Inszeminator blogja

Szeretem a legendákat.

Ha egy történet úgy kezdődik, hogy ’a múlt század elején…’ s szereplőinek életútja elér abba a korba, ahol már magam is lézengtem, szívesen visszakeresek a történet elejére.

Az egykori színháznak már csak a romjait láthattam Nagyapámékhoz menet a Király utcában. Kisgyerek voltam, nem szerettem a romokat, tele volt velük a város.

Apám megállt előtte, itt játszott a nagyapád mondta és én nem tudtam elképzelni, hogy ez a törmelékhalmaz valaha színház volt. A budai várba is felvitt, pallókon járkált az érdeklődő tömeg, apám a kezemet szorította, semmi érdekeset nem tudtam felfedezni, unatkoztam. Nem láttam halottakat, fegyvereket sem, és nem értettem miért történt ez a szörnyű rombolás.

A színház romjait sem értettem, engem a vasárnapi ebéd érdekelt, nagyapám főztje, mert ő főzőtt, ő volt csonttébécés nagyanyám apródja, mindenese. Szemben laktak a Magyar Színházzal, s az egykori táncoskomikus jelmezben rohant át ha volt ideje teát főzni, vagy vacsorát felszolgálni nagyanyámnak.

Nem voltak túl gyakoriak az ünnepi ebédmeghívások, többnyire Erzsébetnapra, karácsonyra, vagy nagyanyám születésnapjára korlátozódtak. Erzsébetnapon búcsú is volt a Rózsák terén, kisétált velünk, mesélt, mindent megnézhettünk, s mivel csak mesélt, hát többnyire itt is unatkoztam. Egyszer ugyan kaptunk egy egy similabdát, pedig én azt a színváltós csöves kaleidoszkópot szerettem volna, amit annyira csodáltam, amibe mindenhol  belenézhettünk és mentünk tovább.

Nagyanyám súgónő volt a Magyar Színházban, s egy alkalommal magával vitt a híres Rómeó és Júliára. Elegáns volt, még sohasem láttam ilyennek. Szinte fenséges. Kimért mozdulatokkal igazgatta fehér csipkéit királynői keblein, mint odahaza valamikor Marosvásárhelyen, ahol a színigazgató úr leánykájaként a társaság közepe volt. Ő volt a szép szőke aki verseket is ír, melyeket lehoznak a lapok, s a társaságban látszólag senkit sem érdekel, hogy a szépséges Erzsike, a direktor úr üdvöskéje beteg, s ebbéli állapotában soha nem is gondolhat fellépésre az áhított deszkákon.

Leereszkedő, jóindulatú mosollyal fogadta a páholyunkba belátogató jegyszedőket, egymáshoz hajolva sugdolóztak, s engem ilyenkor mindig pisilni küldött.
      Óriási élmény volt a színház, s egyben nagy csalódás. Semmit nem értettem a darabból, néha szemem is leragadt kissé, de a szünetekben mindig magamhoz tértem, s nem értettem nagyanyám fitymáló ajkbiggyesztését.

A földszinti zsölyék soraiban ilyenkor mozgólódás támadt, lábasok, kanalak, üvegek csörögtek, és mennyei illatok szálltak föl az emeleti  páholysorba. A dolgozó nép vacsorázott odalenn, kihasználva a szünetet - vacsoraidő volt. Azt hittem így szokás rendes előadások szüneteiben, de nagyanyám leintett.

Ne bámészkodj, mondta, s újra pisilni küldött. Kiballagtam a folyosóra, aztán amerre csak lehetett, végül a színház előtti téren találtam magam. Odakinn elegáns urak és hölgyek társalogtak cigarettázva, és egyáltalán nem vacsoráztak lábosokból és semmi másból. Halkan beszélgettek, nem zajongtak, valami tiszteletfélét éreztem ami az előadásnak, a színháznak szólhatott, s amit ma is érzek bár egyre kevésbé, mert sok minden megváltozott.

Nemrég a kezembe került Kellér Andor Bal négyes páholy c. kötetete, mely tulajdoképpen a Beőthy Lászlóról s az általa alapított Király színházról szól. Nagyapám ott játszott a háború előtt. Hallottam tőle a szinházi Unióról, mely valamiféle színházi szövetség volt, közös ruhatárral, kellékekkel díszletekkel, s ezeket oda hurcolászták ahol épp szükség volt rájuk. Ennek volt a legendás direktor elnöke egy ideig. De hallottam mást is. A nyomorúságos színészsorsról leginkább, a szerződések nehézségeiről, a pénztelenségről, a kiszolgáltatottságról. A nyárra szervezett turnékról Nyíregyházától Fiuméig, mert valamiből élni is kellett. Nagyapám díszletet festett, varrt ha kellett, még megbukni is hajlandó volt valahol vidéken a maga jutalomjátékán.

