Augusztus vége felé, egy késő délután szélesvállú robosztus férfilak jelent meg a zárkaajtóban. A folyosó végi üvegfalon  szemet kápráztató vad fénnyel söpört végig a lenyugvó nap sugárkötege - ilyentájt csak hosszas pislogás után láthatott tisztán a zárka félhomályához szokott szem. Főőrnagy vezényelt  - bambán álltunk a vakitó fényben  - az alak sem mozdult, talán ő se látta hová kell lépnie, végül a csepeli villanyos, aki nem átallotta kikapcsolni a közvilágitást amikor a hatalom emberei békés tüntetőkre támadtak, s a sötétben persze másképpen alakultak a dolgok - magas fejhangon, a szabályzattal mit sem törődve ujjongva felkiáltott:....Kapitány...!

   Középmagas igazi hollandus lépett a zárkába lassú, imbolygó tengerészjárással, széttárt karokkal, mint aki végre hazatért. Szó sem volt persze ilyesmiről....Hatásos, lenyűgöző belépő volt - bármely szinházban tapssal jutalmazott entreé...Az ajtó becsukódott mögötte, karjait még mindig széttárva, mintegy a kérdések özönét megelőzendő - forró grogtól és vad szelektől rekedtes hangján, fejét kissé oldalt hajtva, férfiasan vörhenyes arcán enyhe szomorúsággal a következőket mondta...:...Uraim...a sárga csikó...!

   A feltörő morajlásból kimaradtam, mert a sárga csikóról most hallottam először. Különös állat, ma már tudom, visszahozza az embert egykori lakhelyére, s újabb eljárást, újabb itéletet jelent. Mindig többlettel jár, mégpedig jelentős többlettel beépitett téglák, wamzerek áldozatos munkájának köszönhetően. Valamely értékelhető apróság elkottyantása, vagy a feszültségtől való megszabadulás, esetleg nagyképüség, irígység - sok minden közrejátszhat, még ostoba rágalom is, de legtöbbször elég, ha kienged' az ember, s titkokat mond el egy jóbarátnak. Hornblóer kapitánynak nemigen volt lehetősége egyikre sem, nem nagyon beszélt senkivel, de nem volt egyedül a maga ügyében, s egyiküknek nyilván eljárt a szája. A négy év, melynek letöltéséhez Baracskán kezdett hozzá, most várhatóan megemelkedik. Szénaillatot hozott magával, napokig éreztem. Erős kellemes nyárvégi illatot.

   A regénymesélés - olvasni való híján - megszokott időtöltése volt a zárkabélieknek. A történet előadásán túl legtöbbször a mesélő személyiségéről is szólt. Mit és hogyan mond el - mit hanyagol, és minek tulajdonít nagyobb jelentőséget.? Főőrnagy, mint azt már említettem mestere volt a szónak, élvezettel hallgattam, csak nem kellett volna  túlértékelnie eme képességét, s inkább hagyta volna kedves magyarjait Lebédiában kóborolni. Őfelsége kapitánya hosszú történetét nem volt részem neghallgatni, de ismertem a történetet, s a belépő szénaillatú visszatérőben nem volt nehéz felfedezni a hús-vér kapitányt - a nehézléptű igazi tengerészt. Ez esetben nyugodtan eltekinthetünk a szénaillattól, mely semmiképp sem a zord tengeri világ sajátja. Nekem jobban tetszett mint az magyarok bejövetele bármely szereplője. Főleg mert nem mókázott Úz Bence tónusában, inkább valami fanyarul lezser katonai szleng vette körül. Azt hittem akit a sárga csikó utolér és visszahoz, összetört emberré válik mindenestül, és ez valószinüleg igy is történik az esetek többségében, de a kapitányt más fából faragták...

   ....nem húz minket a sunyibunyevác a faszára...- dúdolgatta elégedetten, és én egészen bizonyos voltam benne, hogy így is lesz, annyira meggyőző volt tökéletes magabiztossága, csak a bunyevácról kellett volna valamivel több ismerettel rendelkeznem. Gyötörhetett ismét parókián nevelkedett világi tudatlanságom. Komoly változást jelentett a Kapitány váratlan megjelenése, Főőrnagy tekintélye például érezhetően csökkent. Egyáltalán nem bántam, s úgy tapasztaltam, mások is hasonlóképpen voltak ezzel.

   Dr.W.M. nyugalmazott hadbíró őrnagyot nem ismerte, de roppant megörült a találkozásnak. Jóval fiatalabb volt a bírónál, de mindketten szolgáltak már a háború előtti nyugalmasabb időkben. A bíró, az ostrom után már csak néhány évet, a koaliciós idők végezetéig, mert az új kommunista kormányzatnak nemkivánatos volt a személye. Semmi baj nem lett volna, ha nem keveri állandóan a kommunistákat, meg a nyilasokat. Előfordult,  hogy a kisnyilast, aki bűzlött a félelemtől, ujdonsült derék rendőr, korábbi nyilastársa vezette fel a tárgyalásra, s Dr. W.M. legszivesebben mindkettőt vasra verette volna. Nem tehette, de fecsegett róla a maga köreiben, mert képtelen volt szó nélkül lenyelni az efféle baromságot, s hamarosan meg is lett az eredménye. Egyáltalán nem bánta, hogy mellőzték, de a nyugdíját is hasonlóképpen mellőzték, és hosszú évekig szénport őrzött különféle állami Tüzéptelepeken. Korosabb intellektusok személyre szabott foglalkozásának számított az ilyen tavékenység, s ez mindenkinek hasznára vált. Talán még valamilyen formában a szénpornak is. Hornblóer kapitány jobban járt. A rangját megtarthatta - százados volt mint azelőtt - de szükség volt rendkívül speciális képzettségére, s visszakerülvén még itt is találtak számára időnként elfoglaltságot. Hamarosan háromtagúvá bővült kis társaságuk, mert alig egy héttel a Kapitány visszakerülése után újabb nevezetesség került a 33-as ba. Személyesen senki nem ismerte, de az ostrom előtti ujságok bűnügyi rovatainak gyakori szereplője volt. Híres mackós volt a maga idejében. Dr.W.M. nyugalmazott hadbíró őrnagy rendkivüli érdeklődéssel fogadta, mert bár különböző ügyeinek semmiféle katonai vonatkozása nem volt, híre eljutott egyéb területekre is.  Bőrgyalu - az egykori mackós egykori jóbarátja, a közös ismerős, akiben akkorát csalódott, és aki miatt három év kótert kellett Vácon lenyomnia, meghalt már évekkel ezelőtt. Ujság volt ez a mackós számára, és napokig tartó közös téma, mert az emlitett jóbarátnak hosszú rejtelmes, s főleg elhíresült csalássorozata volt katonai terepen.

   Dr.W.M. hadbíró őrnagy és a Kapitány mindent értett a mackós elbeszéléseiből, nekem azonban furcsa és idegen volt a szokatlan nyelvezet. Minálunk odahaza, a református parókián szerintem senki sem tudta mit jelent például kótert menni, ahogyan magam sem, bevallhatom. A falnak menni azt igen - nem is volt szokásban, mert ott nagyot koppan az ember. Itt meg kapkodom a fejem, néha semmit sem értek, pedig magyarul beszélnek, csak máshogyan, s irígylem az egykori hadbírót meg a Kapitányt, mert igen jól szórakoznak. Sok mindent megkérdeznék, de nem merem. Nem ajánlatos - még ilyen ügekben sem. Egyáltalán - semmiféle ügyben nem illik kérdezősködni. Hiába jártam Főőrnagy iskolájába ott nem tanitotta senki mit jelent pótert menni - mert ilyen is van, s mennyire más mint az előző. Megint kicsinek és tudatlannak éreztem magam és sokáig azt sem tudtam mi az a bémallér...Ohm törvényét na azt bezzeg bemagoltam,, mert muszáj volt megtanulnom, csak tudnám miért.?..Mintha bármilyen hasznom is lehetne belőle a továbbiakban.

   Bőrgyalu másik jóbarátja Micike, aki roppant ügyes besurranó tolvaj volt.....Na ez is például. ...Így kezdni egy elbeszélést. Ezt sem értettem - egyáltalán nem, bár némileg vigasztalt, hogy én is mesélhettem volna Micikének az égő csipkebokorról. Mindegy..Vártam türelemmel, már tudtam azt is, hogy lakva ragad a nyelv az emberre - idővel minden a helyére kerül.....Micike szerette a csokoládét és imádta a nőket. Legnagyobb trükkje, és ezt egy nyelves pusziért bármely csinos nőnek bemutatta - a szája szegletében tanyázó csikket szájába forgatta, s a füst az orrán meg a fülén jött kifelé...Bőrgyalu Márianosztrán szedte fel Micikét a Rendőrrel együtt, akinél nagyobb gazembert a föld nem hordott még a hátán. Szép társaság lehettek így négyesben az egykori kolostorban. Sokat írtak róluk a különféle lapok - Bőrgyalu állitólag még a Szinházi Életbe is bekerült valami szórakoztató kalamajka kapcsán. Én jó darabig abban a hitben éltem, hogy pompás hely lehet az a Márianosztre, ahol Micike, Bőrgyalu és a rendőr közös zárkában tölthették napjaikat.

    A kapitány furcsállotta, hogy a vén ragyásképű mackósnak, aki korábbi tevékenységét mindig elegáns világos öltönyben végezte, s aki szerinte igen eredeti figura, semmi jól csengő ragadványneve nincsen, s idővel őt magát nevezte Bőrgyalunak. A felvett név pedig teljes mértékben elfogadottá vált. Ékezése másnpján Bőrgyalu a hosszűkás kecskelábú asztal végére ültetett mondván - most pedig szokásos reggeli tornáját fogja elvégezni az én segitségemmel. Hatvan éves elmúlt, de erőkézenállást csinált az asztal tulsó végét markolászva...Később mindenféle trükköt, fakíroknak valót, a görög smasszerek szórakoztatására. Még segitettek is neki. Tűt kért, hogy összevarrja a száját meg a combjait. Kapott görbe zsákvarrótűt - jó rozsdásat. A szeme se rebbent, összevarrta azzal....Főőrnagy is elégedett volt, mert az ő segitsége nélkül semmire se ment volna..........

   Őszelején azonban beborult az ég. Addig csupán néhány statáriálisan elkapott fegyverrejtegető vendégeskedett néhány napra, de az utolsó eset mintha másképp is lökést adott volna az események komolyra fordulásának. Kis csolnakunk, mely eleddig oldalvizeken csordogált megérkezett a dübörgő zuhataghoz. Eldördült a startpisztoly, mégpedig mindenféle értelemben, mert a tárgyalásvezető bíró kezében dördült el. Szépen akkurátusan átlőtte a saját tenyerét - néhány pillanatig még bámulta a lukat, aztán kirohant. Tulajdonképpen szerencséje volt, mert akár az ügyészt is lelőhette volna, vagy bárki mást a tárgyalóteremben. A kirendelt ügyvédet például, az amúgy is az ügyész kistestvére....A vádlottak is elcsodálkoztak, mert ez nekik, hiába próbálkoztak, egyáltalán nem sikerült. A népes társaság legidősebb tagja éppen minálunk vendégeskedett. Ő már betöltötte a tizennyolcat. A többiek, akikkel közösen halászták Szentendrénél a pisztolyt mind fiatalabbak. Lőszer is volt a pisztolyban , valószinüleg nem hozzávaló, s igy az egész fegyver a szakértő szerint tulajdonképpen használhatatlan.

