Kódok sokaságát cipeljük észrevétlen, és adjuk tovább a szinte öntudatlanul a tőlünk származókat. Másképp is nevezhetném őket, kevésbé nagyképű kifejezéssel, de ez a három betű már általánosan ismert - elektronizált környezetünkben meg sem lehetnénk, talán kiszáradnánk, összefacsarodnánk nélküle. Némelyik mint valami emlékkép olykor elővilllan, értjük, vagy csak sejtjük az értelmét, másokat meg arrébb tologatunk mint szinehagyott, fakult ócskaságot - lejárt - mást követel a kor.

        Megcsodáljuk a szerencsés piramisokat, ki szines képen, ki tevehátról a forró homokban, nagyok, jelentőségteljesek - őket nem taposhatja szét egy üresfejű tinilány semelyik ballába. De az a rettenetes, emléket taposó mozdulat is valamifajta kód lesz az utódjának, amit az ostoba fruska majd tovább ad.

        Jó érzés tudni, hogy a kapott örökség ( kód ) továbbfejleszthető. Kevesen tudják, hogy az idő nem kissebbíti, inkább növeli az értékét, jó érzés tudni, hogy a múlt ismerete, a csendben rejtőzködő kódok megfejtése, továbbadása igenis gazdagít. 

       Ugyanakkor a jelenben élve a mai ember hajlamos mindenről megfeledkezni és többnyire túlértékeli önön fonosságát. Únott, közönyös mozdulattal tol félre mindent mi kevéssé digitális, inkább ósdi, és képtelen elfogadni, hogy a világ már Ő előtte is létezett. Ha hajlandó kivenni a rágóját, hogy valamit témázzon, a hangja számonkérő: milyen világ az ahol sem Meki" nincsen, sem esemest nem lehet küldeni a szomszédba...? Szar ügy...

       Mert a szivárványos technika bódító hazug világában él. Nem tudja mi az - hogyan működik és miért, de az övé. Neki csinálták, használja. Ha nem működik vesz a pénzéért másikat. Mindig jobbat és azt hiszi ettőll ő is jobb lett - pedig csak tartozéka annak a kütyünek amit a kezében tart...Egymás nélkül szart sem érnek.

      Ha autójában ülve átrobog  Európán, gyorsan teszi . Hat henger morog alatta, gép mondja merre menjen, s a gép vezeti mindvégig amikor egy betoncsíkot követ. Az van az orra ellőtt, arra figyel, s amikor majd visszaérkezik azt mondja, jártam Európában, pedig sehol se járt. Azt a betoncsíkot úgy kellett eleve megépíteni, hogy kikerüljön minden utjába eső akadályt, városokat, falvakat Európát, emberlakta helyeket.

       Egy svájci kisváros főterén félreállva, friss reggeli kiflit majszolva böngésztem a térképemet, és sehogy sem értettem, hogyan mehet keresztül a térkép szerint e tündéri kisvároson egy autópálya. Aztán megértettem. Merthogy hatalmas betonlábakon fölötte ment végig. Furcsa látvány volt.

      Ha csak tehetem letérek az autópályáról, mert emberek között akarok lenni, legalábbis olyan helyeken ahol a gépekkel szemben még többségben vannak.

      Itt a tavasz eleje, igéret csupán, de már katalógusok, szórólapok, e-mailek árasztják el környéket, mert állítólag majd menni, menni kell.

      L.P. még ősszel elment. Maga szervezte az útját - egy sötétedő alkonyi órán átlépett a széles bástyafalon. Néhány könyve kegyeletből hozzánk került. Az alábbi hosszabb idézet rá emlékeztet, egyfajta kódolt üzenet ez is:

      Eötvös Károly mesélőkönyve - novellafüzérnek is nevezik - mindenesetre írói munkásságának része a múlt század elejéről, régebbi időkre tekint vissza, néha kicsit bőbeszédüen, aprólékosan, ráérősen. Utazás a Balaton körül ez a címe. 1957-ben adta ki a Szépirodalmi kiadó 5000 példányban. Mintha az itthonmaradtakat kívánta volna kissé felrázni... Nézzetek szét. Ne csak az idegen csizmákat lássátok...Maradt még ebből az országból szerethető, nem muszáj innen mindenképp elmenni.

      Nekem kifejezetten kedvemre való néhol az aprólékossága, amit pedig a jurátusok útjáról ír az ma is megfontolható.

Pozsonyi országgyűlés az 1800-as évek elején.

       "Nézzünk csak be a kávéházba, Hollinger uram kávéházába, ahol minden estéjüket vidáman töltik el a jurátusok. Ott van az a kávéház Pozsonyban a sétatéren. A kemence sem füstösebb. Gyertya világit, s nem villamosság. A félhomály szelidíti a füstöt. Minden ember pipáz. A szivar még nem divatos. A cigarettet még hírből sem ismerik..Csibuk járja és tajtpipa. Csak néhány bécsi zsidó s néhány fanyarképű magyar mágnás szopja még a szivart. De ilyet ott nem látni ahol a jurátusok dévajkodnak.

