- Honnan szerezte ezt a bort tizedes? - kérdezte Vadnai százados, amint újra beleszagolt kis kopott bádogpohárba. Forgatta, újra beleszagolt és elismerően csettintett. Ez olasz bor - nyilván maga is tudja. Már negyedik éve nem ittam ilyet.
- Károlyi nem válaszolt, a kis kerek dobkályha lassan kihűlő parazsát nézte és mosolygott. Esteledett.
- Nem akartam megsérteni - folytatta a százados - de amikor meglepődöm valamin, többnyire őszinte vagyok.
Nyilván az emberei csencselték valami olasz dezertőrrel, remélem fegyvert, vagy lőszert nem adtak érte...
- Pénzért vették - felelte kurtán Károlyi tizedes.
- Koronáért? - csodálkozott a százados.
- Azt hiszik ér még valamit. Mindent eladnak, mert az ő pénzük még annyit sem ér.
- Fegyvereket is...?
- Leginkább lőszert, mert hazafelé tartanak. Nem akarják cipelni, vagy eldobálni. Innen a szomszédból is eltűnt két századnyi cseh, s még csak nem is keresik őket. És... csak hogy tudja százados úr, tőlünk is folyamatosan hazaindulnak. Már az őrséget sem tudom rendesen kiállítani. azt hiszem vége a háborúnak, de, hogy ennyire csúfos véget ér magam sem gondoltam.
- Nem sajnálja a főhadnagyi rangját, a kitüntetéseit ? - mihez kezd ezután a zűrzavar után?
- Visszamegyek tanítani Zilahra, a családom talán még ott van - merengett károlyi. Oda helyeztek tanítani, amikor nem tudtam kifizetni a kauciót és mégis megnősültem. Dacból tettem, egyáltalán nem szerelemből, mert hamar megúntam a háborút, a sebesüléseket, hülye nagyképű kardcsörtető hátországi főnökeimet.
- Bátor ember maga főhadnagy - mondta elismerően a százados - ismerem a minősítését, komoly előmenetelre számíthatott volna de eldobta magától.
- Van egy fiam is azóta - merengett Károlyi - az többet ér minden minősítésnél.
- Vadnai százados feje kissé előrebillent, szeme lecsukódott. Károlyi gyakran látott efféle pillanatnyi kiesést, bor nélkül is - várt, tudta néhány perc múlva visszatér a tudata, de már nem ugyan oda. Felállt rágyújtott, kiállt a fedezék leszakadt ajtaja elé, s az október végi estét leste..Felhő egy tenyérnyi se, csak az olasz csillagok ragyogtak fenségesen, s kissé elszomorodott. Azon töprengett, hogyan lehetne rávenni a századost, hogy kövessék a cseheket, s hazainduljanak. Mocorgást hallott a háta megett, visszafordult.
- Holnap lemegyek a kápolnához, szeretném, ha velem tartana - szólt a sötétből a százados hangja. Szerezzen még vagy két embert, több nem kell, és ne hozzanak semmi felszerelést, csak kulacsot. Hátha találunk valahol iható vizet.
- A fehér falú, félig bedőlt tetejű kápolna alig egy kilométernyire, magányosan állt a völgyben. A szemközti olasz állásokból időnként lebotorkált valaki egy kisebb batyuval - ezt jól lehetett látni a magyarok oldaláról, s noha lőtávolon belül volt, a csomagos katonát senki sem háborgatta. Az utóbbi napokban azonban Vadnai százados hiába figyelte a túlsó hegyoldalt, senki nem mozdult, még a jól kivehető lőállásokból sem. Pedig messzelátóval figyelte, s nem akart hinni a szemének. Elmentek volna? Már napok óta ez a lehetőség izgatta, és valami gonosz szándékot sejtett.
- Elmentek azok - morgott mellette Károlyi tizedes - nyugodtan lemehetünk.
A sziklás hegyoldal már lassan felmelegedett, talpuk alól laza omladékok indultak lefelé, veszélyes terep volt, a hatalmas testű százados alig tudott megállni a lábán. Kisebb nagyobb sziklák meredeztek ki gonoszul elállva az utat, de a százados örült némelyiknek, mert kissé megpihenhetett a fedezékükben. Nem bízott az olaszokban, jó célpont lehet a hatalmas testével, már kezdte megbánni a vállalkozását. Legelől, vagy ötven méternyire tőle, Károlyi tizedes haladt az egyik katonával. Gyakorlott, ügyes mozdulatokkal használta ki a nehéz terep adottságait, s jóval hamarabb leért a völgyecske sík szélére. Várt egy kicsit, míg a többiek beérték, s egy mozdulattal jelezte, hogy bújjanak a sziklák mögé. Amikor mindenki elhelyezkedett, fegyverét előre tartva a kápolna napsütötte keleti, épen maradt oldalához osont. Visszanézett, hogy minden rendben van e, s aztán megindult a déli oldalra, ahol a bejáratot sejtette. Az épület sarkánál hasra feküdt, lassan előrekúszott, ott már látta a ledőlt torony maradékát, melyen egy olasz katona feküdt.
- Károlyi felállt, megindult a katona felé. Fegyvert nem látott a közelben, nyugodtan megtehette. Az olasz felült, hanyag mozdulattal tisztelgett, mintegy köszöntésként, s az előremeredő fegyvert látva unottan legyintett. Károlyi meglepetten viszonozta a köszöntést.
- Dove sono soldati? - kérdezte, egyébre amúgy sem futotta volna.