    Lehet, hogy használhatatlan, de mégiscsak pisztoly - gondolta a bíró - mégpedig forgópisztoly, és játszadozott vele, és vígan csattogtatta mint veszélyes bűnjelet. Mivel azonban a kapanyélnek is lehetnek különös rejtett tulajdonságai, hát ez a pisztoly is elsült, mégpedig éppen a bíró kezében. Öt évet kaptak fejenként, mert ennyi a minimum statáriális ügyekben.

   Mintha nyári szabadságról tértek volna vissza ügyeink intézői, e durranást követően pedig lázas munkálkodásba kezdtek. Legelőször is elmeállapotunkat illetően vizsgálódtak, mert az bizony fontos és politikaiak esetében szinte elkerülheteten. Engem is megvizsgált egy orvosnak mondott vigyorgó civil - mintha a politikaiak egyúttal elmeháborodottak is lennének. A hirtelen elkomorulásban iskolám is megszűnt, és a Vereckénél toporgó magyarok sem jutottak be a Kárpát medencébe. Elmaradt a honfoglalás. Főőrnagy nem volt kiváncsi többé kedvencei hányttatásaira, a sajátja immár jobban érdekelte, mert szinte naponta kisérték különböző kihallgatásokra. Képes volt órákig sétálni a mosdó előtti szabad területen, mintha a zárka eme darabkája saját területe volna. Vad találgatások keződtek bírák irányultságát, bosszuálló és egyéb hajlamait illetően, s ha valaki enyhébb itélettel tért meg, sokan már eősen remnykedtek, hogy személyének köszönhetően majd enyhébb itéletet kapnak, sőt egyesek esténként elvonulva még imádkoztak is, hogy a sors kegyeltjeivé válhassanak. Minden ilyefajta próbálkozás azonban látványosan csődöt mondott, az itéletek meglepő változatosságot mutattak, sokszor megdöbbentőnek, de legalábbis érthetetlennek tűnt az évek magas száma. Teljessé vált a zűrzavar. Nekem már ez is sok volt, de elképzelni sem tudtam, hogy még fokozódik, azt pedig semmiképpen, hogy hová, és milyen irányba ?

   Az idő is hidegebbre fordult - valahol úgy döntöttek, hogy csökkenteni kell az adagokat, kisebb legyen a kenyér és vékonyabb a szombati szalonna, mert a mozgásszegény életmódnak megfelelően csökkentett kalória is elegendő. Az őrség teljesen leszokot a sétáról, nekik nem hiányzott, meg amúgy is folyton esik az eső. Maradjon mindenki a seggén nyugodtan. Dr W.M. nyugalmazott hadbíró őrnagy reumatikus fájdalmaktól szenvedett, s délutánjait az ajtó melléhelyzett stokin töltötte Bőrgyalu társaságában. Ez utóbbi is lassan több időt töltött odaát ügyészi kihallgatáson mint a zárkában. Egyre reménytelenebb helyzetét mi sem bizonyította jobban, minthohy teljesen felhagyott a reggeli tornászkodással.Mintha már nem volna semmi értelme. Kanállal a kezében ült  a bíró mellett, félálomban, szunyókálva várt napi brómadagjára. Ritkán beszélgettek...Már minden fontos dolgot megbeszéltek. A tálcás doktort várták az ajtó közelében. Bőrgyalu egy ízben felébredvén kábulatából különös kérdéssel fodult a meglepett bíróhoz.

..vannak e a kötélnek fokozatai, drága bíró úr - magának tudnia kell..? - ezt kérdezte. Mire gondol tulajdonképpen - csodálkozott a bíró...Hát olyasmire, hogy selyemkötél, kenderkötél meg egyebek, mert ha van ilyen lehetséges szortiment én biztos, hogy drótkötelet kapok...Én úgy éljek az már bizonyos... A bíró megpróbálta tréfára venni a dolgot - ugyan már ne túlozzon, mondta, elég lesz magának egyszerű kender is. Köszönöm bíró úr - maga igazán jó ember, mosolyodott el Bőrgyalu - kár, hogy későn ismertem meg. Tudja...nagyon kényes vagyok a nyakamra, nyakkendőt sem hordtam soha a büdős életbe. Világos öltöny, kihajtott fehér ing, mint a jasszok álltalában, ez állt jól nekem..De a drótkötél...?

   Főőrnagy elkomorulása jelentős hatással volt az összes bennlakóra, Mintha nagybeteg lenne a szomszéd szobában, csendesebbé, komolyabbá vált a légkör - semmi hangos szó, még az esti éneklés is teljesen abba maradt. Az őrnagy hosszűléptű magányos sétái a mosdó előtt mindennaposakká váltak. Ebéd után gyors csajkamosás, mert már indulásra készen várakozik. Nem sziveli, ha bárki útjában áll - igyekezni kell.

    Aznap is, mint mindig, utolsónak került rám a sor, de nem bírta kivárni míg befejezem, s megindult a hátam mögött. Sétája közben egyfolytában figyelte minden mozdulatomat, mintha mondani akarna valamit. Öblögettem nyugodtan, s közben, hátamon éreztem komor tekintetét. Útjával párhuzamosan állt a hosszú kecskelábú asztal, hosszanti oldalain egy egy paddal. A felém eső közelebbin Dr.W.M. hadbíró őrnagy és a Kapitány csendesen beszélgettek. A túloldalon a csepeli villanyos olvasgatta frissen kapott vádiratát. Időnként csupán megszokásból a küszöb felé pillantott, szokott helyéről éppen odalátott s a víztükörben megjelenő mozgást figyelte. Az ágyközökben kisebb csoportok szétszórva, csak Bőrgyalu és a bíró tartózkodtak az ajtó közelében patikaszereikre várva. Főőrnagy kemény léptekkel haladt mögöttem, s le nem vette rólam zavaros tekintetét. Már éppen keresztezni akartam útjában, hogy a kapitány mellé telepedjek, amikor hirtelen megállt, hosszan szemrehányóan végigmért, a keze finoman reszketett - láttam - s mielőtt újra megindult, mintegy mellékesen, csak úgy, de feltünő lekezelő hangsúllyal odavetette:

....kár, hogy belepofáztatok az egészbe öcsi...jobban ment volna, ha nem avatkoztok bele...És talán sikerül is..

   Tovább haladt, de fordulás után amint felém közeledett újra megállt - bólogatott, mintha csak megerősiteni akarná az iménti kijelentést, s még hozzátette:

....így viszont szar lett az egész...s most itt ülhetünk ebben a nyálas rohasztó sötétségben valamennyien.........

....A szemrehányó váratlan kijelentés ostorcsapásként süvített a lassú délután csendes nyugalmába. Döbbent fagyos csend követte, s talán a szívverése is megállt némelyeknek egy röpke pillanatra. Az ember ilyenkor tanácstalanul körbenéz, én is ezt tettem - mi volt ez...? Mások is hallották...? Ugyan azt halloták amit én...? A halk beszélgetések hirtelen elnémultak. Meglepő - durva kinyilatkoztatás robbant a délutáni nyugalomba, mely minden más mondanivalót megakasztott, eltörölt, megsemmisített, mintha minden ami fontos és lényeges volt, vagy annak tűnt legalábbis, szemvillanás alatt megsemmisült volna. Egyformán üres, majdhogynem félénk tanácstalanság majd minden arcon - szemek merednek rám kérdőn minden irányból - az arcom lángol - a mosdóba kapaszkodom, lábaim remegnek, szólni válaszolni képtelenség...Mi az Istennyila történt...?  Emberek..

   Értettem a szemrehányás indulattól fűtött szavait, de csak a szavakat....Nem tudom mit akar jelenteni...Kinek szól tulajdonképpen..? Kiabálnék a rám meredőknek...mit néztek.? Rátok is éppen úgy vonatkozik, ha igaz..Az összes itt lévő szerencsétlenre mind... És mindenkire - elevenekre és holtakra, a menekültekre, akik otthon, vagy idegenben lapulnak azokra is. Azt hittem kiabálok,azért néznek rám tágult szemekkel, pedig egy hang se jött ki a torkomon...Teljesen megzavarodtam - Főőrnagy soha nem kezelt gyerekként, de felnőttként sem. Tudomása volt rólam kellő távolságból, s ezt a komoly távolságot mindezidáig visszafogottan megtartotta. Munkált benne végig az ellenszenv, éreztem, de most valaminek történnie kellett, hogy felszínre kerüljön...." kár volt belepofáznotok az egészbe öcsi...- így ezekkel a szavakkal vágta hozzám minden keserűségét, hogy érezzem a bűnt amit elkövettem...Amit oly sokan elkövettünk.

    A tékozló fiú példázata itt nem érvényes...Itt minden fordítva történik. Az Atya nem öleli keblére az elveszettnek hitt bárányt - de előhívja háza hűséges népét, minden szolgálójával egyetemben, s a tekergőket, a család és a nemzetség áruló tévelygőit keményen bünteti. Ha szükséges mezei vadak prédájává veti és nem érez szánalmat....Üzenet érkezett - figyeljetek. Figyelmezzen és gondolkodjon el mindenki aki élni, netán érvényesülni akar, akinek még vannak céljai családdal, bármivel, amivel számolni érdemes....Vége a türelemnek..Térjetek észhez és végre szedjétek össze magatokat..Azt hittétek fehérek és feketék, világosak és sötétek között választhattok...Azt hittétek, amit ostobán rajongó hittel választottatok, amiben hittetek mert végre valamiben hinni akartatok - igaz...Ébredjetek - semmi sem igaz, a fű zöldje - az ég kékje sem az....A szinek becsapnak különben is...Csak egY szín van ami felejthetetlen és örökköé igaz...Válasszatok...!

Folyt. ( 8 )

       - Nem sikerült egy rohadt pokrócot szereznem éjszakára - sem az őröktől, sem a házimunkástól aki a lámpát oly ügyesen megjavitotta. Bár ne tette volna. Ugráltam, dübörögtem, mindenféle zajt csaptam - jöjjön már valaki - a fene megesz ebben a fagyos zárkában. Néha hangokat hallottam a folyosó távolabbi részéből, abbahagytam a zajongást, s a vasajtóra tapasztottam a fülem. Éreztem van valaki a másik oldalon...Megkocogtattam az ajtót.....itt vagyok, szólt a valaki. A házimunkás hangja volt...menj hátrébb mindjárt itt vannak, suttogta. Néhány másodperc múlva valóban kinyilt az ajtó. A házimunkástól egy csajka babot, az idősebbik götögtől meg néhány jó szót kaptam, hogy legyen min gondolkodnom éjszakára. A lényege az volt - ehhez Ő egyáltalán nincsen  hozzászokva, hogy én itt dübörögjek, és sokkal jobban teszem, ha abbahagyom az ugrálást...Vannak eszközei, hogy megnyugodjak.

