/ egy fontos küldetés /
- Ami a nagypolitika eseményeinek helybéli követését illeti, az bizony nehéz, és fölöttébb körülményes tevékenység. Idebenn ugynis nehéz naprakészen követni bármiféle politikai fejleményeket, s csak a legokosabb felnőttek, és magasabb rangú katonatisztek képesek erre, mert teljességgel be is van zárva az ember, és csak hihetetlen, de főleg ellenőrizhetetlen szóbeszédek keringenek, azok is csupán néhány újonnan érkező, vagy némi morze tudósitás jóvoltából. Semmi az - valljuk be -legalább is majdnem semmi. Legtöbben szólani sem tudnak meglepetésükben, és ritka a tapasztaltabb érkező, aki ha híreket nem is, de legalább jó nagy tűzkövet hordoz a lyukas fogában. A hírek utáni sóvárgás persze erős, leküzdhetetlen érzés, ezért kell időnként megkisérelni. Veszélyes kaland, csak végső esetben használható.
- Eme gyötrelmes hír és dohányéhségnek lett következménye, hogy tüdőbajos szerepet erőszakolt rám a dohányos közakarat. Hiába tiltakoztam, be kellett látnom, legkisebbként én vagyok alkalmas e betegség elfogadható imitálására. Gondolj a Traviátára - szuggerált Főőrnagy szenvedélyesen, aki ha valamely feladatot érdemesnek tartott annak megvalósitására, s ha már komolyan a fejébe vette, nem tágitott. A siker érdekében pedig bármire hajlandónak mutatkozott. Itt a Fő utcán csak egy öreg orvosezredes van, röntgen nincs. Ideje kihasználni a lehetőséget. Ha minden sikerül kimehetsz – mondta lelkesülten, ragyogó szemekkel.
- Én azonban hiába is gondoltam volna Traviátára, mert fogalmam sem volt kicsoda, és szégyeltem is magam, hogy operai területen járatlan vagyok. Csak a Parasztbecsületet ismertem egy kicsit, de abban nem tüdőbajos senki, és csupa makkegészséges felnőtt ember okoz felesleges izgalmakat. Szerettem benne a húsvéti kórust, meg az Intermezzót, és ahogy Turiddú elmegy meghalni. Un baccsó’, és még egy baccsó’, meg még egy, aztán elmegy és nem jön többé vissza. Ezeket is a sziv küldi szívnek szívesen című rádióműsorból ismertem, de a Traviátáról nem is hallottam. Talán mert nem volt benne osztályellenség, mint a Parasztbecsületben.
- A szegényparaszt, meg a gazdagparaszt / kulák / kibékithetetlen konfliktusa. Főőrnagy azonban néhány köhögési próba után úgy határozott, hogy ennek meg kell történnie. A szerepre alkalmas vagyok - a következő séták alól majd felmentésemet kéri általános gyengeségre való hivatkozással. Nem ellenkeztem. Lassan elmúlik a nyár ideje lenne egy kis levegőváltozásnak. Már csak az antifasiszta görög körletparancsokot kellett meggyőznie a tuberkolózis veszélyeiről, mert zárt közösségben a kóros ragály megállíthatatlanul és különösen gyorsan terjed. Képes és átterjed még a szomszédos körletirodára is, mert ez ilyen.
- Valódi népbetegség - morbusz hungarikusz a neve. Görögországban így biztos nem ismerik, mert ott a morbusz után valami másnak kellene következnie, de az itteniek között nemrég eltejedt országosan, és az a picike valami mely bosszantó gyorsasággal terjeszti, nem tudja megkülönböztetni a nemzetségeket. Mást se nagyon, a rangjelzéseket pedig egyáltalán nem ismeri. Éppen úgy mászkál és kering össze vissza a nagyvilágban mint a poloska, és hurcolja a fertőzést, mint a nagyhatalmak a maguk életveszélyesen puffadt és nagyképű ideológiáját.
