Olvasom Téglagyári Megálló írását a szocializmus gyermekeiről a "Reakcióban", és persze hogy eszembe juttatta a Júlia utcaiakat. Ők voltak a szocializmus gyermekei. Az elsők, az igaziak. Jöttek a grund helyére épült új, szocialista házakba nagy hanggal, teli életerővel, hogy a múltat végleg eltöröljék.
Kisebb nagyobb dombocskákból állott a grund, titokzatos, téglákből épített lejáratokkal, és senki sem tudta hova vezetnek a föld alatti rejtélyes folyosók. Még Galovits csipogójával sem merészkedett senki túlságosan messze a kijárattól. Mi lesz ha bedöglik a csipogó....? Német műszer, valódi csodalámpa, csak nyomogatni kell és zizegve világít. Illetve, mit is beszélek - csipogva. Csipogva világít. Ez a szakszerű kifejezés. És ezen is jól el lehet vitatkozni.
Galovits olvasta a Huckleberry Finn-t és azt mondta nem ajánlatos mélyebbre menni mert bár német katonai lámpa a csipogó, de a németek elvesztettek két viláháborút, és ez igenis figyelmeztető jel lehet, úgyhogy forduljunk vissza amíg működik.
Zsákmányoltunk ugyan néhány hosszú rothadó tusájú puskát, meg néhány rozsdás géppisztolyt, de semmi egyéb érdekesség nem volt odalenn, egyetlen hulla, vagy legalább egy használható koponya sem, semmi amért érdemes lenne továbbra is lemászkálni.
A grund inkább odafenn volt kiismerhetetlenül izgalmas az emeletnyi dombocskáival, melyeket nyilván odalentrő termeltek ki, elvadult bokraival, búvóhelyeivel mindaddig, amíg munkások nem jöttek talicskákkal, ezeket kubikosoknak hívták, és ezek a talicskás emberek széttalicskázták laposra a dombokat, és azon a laposon megépültek az első szocialista házak szocialista embereknek, akiket kádereknek neveztek, és ezek a káderek beköltöztek a gyerekeikkel, a kubikosok pedig kaptak egy kis pénzt és szépen hazamentek.
A szocializmus gyermekei itt a Júlia utcában tűntek fel először, mert a szomszédos Lupény utcai villa gyermekei - A.A. miniszter és főfunkciunárius gyermekei a vezérkarhoz tartoztak, és bejáratosak voltak a Torockó téri kiskorúak birodalmába.
Nem úgy a Júlia utcaiak. Ők nem keveredtek. Soha be nem tették a lábukat a térre, talán elvi okokból tartották távol magukat a libikókától. A hinta sem érdekelte őket. Saját pályájukon a Júlia utca gesztenyefái alatt fociztak, ahol még a legnagyobb hőségben is kellemes levegő volt, mint valami fedett légszabályozott modern stadionban. Irígylésre méltó helyzetbe csöppentek, s egyúttal ki is zártak mindenki mást a pompás lehetőségből, mert erőteljesen védelmezték kiváltságukat. Tartottuk a távolságot, mindenki maradjon a saját háza táján.
Aztán egy szép napon mégicsak megjelentek, hogy kihívjanak bennünket egy mindent eldöntő meccsre. Először nem is értettük a dolgot. Mit is kell egyszer és mindenkorra eldönteni...? Aztán mégiscsak leesett a tantusz. Nem volt ebben semmi különös, a klerikális reakcióval kívántak megmérkőzni. A fényes szelek ideje...
Egy iskolába jártunk mindannyian, a Baár- Madasba, ott éppen abban az időben hajigálták ki a tornaterem sarkából a faragott padokat - ezek istentiszteleti célokat szolgáltak és így sokkal nagyobb lett a tér, és a tornázókat pedig nem nyomasztotta többé a klerikális maradványok látványa.
Elfogadtuk a kihívást, megállapodtunk a csapatok létszámában, az időpontban és hogy 12 gólig menjen a küzdelem. Nem volt időhatár és cserélni is lehetett számolatlanul.
Mi, klerikális leszármazottak éppen ki tudtuk állítani a magunk hatosát, de bíztunk magunkban csere nélkül is, mert cserének legfeljebb egy alsótagozatos számíthatott, aki elfekszik a kapuban. Utcai pályáról volt szó, kiskapuval, abban bőven elférhet, így gondoltuk.
Aztán megjelentek pontos időben a Júlia utcaiak néhány gimnazistával a csapatukban. Azt mondták, nem volt szó korhatárról, súlycsoportról, máskor jobban figyeljünk amikor megállapodunk valamiben. Nem volt mit tenni, tulajdonképpen igazuk volt. Az első hatot símán benyeltük. Összeszokottan rutinosan játszottak, de elég kiismerhetően. A másodikat már nehezebben hozták össze, meglepődtek, hogy megváltoztattuk a technikánkat, többet játszottunk védelemben és csak ritkán mentünk előre, de akkor többnyire hatásosan.
Beesteledett mire megkaptuk a tizenkettediket, de már nem nullára - hármat nekünk is sikerült bepasszíroznunk és erre a háromtra igazán büszkék lehettünk. Nem is éreztük vereségnek a játékot. Ültünk a járdaszélen, a Torockó tér öntöttvas lámpái alatt, ömlött rólunk a víz, de a Júlia utcaiak is nehezebben vették a levegőt. Látszott rajtuk, hogy nem igazán tetszett nekik a második félidő. Méltatlannak érezték, ogy nem tudtak maradék nélkül lemosni minket a pályáról.
Pusmogtak valamit, a nagyobb fiúk rágyujtottak, aztán elénk állt a csapatkapitányuk és felénk kiáltott: - fogadjunk, hogy nincs isten.!
Nem számítottunk ilyen befejezésre, nem is értettük, hogyan gondolja, hogy miben kéne fogadnunk stb...?
J.Gy. - aki legidősebb volt a csapatunkból ekkor felállt és csípőre tett kézzel büszkén kijelentette: - de van.
Bizonyítsd be - mondta a Júlia utcai és közelebb jött. Te bizonyítds be, hogy nincs...! Én mondtam először - szólt a Júlia utcai. Na jó, mondta J.Gyé és kezet nyujtott.
A két tenyér összecsapódott, s ugyanabban a pillanatban Gyéé megfogta az öntöttvas lámpát, a Júlia utcai pedig visítva félreugrott...Mi volt - ez ordította a kezét rázogatva...
- az Isten - válaszolta Jé.Gyé. Mi pedig egy kis elégtételt éreztünk a meccs megpróbáltatásaiért. Tudtuk, hogy ráz a lámpa, de titokba tartottuk. Nem szép dolog, tudom, nem becsületes azt is tudom, dehát mindig csak mi veszítsünk....?
Utolsó kommentek