Únta az olcsó poénokat, s valami olyasmivel akart búcsúzni, ami szívének kedves. A szokásos kuplék helyett egy lírai Wágner dalt adott elő a megdöbbent közönségnek. Wolfram dalát a Tannhauserből.

Volt annyi esze, hogy időben felhagyott a színészmesterséggel, mely mesterség nem biztosított folyamatosságot, s inkább beállt ügyelőnek ugyanott, mert az állandó foglalkozás volt.

Nem akarok itt Beőthy színházairól, értekezni - a Belvárosi is az övé volt, de igazgatta fiatalabb korábban a Nemzeti Színházat, s már idősebb korában a később Erkelre átkeresztelt Népszínházat. Kellér leírt sok mindent szemtanúként, még a gyors halált is mely a kártyaszobában érte aránylag fiatalon. Regényes életrajz, olyan emberekkel kik nagy részét, a maiak hírből sem ismerik, vagy mégis?

Régi fekete-fehér filmek azért megőríztek valamit a korból. Alakokat, nőket férfiakat – Csortost, Törzs Jenőt, Kabos Gyulát, Turay Idát, de mind mind mozifilmben nem színházi felvételen. Nem sokan lehetnek manapság akik még látták őket színpadon.

Részlet Kellér Andor könyvéből:

- Egyszer a második emeleti szalonban valaki a szomszéd asztalnál azt mondta:

- A színész nem ember

Beőthy átszólt:

- Ennek a mondatnak én vagyok a szerzője.

Az illető vitatkozni próbált:

- Én úgy tudom, Molnár mondta…

- Az egészen más dolog – szakította félbe – Molnár az Elysée kávéházban szokta kifejteni a szvitje előtt, hogy a színész nem ember, mert kifesti magát, meg azért sem, mert az egyik este ügyvéd, a másik este király a szerepe szerint, és ezt el is hiszi.De hát ez csak jól hangzó elménckedés. Vegye tudomásul, uram, hogy a színész azért nem ember és csak komédiás – mert elhagyja a színházat, ahová sikerek kötik, a többet ígérőért. Elszegődik máshoz, és megfeledkezik arról, hogy a művészet állandóságot is követel.

Hátat fordított, jelezve, hogy nem óhajt vitatkozni.

De úgy látszik a színészekről sok mondanivalója akadhatott, egészen másféle is, mint amit a Fészekben kifejtett, mert egy cikket küldött a „Szinészujságnak”, mely ott „Szinészek” címmel jelent meg.

„Mi a színész? Költők tolvaja, fintorgyüjtemény, eleven ruhatár. Költők tolvaja, aki a teremtő művészettől lopott tüzön süti a maga pecsenyéjét – minden vágyak, minden szerelmek, minden sírások, minden tréfák, minden szenvedélyek torz arcainak fintorgyüjteménye – százezer esztendő és millió idegen ember köntösének eleven ruhatára. Abban a legrégibb arisztokrata családban, amely egyenesen a teremtésig, az Úristen akaratáig viheti föl származását, a művészetek familiájában, ő a legfiatalabb gyerek.

Testvérei a festők, szobrászok, írók, muzsikusok évszázadot, néha évezredet élnek, az ő élete egy emberöltő. Meghal, hogy mindig ujjászülessék.

Minden művészet a maga nagy halottainak remekműveiben él tovább: abból ami volt (…) A színész a család legkönnyelműbb ága: ő sohasem örököl semmit. A nagy elődök életükben elpazarolják tehetségük minden kincsét, vagy zsugorimódra magukkal viszik a sírba. Utánuk nem narad más mint hálás emlék a velük együtt élők szívében, egy név, melynek betűi egyre halványabbak lesznek, s két nemzedéken túl már nem jelentenek semmit.

Minden színészgenerációnak a semmiből kell megteremtenie a maga művészetét.(…)

A művészetek, még az irodalom is, majdnem mindig az emberiség emelkedettebb részét gyönyörködtetik, hiszen ahhoz, hogy egy költőt megismerjenek, legalábbis olvasni kell tudnom. A színészet szava egyetemes beszéd: mindenkihez szól és mindenki megérti. Éppen ezért a sok félreismert, vagy föl nem ismert költő, festő és szobrász mellett alig van igazi szinész, akivel a művészetnek ez a legnagyobb tragédiája megtörténhetik. Sőt: nincs olyan rossz színész a világon, aki meg ne találná a maga karzatát, s annak tapsait.(...)

De nemcsak általános hatású művészet a szinpadi mesterség: sok millió embert csak a színész juttat el ahhoz az áldáshoz, hogy a többi művészetet is élvezhesse. A költők tolvaja: ez igaz, de az őrzött tüzet azért lopja, hogy az egész világ melegedjék nála. ?ert nem a költő született először, hanem a színész: még mielőtt el tudták mondani a mesét, már eljátszotta valaki.