- Ez hatott - mármint a veszélyes mászkálás, és a görög főtörzs megingott. A kifejezést ugyan nem értette, de Főörnagy drámai erővel pergette a súlyos szavakat. „Morrbusz hungarikusz”. Érti...? Hát persze, hogy értette, csak még gynakodott egy kicsit. Az idemenekült görög partizánok között ismeretlen volt ez a betegség, egyébként is fontosabb dolgokkal voltak elfoglalva. Görögország, a görög nép felszabadításán fáradoztak, ami mmomentán nem járt sikerrel, mi meg szépen befogadtuk a jeles menekülteket, akik ezután szívesen viselték szép szabad hazánkban a smasszeri egyenruhát.
- Majd megkérdi az orvost – mondta töprengve, és elballagott. Vagy két hétig köhécseltem, de sokszor figyelmeztettek, hogy ne hagyjam abba, leginkább akkor szerepeljek, ha csizmaorr képe tűnik fel a küszöb helyén csillogó víztükörben. A cirkli mögött ilyenkor leskelődés van - viselkednem kell látványosan - már csak azért is mert egyébként nemigen látszom tüdőbajosnak.
- Majd megkérdi az orvost – mondta töprengve, és elballagott. Vagy két hétig köhécseltem, de sokszor figyelmeztettek, hogy ne hagyjam abba, leginkább akkor szerepeljek, ha csizmaorr képe tűnik fel a küszöb helyén csillogó víztükörben. A cirkli mögött ilyenkor leskelődés van - viselkednem kell látványosan - már csak azért is mert egyébként nemigen látszom tüdőbajosnak.
- Én meg arra gondoltam milyen lehet az a Traviáta gimnyasztorkában, derékszíj nélkül, mert a Fő utcai fogvatartottak szovjet katonai egyenruhát hordtak ugyan, de nem járt hozzá derékszíj, ami a szabadságot szimbolizálja. Mert nem érdemesek a szabad éltre. Értettem én, hogy, muszáj volt valakinek kijutni a zárkából, mert a seprünyelet már nem lehetett tovább kapargatni. Életemben nem láttam ilyen karcsú seprűnyelet. Sajnáltam is a sok megvadult dohányost, akik szenvedtek, mert ahhoz a seprüvakarékhoz mégiscsak lellett néhány szem igazi dohány. Egyébként kevés élvezet lehet benne. Főőrnagy, a zárkaparncsnok persze mindenre gondolt, arra is, hogy a hosszas fonnyasztá után röntgenre vigyenek a Mosonyiba, és akkor...!
- Na ettől azért tartottam egy kicsit. Arra különös nyomatékkal felhívta a figyelmemet, hogyha csikket látok valahol, vagy jóféle kavicsot, esetleg aprócska vaspöcköt, netán szöget, ki ne kerüljem, az Isten szerelméért. Vessem rá magam essek hasra, el is ájulhatok, ha tudok, vagy csináljak bármit, csak valahogy rgadjon hozzám, és ha lehet minden útközbn talált hamutartót is bátran borítsak a zsebembe. Nem árt az semmit a gimnysztorkának. És amúgy sem szól majd senki, ebben biztos lehetek.
- Ja és híreket is hozzak sokat, mert az is nagyon fontos, ha lehet a legfrissebeket, mert hát erről szól az egész nyavalyás utazásom. A röntgenben sötét van, ott bármiről társaloghatok az orvossal, mert az őrség legtöbbször kinnmarad. Félnek a sugaraktól, mert nem látják egyiket sem. Azonkívül mindig a raborvosok a legtájékozottabbak, ezt neki nyugodtan elhihetem. Honnan tud ilyeneket.? Soha nem árulta el, pedig láttam néha nagyon elképedt pofákat, de a kérdések náluk is bennragadtak.Az enyémek is.