      - A bableves némileg felmelegített, de ez kevés volt az éjjeli üdvösséghez. Nem érem meg a hajnalt az bizonyos...megfagyok az üres sodronyon, kihűlt bablevessel  a hasamban. Megint roppantúl sajnáltam magam, talán még jobban is egy kicsit, mint legelőször, és hiába tornáztam - boxoltam a saját árnyékomat, tudtam nem fog ez menni reggelig. Ki tudja meddig....? Meddig kell ebben az üres, fagyos zárkában rohadnom szállitásra várva.?

      - Összekuporodtam az üres sodronyon, amilyen kicsire csak tudtam, megpróbáltam aludni, s ekkor hirtelen eszembe jutott, a megoldás. Van két darab törölközőm, hát mit nyavajgok én itten.! Csak ki kell pakolnom a batyuból, és kész . Nem túl nagyok, de mégis csak  befednek, és nem vagyunk odakinn a hóviharban. Eléggé kimerült voltam már, pedig szenet se hordtam, s valami könnyű riadozó álom kerülgetett, melyből mindig felébresztett egy újraindított és percekig túráztatott teherautó motorja.

      - A szürke 'csarnok'-ról álmodtam, ahol Anyám a tenyérnyi angolszalonnát vehette, meg a vicsorgó bazárosról és Fleischmann úr foxikutyájáról kinek jóvoltából rendszeresen felújíthattuk labdakészletünket, mert ha feltüntek a téren azonnal egy lyukas labdával folytattuk a játékot, s hagytuk, hogy Adonisz, Fleischmann úr kedvence bátran megküzdjön vele. Fleischmann úr ilyen alkalmakkor elegáns mozdulattal tárcát húzott elő és fizetett...Természetesen azonnal felkerestük zöld tízforintosunkat lobogtatva a Bazárost, mert labdái is voltak, válogattunk, tanakodtunk, s a végén lefitymálva a teljes készletet faképnél hagytuk....Köszönjük szépen, majd máskor, ezek nem jó labdák - és persze elrohantunk. Mert addigra már a pálcája után kotorászott a Bazáros, mellyel a túlságosan kiváncsi és turkálni vágyó kisgyerekek kezeit, meg a piaci legyek nagyobb példányait csapkodta. Legszivesebben elloptuk volna a feje felett díszelgő hazug táblát, de az olyan ügyesen és annyira magasan volt a megmászhatatlan gesztenyefa derekán felerősitve, hogy nem ért meg semmilyen kisérletet. Csak az u szögek szaporodtak benne, mert azért mégiscsak volt módja a véleménynyilvánitásnak....Méghogy a "jó gyerekek találkozóhelye"....? Meg hogy, "Zanzibár bazár"..Ha nem lett volna négusbombája soha fel nem keressük...De csak neki volt az egész piacon - sajnos - másnak senkinek se volt.

     - Valószínüleg a magamra terített törölközőből áradtak olyan illatok melyek segitettek e képek felidézésében, muszáj volt megcserélnem a másikkal, mert az angolszalonna képzete már-már nyomasztott tolakodó káprázatával. Később, hogy képtelen voltam újra elszenderedni, fölkeltem, s a vaságyat csendben az ablak alá helyezetem. Oldalt álltam, hogy a földszinti reflektoros ember ne láthasson, s figyeltem az emelet ablaksorát, ahol utóbbi napjaimat töltöttem. Könnyú volt kiszámolni melyikben voltam - látnom kellett, ha már elbúszúzni sem tudtam a bennlakóktól. Csak a fáradt csoszogásukat hallottam, ahogy este feljöttek a szénhordásból. Hiányzott Krausz, de legfőképpen a Kapitány. Erős szoritást éreztem a mellemben, mélyeket lélegeztem, s látni véltem amint Krausz sorba rakja a csajkákat a kecskelábú asztalon. A zárka elcsendesedett, apró horkantások , mély sóhajok , éjjeli neszek, pokrócba burkoltan vár, hogy a félhomályban  megtörténjen a csoda. Egy csajkát már a nyitott vízcsap alá helyezett, ha cirpelni kezd a víz majd ő is magához tér, s váltogatja órákig mig valamennyi megtelik. A szemem is elhomályosult, visszamásztam a vackomra - nem, nem , nem - nem szabad, de alig bírtam magam visszatartani.

------------ ------------- ----------------

     Nyár derekán kerültem a 333-asba diákként a kisfogházból jövet egy kicsit lejjebb, a harmadik emeleten. Főőrnagy a zárkaparancsnok, akit csak magamban merészeltem igy nevezni, mert az öt másik őrnagytól  muszáj volt valahogy megkülönböztetnem,  néhány napi  hezitálás után, kijelentette, hogy  mivel a szünidőnek hamarosan úgyis végeszakad,  a jelenlévő Uraknak pedig semmi egyéb dolguk nem akad mostanában, ideje megszervezni az iskolát. Az enyémet természetesen. Nagyon jellemző az ő parancsnoki szemléletére, hogy engem meg sem kérdezett. Úgy döntött, hogy iskola lesz és kész. Idő van, osztályterem van, mi kell még....? Tanarak...? Van itt abból is. Néha majd cserélődnek mert az itélethirdetés után máshová kerülnek, ki ide, ki oda, és sajnos lesz olyan is aki amoda, ahonnan nincs többé  visszaút. Ez némely Tanarak sorsa....

Teljesen elképedtem, mert a Kisfogházban, ahol eleddig az időmet múlattam, ilyesmi eszébe sem jutott senkinek. Igaz, hogy csak hárman voltunk a zárkában, Szurdi úr, a Bányász meg én, és hármunk közül ott is egyedül én voltam iskoláskorú, de akkor is. Szóval én lettem a "diák". Rövid ideig még büszke is voltam erre, mintha kiérdemeltem volna mint valami derék sportgyőzelmet, aztán felrémlett homályosan, hogy korábban olvastam, vagy hallottam ilyesmit - hogy mit is kell csinálni unatkozó bakákkal a fronton, meg a laktanyában. Elfoglaltságot kell szervezni, akár a legostobábbat is, csak ne foglakozzanak a saját gondolataikkal. Például gombokat levágatni, majd visszavaratni. Na ez itt nem ment volna...Főőrnagy agyából, ha elég rosszindulatú vagyok valami ilyesféle késztetésből türemkedhetett elő az iskola. Eddig is megvolt már a legtöbb feltétel, csak a legfontosabb hiányzott - a diák. Hát itt voltam én, a legmegfelelőbb állapotban, tizenöt évesen, kicsit megszeppenten, semmi kétség lehetek akár a világ hülyéje - alkalmas vagyok a feladatra. Lelki füleimmel hallom amint két száraz tenyerét néhányszor figyelmeztetőleg összecsapja:...Uraim szedjék össze magukat, gyerünk, gyerünk, ne lógassák tovább az orrukat - kezdődik az iskola...!

     Szakmájuk és katonai képzettségük szerint jelölt ki tiszteket, és kért fel arra alkalmas civileket vegyesen, s ezeknek előadásokat , de legalábbis tanórákhoz hasonló magyarázatokat kellett tartaniuk számomra minden délelőtt. Mégpedig rögtön csajkamosás után. Egykori osztálytársaim ekkoriban a Vasutgépészeti Technikum második osztályába készülődtek, s igencsak meglepődtek volna, ha tudják, hogy mialatt ők kötelező szakmai gyakorlaton senyvednek valami fülledt sötét és barátságtalan fűtőházban, ahol a mozdonyok füstjétől levegőt is alig kap az ember, neken pompás dolgom van idebenn  ezzel a nyakamba zúditott temérdek szellemi ellátmánnyal. Főőrnagy egyszerű gimnáziumi anyagot, de legalábbis valami ahhoz hasonlót írt elő - na jó, javasolt...Ha szemtelen volnék és hálátlan, még azt is megkockáztathatnám, hogy "adott parancsba", mert a tisztek, de még a civilek is örülni látszottak a feladatnak. Nekem úgy tűnt, mintha helyrebillent volna erősen megtépázott lelkivilága, ez a kis szervezés, katonás fegyelem nagyon is jót tett neki. A tengés lengés céltalan várakozás, egyáltalán nem illett szögletes személyiségéhez. Azt hiszem már mondtam, hogy engem senki meg nem kérdezett, és ezt  a tényt muszáj ismételten hangsúlyoznom, pedig ugyan olyan jogaim voltak e helyt és ebben az állapotban mint bárki másnak. Azonkívüls ugyan olyan csizmát lovaglónadrágot és gimnyasztorkát hordtam derékszíj és rangjelzés nélkül, mint ők, de kineveztek diáknak, hát mit tehettem volna, beletörődtem. Az iskolámban más is jelen lehetett fakultatíve, s ezeket az időnkénti érdeklődőket néha nagyon is rigyeltem. Nekem ugyanis kötelességem volt a pontos megjelenés, mint már említettem rögtön a legelső csajkamosás után.

Főőrnagy szigorú, határozott szikár férfi volt, igazi katonatiszt. Olyasféle, aki nem tűr ellentmondást a maga környezetében, s ez időtájt magam is kénytelen voltam e furcsa környezetbe ellenvetés nélkül csendben belesimúlni. A zárka teljes egészében hozzá igazodott, vita nélkül fogadták javaslatait, ha szükséges volt, itéleteit, s épp ezért időnként úgy éreztem parancsot teljesítenek. Méghozzá katonai parancsot - zokszó nélkül.

    Idővel azonban egy kissé változott a helyzet, talán éppen a parancsteljesitési kényszer váltott ki egyesekből meglepetéssel vegyes ujdonságot. Az ugyanis magától értetődő, hogy egy elektrotechnikus az elektromosságról köteles beszélni, de mások csak lassan fedezték fel, hogy ha lecsupaszitják saját mesterségüket egész az alapokig, mégiscsak találnak olyasmit ami akár iskolásan, vagy valamiféle ismeretterjesztő módon mégis előadható. Megint mások nem is gondolták volna, hogy únott, gépiesen gyakorolt foglalkozásuk egyes részletei kivülállók számára  érdekesek, akár még vonzóak is lehetnek. Előfordult, hogy szinte mellőzve érezhettem magam az olykor "közoktatássá" sürüsbödő hangzavarban és akár meg is sértődhettem volna, mert némely tanórámon mindenki nyüzsgő vitatkozó részvevőjévé vált a témának, megélénkült, szabállyos vitafórummá alakult a tanári kar, s velem a továbbiakban a kutya sem törődött. Ilyenkor magasabb szellemi régiókban kalandoztak az urak, én pedig igyekeztem nagyon értelmes ábrázattal követni az izgalmas eszmecserét.