- ...ora sono lontani - válaszolta szomorkásan a katona. Lekászálódott a romos tornyocska oldaláról, s a bejárat felé intett.
...venga. Soldati feriti...
- Károlyi követte a kifordult ajtajú bejárat felé, s belépett utána a kápolnába. Homály, és éles fénycsíkok. A beszakadt tető gerendái között sütött be erősen a nap. A bűzt ami megcsapta az orrát, csak néhány pillanat múlva vette észre ahogy a néhány megmozdult testet is a szanaszét szórt szalmán.
-...altri?
- ...gia molto lontani - legyintett a katona, s egy feltérdelt férfire mutatott. - officier...
Károlyi körülnézett, s aztán kiballagott a romos, rémesen büdös épületből. A kápolna oldalánál intett a többieknek, s azok mintha látványosságra sietnének egyhamar oda siettek. Rangidősként Vadnai százados lépett be, de rögtön meg is torpant a látványtól. Csak miután kissé megszokta a büdösséget, akkor lépett közelebb a térdelő officier'-hez.
- Ezek maguk alá szartak, vagy mi - fordult Károlyihoz ingerülten.
- Egyik sem tud járni - felelte amaz - úgy látom magukra hagyták őket.
Az "officier" ekkor közelebb kúszott, lassan, egészen közel, és megérintette a százados kulacsát. Vadnai dühösen csapta el a kezet. Károlyi a mozdulatot látva, kissé megharagudott a századosra, leakasztotta a sajátját. Intett a két kisérő katonának, s azok ugyan így tettek. Az olaszok mohón ittak, mint akik napok óta nem jutottak vízhez, s amikor vissza akarták adni a kulacsokat, a tizedes leintette őket. Vadnai százados csodálkozva pillantott rá, nem értette a nagylelkűséget.
- Van elég kulacsunk odafenn -vetette felé a tizedes, s most már vizünk is lesz, tudom hol találunk. Az olaszok elmentek, nincs aki vigyázza.
- Rendben - mondta Vadnai, és kifelé intett. Elegem van ebből - mondta keserűen.
Károlyi is megfordult, hogy kövesse a századost, de az "officier" elkapta a zubbony szegélyét, s feltartott mutatóujjal jelezte, hogy még akar valamit.
Beletúrt a szalmába, kicsit kotorászott, s egy rongyba csavart valamit húzott elő. Óvatosan bontogatta, mint feltett kincset, s a tizedes felé nyújtotta. Az erős napfény aranyként csillant meg a tárgyon, de Károlyi rögtön látta, hogy csak réz. Egy kicsiny rézkalapács. Talán másfél arasz de semmivel se több. Finom, míves fanyél, s azon olyasmi rézbetétek, mint valami egzotikus ábra.
- Mit kezdjek vele - kérdezte a tizedes, de látva az olasz ragyogó ábrázatát amivel kínálta, elmosolyodott. Bólintott köszönetként. Kicsit még alaposabban szemügyre vette, hogy emelje az ajándék értékét, s aztán zsebre rakta.
Kifelé menet a százados derűsen csapott a vállára - na maga sem megy haza üres kézzel úgy látom...
- Hazamegyünk, valóban? - vigyorgott Károlyi tizedes. Parancs nélkül?
- A fene az átkozott monarchiába, egyék meg amit főztek. Az emberek legyenek útra készen. Holnap reggel elindulunk - felelte a százados, és úgy lépett ki a romos kápolnából, mint aki nagy elhatározásra jutott.
Este felé Vadnai százados ábrándos képpel sétálgatott a durva gerendákból eszkábált fedezék előtt, amikor megjelent Károlyi, egy újabb kulaccsal. Olasz bor volt abban, a százados rögtön sejtette.
- Komolyan gondolta a holnapi indulást? - érdeklődött a tizedes, s amikor Vadnai aprókat bólogatva helyben hagyta korábbi merész kijelentését, átnyujtotta a kulacsot.
- Isten éltesse, a magáé - Köszönt, kifelé indult, de a százados szava megállította.
- Megvenném magától azt a rézkalapácsot főhadnagy, bár fizetni nem tudok érte - mondta csendesen.
Károlyi visszafordult, várt, miként folytatódik az ajánlat. S aztán hirtelen megszólalt
- Lemegyünk a tanyaházhoz, és kérek tíz szabad percet odabenn.
- A százados először nem is értette mit akar, de aztán beleegyezett.
- Rám bízták ugyan a kommendánsok - mondta töprengve - itt a kulcsa, de leltár sehol. Elszivárogtak azok is. Azt visz- amit akar. Nemigen tudom mi van odabenn, de csak talál valami használhatót..
- A tanyaház környékén egy árva lélek se volt, nemhogy rendes őrség, mint korábban. Vadnai kinyitotta a rozoga kaput, és elővette kulcsos zsebóráját. Még öt perc sem telt el amikor zsákkal a vállán, s egy másikkal a hóna alatt megjelent a tizedes. Szabad kezében már ott volt rongyokba csavarva a rézkalapács.
- Köszönöm, vigyázzon rá, értékes darab - mondta kissé szuszogva,s elindult a körlete felé.
- Vadnai százados gyertyát gyújtott, kiterítette maga elé a rongyokat, úgy bámulta a rézkalapácsot. Nézte nézegette, s közben egyre jobban izgatta a tanyaház. Ami odabenn van senkié - de itt hagyni szabad prédaként súlyos vétség lenne. Így határozott, s hatalmas testét kinyújtva ledőlt a lapos szalmazsákra.
Utolsó kommentek