Inszeminator blogja

Telik az a rohadt idő, néha múlik is, de vannak dolgok, melyek mit sem változnak.

És persze kérdések is vannak, súlyosak nyomasztóak, 

megoldhatatlanok.

Legalább is annak látszanak.

Tudja valaki a választ?

Senki nem tudja?

Pedig egyszerű a kérdés, szinte pártfüggetlen, nemdebár?

   A temető felett magtalan sirályok víjjogtak

Viola nénit siratták, aki eltávozott.

Bánatosan és csúnyán víjjogtak a magtalan sirályok,

és éppen Viola néni sírhantja felett.

Viola néni ezalatt békésen vigyorgott odalenn szerény koporsójában.

Hosszú munkás életét leélte, és boldog volt, hogy róla nevezték el

A Margit hidat.

Ezt mindenki tudta a környéken.

Még az ostoba szélsőségesek is, akik időnként erre kódorogtak.

A többi boldogtalan, aki csak hápogott,

ha szembesült az igazsággal,

a zöldek, a sárgák, a kockás makacskodók,

s a felvilágosultak is megértették többnyire Viola néni egyszerű igazságát.

Mert mindenki ismerte Viola nénit, s az ő egyszerű igazságát.

Aki meg nem tudta, vagy nem ismerte,

esetleg ostobán kétségbe vonta,

 annak meg lett magyarázva.

Vagy rögvest személyes találkozás alkalmával, lett megmagyarázva,

Vagy a kórházban, miután felébredt.

A környékbeli ferde orrok,

letépett fülek, sérvek és látványos foghiányok,

Mindahányan Viola néni igazságát bizonyították.

Amikor Viola néni meghalt,

Éppen szétszedték a Margit hidat.

Darabokra.

A három nagyfia csak nézte és sírt.

Kiürült a kocsma, a gyászhely egyedül őket illette

Sírtak és ittak…

Ittak és sírtak

És nem volt senki aki ezt látta volna…

A környéken bizonytalan állapot uralkodik:

Kiről fogják mosmár' elnevezni a Margit hidat?

Ez lenne a könyv címe.
Ez a kiáltás hozta vissza merengésükből, bűvös félálmukból mindazokat, akik az éjszaka meséibe próbáltak beburkolózni, és megfeledkeztek mindenről, ami amúgy igazából körülvette őket.

Véletlenül bukkantam rá, vagy tolakodott elém tavaly összel a lehetőség, a "pályázat".
Nem tudtam mire vélni a nagy igyekezetet - elmúlt 60 év, és éppen most?

A kiadó befogadta a kéziratot, hogy majd 2017-ben...
Nekem megfelelt, amúgyis 2017 április 30-ig tart a kiírás, jól van minden rendben.
Aztán eljött az új év és megkezdődött az időhúzás.
Nem értettem miért. Feladatokat kaptam, olyanokat melyek a kiadás előkészületeivel vannak kapcsolatban, és persze képtelen voltam teljesíteni.
Végül a kiadó elállt a társulástól.

Magamra maradtam, de akkorra más sok mindennel tisztában voltam, s úgy döntöttem, magam veszem kézbe a dolgot. Azelőtt fogalmam sem volt részletekről a könyvkiadás pénzügyi oldaláról.
Olyanokról például, hogy a szerző általában 8%-ban részesül, a könyv árából, míg a magánkiadás 50-60 %-ot
is elérhet.

A kiírás szerint a pályázó, 5.000.000-ft -értékben kaphat támogatást.
Egyenként...

Ezt kicsit soknak tartottam - hova megy el ez a sok lóvé?
No persze jól jön a támogatás, úgy hogy nosza.

A pályázatot befogadták, aztán persze javítanom kellett a költségvetést, később pedig bekérték a könyv kéziratát.
Furcsállottam a kérést, mert közben megtaláltam a pályázat honlapján a már különböző összegekkel támogatott
pályázatok sorát, melyek többnyire csupán tervezetek voltak.
Először csak megkérdezték telefonon, hogy megvan-e a kézirat - megnyugtattam a kérdezőt, mire levélben kérték küljem be.
Sejtettem miért történik mindez - a jelentkezés során ugyanis megemlítettem - sokan kérdezték, hova tűntek a "budapesti srácok" a nagy viharok után.
Ezen kívántam segíteni', és ez gyanós lehetett. Tényleg....hova?