Leginkább a sólymászatot és a barlangászatot kedveltem magánóráim közül, de ezek csak harmadnaponként kerülhettek sorra, mert Főőrnagy  a többi tudományt sajnos sokkal fontosabbnak tartotta. Magyar és német persze minden nap volt, és persze orosz is, hogy el ne felejtsem véletlenül. A matematikát is nyugodtan elhanyagolhattuk volna mindenféle papir és írószertől tökéletesen megfosztott állapotban, de erről FŐőrnagy hallani sem akart. Nem csak ő de más is képes volt másodfokú egyenletek fejben való levezetésére, s azt hitte az ilyesmi majd nekem is könnyedén sikerülni fog. Hát nagyon is tévedett a tisztelt őrnagy úr, mert én világ életemben utáltam a matematikát - sikereim e téren igen mérsékeltek voltak - s még az elsőfokú egyenletek rémségei elől is messze menekültem. Végül is sikerült gyakori felsüléseimet a sajnálatos papirhiánnyal magyarázni és Főőrnagy megkegyelmezett.

Lassan múltak a nyári napok, akár úgy is érezhettem magam, mint aki kellemesen hajókázik valami nyugalmas vizeken, de tudja, hogy előbb utóbb elérkezünk a nagy zuhataghoz, s akkor lesz majd siralmas gabalyodás. E csendes vizeken csorogva meg-meg előzi csolnakunkat egy egy lendületesebben sodródó uszadékfa, ezek a statáriális ügyek, melyek 72 óra alatt intéződnek  - váratlan érkezésük képes apróbb izgalmakat is okozni, de gyorsan tovatűnnek a maguk legkevesebb öt évnyi terhével.

Tetszett, hogy bizonyos tárgyak könnyen összekapcsolhatók voltak, mint például a történelem és a sólymászat. Én ugyan meg voltam győződve, hogy Mátyás király óta már nem is létezik sólymászat. Már csak azért sem, mert az épülő szociaááálizmus országában az ilyesmi nyilán kispolgári csökevénynek számít és nincs az az őrült aki mégis megkisérli. Azt hittem, az államosított üzletek, gyárak és minden elzabrált egyebek után már magánsólymok sincsenek. A sólymok mind mind elrepültek. Mihez is kezdenének  ebben a szép új világban.? Semmi szükség rájuk. Kiderült azonban, hogy még napjainkban is létezik sólymászat, s most állitólag sportként gyakorolják. Ahogyan postagalambászat is létezik, pedig van posta is ami állami intézmény..És azon is elcsodálkoztam, hogy vannak emberek a szocialista társadalomban, akik szabad idejükben sólymászkodnak, és olyanok is vannak akik barlangászkodnak ebben az épülő szocialista társadalomban. Ki hitte volna....? Miért nem jó nekik a többiek között, miért mászkálnak a föld alá...? És miért az eget bámulják ahol a sólymaik száguldoznak, miért nem küzdenek velünk vállvetve az amerikai imparialisták és csatlósaik ellen...Miért..? De legfőképpen miért bámulom, és miért irígylem  őket annyira.?

   Horhosokról  én például sohasem hallottam, és egészen idáig kellett eljutnom, hogy megismerkedjek a sólymászat és a barlangászat alapfogalmaival. Nem tudom megérte e, csak az vigasztalt, hogy a többiek is éppen így voltak ezzel. A katona és rendőrtiszt urak, és az összes civilek, akik éppen úgy tátották a szájukat, és éppen úgy sóvárognak mint jómagam, s közben eszükbe sem jutott a múlt, s méginkább a titokzatos jövendő.

   Főőrnagy a lehető legmagasabb szinten végezte feladatát példát mutatva mind a többieknek. Úgy éreztem az alkotás mámoros lázában ég, s éppen úgy képes lelkesülni, a magára vállalt fonto feladatban, mint V. a fiatal székely solymász a maga harmadnaponkénti ritkább idejében. Ez utóbbi fekete szemei valóban mintha folytonos láztól csillogtak volna, s nem véletlen szórta szét minden tudományát oly nagyvonalú és heves rajongással. Az idő számára becses holmi - ki tudja mennyi van még belőle...? Meglehet, ha tudná bizonyosan, már számolgathatná a napokat. Közeledik a tárgyalás ideje, s a Normafánál elásott fegyverek okán, egyre bizonyosabb a halálos itélet.

    Főőrnagy persze más egyebek miatt aggódhatott, de vele is megtörtént gyakran az a fajta változás, mely a rajongók sajátja. Ilyenkor, mintha irigyelné mindazokat akikről beszél, talán éppen azért mert a hely ahol éppen előad egyáltalán nem alkalmas semmiféle rajongásra. Szerintem ebből is látszik, hogy gyakorlott előadó, mert függetlenedni képes a hely szellemétől. Reggeli után az első órát természetesen ő tartotta - irodalom - ilyenkor legfrisebb a gondolkodásom megérthetik az urak...Délutánonként a " Magyarok bejövetele" című regényét folytatta fennhangon, s a körülötte ücsörgők tisztelettel hallgatták. Én is hallgattam kellő tisztelettel, s közben azon töprengtem, honnan a fenéből lapátolta össze ezt a sok marhaságot...? Tamási, Nyírő, Kodolányi ismert nevek voltak nálunk a parókián. Illés Béla, meg a többi szocialista óriás kevésbé. Ismerős helyzetek, ismerős hang - egy kis Úz Bence Kodolányival megkavarva....És persze Ady...Mint végső tromf és non plusz ultra. Őt nem lehet elégszer idézni - mondogatta, s nem csak idézte ismerte is, ami - lássuk be - egy akkori katonatiszt esetében igencsak meglepő. Sőt - már kissé gyanús...Az asztal végében ült, és ahogy beszélt - rajongva - ragyogó szemekkel meredve maga elé, éreztem máshol jár. Észre sem venné, ha felálnék és otthagynám az asztalt. Pedig szemben ültem vele, az asztal másik végében. Nem volt ebben semmi színjáték, mint ahogy eleinte hittem, de nagyon halványan mégis emlékeztetett valami ilyesmire. Csupán órányi lehetőség, talán alkalmas ürügy egy hosszú monológ elmondására. Ezeket nem ott az asztalnál tallálta ki, valószínüleg az éjszakai csendben készült másnapi előadásaira. Én Krúdyt vártam, mert a bolondja voltam, de sajnos nem volt a tanrendjében. Sok mást képes volt megidézni, de Krúdyt soha. Egyszer sem beszélt róla. Lovagias távolságtartás...? Szolidaritás a Krúdy által eltángált katonatisztekkel...?   Ki tudja.!?

    Amikor végül rám nézett, át az asztal tulsó végére, akkor érkezett vissza a valóságba. Tisztán éreztem. Óráját berekesztette, felállt, s hidegen, közönyösen szólította a következő előadót. Főőrnagy egyáltalán nem kedvelt engem, de ezúttal nem származásom volt a hiba. Az is persze, csak sokkal kevésbé mint általában, s erre is fény derült egy délelőtt.

    Fiatal görög tizedes adott néha tüzet a zárkának, ilyenkor a nyitott ajtóban néhány percig még némi társalgásra is hajlandó volt. Szükséges dolog az ilyesmi, nem kell semmi rosszra gondolni. Ahol semmi, de semmi lehetőség valamiféle információhoz jutni, kifinomulnak az érzékek, s egy elhullajtott félmondatnak is jelentősége lehet. Főőrnagy kedvelte a tizedest, nagyon is kedvelte, mert igazi hős - egy igazi görög partizán mondta, s addig nógatta amíg amaz ráállt, s előadta hőstettét a német repülővel. Valami szokásos bombázó vagy miféle - voltak ott ilyenek - nagyon zavarták már a partizánokat hát lelőtték. Ő is lőtt egyet magának, meg is mutatta hogyan töltötte meg a puskáját és bummm. Mint egy fácánt, vagy egy vadkacsát - értik az urak ugye...?- hát persze hogy értették, meg is tapsolták. Főőrnagy hasonló fegyvernemben volt parancsnok - nagyra értékelte az esetet. A kis tizedes széles mosollyal fogadta a gratulációt, a tapstól kicsit meg is hatódott, majd hirtelen észrevett a vigyorgók csoportjában, elkomorult...Ez is egy fasiszta - mutatott rám ingerülten s egy lépéssel beljebb jött a küszöbről. Főőrnagy, hogy javitson, vagy rontson  helyzeten - képtelen voltam eldönteni - békitő hangsúllyal közbeszólt....Á semmi, ártamlatlan papgyerek...!

   A tizedes azonban félt a korombeli srácoktól, a budapesti srácoktól, valaki feladta s egy kisebb csoport érte ment. Semmi baja nem történt - Kikérdezték és elengedték, de nagyon megijedt. A papok viszont, az otthoniak, törnkre tették a családját, s ezt képtelen volt megbocsátani. Állitólag ezért lett partizán. Villogó szemekkel méregetett, már kétszeresen voltam veszélyes ellenség. Kicsit hátrább lépett - a szája hangtalanul járt, valami ógörög átkot szórhatott szegény fejemre, s kilépve hatalmas döngéssel vágta be az ajtót.

    Hallottam egyet mást a görög politikai emigránsok dolgairól és egyáltalán nem értettem, hogy az otthoni elnyomatástól menekülve miért mennek máshol börtönőrnek..? Na jó legyen ez az ő bajuk. De Főőrnagyot sem igen értettem - honnan veszi az értesüléseit? S ha már vannak neki, miért kevergeti pillanatnyi szeszélye szerint....? Tetszik neki, hogy a mafla tizedes puskával lövöldööz vadászgépekre...rendben van. Nem arról van szó, hogy sajnálnám a tizedezt aki nem fogja fel, mi történik vele...Én Főőrnagy viselkedését furcsálottam. Valami nyugtalanitó vibrálás volt állandó változásaiban. Mintha félne, és óvakodna attól a lehetőségtől, hogy valaki állandó és megbízható képet alkakitson ki róla. Ragaszkodott a tanittatásomhoz, de nem az én érdekemben. Ez nyilvánvaló volt - hamar megéreztem. Szerep volt ez is...? Ő most itten jót akar nekem..Látványosan....Annak ellenére, hogy....és itt jött a zavar. Mert nem tudom minek az ellenére, de folyamatosan érzem.

   A "Magyarok bejövetele", az Ady idézetek, mozaikokból Madách, az ember tragédiája, még ez is... készülődések  és hangulatváltozások, s ahogy mindezeket képes szempillantás alatt eltörölni egy lövés az udvar felől. Hosszú csend. Máskor ordítozás hangja a viszhangos folyosón...Ilyenkor összedőlt a színház, megfeneklett kis csolnakunk a békés vizeken, a kedélyes pillanatokra az erőszak hangjai csörömpöltek - és Főőrnagy napokra elhallgatott. Ilyenkor órákig járkált magányosan a mosdó előtti szabad területen, rövid érthetetlen félmondatokat mormolt, s ha már nem bírta a feszültséget, a wécé melletti falon, takarásban, morze jeleket kapargált.

