat a dög nehéz zsákokat, én úgy sajnálom magát Hannácska!

A nő összehajtogatta az üres zsákokat, begyömöszölte a pult alá, aztán kiegyenesedve fenyegetően felhatalmasodott a pult mögött. Kerek arca még vörös volt a nehéz rakodástól, a szemei szikráztak, fél kézzel agyoncsaphatta volna szegény Pontyit de tűrtőztette magát.

 - parancsol valamit? – ha nem – ne ide járjon melegedni, mert hívom a férjemet!

 - jaj, ne, az isten szerelmére, tegnap már eleget kaptam.

 - biztos megérdemelte! Na menjen már ne toporogjon itten, elíjeszti a vevőimet

A férfi töprenve bámult kifelé egy koszos oldalablakon. Odakinn kövér hópelyhek ingáztak önfeledten. Némelyek megkapaszkodtak a vásárlók hajában és vitették magukat

 - esik a hó…

- végre – sóhajtott a nő, aztán némi bűntudattal még hozzátette,

 - nincs melegebb kabátja Pontyi?

A férfi visszafordult az ablaktól.

 - na látja, maga meg Pontyinak nevez, pedig igazi nevem is van.

 - azt mondják maga valami arisztokrata volt…

 - az nem, csak gróf.

 . olyasmi mint az hülye pofa a mágnes Miskában?

 - olyasmi.

 - tényleg az volt?

A férfi most eljött az ablaktól.

 - már nem emlékszem.

 - na jó, mostmár elég volt tűnjön már el, nem érti?

 - két szép retket szeretnék, egészséges!

Aprópénzt vett elő filléreket, csinos kis oszlopot csinált belőlük a tenyerén.

 - két szép retket szeretnék, mondta és gondosan válogatott a fekete gumók között, majd hirtelen meggondolta magát. Ujjai végét finom mozdulattal simogatta egymáson, mintha viszkettek volna és körülnézett.

 - nem, inkább két hagymát, szép nagyot! Jó nagyokat, mert szeretem, ha ég tőle a gyomrom Melegít. Persze, ha nem veszi tolakodásnak engem csak magácska tudna felmelegíteni igazán. Lehámoznám azt a durva bekecset, meg a két szvettert, összebújnánk és már nem is fáznánk egy csöppet sem.

A nő döbbenten állt, térdig halinában – kezében kigyulladtak a hagymák…

 - az anyád úristenit, te nyavalyás csavargó…

A férfit az ajtóban érték utól a hagymák, valami bele is gabalyodott a félig leszakadt zsebébe, még reccsent is egyet az a rossz zseb, egy táblácska volt, csörögve hullt valahol  messzebb a pocsolyába:

- MÁK, DIÓ, DARÁLVA IS KAPHATÓ!

Fölvette, letörölte kabátujjával a sarat és visszaindult vele a boltba.

 - visszahoztam a táblát Hannácska…Kezét csókolom művésznő!

A pultnál elegáns vöröskalapos nő próbált szatyrába rázni egy fél sütőtököt, legalább ötkilósat. A gróf odasomfordált.

- meg tetszik engedni?

Amaz rácsodálkozott a fura alakra, olyan szemekkel, mintha már látta volna valahol. Bizonytalan mosoly volt az arcán.

 - udvarolgatok a művésznőnek – mondta Pontyi cinikus hunyorítással a pult felé.

Amikor sikerült elhelyeznie a méretes darabot, kezének finom csuklómozdulatával tartotta vereskalap elé. Mint divatos belvárosi ékszerész a választott rubinkollekciót és meghajolt.
 - A nő ekkor már bizonyos volt benne, hogy felismerte. Ő az, a kisebbik Gattvay. Egy pillanatra kedve lett volna ezt ki is mondani, de észbe kapott. Hogyisne – eszébe jutott a színház. Tegnap a társulatin neki ígérték a második szereposztást, hivatalosan. Mindenki hallotta, és  nem a szereposztó díványon, ahol már annyit csalódott.
 - Igen, az ifjú gróf egy kicsit hóbortosnak látszik. Lehet, hogy nagyobb színész még nála is?
 - Ez most a nagy alakítások, az őszinte szerepjátszások ideje. A megmaradás ideje, ahol egyre nehezebb megkapaszkodni, mert özönlik az utánpótlás és mindenki aki érkezik nagyobbat kénytelen hazudni, mint az elődje.

 - Vöröskalap apró pénztárcát varázsolt elő elegáns szürke muffja mélyéből, a finom ujjacskák zöldszínű papírost csíppentettek, s a bekecsbe és minden egyebekbe burkolt eladónő  felé nyujtotta, aki igazából Irma volt.

 - elég lesz drága?

 - öt húsz…meg lesz elégedve művésznő drága. Ilyen finom tököm már rég nem volt.

Vöröskalap elpakolta apró pénztárcáját, leemelte a pultról tele cekkereit, melyek éppen a padlóig nyúlottak finom kezeiben.

 - leér a földre- mondta töprengőn - kibírja ez hazáig?

Kissé meglengette őket s éppen úgy nyúltak mint a similabda a padlót érintve.

 - ennyi rengeteg tököt…minek ez nekem?

 - tessék csak elvinni nyugodtan…finom az…Meg tetszik látni jó édes, még lopják is.

 - ne mondja!

 - de, de, ez a lakli tolvaj tegnap is elvitt egy felet…Egy fél tököt!

 - één Hannácska? Csak nem gondolja komolyan..!

 - de igen igen, megszámoltam.

Vöröskalap lopva a férfira nézett. Hát idejutottunk. Úritököt lop egy Gattway a piacon? Sütőtököt? 
 - Még emlékezett arra a Martinis plakátra ahol mintha a fiatal gróf pohárral a kezében társalogna a teniszpálya szélén. Nem ő volt persze, csak hasonlított a képre. A lányok  is tudták ezt a Baár- Madasban és mégis mind imádták, még a polgáristák is. A fiúk meg utánozták ahogy a poharat tartja.

 - Pontyi döbbenten előrehajolt, majd kiegyenesedett büszkén. A táblácskát úgy szorította sovány melléhez mint valami becsületrendről szóló oklevelet.

 - nem vagyok tolvaj! – kiáltotta s egy megvető mozdulattal belevágta a táblácska hegyes végét a legközelebbi sütőtökbe.

MÁK, DIÓ DARÁLVA IS KAPHATÓ

Vöröskalap mosolygott – ez maga az élet. Majd felnézett a lompos alakra.

 - Magának sokkal hosszabb a keze – nem segítene?

Pontyi mámorosan kapott a hatalmas similabdák után, s kifelé indultak az üzletből

 - Pá, kedves…

 - kezét csókolom művészelvtársnő…

Halinacsizma duzzogott, mert rá sokkal kevesebb figyelem jutott, mint arra a grófi trógerra, nem is vette észre, hogy az ajtón himbálózó táblácskát a amaz egy könnyű mozdulattal megfordította.

 - ZÁRVA