Az a barlangi ember, aki megmutatta hogyan rontott rá a medve, hogyan sújtotta halálra a nagy kővel, hogyan fújt és hörgött az állat - színész, akinek még nincs szövege. Amint ennek a kezdetleges színésznek a dadogása lassan szavakká mondatokká, versekké alakul át, terem meg a mese, a legenda, az eposz. Az ügyes parasztlegény, aki a görög falvak szüreti ünnepein kicsúfolta a részeges bírót utánozván annak hebegését, dűlöngését, századokkal előbb élt már, mielőtt valakinek is eszébe jutott volna szöveget adni a csúfondároskodásnak. A falusi ének (ezt jelenti magyarul a komédia szó) a színész erejéből és tehetségéből született, mielőtt komédiaírók lettek volna.

Ma már megváltozott a sorrend: az első hely a költőé aki teremt, a második a színészé, aki közli velünk az alkotást.(...) Bírálók és ismertetők először a színdarabot nézik s azután a színészt. Ez a dolgok természetes rendje. De mi történik akkor, ha a közlés művészi és nem az alkotás, ha színész munkája értékesebb, mint az íróé, ha színpad a kettő munkjától külön életet él?

Mi, a művészet becsűsei, időnkből és helyünkből nagyobb átrat fizessünk a szerző futtatott ékszereiért, mint a színész tizenhárom próbás aranyáért? Próbáljuk meg : hátha lehetne megbolygatni egyszer ezt a rendszer anélkül, hogy rendetlenség váljon belőle." 

Gyerekkoromban nagyapám ebédjére várva a Szinházi Élet és az Áller családi lap régi példányait lapozgattuk. Ahogy teltek az évek mindig más érdekelt ugyanazokból a lapokból. Néha egy egy bemutató fényképein, ahol megjelent a Király színház egész társulata, nagyapámat is felfedezhettem.

Most, hogy a „Bal négyes páholy” újra a kezembe került, sok minden eszembe jutott az akkori történetekből, s kutatni kezdtem a neten, hátha találok valamit a színházról. Nem is sejtettem, hogy egy bécsi képen nagyapámat is megtalálom. Födetlen fővel, mint mindig, s az elmaradhatatlan csokornyakkendővel.

A Király Színház társulata 1913-ban Bécsben a Carltheaterben vendégszerepelt

Apám ebben az évben született, s egy év múlva kitört az első világháború. Az utolsó békeév volt Európában. A budapesti színházak világa többnyire mással volt elfoglava. A Király’ főleg operetteket játszott - a János Vitézt Fedákkal több mint hatszázszor, hogy a polgárok és a masamódok ne is gondoljanak másra. Vígjátékok és könnyű zenés darabok kellettek a közönségnek, Beőthynek pedig pénz. Sok pénz. Többnyire kártyára.

Ha sok pénzt keresett, birtokot vett, sarokházat, de az is előfordult, hogy hajnaltájt amikor végre előkerült a kártyaszobából, közölte a sofőrjével, hogy gyalog megy haza, mert eladta a kocsiját a mellette lévő úrnak, őt vigye ahová akarja, s aztán elköszönt.

A második nagy világégést Beőthy már nem élte meg. Nagyapám a Vígszinházban húzta meg magát. Idegen volt számára minden, legfőképpen az ujdonatúj eszmék, s azok előadásmódja.

Olvass Sztanyiszlavszkíjt!!!- rivallt rá egy fiatalabb kolléga, de nagyapám inkább Jókait, Mikszáthot olvasott, s ezeket a köteteket kaptuk meg karácsonykor egy közeli alagsori pinceműhely által újrakötve. 

A bécsi csoportképet nézegetve azon gondolkodtam vajon hányan hallottak e díszes társaságból Sztanyiszlavszkíjról? Pedig, állítólag:

 "19O5-ben, Sztanyiszlavszkíj nevét szárnyára kapta a világhír, melynek köszönhetően 19O6-ban a Művész Színház külföldi vendégkörútra indult. Prágában, Bécsben, Berlinben és több nagy német városban tartottak előadást, a közönség ünneplése és a szakma teljes elismerése közepette."

Csuda dolog az internet, érdemes keresgélni rajta.

 - Csillaghegy határán, a Péterhegy aljában, ahol most elegáns színes villák virítanak, egykor búzatábla sárga kalászait lengette a szél.  Nyáridőben lehallatszott a strand hangszórója zenékkel és talált gyerekekről szóló sürgető felhívásokkal, Jancsikákról és Juliskákról, kik szüleiket keresték, miután azok megfeledkeztek róluk a nagy vigalomban.