   A többnyire csendes oldalsó udvaron, ahová nyitott ablakaink néztek, erősebb emberi hang is figyelmet keltett. Parancsszó, vagy utasitás, esetleg csak valami határozottabb felszólitás hangjaira mindig elnémult a zárka...és akkor a lövés. A tisztek órákig találgatták miféle kaliber és miféle fegyverből. És persze miért egyáltalán...? A kiáltozások egyébként főleg az esti órákban történtek, és mindig a folyosó vége felől érkeztek, ahol az az ablak nélküli sötét raktárféle van a sarokban, hol várakozni kell, ha nem szabad a pálya. Nincs semmiféle véletlen találkozás - szigorú rendben közlekedünk mint komoly rendezőpályaudvaron.

   Főőrnagy kaparászásai időnként eredménnyel jártak. Mielőtt hozzáfogott, ellenőriznem kellett a küszöb vízszintjét, elég magas e - a csepeli villanyos a figyelőhelyére ült, a zárka népe pedig elcsendesedett. Főőrnagy felváltva különböző kanalakkal kaparászott, hogy egyik kopása se legyen feltünő. Kérdéseire nem mindig kapott választ,de ha üzenet jött szavanként, de legalább is mondat töredékekként közvetitette.....valakit megpróbáltak...Nem szeretik az éhségsztrájkot, suttogta félhangosan maga elé... ezt nem értem....A csepeli villanyos ekkor halkan pisszentett, majd dúdolgatni kezdett. Mozgás indult meg a zárkában kicsit természetellenesen, a cirkli sötét maradt, de egy pár csizma fej tisztán látszott a víztükörben.

    Néhány nappal a félbeszakadt bezsélgetés' után azzal jött vissza kihallgatásról, hogy eszébe ne jusson senkinek éhségsztrájkolni, mert az őrség nem ért a kényszertápláláshoz. Ezek teljesen megőrültek....Őrültek - ismételgette felajzottan. Majdnem megöltek valakit - lehet, hogy éppen azt aki késő este segitségért kiabált...Uramisten segítségért itt...? És járkált vadul,feldühödten mert már azt is tudta, hogy orvos sem volt a helyszinen...Honnan tudta...? Ezt a kérdést talán mégiscsak fel kellett volna tenni valakinek, de én nem voltam erre alkalmas. Vártam, de hiába - senki nem vette a bátorságot, senki nem merte megkérdezni amikor elviszik, hol jár merre jár...? Honnan vannak az értesülései...?

   A párttagsági könyvét összetépte ugyan, de az eszmét - a tiszta eszmét, mely számára ugyan úgy ragyog és a maga teljességében alapját képezi minden emberi tudásnak, gondolatnak, tisztelte továbbra is. Hasonló hittel és meggyőződéssel gyakran találkozhat az ember kisebb nagyobb egyházkösségek és parókiák környékén, számomra tehát egyáltalán nem volt ismeretlen ez a más indíttatású, de nagyon is hasonló gondolkodás. A hit, sőt a vakhitfogalma sem volt ismeretlenelőttem, de képtelenségnek tűnt számomra, hogy némelyek ebbéli meggyőződésüket éppen itt és ebben a környezetben gyakorolják. Meglepetésemet talán épp ezért óvatos bizalmatlanság követte, s az egyébként őszintének tűnő megnyilvánulásokban is többnyire kételkedtem.

   A goromba pufajkásokat, kik saját alakulata elé kiállitva vad ordibálások kiséretében szaggatták le kitüntetéseit, paroliját, rangjelzéseit, megvetette, és nem tudta semmi  módon kitörölni az emlékezetéből. Hallgatósága körében gyakran foglalkozott "nagypolitikával", mely alkalmakkor különböző lehetséges kormányzati alakzatokkal bíbelődtek, s e teremető igyekezetben megfáradván hatalmas zengő kórussá alakult a zárka. A "diákkislány"fájdalmas tiltakozássá erősödött, mert az emelkedő hangzású sorokat, hogy ...."ott voltunk boldogok, hol  az öreg Tisza ballagott", a tizenhat torok  oly félelmetes tomboló erővel volt képes előadni, hogy tán még a várbeli  csendes sétányokra is felzúgott egykorvolt  boldogságunk.

folyt. ( 7 ) Hornblóer kapitány és a többiek.

            Végre a saját holmim is előkerült - a kék kockás ing, kissé szakadozott, kisfogházbeli "Kosztosok" kézimunkája - barna hosszúnadrág, ezt ki és mikor hozhatta be...? szandálféle, csak én tudom, hogy az volt valamikor, s egy másik törölköző...Kicsit huzatos lesz így Mikulás tájékán - mondja a raktáros, de nincs rosszindulat a hangjában, s a szandál romjait látva még spárgát is kerít a pultja alól, hogy rögziteni tudjam...Kösse bokára, aztán kétszer a talpa alatt. Tartaléknak is ad még egy kisebb darabot, mert erősen havazik odakinn, s a spárga majd szétázik a hóban. Megkötöm bokára, aztán kétszer a talpam alatt, egész jó. Kicsit furcsán húzom maga után, pedig a kisfogházban volt valami trükköm amivel a lábamon tudtam tartani, de már elfelejtettem. Legszivesebben mezitláb mennék fel az ötötdikre, néznek majd jó nagyot a gimnyasztorkások - remélem félretették a vacsorámat - de a görög továbbot int a folyosó végi körletiroda felé. Aztán meg jobbra, ahol csak magánzárkák vannak, s mielőtt föleszmélnék, már benn is vagyok az egyikben. Hát erre nem számítottam - el sem tudtam köszönni a többiektől, mert még lapátoltak odalenn amikor a görög kiszólitott. Néhány pillanatig azt hittem csak a szokásos elterelő hadművelet - benyom egy üres zárkába amig valakit visznek valahova, de hát este volt már, ilyenkor már nics semmi séta át a nagyépületbe. Körülnéztem a zárkában jobbra a fal mellett oldalára fordított üres vaságy rozsdállott - egyéb semmi, már ami a bútorzatot illeti. Mert volt valami ami betöltötte durván, erőszakosan a helyiséget és szinte csurgott a piszkosszürke falakról - a vad csontig ható hideg...

Ez bizony Szibéria - gondoltam, sőt nyári göncben még annál is rosszabb. Téli Szibéria. Elöntött az önsajnálat feltörő hulláma, mert fáztam rettenetesen, és magányos is voltam és elhagyatott is a fagyos zárkában és nem volt senki akinek mind ezeket bánatosan elpanaszoljam. Ilyenkor szokott megjönni az eszem , de előbb muszáj az embernek egy kicsit siránkoznia, mert az mindenkinek jól esik. Jól van, hát így vagyunk, téli Szibéria, reggelig kibírom, legfeljebb ugrálok, vagy mit tudom én...Hirtelen eszembe jutott a kisfogház, az első napok, talán hetek, hogyan válik nyomolvasóvá az ember egy magánzárkában. Csak keresni kell türelmesen a leg eldugottabb leg lehetetlenebb helyeken, és mindig van valami eredmény. Az egyik priccs élén alig láthatóan ott orosz feliratot is találtam. Csak a betűk voltak cirill betűk, összeolvasva magyar szavakká váltak. Nyilván az éber smasszerek megtévesztéséül. Átvizsgáltam ekkor a zárka egyetlen bútordarabját, és tessék....a vaságy alján, a belső hosszanti oldalon erőteljes karcolásokkal jól kivehetően, egy tökéletes morze ábécét fedeztem fel. Tovább nem is kerestem - pedig a falakon is van rengeteg kódolt üzenet, esetleg figyelmeztetés, olyan információ ami hasznos lehet, de most semmi más nem érdekelt. Büszkeség töltött el, mint valami nagy felfedezőt, pedig csak egy vaságyat fordítottam hasra, hogy kicsit átvizsgáljam. Egyúttal elhatároztam, történjék bármi, most üzenni fogok indenfelé - semmi nem érdekel, holnapra már itt sem vagyok. Magabiztosságomat komolyan erősitette, hogy a megfelelő eszköz birtokában vagyok, kihívást véltem a feladatban, azonkívül a kopasz vassodrony látványa, s az elkövetkezendő nyomorult éjszaka is hergelte harci kedvemet. Az sem zavart, hogy még soha az életben nem volt alkalmam efélét gyakorolni - sebaj - van időm, gyorsan megtanulom. Mindig irigyeltem technikumi osztálytársaimat, az egykori obsitos úttörővasuti alkalmazottakat, mert ők előirás szerint ismerték minden trükkjét a rám váró feladatnak. Azt sem éreztem akadálynak, hogy az ábécét sem ismerem, hiszen itt van az orrom elótt, csak megfelelő szögben kell tartani a vaságyat, és kész. Kikerestem öt betűt az ábécéből, és kanál híján - mert a benti morzézáshoz kanalat illik használni - fésüvel kopogtam, és kicsit halkan ugyan de a hosszú jeleket is azzal húzogattam.....Mi van..? ezt kérdeztem, ez csak öt betű - jól bemagoltam előre, mert azt már tudtam, hogy ilyen helyeken a társalgás alkalmával gyakran megismétlik a kérdéseket. Én azonban hiába ismételgettem, senki nem válaszolt. Egyre erősebben kopogtam és huzogattam és a fülem is ráfagyott már radiátor csövére de semmi. Már éppen feladni készültem a hiábavaló idétlen próbálkozást, amikor valahonnan messziről halk válasz érkezett. Határozott rövid koppanások és húzások minden ahogy kell, csak én nem értettem belőle semmit. Éppen olyan határozott és erőteljes koppanások, és rövid szakszerű húzások, melyeket Főőrnagy produkált odalenn a 333-as ban, mielőtt lebukott, újabb hírek utáni sóvárgása miatt. Izgatott, erős szídobogással hallgattam a váratlan üzenetet, s közben átkoztam magam az őrültségért, mert az üzenetben nem szerepelt az általam felismerhető öt betű, és képtelenség úgy tartani ezt a nyomorult vaságyat, hogy az ábécé betúi közt bogarászva az üzenet szavait megérthessem. Csúnyán becsaptam valakit, akit nem is ismerek, és szégyeltem magam mert nagy igyekezetemben magamat is sikerült ostobán becsapnom. Hogy is gondolhattam, hogy ennek sikere lehet ilyen körülmények között...? Sajnáltam a türelms kaparászót, aki három alkalommal is megismételte a mondókáját, aztán feladta. Csak azt remélhettem, hogy nem nyitnak rá kaparászás közen, mert megvan ám ennek is a veszélye.