- Naná - ahogy azt Móricka elképzeli, mondták sok ilyesmire nálunk odahaza a Torockó téri parókián. Ennyi minden váratlan erőszakos megrendelés egyszerre - ki tud ennyi mindennek eleget tenni? A tüdőbaj nekem éppen elég - abban sem vagyok egészen biztos, és kétségeim is vannak. Nem lesz e valamilyen büntetés az utaztatásból, meg a sok megbizatásból? Semmi kedvem az egészhez. A csikkeket még megértem - nagyon is - de nem hiszem, hogy kavicsokkal és vaspöckökkel lenne teleszórva a Mosonyi utcai rabkórház. Van rendes "fekete" a zárkában, majdnem új, az is az én lepedőmből / ezek az urak borzasztóan kihasználnak engem /, és az egyik stoki talpában ott a tűzkő.
- Nem szó sem lehet róla. Ami pedig híreket és a nagypolitika szorgalmas követését illeti, idegen terület volt ez számomra, mert nálunk odahaza többnyire más események és más hirességek voltak szóbeszéd alanyai, s az idebenn hallottak számomra nem sokat jelentettek. Legtöbbjüket egyáltalán nem is ismertem.
- A hatalmas sötétzöld csőrmotoros rabomobil lomhán, ormótlan szörnyként, zihálva és nyögve araszolt végig a városon, mert végül is Főőrnagy sikerrel elintézte, hogy sürgősen tüdővizsgálatra vigyenek a Mosonyi utcai rabkórházba. A szigorú aprólékossággal közölt instrukciókat a kapun kilépve én azonnal el is felejtettem midőn a batár kicammogott a nyüzsgő város irányába. Legfőképpen pedig a kavicsokat és vaspöcköket felejtettm el, mert a régen hallott utcai zajok, madárcsicsergés, dudaszó, villamosok búgása mind mind kellemes emlékeket ébresztettek bennem. Ha tudom micsoda gyönyörűség a félhomályos zárkában való üldögélés helyett kifelé bámészkodni az egyre forróbb bádogdobozból, talán még egyéb betegségeket is felvállalok.
- Egyedül utazom a hatalmas, lassan vonszolódó félhomályos batárban, és kifejezetten kedvenre való a lassú megfáradt tempó. Ablakok nincsenek, csupán szellőzőrések vannak a batár mindkét oldalán, olyanok mint a régi DKW automobilok motorházán voltak valamikor, és azon a réseken kukucskálva színes csíkokoban látom a külvilágot. S még így ebben a szines laskává szabdalt állapotában is minden elképesztően gyönyörű. Az utcák tele vannak nőkkel és férfiakkal - mint általában - de csak félig látom őket, s csak a kisgyerekeket és a kutyákat látom teljes egészében. Nagyon, nagyon szép minden, meg vagyok elégedve, a külvilág majdnem olyan mint volt, és filmszerűen készségesen vonul végig előttem. Innen a dobozból valóban varázslatos és nagyon szép a világ, mégha szeletekben is, és az élet is szépnek és nyugalmasnak látszik, és már egyáltalán nem neheztelek Főőrnagyra rám erőszakolt ostoba ötlete miatt. Gyüjtöm és habzsolom a szines lánivalókat, réstől résig rohangálok az óriási kaszniban, és minden apróság érdekel. Mindent látnom kell.
- Hála Istennek semmiféle megkülönböztetés nem járt a batárnak, s így minden kereszteződésnél, ahol rendőri irányitás volt, mi is megálltunk szépen nyugodtan - várakoztunk, nem szalad el a rabkórház - s én háborítatlanul nézelődhettem. A régi Nemzeti Szinháznál, ahol néhány rohangáló rendőr próbálta irányitani a forgalmat, kisebb baleset miatt jócskán álldogáltunk, s ezuttal még a szebb lányokat is volt időm lesből alaposabban megfigyelni. Dél felé járt az idő, gyönyörűen sütött a nyárvégi napocska, tán már az iskola is elkezdődött, kidugtam a kisujjamat az egyik résen, s addig mozgattam, amig két közelben álló diáklány észrevette.
Nevettek.
Utolsó kommentek