- Itt élt a Morvai gyerek a főút túloldalán elterülő téglagyár munkásai között a telepen. Időnként megbontották a strand keritését, beszökdöstek abba a másik világba, ahol klottgatyában lubickoltak az elegáns medencékben amíg ki nem zavarták őket, s mehettek vissza a saját kubikgödrükbe viháncolni, abba a zöldesen nyúlós valamibe, ami feltört az elhagyott agyagbányában.

 - Jó volt az is, de más. Nem volt zene, meg fagylajtos’ sem, és nem bámulhatták az elegáns, hosszúcombú napernyős kisasszonyokat. 
 - És persze azok sem bámulhatták őket, az aranybarna ruganyos testüket, hosszú, vágatlan hajukat, mely rátapadt a koponyájukra.

 - Az öreg Morvai nem ivott. Azt mondta becsületes életet akar élni. Inkább kártyázott nagyban.
 - Jól ment neki a lap, néha nagyon is jól - persze nem odahaza a téglagyári telepen - máshol, idegenek között, nyilvános helyen a belvárosban, ahol az ő keze volt a legdurvább kéz mely a lapokat fogta.

 - Ilyenkor ünneplőbe öltözött – így vegyült el a fehérgallérosok között. Befogadták, mert jól játszott - nagy tétekben - mely téteket csak fillérek jelezték az asztalon.

- Amikor híre ment, hogy látta valaki egy kávéház mellékutcára néző oldalablakában amint nem az övéi között tölti az estét, Morvai bosszankodva fogadta a sustorgást. Keményebb lett, pedig korábban sem kímélte az embereit a nehéz munkában.

 - Odahaza nem esett szó a dologról, nem nagyon beszélt a feleségével a fia születése óta. Ervint nem tartotta a saját fiának de elfogadta.
 - A telep apró lakásaiba inkább csak télen húzódtak be az emberek, úgy éltek mint valami kommunában egymás hegyén hátán, bármi megtörténhetett. Volt ott lopás, még gyilkosság is, néha eltűnt valaki hosszabb időre, aztán előkerülve nehezen bírta a nehéz munkát, elszokott tőle. A téglagyár szinte rommá darálta az embereket, férfiakat, nőket, egyiket sem kímélte. Nyári éjszakákon, amikor a szedett vedett házak ajtaja ablaka nyitva volt, messzire hangzottak a nehéz nyögések köhögések, amire válaszul a környék kutyái is felébredtek.

 - Az öreg Morvai is eltűnt, de ő nem került elő soha többé.

 - Ervin magányosan nőtt fel, idegenül. Morvainé félt tőle. Az arcától félt, a tekintetétől. Nem tudta mi rejtőzik a fiában. Nem látott még olyan gyereket, aki soha nem nevet, még egy mosoly sem tellett tőle.

- Amikor katonának vitték szinte megkönnyebbült, s csak később vette észre, hónapok múltán, hogy néha hiányzik a fia. Levelet nem írt, várt, azt sem tudta, hol van, melyik kaszárnyában.

- Egyik másik, akikkel együtt vonult be, néha hazajött, de hiába kérdezte őket, csak a vállukat vonogatták. Megvan – ennyi volt a válasz.

- Amikor végre előkerült, Morvainé is sütött főzőtt, hogy kedvében járjon, de a fiú ahol lehetett továbbra is kerülte.
 - Tíz nap jutalomszabadság – mondta, a többi nem érdekes. Pedig Morvainé tőle szerette volna megtudni, mi lett az egyik telepivel aki meghalt. Egyidősek voltak, együtt vonultak be, a fiú már háromszor is járt otthon és most meghalt. Miért?

 - A tizedik nap végén, már elmenőben Ervin csak annyit mondott…

- Én lőttem le.

- A Fricit?

Azt. Többet nem mondott, elment.

 - Lenn a határszéli laktanya udvarának egyik sarkában volt egy nyitott úszómedence. Morvai Ervin tizedes volt beosztva az őrzésére.

 - Ott ült naphosszat a medence partján, nézte a beléhulló faleveleket, s közben sokszor látta maga előtt az utolsó képeket.
  - Frici katonai térképet szerzett valahonnan, s kijelölte az irányt a terve szerint.

 - Jugoszlávia közel van, semmi az egész, de Ervin közlegény csak a fejét rázta. Nem és nem. Ő nem megy sehova. Nem tudta megindokolni miért, de nem.

 - Jó darabig abba is maradt Frici tervezgetése, de egy reggel nem találta a váltás az őrhelyén a fegyverrektár mellett. 
 - Teherautón két szakasz érkezett, felsorakoztak, betáraztak és miután megkapták a lőparancsot megindultak.

 - Morvai Ervin közlegény néha lemaradozott, aztán végképp leszakadt a maga szakaszáról. Tudta merre kell mennie, s nem is tévedett.