Az ajtó feletti dobozkában eközben mintha felerősödött volna a lámpa fénye, már az ábécét is egyre jobban láttam, mind erősebben világított, majd pukkant egyet, és vége. A lámpa kialudt a dobozban, mégsem lett sötét a fagyos zárkában. Az ablak rácsainak széttartó sötét vonalai között fehéren vibrált a menyezet. Hangyák, apró bogarak szürke szellemteste nyüzsgött odafenn hangtalan kavargásban. Hallgatóztam az ajtóra tapadva, de semmi mozgást nem észleltem a folyosón. Oldalára állítottam az ágyat az ablak alatt, s felkapaszkodva már láttam is a gyönyörűséges vibrálás okát.

Az a hír járta, hogy ez a legbiztonságoabb börtön az országban - két U alak, a nagyobbik átkarolja a kisebbiket, s így egymásba tolva jól megvannak mindenki örömére. A nagyobbik öblében - hivatalok, bíróságok, ügyészségek - bőven elfér a kisebbik épület. Ennek hosszanti végén középen elég egyetlen őr egy magas emelvényen  - mert nem torony ez, valami bodega, mellette jó erős reflektor mely belevilágit az "u" alakba, s hacsak nem alszik, az őr mindent lát, innen nincsen ám kimászkálás leereszkedés, a bácsi figyel és észlel mindent ami gyanús lehet odalenn. Egyszerre látja az összes ablakot. Sűrűn , hatalmas pelyhekben hullt és kavargott a hó, s a reflektor fényében vidám zsibongó tánc vetült a zárka menyezetére. Sziházban láttam hasonlót, de nem sokáig élveztem az előadást, mert kintről valaki vadul rugdalta az ajtót. Alig volt időm leugrani és helyére tolni az ágyat....micsinyál...micsinyál..?.. az álgörög üvöltözött, mint aki álmából ébredt. Csoszogás, kulcscsörgés, izglom...Történt valami.....

Mi csinált a lámpának - kérdezte egy nyugodtabb hang, a körletparancsok hangja - de beljebb ő sem jött csak belevilágított a képembe. Menjen hátrább az ablak alá...! Amikor elértem a falat belépett és megvizsgálta a kasznit. Magállapította, hogy érintetlen és elvonultak. Élveztem a menyezeti zsibongást, de leginkább annak örültem, hogy az örökké égő lámpa látványa végre megszünt. Csodaszép volt az a zsibongás odafenn, mintha szórakoztató derűs üzenet lopakodna be a külvilágból - a hideget is lfelejtettem, meg azt is, hogy ezek valószinüleg visszajönnek. Néhány perc múlva ismét az ablak alatt találtam magam, s a lóarcú görög nyomakodott befelé egy hatalmas létrával. Felmászott,de nem tudta kinyitni a dobozkát. Teljesen világos a dolog, egy görög partizán sem érthet mindenhez. Megpróbáltam kihasználni az alkalmat, arra gondoltam, ebben a kényes helyzetben talán tehetnék a pokróc érdekében egy gyönge kisérletet. Elvagyok én itt sötétben is - mondtam a lámpásos görögnek - csak egy pokróc kéne legalább...Nagyon szerettem volna egy pokrócot, bármilyet...ebben a rohadt hidegben elég lesz vacogni reggelig.

    ....ne szóljon bele - mordult rám a lámpáos és ujra belevilágitott a képembe. Kinlódtak még egy darabig, végül keritettek egy házimunkást, s az néhány pillanat alatt megoldotta a veszélyes helyzetet. Neki csavarhúzója is volt nemcsak bicskája, és néhány gyors mozdulat után újra világos lett. Sajnos...Mert sötétben álmodozva valahogy sokkal jobban viseltem a hideget. Érteni véltem a buzgólkodás okát, mert sötétben semmit sem látni, a rabot sem - nem számolható. Olyan mintha ott se lenne. Pedig az ott van ám, annak ott kell lennie....Csöppnyi büszkeség éledezett a lelkem mélyén. Fontos vagyok, s ha melegben nem is - de kellő megvilágitásban, s jól láthatóan muszáj tartani, mint valami műtárgyat.

            Szegény Imre bácsi! Sokszor kellett létrára másznia miattam. Nem volt elragadtatva ha hívtuk - tessék szives lenni, már megint sötét van..Nyári estéken rendszerint villnygyujtáskor derült ki a szégyen.....mit csináltatok már megint..? - morgolódott. Ártatlan képpel vonogattam a vállamat - mi semmit...Azt mégse mondhattam, hogy az elemlámpám elemét akartam feltölteni - néha mintha magához tért volna egy picikét, legtöbbször azonban csak pukkant egyet, s az elem bágyadtan fütölgött a kezemben. A dobozhoz, ahol ilyenkor Ő kotorászott magasan a folyosó végében, semmi közöm nem volt, a közelében sem jártam, igaz azt se tudtam mi az a biztositék.

    Imre bácsi családostul érkezett a parókiára, feleségével és három kisgyerekkel, valamikor az ötvenes évek legelején. A templom hátában volt egy szuterén lakás, mélyen és elég sötéten, mintha tervezője csak úgy odavetette volna támasztéknak. Szoba konyha , kamra meg a kazánház - innen fűtötték volna a templomot, ha lett volna mivel. A kazánház szinte teljesen eltűnt, miután Imre bácsi aki valódi asztalosmester volt műhellyé rendezte be, bár a süllyesztett lakosztályban egyházfiként éldegélt családostul.

   Régi lemezvillás motoron érkezett a feleségével, aki a sokkal magasabb hátsó ülésen ült, s ettől úgy nézett ki mintha az ölében tartaná Imre bácsit, aki a motort vezeti. Oldalkocsija is volt a motornak tán még a három kisgyerek is elfért volna benne, de azok később érkeztek. A Lupény utcai oldalon láttam meg őket, a rendőr is nagyot nézett, aki A. A főelvtárs és mindenkori miniszter villáját vigyázta. Az, hogy lakója lett az eleddig üresen álló egyházfi lakásnak váratlanul ért. Szomorúan vettem tudomásul, hogy gondtalan délutánjaimnak immáron vége szakadt. Semmi bajom a családdal, és annak is örültem, hogy még több gyerek lesz a parókián, de mindez semmi ahhoz képest, hogy ezúttal nyilvánvalóan befellegzett titkos útjaimnak a bibliai múzeumba. Veszélyessé válhatnak délutáni surranásaim, mert az emlitett szuteén felett volt ez a két csendes  hellyiség - meghallhatják...Egyéb gondjaim is akadtak, ezekez azonban meg sem említem nagy szomorúságomban.

   Mielőtt bárki azt hihetné ellenállhatatlan vágyat éreztem teológikus dolgokat illetően, bevallom szó sem volt ilyesmiről. Legalábbis eleinte semmi esetre sem. Ellenállhatatlan, majdhogynem beteges vágyat én a Pálics nevezetű osztálytársam szép fényes álkulcsa iránt éreztem - sarkallt a vágy, hogy megszerezzem - a birtoklás ördöge űzött, majd bele haltam a sóvárgásba. Veszélyes játék volt valóban, nagyon meg kellett gondolni a dolgot, mert pofátlanul sok puskaport kért a nyomorult, s mire komoly erőfeszitések árán sikerült megszereznem, még ekrazitot is követelt legalább két harisnyával....Minek az neki...? Hogy van pofája fölemelni az árat, amikor már régesrég megegyeztünk. Két harisnya ekrazit az nagyon sok - azt mondta infláció van minden drágább lett, mondta neki a Nagymamája aki piacozik és itt lakik a Gábor Áron utcában. Kérdezzem meg...? Hát honnan tudja a Nagyanyád milyen ára van mostanában az ekrazitnak...? A répának elhiszem de ennek.?..Próbáltam ésszerüen gondolkodni - minek nekem az az álkulcs...? Ezt kérdeztem magamtól, de mindhiába. Muszáj beletörődnöm, nem lesz és kész. Nem tudok már olyan terepet, ahol még fellelhető lenne nagyobb lövedék. A nagyobb fiúk már mindent felderíettetek. A budai dombok minden stratégiai pontját ahol lőállásokat sejtettek, vagy futóárkok öbleit, ahol csupán némi rothadó avar, kevéske föld rejtette a lövedékeket. Veszni látszott minden, s ekkor néhány borzalmas szerencsétlenség történt a környéken. A mohó kutakodás áldozatokkal járt. Egész pasarét beleremegett - néhány kisgyerek egyszerűen elszállt. Általános frász tört ki, szülők nagyszülők kutatták át kölykeik cókmókjait, s volt bizony hatalmas döbbenet. Ekkor má bagóért megszerehettem a két harisnya ekrazitot, keresni sem kellett, több volt az eladó mint a vevő.

    Tulajdonképpen egyáltalán nem volt túl nehéz fegyvert , lőszert találni, de szétszedni, hogy az ember egészben maradjon, s keze lába ne röpködjön a környező fák koronáira... hát nem is tudom. Csak újat, mindig csak újat, de lagalábbis olyat ami annak látszik. És semmi kalapálás. Sokszor megizzadtam amig a hüvely elvált a fejtől, és mégis csináltuk .Isten tudja minek...Illetve tudom én, csak az most nem téma. A pálics is megijedt, nem okoskodott többet, s végül én pörgettem ujjamon azt a tüneményes cizellált álkulcsot. Elámultam mi mindent képes nyitni ez a tökéletes darab. Az iskolában is kipróbáltam, a tanári wécét is úgy nyitotta mint a pinty. A bibliai múzeumba azonban sokáig nem merészkedtem általa....Pedig azt is nyitotta , könnyedén. Kipóbáltam, már csak a zár milyensége miatt is, de tüstént visszazártam, mert rettenetesen elszégyeltem magam. Szentséges Isten...Álkulccsal behatolni a bibliai múzeumba  - förtelmes bűn. Jobb elkerülni még a gondolatát is. Úgy éreztem, még a paráznaság bűnét is képes elhomályosítani, mert a paráznaság bűnét értettem legkevésbé a bibliai tízparancsolat követelményei közül. Nálunk borzadály és megvetés övezte, de leginkább valami féltő homály és szenteskedés, ködösités, melyet a korombéli kisgyerekek semmiképpen sem értettek.