És persze az lett amire számítottam - "zavar"
Közeledik április 30, le kéne zárni az ügyet, de hogyan.
Újabb telefon, ujabb levél, miszerint keressek nyelvi szakértőt(?) és szaktörténészt, de két napon belül és még a költségvetést is módosítsam ezen időn belül...stb stb.
Még aznap válaszoltam, hogy ez lehetetlen, és akkor egy újabb telefon.
Ráérek e egy kis beszélgetésre...?
Elmagyaráztam, már akkor éreztük, amikor felszállították az egész börtönt Budapestre, hogy valami nem stimmel.
Néhány héttel korábban ugyanis egy reggel minden ruhánkat begyüjtötték, az ágyakon lévő lepedőket, pokrócokat szintén, és csak a pocsékká taposott bakancsaink maradtak Fél óra reszketés után a fagyos zárkában kiosztották az új ruhákat lepedőket pokrócokat, és jött a küldöttség, és kérdezgettek, és nézelődtek, de főleg kajánul mosolyogtak. Csupa aranyvállapos smasszer. Betévedtek a  maszkírozott vadak közé. Tudták mire számíthatnak, és intézkedtek.
   Egy januári este a konvoj Budapestre ért, a Gyüjtőfogházba. Szétosztották a népet, 8-10 ágyas zárkákba. Meleg volt odabenn, ki kellett nyitni szélesen az ablakot. Nem voltunk fűtött helyiséghez szokva. Aztán valaki felfedezte, hogy mosdó is van odabenn, meg ajtó mögött egy ép Wc, és kitört az őrület, melynek csupán vacsoraosztás vetett véget.Dús, sűrű gulyás, tele hússal, s még el sem fogyott, már jöttek újra - ki kér még? Persze, hogy mindenki.
   Aztán jöttek úrja, hogy szilvás gombóc, és újra szilvás gombóc, s mindez egy téli éjszakán. És persze az történt aminek történnie kellett. Nics az a nyugtató, mely hatásosabban üti ki az embert, mint az üres gyomrok túltöltése.  

   A nagy változás lényege az volt, hogy a nyomát is eltüntessék a sátoraljaujhelyi állapotoknak. Hiába kérdeztem például M. Kiss Sándor "szaktörténészt" évekkel ezelőtt. Fogalma sem volt róla.

   Most, hogy a nyakamba szakadt a feladat, rátelepedtem az internetre, de sehol semmi. Aztán elég volt két szót beírni - Sátoraljaujhely, és fiatalkorúak, és lőn egy találat. Egy volt kisgazda képviselő emlékiratainak részlete.

Mizsei Béla:
"Kilenc óra tájban értünk Sátoraljaujhelyre, mely akkor a fiatalkorúak börtöne volt, fehérneműt gyártó üzemmel. Nagyon fáradtak voltunk. Bár rendkívük koszos ágynemű volt, melyben az előző napokban a fiatalkorúak aludtak, mégis megpróbáltunk egy kicsit aludni..."

Bravo Mizsei Béla - hát mégicsak léteztünk..Hiába mondták nekem a Nagy Imre temetésén," elvesztek a papírok" és rajtam kívül más nem is tudott ezek szerint megjelenni. Jól van, de azért az onnan kapott leveleimet anyám megőrizte.

Itt tartunk most. Lassan elérkezik a végső időpont. Kiváncsi vagyok a döntésre. Léteztünk - e ? - hogyn vélekedik a hálás utókor? Mert bizony az is meglehet ezen előzmények szerint, hogy csak kitaláltam az egészet.

De bárhogyan is döntenek a könyv korrektúrája, és tördelése már kész. Most van a második korrektúra szakaszban, s ha ez is megvan, mehet a nyomás.

Bodor Ádám Verhovina madarai c. kötetét vittem magammal a pécsi nyomdába. Ilyet akarok.Fiatal emberek, elkérték, hogy a szemük előtt legyen.
Jön a támogatás, vagy sem megjelenik. És szép lesz, mert a borzalmakat jobb szépen előadni. Mellékelem a címlapképet.
 Remélem az egykori négyes' tagjainal emilcíme él.
Számukra egy egy példány jár...

Hányon' áll a barométer...? - szól le a kapitány a gépházba.

Hatvan...- jön recsegve a válasz.

Azonnal eladni...! - szól le ismét a kapitány.