 - A dombvidék egy magasabb pontján letáborozott, a ritkás, köves túloldalt figyelte. Amikor feltűnt az óvatos alak, rövidet, éleset füttyentett, mint a telepen volt szokás. Az alak fölegyenesedett, mindkét karját fölemelve intett, s aztán hanyattvágódott.

 - A szakasz visszafordult a lövés irányába - futólépésben közeledett Morvai közlegényhez, aki a túloldalra mutatott. Nem érzett semmit, ahogy később sem érzett semmit a medence partján ülve már tizedesként. Csak abban volt biztos, hogy többé nem mehet vissza a telepre.

 - Talán az apja után, ha van még valahol…

n 

   - Már nem volt éppen fiatal, sőt már már a nyugalmi állapoton is túljutott, és lassan elkövetkezett a bocskorok visszaszolgáltatásának ideje.

   - Szálkainé kicsit mogorván figyelte az idő múlását, de hiába próbálta letagadni, már benne járt a korban.

   - Hát igen – eleinte még jönnek, sompolyognak a legények, de nem csak ők – hajaj - csillogó szemeikben a vágyakozás lázas tüze , s lecsitulván, egy újabb bocskorral fizetnek a szép éjszakáért. Szép, míves darabok ezek, mert nem adja olcsón a mennyei boldogságot. Ilyen örömök és testi megkönnyebbülések  máshol nem tapasztalhatók, nincs a világnak olyan szentélye ahol hasonlót találni, nem is érdemes keresgélni még a legcifrább templomban sem.

   - Aztán elmaradnak a bocskorok, szűkebb esztendők következnek, s bekövetkezik az az időszak, amikor muszáj leakasztani egyet egyet a mestergerendáról, ha erős kívánalom gyötri valamely fiatal ruganyos fickó láttán.

   - Szó sincs persze semmilyen bocskorokról, csak az a gonosz nagyanyja példálózozott a történettel, mely egyre gyakrabban jutott Szálkainé eszébe.
   - Még hogy bocskorok…! A világ nagyot változott. Nincs már mestergerenda, a régi szép időkre, már csak csíkos dunyhái és hasonlóan csíkos lepedői emlékeztették Szálkainét, azokat mosta, vasalta szenvedélyes szeretettel, mintha az időt szerette volna megállítani.

  - És most ellopták azokat a szép csíkos lepedőket. Kinn hagyta őket a ház mögött, hogy a hajnali frissesség beléjük lopózhasson – kedvelte a jó illatú friss lepedőket – de reggelre kelve amint kiment, hogy kosárba gyűjtve összeszedje őket, csak a madzagot találta, még a csipeszek jó része is eltűnt.

   - Sárkány! Az a veres istencsapása – villant Szálkainé eszébe a lehetséges tettes. Csak neki juthat eszébe ilyen gyalázat. Kerülte, nem szerette, nem állt szóba vele, hiába ólálkodott körülötte az a ragyás dög már évek óta. Soha nem engdte a házába, hát ellopta a lepedőket, mi mást tehetett?

   - Alig egy hete, amikor Mariskapusztára tévedt egy kis bodzázásra, jól megfigyelte, s később jól összeakaszkodott vele. Hangos ricsajra lett figyelmes a közelben, hát odamerészkedett. Hallott már Sárkány dolgairól egyet, s mást, s most döbbenten figyelte mit művel néhány röhögcsélő kamasz örömére.

   - Kutyát szereztek valahonnan, valami kiéhezett kóbor ebet. Sárkány jól megetette, aztán drótot tekert a hasára. Elszorította erősen, és engedte, hadd zabáljon még kedvére, amig teheti. Nem sokáig tehette. Először csak rohangált eszeveszetten, aztán a földre vetette magát, hányt, hosszan nyöszörgött, visított, végűl nagy kínok között kimúlt.

   - Szálkainé, nem mert közbelépni, félt a kamaszok haragjától, ha Sárkány egyedül van, talán felpofozza, de így ebben a nyüszítő, ördögtársaságban nem mert mutatkozni.
   - A pofon azonban nem ment ki az eszéből, s néhány nap múlva, amikor összetalálkozott a ragyás vigyorgóval, na akkor megtette. Sárkány nem is csodálkozott. Látta az asszonyt a bokrok mögött, jórészt neki szólt a műsor, azt mondta csak kedveskedni akart egy kicsit.

   - Egy döglött kutyával? – visított Szálkainé.

   - Az való magának – nevetett a vörös – másra már úgysem futja…!

   - Az asszony, mert tartott még a bodza szezonja, tovább járta a a határt, s egyszer az öreghegy tájékán, betévedt egy elhagyott portára. Szinte a csenevész erdőben épült valamikor, s mintha az erdő most visszakövetelte volna a magáét.