   A forró nyári délutánok unalma azonban egyre jobban kínzott, s egy ilyen alkalommal mégis besurrantam a bibliai múzeumba...Muszáj volt, na..! Égett a talpam odakinn húvösebbre vágytam. Nyáron nem hordtunk cipőt, csak vendégségbe menet, meg vasárnap délelőtt az Istentiszteleten. Voltam már szabályos körülmények között is odabenn, de csak egyetlen egyszer - Isten bizony. A Salamon király palotáját segítettem becipelni, a dombbal, tevékkel, s a palota körúl nézelődő zsidókkal. Iszonyú nehéz volt a Salamon király palotája - néhány lépcsőn is felkellett menni, és a múzeum bejárata is szűk volt ekkora monstrum befogadására. Oldalt kellett fordítani az egész palotát dombostul, mindenestül - néhány teve, és egy két zsidó is lepotyogott róla, mert nem voltak rendesen odaszegelve. Gyorsan összeszedegettem őket, nehogy a nagy cipekedésben összetapossák őket. Benn a teremben nyüzsögtek a legyek és szállt a por vastagon, pedig csukva volt minden ablak. Muszáj volt ujra szemügyre vennem Salamon király palotáját, s ezután majd minden délután besurrantam, csendes magányos szemlélődés céljából. Hűsölni mentem tuljdonképpen - legalábbis ezzel nyugtatgattam magam, s közben aprólékosan szemügyre vettem minden szebb darabot. Semmi eredeti nem volt a múzeumnak nevezett gyüjteményben...Csupán iderámolták valahonnan, de engem még így is egyre jobben érdekelt. Hosszan merengtem a palotadombon könyökölve - ilyen volt valóban...? Vagy csak ilyennek képzelik mostanában...? Szép volt a Salamon király palotája - szép szines, nekem nagyon tetszett. És a frigyláda is nagyon szép volt  - majdnem akkora mint maga a palota domb nélkül. A palota mellett apró sátrak álltak csíkos vászonból, körötte szakállas emberek, talán éppen a Léviták, mert emlékeztem egy korábbi vasárnapi iskolás délelőttre, ahol a szigorú idős hölgy magyarázott és közben szines filcből kikanyarítptt érdekes alakokat rakott egy lepedővel borított fekete táblára. Felrakta filcből a frigyládát, és köréje rakott néhány Lévitát is, mert benne van a bibliában, hogy a láda körül csk a lévi nemzetségből valók szolgálhatnak. Az Úr egyedül őket tartotta érdemesnek e feladatra, s eképpen rendelkezett...Mózes pedig ezt is beleírta valamelyi könyvébe, talán a másodikba, vagy a harmadikba - és azt is beleirta, hogy miből készüljön és milyen legyen a frigyláda, mert az Úr pontosan elmondott mindent és meg parancsolt neki - csak le kellett jegyezni pontosan ahogy a titkárok szokták a vezérigazgató úrnak..Ez lesz a szövetség jele - mondta az Úr, és meg mondta azt is, hogy a Lévitáknak mit kell csinálniuk, és milyen ruhát kell viselniük, még azt is megmondta. S mindezt azért, hogy jól meg lehessen különböztetni őket a többi törzsek fiaitól, akik akik nem tisztelték eléggé az Urat, és az ő parancsait. Ezek arra is képesk voltak, hogy Mózes távollétében aranyborjút készitsenek és azt imádják, és aztán dőzsöltek és viháncoltak és rengeteg csúnyaságot elkövettek. olyanokat, melyek legtöbbjét egy kisgyerek el sem tudja képzelni a vaárnapi iskolában. Talán még a szúrós tekinteteű hölgy sem, aki hosszú orrán totlogatja folyvást a gonoszul leereszkedő vastag szemüveget. és a filcből készítetteLévitákat rakosgatja a  ferde táblára. E történetnek is voltak fellelhető emlékeztetői a múzeumban, mert bizony ott volt található a nevezetes aranyborjú - arannyal festett fából, mely körül annyit rendetlenkedtek az eltévelyedett semmirkellők Mózes távollétében.

   Voltak azonban becsesebb dolgok is, mécsesek, imaszíjak és imakendők, könyvek, meg fából készült különös zárak melyek hatalmas csattanással záródtak, és lakatok is , és sok sok saru, és kéziszerszám. Ezekkel elég sokat babráltam leginkább azért, hogy amit véletlenül bezártam visszaállithassan eredeti állapotába, de egyet sem sikerült, s azzal vigasztaltam magam, hogy amúgy is titkos záraknak voltak felcimkézve, hát most ember legyen a talpán aki kinyitja. A hosszú vörös-sárga csíkos köntösökben nem tettem kárt, mert eszem ágában se volt felpróbálni őket, s az olajat és olajbogyót tartalmazó cserépedényekbe is éppen csak beleszagoltam, melyek kevéske sötét olajat és döglött legyeket tartalmaztak. Korabeli eszközök utánzatai, ócskaságok mondta mondta megvetően Kupay karnagy úr még a beköltözés alkalmával, s ő bizony rangján alulinak tartotta volna, hogy bármely poros ócskaságot finom kezeibe vegyen. A mindennapi elethez hozzátartozhattak valami efféle darabok, de hol vagyunk már attól... Engem nem zavart a sok légy, a finoman szitáló por, a száraz áporodott levegő ami körülvett, számomra mesés sivatagi képzetet árasztott, s ennek most vége....Imre bácsiék beköltözése után többé már nem lehet. Nyár végén, nem sokkal azután, hogy elkezdődött az iskola, nagyhangú durva szállitók érkeztek, s fél nap alatt temérdek káromkodás közepette kirámolták a két szomorú helyiséget. Mire lélekszakadva hazaértem, semmi nem maradt, csak rengeteg por és a legyek. Teharautóra hánytak mindent, s a kacatok összedobált halmazává silányult szépséges múzeum örökre eltünt az életemből.

folyt.( 6 ) 333 - iskola.

Megint elkalandoztam a raktárostól, kinek pultján halomban pihentek levetett ruhadarabjaim, s aki most jobb tenyerét kifordítva két ujjal felcsippentette a gimnyasztorkát....mi ez? - kérdezte megjátszott megütközéssel a hangjában. Mint aki életében először találkozik ilyen furcsa összement durva hálóingre emlékeztető ruhadarabbal. Meztelenül álldogálva az ember felfogása is gyorsul, azonnal elérettem mi a teendő. Takarosan szögletesre hajtogattam inget nadrágot, és azt a nyomorult gimnyasztorkát, s a kész kockát, mint takarodó előtti szabványterméket készségesen eléje toltam. Maga felé húzta, s ez azt jelentette meg van elégedve a teljesítményemmel. A saját ruhámra még várnom kellett, mert ráérős nyugodt tempóban mással töltötte az időt. Gondosan megvizsgált minden darabot - a gombokat megszámolta, a zsebeket kiforgatta, minden zsebet és minden gombot ellenőrzött, aztán kirázta a kapcát, a csizmát, s amivel hosszas vizsgálódás után végzett, válla felett nagy ívben egy félig telt ruháskosárba hajította.

Az üres pulton már csak a saját batyuba csomózott törölközőm árválkodott a jobbszélen, azt most maga felé húzta, hogy hozzáfogjon annak módszeres átkutatásához. Nem mertem tiltakozni, nem tudom miért, csak néztem ahogy bontogatja a csomót....Mi köze hozzá...? Miért vizsgálja? Ez a néhány holmi legbensőbb magánügyem, arról nem is beszélve, hogy olyasmit is rejt amiről eddig senkinek sem volt fogalma. Na nem valami nagy dolgot, de akkor is..!...semmi köze hozzá.!

A kibogozott törölközőt gondosan szétsimította a pulton, s aprólékos gonddal átvizsgált minden darabot. Fogkefe, fogkrém, fésű, szappan - ezek mind-mind olyan tárgyak, melyek tiltott dolgokat rejthetenek. Tűzkövet például. Távozóban voltam mégis alaposan átvizsgált - talán szórakozásból - nem értettem miért oly fontos ez...Vécépapiromat bogarászva valami megmozdult a gyomromban - a következő darab már jaj...Az említetteket, melyeket már szives volt átvizsgálni félretolta egy oldalsó kupacba, és két ujjal, mint korábban a gimnyasztorkát, most felcsippentette a hagymát.....Az én gyönyörűséges közepesnél alig nagyobb virgonc farkincájú hagymámat. Sivár meztelenségemet is feleldtem e kritikus pillanatban, mert a jövő kilátástalannak látszott. Hol végzi majd szegényke, a batyumban, vagy a ruháskosárban...

Saját hagyma volt - szénhordásom napja óta dugdostam, mert vártam a szombatot, amikor hideg vacsora lesz, sózott fehérszalonna, és akkor...Akkor diadalmasan előveszem, és Hornblóer kapitánynak majd tátva marad a szája, és Krausz meg a többiek is kaphatnak belőle a "kadétok" kivételével....Valahol az udvar alatt lehetett az a hatalmas szénpince, melynek egy távoli sarkából, egy folyosóra nyíló ajtó mellé tologattam a szénnel telerakott óriás talicskát. Déltájban kikukucskáltam a folyosóra,mert konyhai illatokat éreztem...de rögvest ugrottam is vissza, mert két csíkos imbolygott az ajtó felé megrakott ruháskosárral. Hátraugrottam a félhomályba, és épp akkor , éppen ott az ajtónyílásban gurult le a súlyosan rakott kosár tetejéről ez a nyönyörűséges darab. Az én őrangyalom, aki sokszor velem volt nehéz időkben lepöccintette, ez az igazság - tudom, mert nkem szánta. A hátsó csíkos ekkor lassított, mintha fel akarná vanni az elszabadult szökevényt, de észrevette,  hogy ott lapítok nem messze a félhomályban. Rámnézett, már félig lehajolt, ekkor az angyal súgott neki valamit - s egy finom bokamozdulattal felém pöccintette...Régen eltűntek már az ajtónyílásból, de ez a kedves aranybarna valami csak gurult felém szép engedelmesen a szénporos padlaton. Nem látta senki mi történt ott az ajtónyílás közelében - micsoda kerek szépséggel gazdagodtam. A többiek hátul támasztották a szívlapátot egy kupacban a pince sarkában. Ujjongtam, de nem szóltam senkinek - a szombati szalonnáról álmodoztam, s most péntek délután ez a kókadt, kövérkés szakaszvezető, aki derékig nyitott ingben játsza a fontos embert, pörgeti farkincájánál fogva az orrom előtt, azt tudakolván miféle hagyma ez tulajdonképpen.....Vörös - mondtam nagyon határozottan, mert kezdtem már únni a meztelenséget....azt én is látom - mondja ő, és pőrgeti tovább...Szoktak itt egész vöröshagymát adni - kérdezi félrehajolva a stokin gubbasztó görögtől....? Nem szoknak itt még felet se - feleli az két ásítás között....Akkor ez állami hagyma - honnan van...? Találtam szénhordáskor a pincében...Idenézzél he, ha hozzád beszélek.! Másfele néztem, mert már nagyon úntam a fontoskodását. Félre forditott fejjel válaszolgattam  - vagy éppen azt se... mi a fenének? Vedd el ha kell neked, téged illet- neked adom... A szemembe nézzél he, ha én kérdezlek!.Feléje fordultam "vaknézéssel", s ez most is sikerrel járt. Komoly gyakorlatom volt már a témában - a lényege az, hogy az ember úgy néz egy pontra, hogy csak a távolság feléig lát - éppen úgy mintha féluton lenne valami a levegőben, és épp csak egy parányival még alatta is. Ha ez a pont egy másik szempár, az illető könnyen zavarba hozható.