       Különös szokása volt Hollinger uramnak. A lutri. Minden este bankot adott, lutrit játszott, nyerni hagyta vendégeit egy krajcárért húsz egész garasig. Húsz garas volt akkor egy forint. Ha váltó garas akkor váltó forint, ha pengő, hát pengő. Ötven váltó garas tett egy pengő forintot, egy forintban volt hatvan krajcár.

       Amint a játék órája eljött: Hollinger uram csak hozta be nagy bádogedényben a garasokat.(...) A garas rézpénz volt. Volt krajcáros, kétkrajcáros, garasos és kétgarasos rézpénz. Ily otromba pénzeket ma már csak Olaszországban lehet látni. A pénzek ötvenfélék és százesztendősek voltak. Némelyik olyan kopott, hogy se csírját, se fejét se írását nem lehetett látni. Amelyik nem volt kopott: az tele volt zöld rozsdával, méreggel, szennyel, s a ragadós piszoknak mindenféle fajtájával. Ezer szerencse, hogy a doktorok  akkor még nem találták föl a bacilust, különben annak a nemzedéknek ki kellett volna pusztulni az utólsó emberig.

     Hollinger uram a nyereménynek szánt garasokat előbb megfürösztötte forró vízben, azután megmosdatta szappanos vízben, végre megkeféltette istenesen. Ha sehol a világon, de Hollinger uramnál fényes garast lehetett kapni.

     (...) A jurátus is játszott, minden jurátus játszott.(...) Külön asztaloknál ültek a jurátusok. Sokan voltak. Volt az országgyűlésen négy ötszáz. Fiatal, egészséges, vidám, lánglelkü mind. Nemcsak a követ urak mellett voltak jurátusok, hanem a királyi táblabírák mellett is. S tetemes számban összesereglettek Hollinger urem kávéházában.

      Július közepén volt az idő. Az országgyűlés elnapolta magát egy hónapra, vagy hat hétre. A lutri végeztével éppen arról tanácskoztak a jurátusok, hol és miként töltsék a szünetet?

     A közeli vármegyék s a dunaparti vármegyék jurátusainak a kérdés nem okozott gondot. Ők hazaindulnak. Olcsón is gyorsan hazaérnek. A dunai hajók is elviszik őket. De mit csináljanak a messze lakók? A felső vármegyék ifjai, a tiszáninneni és tiszántúli ifjak? Egy-két hétig utaznak haza, egy- két hétig vissza: elmúlik a szünet az utazásban. Hát a sok hiábavaló költség, fáradtság? Mire való volna az?

     Egyik messzividéki jurátus odakiált közibük: - Tudjátok mit, fiúk, járjuk be hát az országnak azt a részét, amelyet eddig nem ismerünk...! (...) Megindult a tanakodás. Hogy az idegen nem ismeri országunkat, szent igaz, de szomorú igazság is. Hogy a földkerekségnek minden országából vannak útleirások: ez is igaz. Minden naptár tele van gyönyörű leírásokkal? Magyarországról semmi. Ide nem jön se angol se olasz se francia, se amerikai. Ha jön is : fut szökik, nem ír, eltagadja, hogy ittt járt. Német ugyan elég jár, de vagy hallgat rólunk, vagy ha szól és ír: hazudik és gyaláz.

      De hiszen nem csodálhatjuk. Mi magunk se ismerjük önhazánkat. Még magyar utazó sincs Magyarországon. Széchenyi Wesselényi is csak idegen országokon járt...(...) Fényes Elek munkái is üres hivatalos adatokkal telvék. Alig van bennük élet. Költészet népleírás semmi. Népünk lelkéről, nemzetünk szelleméről senki sem beszél. Mintha a vármegyék viszályain kívül nem is volna magyar világ.

      Ki utazik minálunk...? A vándorló legény, de az sem magyar nagy részben.(...) A gabona és marhakereskedők, s a hajcsárok. De hiszen ezek nem utazók, hanem üzletük emberei. (...) A drótos tótok, babkárok, bálisok, kucséberek. Jámbor lelkek, de egy magyar sincs köztük.

      Szegény kálvinista diákok. No ezek igazi utazók. Legátusok és szuplikánsok. Minden esztendőben elindul kollégiumából négy- ötszáz ifjú, s bejárja az ország nagy részét. S hogyan járja be? Gyalog.(...) Hátán háza, kebelén kenyere. Ott hál ahol megesteledik, ott lakik jól , ahol szívesen látják. Bejárja az egész vidéket.(...) Ez az igazi utazás. Így készül a magyar tudás, a magyar önérzet, a szellemek magyar világa. Nem is ám hintón, bezárt vasúti kocsiban, vendéglők termeiben, nagy urak váraiban: tőzsdék, kiállitások tárlatok zagyva tömkelegében, éhsóvár tömegek tolakodása közt, szótárak és ismerettárak sivár, aszú, holt adathalmazaiból.