   - Ablaktalan magányos ház, az udvart fölverte a gyom, a padlásajtó is leszakítva. Nem mert bemenni, csak az udvar elvadult bodzáiról gyüjtötte a fekete szemeket, s amikor végzett, erőt vett rajta a kiváncsiság. Kis előtere is volt a háznak tele törmelékkel, őzek bogyóival mocsos üvegcseréppel.
   - Ahogy beljebb ment, a bogyók is sokasodtak, valamiféle éji szállása lehetett az óvatos vadaknak, de csak az egyik szobában, a nagyobbikban.
   - Üres konzervdobozok, reklámujságok halmaza virított a másikból,s amint belépett, rögtön tudta hol van. Téglákon álló dikón virítottak csíkos lepedői, az ő csíkos lepedői, az összes, gondosan elsimítva, de már jóval koszosabb állapotban, mint valaha is voltak. Az ő csíkos lepedői, a híres „orosz” lepedők.
   - Régen nem jártak nála a kárpátaljai asszonyok akik a lepedőket hozták, ilyet nem is kapni errefelé.

   - Számon tartották, mint jó üzletfelet, s csak olyankor jöttek, ha ismerős vámos állt a határon. Eltelt már néhány év, hogy színüket sem látta, őrizgette, gondozta a maradékot, belenyugodott, hogy soha nem látja már őket, s a bocskorokra gondolt.
    - Mindig van egy utolsó, mely valahogy lekerül a mastergerendáról… 

Azt hittem alszik.
Alacsonyan álló
téli nap szikrázott
a fehér takarón.
Vártam sokáig az ágya mellett,
míg szemét kinyitotta.
Mosolygott.
Még itt vagyok, mondta halkan,
csak éppen haldoklom.
Kezemet kereste
tétova érintéssel,
Ne félj,
majd üzenek

 - A nagyváros déli határában, ahol a repülőtér és a külváros felől a két főút összetalálkozik, egy posztos rendőr bódéja állt.

 - Gyakran láttam a középkorú rendőrt ott silbakolni - nem törődött velem amikor elmentem mellette. Úgy tettem, mintha csak a közeli falu állomásához bandukolnék, s közben persze igyekeztem kocsit fogni, mert jóval messzebbre kellett eljutnom bármiképpen is.

 - Nem lehetett otthagyni azt a lányt.

Próbáltam már de nem ment. Az apja kitiltott – na nem ám úgy, hogy a szemembe mondta volna, csak megüzente.

Sírt a lány is meg az anyja is. Ezentúl éjszakánként az egyik oldalsó kis épületben alaudtam. Korábban a cselédségé volt, fűteni sem lehetett benne, de nem érdekelt.
 - Aztán rájöttem miért dugdosnak olyan szenvedélyesen, mert egyik éjjel felköltött az asszony, hogy a papa megint menni készül. Kiállt a kocsijával a garázsból, ott pöfögött a trabant az ablakom alatt.
 - Trabant? – kérdezhetné bárki – hiszen gazdag volt…
 - De még mennyire gazdag. Jöttek a népek batyuval kosárral, de mindig a hátső bejárathoz, a hatalmas konyha elé. Ilyeneket, parasztszármazékokat  nem engedtek be a hatalmas hallba. Soha nem nevezett senki korábban alázatos tekintettel fiatalúrnak, hát most megkaptam.
 - Áldja meg az isten fiatalúr – engedelmet kérek, adja már át ezt a csekélységet a nagyságos ügyvéd úrnak, ha meg nem sértem.

 - Hogy átadtam-e…?

 - …még mit nem! Kirúgott, sejtettem miért.

 - Nagyságos ügyvéd úr? Aki egy trabanttal járkál…

 - Én még láttam a sárga oktáviáját azt a nyitottat, meg egy öreg mercit is, de volt annyi esze, hogy lecserélje mindkettőt.
 - Egy kisvárosban gyorsan terjednek a hírek. A jók is rosszak is. Róla mindenféle pletyka keringett. Honnan a rengeteg pénz? Sok házibulin jártam akkoriban, de amit ott rendeztek abban a nagyméretű, régi, kicsit porosan előkelő polgári villában, hát az valami leírhatatlan volt.
 - A hatalmas hall menyezetéről kiterjesztett szárnyakkal hatalmas sas függeszkedett, nem éppen jószántából. Alatta félelmetes mennyiségű drága étel, és olyan italok, amiket a városi diákság nemigen engedhetett meg magának.
- Egyszeri alkalom volt, de fölséges. Csóróként lapultam az egész vigalom alatt, bömbölt a zene, riszált a twist, szállt a finom por a sas kiterjesztett szárnyai alatt hajnalig. Akkor értettem meg igazán, hogy kevés a szerelem, más is kell, olyasvalami amivel én nem rendelkezem. A papa mint kiderült elfogta a leveleimet, és gyorsan határozott.