Hát valahogy így.
Akkor sem értettem, ahogy most sem.
Álltunk a tanévzáró langyos unalmában - tornasorban persze - az az alakzat illett minden fontosabb eseményhez.
Előttem a hármak' - úgymint Z' -  híres spanyolos Lukács tábornok unokaöccse, aki soha életében nem találkozott a híres tábornokkal, mellette a minisztergyerek, kinek igen egyszerű de nagyhatalmú apukája majdnovember tájékán Moszkvából visszajövet az új kormány tagjaként megáll majd a Duna partján ( mint egykor a nemzetvezető Szálasi, csak ő bilincsben ) s mély sóhaj kiséretében tudatja az őt megörökítő felvevőgéppel, hogy sajnos mindent újra kell majd kezdeni...
A harmadik nevét már elfelejtettem - ő az ész a kis csoportosulásban, a viccet is ő mondja félig hátrafordulva - s aztán együtt röhögnek hárman nyersen, egészségesen.
Az igazgató is odapillant egy pillanatra, de nem szól, másfelé néz inkább.

Valamit kihagytam volna, elkerülte a figyelmemet? Mit keres egy barométer a gépházban - talán manométer inkább...- és miért kell eladni. Ennyire hülye lennék, ennyire értelmetlen?

Azt mondják lenntről, hogy hatvan... de mi hatvan?

És miért kell azonnal eladni?

Aztán ősz lett, szétszóródtunk - a hármak' a híres Rákócziba, én egy nevenincs Vasútgépészeti technikumba.
Lassan indult az új tanév. Volt néhány lány is az osztályban, valóban csak néhány, a többi mind fiú és egy híján mind vasutas, Mármint uttörővasutas. Az volt a barátom. Csak ő tudta, hogy egy TT pisztolyt hordok a táskámban.
Amikor tanév végén végre elhatározásra jutottam, átadtam neki, rejtse el. Ha magamnál tartom, és elkapnak abból csak baj lehet.

Hatvannal kezdtem, de ez már hatvan-egy..
Kicsit előreszaladtam, de nem fontos - a számok semmit sem jelentenek.

A barométer' csak hatvan volt, s ez tetszett a kapitánynak - azonnal eladni, szólt az ukáz...
Kelendő árú azóta is, sokan kufárkodnak vele. S ahogy telik az idő mintha egyre több lenne belőle.

       A rencerváltás' idején találkoztam vele utóljára. Egy piszkos játszótér bejáratánál állt, szemben a kutyaszaros homokozóval, kezében egy fél sósperec, két unokája a homokozót próbálta megtisztítani.
       Sokáig álltam ott, amíg észrevett, s hunyorogva közelebb lépett.
       Te vagy az fiam? a fene egyen meg - hát téged is látni?

        Megkínált pereccel - törtem belőle egy kis darabot. Jó szar ez is - mondta - száraz mint a banya valaga, de a gyerekek szeretik.
        Nem tudtam mit kezdjek vele, csak feszengtem, s a perec darabkájával bajlódtam.

        Mi lesz most fiam? - kérdezte. Elmennek ezek, vagy maradnak...? Mindenki ugyan ezt kérdezte akkoriban. Krausz megint a madaras képpel példálózott, amikor valami pukkanás miatt azok fölröppennek, s aztán szépen visszaszállnak, ezúttal persze mind máshova, s némelyek kicsit arrébb repülnek.
       Magam is telve voltam reményteljes várakozásokkal, s kissé elszomorított, hogy szerinte bízhatunk a madarakban, mert ők gyakorlottan űzik ezt a mesterséget.
       Mesterség ez fiacskám, ősi mesterség. Aki nem tanulja meg, kiesik a hatalomból.

       Nem tudom meddig álltunk ott a kutyaszaros homokozó közelében a jövőt latolgatva, de attól a naptól kezdve kicsit másképpen figyeltem az eseményeket. Krausz bölcs ember volt - Bergen -Belsen' után hazajött aránylag épségben, de sajnos összetalálkozott a gyüjtögetőkkel, akik messze Irkutksz mellé szállították, de ott sem érezte jól magát. Ezt ő maga mondta, és én elhittem neki. Szívesen mesélt hosszú útjairól a Fő utca hatodik emeletén, ahol a szállításra várakozókat gyüjtötték. 

       A két kisgyerek közelebb jött, feladták a reménytelen küzdelmet a homokozóban. Krausz levette a fejükről a kipát, leverte róla a homokot, amit a végén már egymásra szórtak. Na menjünk, modta - köszönjetek el a bácsitól -
ez voltam én - és eltelt vagy huszonöt év.

     Nemrég a környéken jártam. Van bekerített kutyafuttató, ejrópakompatibilis' játszótér, de az unokák már máshol játszanak, és Krausz sem él már. Ahhoz túl öregnek kéne lennie. Remélem nem abban az intézményben érte a halál, mint az egykori nagy tisztogatót'.

     Kiváncsi lennék mi volna Krausz véleménye, hogyan pattanna fel dühös méltósággal, mint az angol sakk esetében...

     Angol sakk, uraim? - ez azért gyalázat. Nem volt elég a Dardanellák?- még ez is?