     Így beszéltek a jurátusok Hollinger uram füstös kávéházában, amikor a lutrijátékot befejezték. Utazzunk hát fiúk a saját országunkban. Ismerjük meg elvégre saját édes hazánkat.

      - Hol vannak már a legátusok, szuplikánsok, babkárok, bálisok és kucséberek...? Ez utóbbi háromból kettő már csak a telefonkönyvben. Egyébként vándorló kereskedő mindegyik. A kucséber német, a bális házaló olasz, a babkáros meg vándor vászokereskedő. Én ide sorolnám még a vándorköszörűst, az üstfoltozót meg az üveges tótót, aki annyira fél a hanyatteséstől. Ezekről nem beszél a kissé pátoszos szerző, akit időnként elragadnak a megismerhető ország szépségei. Szerencséjére meghalt még Trianon előtt.

      (...) De hogy utaztak hát a jurátusok? Arra is megcsinálták a tervet és a készülődést. Bizony nem fiákkeren, nem gőzhajón, nem vasúton, nem automobilon. Mind nem volt még ez akkor.

      Két pár tiszta, könnyű köpönyeg, fél váltó ruha, bot és pisztoly: ebből állott az utimálha. ( ....már elnézést, mi az, hogy bot és pisztoly ...úgyis mint útimálha...?..Csak neeem?) Erős ifjúnak csak pehely a súlya. Bizony gyalogszerrel történik az utazás. Szerény összegű pénze mindegyiknek van. Ha megúnnák a gyaloglást: fogadnak majd az útban itt- amott parasztkocsit, hosszú oldalasat, négy átalvatő üléssel, hogy elférjenek rajta mind a heten.

     (...) Boldogtalan gyorsvonaton utazó! Térdén kendő, fülei pamuttal betömve, szemein okuláré, kezein kesztyű, zsebkendője hat, fején fedő, örökké lesi honnan jön a légvonat. Ki-kinéz az ablakon, de addig nem lát semmit, míg kalauzkönyvét Baedekerjét meg nem nézi. S este, mikor jegyzeteit papírra teszi, ha teszi, akkor is a Baedekerjét nézi. S ha utazásait leírja: azokat is csak Baedekerjéből írja. S ha valamikor később beszélni, adomázni, utazásaival mulattatni akar: akkor is csak Baedekerjét nézi. Agya szive üres mint az üres hólyag. Gondolata érzése ott van a Baedekerben. Ára a könyvárusnál négy korona. Kapható itt meg amott. Aki naponkint ötszáz kilométert utaz: mind így utaz. Ügynöknek jó, dolga után járónak jó, utazásért utazónak csúf és ostoba."

      Na itt van a vége. Nem tudom mi válthatta ki e nemes felháborodást...? Talán hasonló érzés amit én is érzek az autópályán...? Talán. 

      Viszont a végére hagytam az utitervet, melyet a pozsonyi ifjak két pár tiszta köpönyeggel, fél váltó ruhával, bottal és pisztollyal - végig jártak: heten voltak: az annyi mint hét bot és hét pisztoly.. Egy kisebb garabonciás sereglet.

    ...- Az útirend s az utazás célja így lesz: Mosonmagyaróvár, Győr városa, Pannonhalmán látogatás a szerzetnél, onnan be a magas Bakonyba. Csesznek várát megmásszuk, a zirci apátot meglátogatjuk. Aztán Veszprémbe érünk, a vár és város sziklahasadékat megszemléljük. Onnan ki a Balatonra. Balatonfüredre. Akkor legelső s tökéletes magyar fürdőtelepe az országnak. Tihany a maga visszhangjával és csöndes szerzeteseivel. Azután Csobánc vára, de előbb útba ejtjük Nagyvázsonykőt, Kinizsi Pál híres várát. Badacsony hegye és Szigliget vára. Innen Keszthelyre, megnézni a Georgikont. Megmászni Rezi és Tátika magas kővárait. Kirándulni Kehidára, s tisztelegni Deák Ferencnél. Onnan Sümegre. Várát megtekinteni, s a nagy költővel kezet szorítani. Somlyó, Kemenesalja és Pápa. Innen egyenesen Cenkre, a legnagyobb magyarhoz. Kismarton, Sopron, Fraknó vára - vissza Pozsonyba. Éppen letelik akkorra az országgyűlési szünet ideje...

       Támadt egy végtelenül gonosz ötletem, de nem mondom meg mi az - aki akarja úgyis kitalálja.