 - Nem bírja a nyomást, mondta az egyik fia, aki kissé kritikusabban figyelte a vidéki ügyvéd munkálkodását mint a többiek. Hiába pattantam a kikészített ócska kerékpárra, hogy utána hajtva megfigyeljem hova tart, a város határán túlra soha nem merészkedtem. Menekült a sorsa elől, sok éves börtön fenyegette.
 - Én is megúntam a hajkurászást, inkább elszöktem a fűtetlen szállásról. Éjjel két óra körül a várásvégi emlékpark kövein üldögéltem, amikor megpillantottam a csörömpölve közeledő teherautót.
- Az ajtaját félrészeg termetes fiatalember rúgta ki nagy hangon.

- Diák vagy? – kérdezte, és végignézett tetőtől talpig.

- Diák.

- Na ugorj fel hátul, aztán majd később megbeszéljük a dolgokat! – vetette oda, s becsapta az ajtót. Kapaszkodtam ész nélkül, mert  már  indult alattam a teherautó.

Káposztahegyek, krumpliszsákok, ömlesztve rengeteg répa, próbáltam előre mászni a félponyva alá, ahol már hárman gubbasztottak. A sötét alakokat csak a cigaretta parazsa világította.

- Nem trógeroláshoz voltam öltözve, ennél még az a nyomorult tejes is jobb volt a nyáron akivel a 70 kilométert hat óra alatt tettük meg, közben persze összegyüjtve az összes faluból a súlyos tejeskannákat. Mindegy, legfeljebb talpig mocsok leszek, de felérek valahogy.

- Eszembe jutott a délután, a késő őszi napsütés ott a város határában lefelé jövet. Sokáig ácsorogtam hiába, forgalom alig volt, már már visszaindultam volna, amikor észrevettem, hogy a rendőr lassan felém ballag. Nem sietett. Tudta, hogy nem fogok elszaladni, bevártam.

- Elkérte az irataimat, hosszan nézegette, aztán intett, hogy kövessem a bódéjához. Néhány lépéssel előtte a földre mutatott.

 - Itt áljon meg!

Bement, hosszan telefonált, láttam a kampóra akasztott géppisztolyát, s a hátát félig, amennyire lehetett.

- Amikor kijött, sokmindent elmondott rólam, olyasmiket, melyek nem szerepeltek az igazolványban.

- Hova megy? - kérdezte.

Arra gondoltam, ha már ennyit tud rólam, s persze nem éppen jókat felesleges tovább bővítenem az ismereteit. Hallgattam, s vártam.

- Lány, asszony…?

Nem feleltem, mosolygott. Körülnézett, mint aki nem is tudja mit kezdjen velem és észrevette a repülőtér felől közeledő kocsit. Visszadta az igazolványomat, kilépett az út szélére és megállította.

- Aronde 1300-as volt. Gyönyörű. Nem tudom mit beszélt az elegáns sofőrrel, aki bólogatva hallgatta aztán intett. Beszálltam, némán gurultunk a bágyadt napsütésben, jó meleg volt odabenn, cigarettával kinált, elfogadtam. Már vagy negyedórája haladtunk amikor végre megszólalt.

- Rokona, vagy maga is…?

- Nem, nem ismerem – mondtam, csak igazoltatott, aztán megállította magát. Azt is elmondtam, hova megyek és kihez. Elmosolyodott, aztán hangosan felnevetett.

- A ház előtt rakott ki. Üdvözlöm az ügyvéd urat, mondta hamiskás mosollyal.

- A teherautó letért a főútról, hosszan robogott valami fasoron át amíg egy sötétbe burkolózó település kis terecskéjének egyik emeletes háza előtt megállt. A termetes fiatalember kimászott a fülkéből, ugrált egy kicsit lábait rázogatva, a vastag pulóverére bekecset húzott aztán az egyik sötét ablakon dörömbölni kezdett. Odafenn világosság gyúlt aztán lejjebb is, akkor vettem észre, hogy valami étterem, vagy kocsma előtt álltunk. A többiek is kászálódni kezdtek, s intettek másszak át a zöldséges halmokon.

- Sört, pálinkát, kávét forrót, mert mindjárt reggel lesz. Otthonosan mozgott a bekecses, még valami gázlángot is meggyújtott a félhomályos helyiségben, és a mellette lévő asztalhoz telepedve magához intett.

- Mit tanulsz diák? -  remélem nem valami matematikafélét, mert azzal nem megyek semmire.

- Bölcsész vagyok, hazudtam egész egyszerűen, gondoltam abba sok minden belefér.

- Bölcsész az mi? – kérdezte gyanakodva.