    Zsidó intézményben kell kimúlnia a főhóhérnak?

    Dehát miért? - kérdezhetnék. Ez volt a foglalkozása...

Na persze, a foglalkozása.
     Krausz már biztosan nem él, nem érdekelhetik világi hívságok. Talán már az sem, nyílik e rozmaring a Golan fennsíkon, esetleg kökörcsin - kankökörcsin persze - mert a leánykökörcsin szóba sem jöhet.
     Katonai terület.

- - - -

    Kettejüknek szóljon a "Hajnali monológ"

          - Kezdhetnék már végre. Rajtam nem múlik semmi. A gerendákat rendesen kiékeltem, a főnök is rendben találta, megveregette a vállam. Jól esett.

Nem szeretem ezt a hajnali fagyos szelet. Jeges eső is esik, ráfagy síkos csillogással mindenre, de kesztyűt nem lehet használni.

Ide biztos kéz kell.

Úgy érzem befogadtak. Nem az a zöldfülű vagyok már mint nyáron, amikor idevezényeltek.

Eleinte tartottam egy kicsit az itteni szolgálattól, más ez mint ami volt a korábbi helyemen, zárt közösség, nagyon egymásra vagyunk utalva, mindennek előírásszerűen kell történnie.

Nagyszerű kollektíva – így mondják.

Amióta pedig megnősültem, valahogy még jobb lett a helyzet.

Ilon gyereket is akar minél előbb, ragaszkodik a három fiúhoz, de én csak minden másnap vagyok otthon.

Huszonnégyórás a szolgálat, megértette.

A vonaton ismerkedtünk meg, mellém ült.

Nem húzódott el mint mások, amikor meglátják az egyenruhát.

Inkább közelebb hajolt.

Mi ez a szag? – ezt kérdezte.

Ismerős - ápolónő vagyok odafönn, ott már sokszor éreztem, de magán hogy lehet?

Akkoriban jártam felcsertanfolyamra, ott ragadhatott rám, el is mondtam neki.

Á, hát akkor maga is egészségügyis, és fölnevetett.

Bólintottam. Igyekeztem minél kevesebbet beszélni.

A szüleinek már így mutatott be – szakmabeli.

A szürke egyenruhát persze nem tudták elfelejteni.

Szekéren mentünk a községházára, ő ült elől a kocsis mellett fehérben.

Szép volt. Sokan álldogáltak a keritések mögött, de az út mellé már nem áll ki senki integetni

A szekér is csak úgy magában zörgött, muzsika nélkül. Pedig szokásban volt. Bort is vittünk, hogy legyen mit kínálgatni útközben, de csak intettek. Az asszonyok szerencsét kívántak Ilonnak, velem senki nem törődött. Igaz hátrébb ültem a kocsiderékban egy deszkán.

Hiányzott a hegedűszó, az nagyon is hiányzott.

Ilon sokat sírt később emiatt, nem így képzelte.

Olyanok voltunk mint a halottasmenet…

Szent-Mihály lován esküvőre, nohiszen….

A lakodalomban is csak heten voltunk.

Kaptunk egy kacsát a nászomtól, azt ettük.

Mi ketten a combját, nem volt valami hatalmas. A bőre is ráégett, de volt.

A többiek a maradékon rágódtak, aztán koccintottunk.

Ebben a pocsék időben hajnaltájt, muszáj olyasmikre gondolnom amik elterelik kicsit a figyelmemet.

Persze figyelek azért.

Nagyon is.

Egy szemvillanást is megértek, egy félmozdulatot.

Amikor az orvos megállapítja a halál beálltát, akkor vége a feszes vigyázzállásnak.

Szinte jól esik a mozgás.

Az ügyfél már hidegebb mint korábban volt, de még nem merev.

Ha több van akkor persze tovább tart minden.

Rátesszük az aluminum tepsire, én kiverem a gerenda mellől az ékeket – gyorsan kell csinálni.

Ilyen időben persze befagynak mind.

A tizedes ezalatt a kocsi mellett vár.

Olyan ez mint az ócskások kétkerekű kordéja.

Ha végeztem, elhordják a gerendákat, visszateszik a lyukra a vaslapokat, mi meg ketten, a tizedes meg én, eltoljuk a kocsit a kórház oldalához. Ott kell tárolni, ott amúgyis vannak néha halottak. Öregek, kólikások, vitézkedők. Sietni kell, még sötét van, senki nem láthatja.

Hogy hova kerül aztán a szállítmány, nem tudom, nem az én dolgom.

Lehet, hogy ki a nagy temetőbe az út túloldalán