A rencerváltás' idején találkoztam vele utóljára. Egy piszkos játszótér bejáratánál állt, szemben a kutyaszaros homokozóval, kezében egy fél sósperec, két unokája a homokozót próbálta megtisztítani.
Sokáig álltam ott, amíg észrevett, s hunyorogva közelebb lépett.
Te vagy az fiam? a fene egyen meg - hát téged is látni?
Megkínált pereccel - törtem belőle egy kis darabot. Jó szar ez is - mondta - száraz mint a banya valaga, de a gyerekek szeretik.
Nem tudtam mit kezdjek vele, csak feszengtem, s a perec darabkájával bajlódtam.
Mi lesz most fiam? - kérdezte. Elmennek ezek, vagy maradnak...? Mindenki ugyan ezt kérdezte akkoriban. Krausz megint a madaras képpel példálózott, amikor valami pukkanás miatt azok fölröppennek, s aztán szépen visszaszállnak, ezúttal persze mind máshova, s némelyek kicsit arrébb repülnek.
Magam is telve voltam reményteljes várakozásokkal, s kissé elszomorított, hogy szerinte bízhatunk a madarakban, mert ők gyakorlottan űzik ezt a mesterséget.
Mesterség ez fiacskám, ősi mesterség. Aki nem tanulja meg, kiesik a hatalomból.
Nem tudom meddig álltunk ott a kutyaszaros homokozó közelében a jövőt latolgatva, de attól a naptól kezdve kicsit másképpen figyeltem az eseményeket. Krausz bölcs ember volt - Bergen -Belsen' után hazajött aránylag épségben, de sajnos összetalálkozott a gyüjtögetőkkel, akik messze Irkutksz mellé szállították, de ott sem érezte jól magát. Ezt ő maga mondta, és én elhittem neki. Szívesen mesélt hosszú útjairól a Fő utca hatodik emeletén, ahol a szállításra várakozókat gyüjtötték.
A két kisgyerek közelebb jött, feladták a reménytelen küzdelmet a homokozóban. Krausz levette a fejükről a kipát, leverte róla a homokot, amit a végén már egymásra szórtak. Na menjünk, modta - köszönjetek el a bácsitól -
ez voltam én - és eltelt vagy huszonöt év.
Nemrég a környéken jártam. Van bekerített kutyafuttató, ejrópakompatibilis' játszótér, de az unokák már máshol játszanak, és Krausz sem él már. Ahhoz túl öregnek kéne lennie. Remélem nem abban az intézményben érte a halál, mint az egykori nagy tisztogatót'.
Kiváncsi lennék mi volna Krausz véleménye, hogyan pattanna fel dühös méltósággal, mint az angol sakk esetében...
Angol sakk, uraim? - ez azért gyalázat. Nem volt elég a Dardanellák?- még ez is?
Zsidó intézményben kell kimúlnia a főhóhérnak?
Dehát miért? - kérdezhetnék. Ez volt a foglalkozása...
Na persze, a foglalkozása.
Krausz már biztosan nem él, nem érdekelhetik világi hívságok. Talán már az sem, nyílik e rozmaring a Golan fennsíkon, esetleg kökörcsin - kankökörcsin persze - mert a leánykökörcsin szóba sem jöhet.
Katonai terület.
- - - -
Kettejüknek szóljon a "Hajnali monológ"
- Kezdhetnék már végre. Rajtam nem múlik semmi. A gerendákat rendesen kiékeltem, a főnök is rendben találta, megveregette a vállam. Jól esett.
Nem szeretem ezt a hajnali fagyos szelet. Jeges eső is esik, ráfagy síkos csillogással mindenre, de kesztyűt nem lehet használni.
Ide biztos kéz kell.
Úgy érzem befogadtak. Nem az a zöldfülű vagyok már mint nyáron, amikor idevezényeltek.
Eleinte tartottam egy kicsit az itteni szolgálattól, más ez mint ami volt a korábbi helyemen, zárt közösség, nagyon egymásra vagyunk utalva, mindennek előírásszerűen kell történnie.
Nagyszerű kollektíva – így mondják.
Amióta pedig megnősültem, valahogy még jobb lett a helyzet.
Ilon gyereket is akar minél előbb, ragaszkodik a három fiúhoz, de én csak minden másnap vagyok otthon.
Huszonnégyórás a szolgálat, megértette.
A vonaton ismerkedtünk meg, mellém ült.
Nem húzódott el mint mások, amikor meglátják az egyenruhát.
Inkább közelebb hajolt.
Mi ez a szag? – ezt kérdezte.
Ismerős - ápolónő vagyok odafönn, ott már sokszor éreztem, de magán hogy lehet?
Akkoriban jártam felcsertanfolyamra, ott ragadhatott rám, el is mondtam neki.
Á, hát akkor maga is egészségügyis, és fölnevetett.
Bólintottam. Igyekeztem minél kevesebbet beszélni.
A szüleinek már így mutatott be – szakmabeli.
A szürke egyenruhát persze nem tudták elfelejteni.
Szekéren mentünk a községházára, ő ült elől a kocsis mellett fehérben.
Szép volt. Sokan álldogáltak a keritések mögött, de az út mellé már nem áll ki senki integetni
A szekér is csak úgy magában zörgött, muzsika nélkül. Pedig szokásban volt. Bort is vittünk, hogy legyen mit kínálgatni útközben, de csak intettek. Az asszonyok szerencsét kívántak Ilonnak, velem senki nem törődött. Igaz hátrébb ültem a kocsiderékban egy deszkán.
Hiányzott a hegedűszó, az nagyon is hiányzott.
Ilon sokat sírt később emiatt, nem így képzelte.
Olyanok voltunk mint a halottasmenet…
Szent-Mihály lován esküvőre, nohiszen….
A lakodalomban is csak heten voltunk.
Kaptunk egy kacsát a nászomtól, azt ettük.
Mi ketten a combját, nem volt valami hatalmas. A bőre is ráégett, de volt.
A többiek a maradékon rágódtak, aztán koccintottunk.
Ebben a pocsék időben hajnaltájt, muszáj olyasmikre gondolnom amik elterelik kicsit a figyelmemet.
Persze figyelek azért.
Nagyon is.
Egy szemvillanást is megértek, egy félmozdulatot.
Amikor az orvos megállapítja a halál beálltát, akkor vége a feszes vigyázzállásnak.
Szinte jól esik a mozgás.
Az ügyfél már hidegebb mint korábban volt, de még nem merev.
Ha több van akkor persze tovább tart minden.
Rátesszük az aluminum tepsire, én kiverem a gerenda mellől az ékeket – gyorsan kell csinálni.
Ilyen időben persze befagynak mind.
A tizedes ezalatt a kocsi mellett vár.
Olyan ez mint az ócskások kétkerekű kordéja.
Ha végeztem, elhordják a gerendákat, visszateszik a lyukra a vaslapokat, mi meg ketten, a tizedes meg én, eltoljuk a kocsit a kórház oldalához. Ott kell tárolni, ott amúgyis vannak néha halottak. Öregek, kólikások, vitézkedők. Sietni kell, még sötét van, senki nem láthatja.
Hogy hova kerül aztán a szállítmány, nem tudom, nem az én dolgom.
Lehet, hogy ki a nagy temetőbe az út túloldalán
Utolsó kommentek