- Háát irodalom, meg filozófia, meg…

Be sem fejezhettem, óriásit csapott az asztalra, felugrott s a pulthoz sietve kiáltotta – ez kell nekem.
 - Sörök pálinkák, pogácsák kerültek az asztalra, s aztán tudatta velem, hogy ő mindenben  legtisztességesebbnek az üzletet tartja. Hoci, nesze…Valamit valamiért. Értem ugye….?
- Megcímzett borítékot vett elő a bekecsből és elémrakta. Meg is simogatta többször mialatt elmondta a részleteket. A lényeg, hogy levelet kell írnom az utazás fejében az ő imádottjának, de olyan szép levelet amitől az megenyhül - a többi már az ő dolga.

- Szerelmes levelet, egy szép fekete asszonynak, Máriának, akit ő kiszemelt magának, aki sajnos máshoz ment, mialatt ő katona volt, de most már több mint egy éve leszerelt, visszajött és az a nő még mindig a más asszonya. Szerinte ez érthetetlen és ezen kell változtatni.

- Bólogattam megértően, és azon gondolkodtam, hogy ebben az észjárásban hány korsó sör és milyen mennyiségű pálinka lehet részes?
- Az a vánnyadék tánctarár aki elvette mihez ért?

Járja a falvakat a motorján, csattintgat a fa csattintójával és forgatja a nőket hol itt, hol meg amott.
- Hát milyen élet az? Foxtrottból nem lehet megélni. Okos asszony a Mária, mindig is az volt, meg fogja érteni. Mellettem nyugodt élete lehet. Telente két disznót is vágok, hatalmasakat, viszem a zöldséget a piacra, jó élet, biztos élet, nyugalmas élet. Ennek mind benne kell lennie a levélben. Na és a házam! Tornácos házam van, kút az udvaron – igaz kút majdnem mindenhol van, na de fürdőszoba...
 - Előfizetésem van gépkocsira, öt év múlva az is meglesz. És van fürdőszoba, benne mosógép, külön centrifuga. Hát mi kell egy nőnek? Egy mai nőnek. Én tudom. Felkészültem a nősülésre, csak éppen lekéstem róla.

 - Van kávéfőző, elektromos, hozzá villanydaráló, pörkölni se kell. És ha unatkozik, vagy táncolni van kedve, bekapcsolhatja a lemezjátszót. Az is modern. Táskagép, oda viszi ahova akarja. Akár a malacokhoz is...

- Na, mit szólsz hozzá? Hát nem jobb élet ez mint egy ócska motoron zötyögni éjjel nappal?

- És Mária?

- Mi van vele?

-Mária mit szól hozzá?

- Azzal te ne törödjél, azt én elintézem, csak a levelet írd meg. Minden legyen benne, amit elsoroltam, a szokolrádió is, az meg elemes, Érted?

Felállt, megpaskolta a vállamat biztatólag és átült a másik háromhoz néhány osztásra. Zsír sercegett a közelben, hajnali  rántotta készült hagymával, sok sok kolbásszal. Az illata betöltötte a sivár helyiséget.

 - Még nem is derengett a késő őszi reggelen amikor felértünk a fővárosba. Egyre idegesebben szorongattam a borítékot, a félig megírt levelet a kocsi platóján kucorogva. Nem vehettem részt a rakodásban, mindennél fontosabb volt a levél. Hiába volt a sok pálinka, nem segítettek a sörök sem, egyre álmosabban bámészkodtam a nagy forgatagban. Odalenn az őrszem, mert azt is állított mellém, egyre idegesebben pislogott felém.

- Mi lesz már diák? – innék már valamit!

- Jól van, jól van, elkészültem – mondtam - mert úgy döntöttem ideje véget vetni az ostoba fogságnak és leragasztottam a borítékot. Hogy mi volt benne arról jobb nem is szólni.

- A platóról körültekintve elég távolinak látszott a bekecses a maga zajos  társaságával.

Leugrottam, átadtam a levelet, megvártam amíg őrzőm elindul, s aztán futottam ész nélkül a másik irányban.

- A hajnali nyüzsgő tömeg hamar eltakart, könnyű volt elvegyülnöm benne. A tánctanár sorsa nemigen érdekelt, Máriáé is csak egy kicsit.
-  Az volt az érzésem hatni fog rá a fürdőszoba sok csempével, meg a gépkocsikiutalás, ami öt év múlva biztosan jelent valami pöfögő alkalmatosságot. Na és a két disznó, meg szőlővel futtatott tornác, ahol dalolászva teregethet egy szerelmes asszony a szokolrádió társaságában. 

- "Az élet szép, Tenéked magyarázzam...? - ezzel fejeztem be a levelet, mert más nem jutott az eszembe. Csak halványan derengett, honnan származik az idézet. Valami hallgatag lovag, vagy levente rémlett, meg az imádottja, és volt még valami hóhér is a társaságban, de már azt már magam sem tudtam kitől származik, csak rohantam ahogy bírtam, aztán valami hajnali villamosra szálltam, mindegy volt merre megy.
- "Az élet szép, Tennéked magyarázzam?"

- Talán mégis a hóhértól?