A raktáros is elbizonytalanodott - a szemébe nézek ahogy erélyes felszólitásához illik és mégsem...Úgy kell neki. Meg nekem is, mert azt még nem mondtam, hogy ilyenkor a "vaknézés" befejeztével jó darabig zavarosan lát az ember. Én legalábbis egészen biztosan....És ez..?- kérdezi hirtelen, éppen úgy mint korábban a hagymát két ujjal csippentve lengeti az orrom előtt...? Nem mondhatom, hogy semmi köze hozzá, mert nem is nagyon látom mi az, de az illatát már érzem. Másik, talán még féltettebb kincsem...Szalonnabőr - mondom kényszeredetten. Forgatja meg is szagolja. Milyen szalonna volt ezen...? Mintha lényeges, fontos dolog lenne ez is a kutakodásban....Angol...Elismerően csücsörít - jól megy egyeseknek, mi..? - fordul megint a gubbasztó görög felé. Aztán még az is érdekli, hogy mire való - mármint az üres, lekapart szalonnabőr, és nagyon útálom magam, mert kényszerűségből ugyan de elkövetem azt az aljasságot, hogy szeretnék jó fiúnak látszani. Talán így megmenthetem féltve őrzött kincsemet, s nyeglén közlöm, hogy csizmapucolásra. Nézi, forgatja, mi meg szugeráljuk ketten az őrangyalom meg én, hogy nem szemétre való az - értékes holmi - tegye vissza szépen a többi közé és kvittek vagyunk.

Igazából a bőr szépsége miatt őrzöm - s ma már egyre jobban féltem is, nyugodtan bevallhatom. A gyönyörű aranybarna szine miatt, és avégett, hogy szagolgatni is lehet,és akkor mindenféle kellemes gondolatok jutnak az ember eszébe. És arról is lehet ábrándozni, hogy majd, ha esetleg lesz rá mód valami szép tárgyat készitek belőle. Valami szép míves emléktárgyat, amikor már beszárad és megöregszik és már szaglászni sem érdemes. Pompás szép darab, csak kezébe veszi az ember és mindjárt eszébe kell hogy jusson valami. Tenyérnyi hosszú és fél olyan széles. Jó vastag, szabályos téglalap - hazai, madárlátta -  a karácsonyinak mondott csomagból való, az egytlenből ami e fél év alatt eljutott hozzám. Eleinte csak karácsony napjáig akartam megőrizni, de közben beleszerettem. Elbűvölt a bőr szépsége - vigyáztam rá már csak azért is mert sejtettem honnan származik. Anyám vehette - tudom is hol - a budagyöngyei piacon, a csarnokban...Azt a szürkére festett vasvázas épületet nevezték így, mely legfőbb éke volt az aprócska piacnak, s úgy magasodott fölé, mint egy korabeli metszeten magasodott a kölni dóm, az őt körülvevő lapos városka fölé. Legfőbb nevezetessége pedig a zöldes vízben fuldokló halak voltak, ha éppen voltak benne. 

Anyám gyakran vitt magával piaci vásárlásai alkalmával, mert nem bírta a cipekedést, néha hosszasn állt a sorban a csarnok bejáratánál, a husos oldalon, ahol a húsra vágyakozók csendben reménykedtek. A másik bejáratnál nemigen tolongott senki, legalább is ritkábban, itt amikor volt, szalonnát felvágottat lehetett kapni, innen származhatott, mert csak itt láttam néha angolszalonnát. Csakis innen származhatott, s esténként amikor minden elcsendesedett, jó volt arra gondolnom, hogy végéigjárom vele az utat, kivárom a sorunkat...és mindezt látni és érezhetni idebenn csakis egy megfelelően arisztokratikus bőrdarab társaságában lehetett. Meg kellett őriznem a szalonna szépséges bőrét aranybarna gyönyörűsége, de főleg az általa megidézhető emlékek miatt.

A hosszú sor gyakorta lassan fogyott, a sorbanállás hozzátartozott a napi vásárláshoz, s mint általában a türelmetlenebbje bámulhattam az út szélén a taxiállomásnál várakozó automobilokat, melyek odalt kis zászlócskáikkal szabadot jelezetek. A halak és az automobilok mellet jó szórakozás lehetett volna még a bazáros is , aki a csarnok szomszédságában egy hatalmas vadgesztenyefa alatt ücsörgött aprócska, közönséges hokedliből átalakított asztala mögött. Világos raglánszabású angolos lódent viselt a bazáros - talán az erre járkáló úri közönség megtévesztése okából. Szélesen biztató, talán túlságosan is széles és túlságosan is behízlegő ábrázattal vigyorgott mindenkire, aki csak feléje, de legalábbis a szomszédos csarnok fel közelített. Akadt persze nyávogó kisgyerek, aki odahúzta anyját, esetleg nagyanyját valamely fából készült tologatható , s mindeközben idegeitően csattogó és rettenetes szinekkel ábrázolt pillangó láttán, de cérnát, gombot egybeket is árult a a bazáros, s az előtte gondosan letakart fadobozból az elvetemültebbek számára négusbombát.

        Mégpedig a legkülömözőbb tipusuakat. Mert volt ami húzásra, más kisebb nyomásra, esetleg még nagyobb ütésre robbant. A májusi orgonatolvajok ellen például nagyon hasznos volt a húzásra működésbe lépő, mindkét végén madzaggal ellátot fajtát alkalmazni - azt megfelelően a szebb ágakra kötözni, és a tolvaj frászt kapott az éjjeli csendben robbanó orgonától. Persze nem igazán illendő négusbombával felszerelni a parókia orgonasorát, de lopkodni sem illő a templom kertjében. A nyomásra működő különlegesebb darabokat általában iskolai célokra használták, tanári székek lábai alá helyezve. A negédes mosoly melynek kiséretében a bazáros vevőit csalogatta, a jóságos arc, egy hideg szemvillanás kiséretében rögvest vicsorgássá változott ha a reménybeli kliens csak nézelődni kivánt, és a vékony ajkak vicsorgó mosollyal küldték arrébb a meggondolatlan kisgyereket. Mások is akarnak vásárolni fiacskám ha nem veszel semmit, ne foglald itt a helyet - tűnj el gyorsan - sziszegte vicsorgó mosolyával. Ilyenkor persze a kisgyerek megriadt képpel gyorsan továbbállt, mert nem értette, hogy a bácsi mosolyog is meg nem is, és valódi bűntudattal, iszkolt el, pedig semmi rosszat nem tett, csak megállt nézelődni egy kicsit a bazáros cókmókja előtt. Amaz ilyenkor megkönnyebbült, s újra felöltötte édesen gyilkos vizenyőskék szemű vadászmosolyát, rendezgetett kicsit a hokedlin fellelhető áruk között, majd tovább kuporgott világos homokszínű angolos raglánjában, a hatalmas gesztenyefa árnékában. Odafenn, jó magasan, legalább is emeletnyi magasságban saját készitésű cégtáblája hirdette a nagy lehetőséget:

    ..." ZANZIBÁR BAZÁR, A JÓ GYEREKEK TALÁLKOZÓHELYE"...

    - Nyári vasárnap, Debrecen, Piac utca, legalábbis ahol az egyes villamos mászkál. Kicsit nagyképűnek hat a számozás, ha csak azt nem akarja tudatosítani, hogy az egyetlen.
    - A villamos. De most nem jár, mert katonazenekarok masíroznak a pályán - ünnep van. Magyarok kezdik, majd ha jól láttam a görögök következtek, aztán megint magyarok és megint egy, megint egy másik náció zöld sapkában, alighanem valami német tájékról. És így tovább. Öltözetük kifogástalan - elegánsan modern és változatos. Aztán egy icipici szünet, alig észrevehető, éppen csak annyi, hogy megtörjön a szokásos ritmus, de már hallani a furulyánál erősebb sípokat, s dobokat. ( bevillan a gyernekdal, síppal dobbal nádi hegedűvel...)

      - Sereg közeledik zászlókkal, méltóságteljesen szines korabeli öltözetben. A menet négy sarkán - elől és hátul bőrpáncélos vitézek kardokkal tőrökkel, sötét arccal nagy fekete bajusszal. Dobó várkapitány uramnak is nevezetes napja vagyon, ma temetik újra, és már azt is tudjuk, hogy 180 cm magas volt és köszvényes.
      - Hogy megállította vára kicsiny népével a marcona sereget, magánügy. Nagy és méltóságteljes a zenélő török sereg, s épp úgy zárja a sort, mint Párizsban teszi lassú kimért lépteivel az Idegenlégió.

     - A Nagytemplom árnyékában összekeverednek a csoportok, fújtatnak törölköznek, amit lehet levesznek magukról, mi pedig besétálunk a jó hűvös Isten házába. 
     - Belépő van, ezen mindenki elcsodálkozik. Pedig nem kéne - mér' nem megy a marhája istentiszteletre a maga idejében, ott még kapna is valami útbaigzitást, és énekelhetné ingyen a zsoltárokat. A jegyszedő az első padokban elhelyezett tájékoztatót ajánlja. 
      - Elovassuk. Ennyi..? Körséta, az üres nagytemplomban - egy kisebb elkerített széles öbölben pénzérmék a földön. Na végre itt van valami.  Egy Kossuth kép, egy karosszék, az aradi tizenhárom és persze ott lóg a falon díszes keretben Kossuth beszéde, a "Függetlenségi Nyilatkozat"....

     - Annak első bekezdése, pedig szóla eképpen:

82. A magyar nemzet függetlenségi nyilatkozata⁺

     Debrecen, 1849. április 19.   
 

    - " Mi, a magyar álladalmat törvényesen képviselő nemzetgyűlés, midőn jelen ünnepélyes nyilatkozatunk által Magyarországot elidegeníthetlen természetes jogaiba visszahelyezve minden hozzá tartozó részekkel és tartományokkal egyetemben az önálló független európai státusok sorába iktatjuk, s a hitszegő Habsburg-Lotharingeni házat Isten és világ előtt trónvesztettnek nyilatkoztatjuk: erkölcsi kötelességünknek ismerjük ezen elhatározásunk indokait nyilvánítani, miszerint tudva legyen az egész mívelt világ előtt, hogy e lépésre a halálig üldözött magyar nemzetet nem túlzott elbizakodás s nem forradalmi viszketeg, hanem a türelem végső kimerültsége s az önfenntartás kénytelensége vezeté."

      -  Odakünn bágyadt törökök kapkodnak levegő után a forróságban, piroslanak a harcias fejek - nagyon meleg van.
      - Mi meg, magyariak, miután " az önálló független európai státusok sorába" vagyunk immár iktatva, akár meg is hívhatjuk őket egy kis örömzenére. Kardot is hozhatnak, meg törökmézet, van rá kereslet. A forradalmi viszketeg már más tájékon üti fel a fejét, keletebbre, a Kurdok kopár hegyei között, s oda nem mi kívánkozunk. 
     - Forradalmi viszketeg? - ugyan már...
      - Jófajta békés ejrópaiak vagyunk immár, csak maradék kis  pénzünket számolgatjuk.
      - tessékmondani', mennyivel tartozunk - mennyivel tartozunk?