Szívesen kihagytam volna a kadétokat, de nyilván ez is bele volt szerkesztve a Nagykönyvbe, s Valaki az őrangyalom éberségét is próbára kivánta tenni. Meg is érkeztek mind a ketten, egy kisebb kerekképű, s egy nagyobb szikárabb, a nevükre már nem is emlékszem. Nem is érdekes.
Itélethirdetés után a delikvens mivel megérett a szállitásra, tovább semmiképp nem maradhat megszokott környezetében. Érkeznek a helyébe mások, ebben mindenki biztos lehet. Talán már türelmetlenkednek is odalenn a szárazhugyozdában - bőséges a felhozatal, nem fogynak ki a gimnyasztorkások. Fenn az ötödik emeleten csoportosítják a már végzetteket, ott várhatják meg amíg összeáll egy elszállítható kupac. Valahogy így képzelem. Itt a magasban már megindul a keveredés is. Van itt mindenféle - a kis reszkető ártatlantól a nagypofájú tenyészhazafi termetes alakjáig, aki ugyan nem vett részt semmiféle fegyveres akcióban - na nem, az nem az ő szakterülete - de egyetért a bajtársakkal akik a hazát védték, bátran támogatja is a fellépésüket. Igen Uraim a haza mindenek előtt, ezt jól véssék az emlékezetükbe. Nem azért, mert én mondtam, de akár én is mondhattam volna. Esténként félhangosan imádkozik a magyarok Istenéhez, sőt kisebb imakört is képes megszervezni, aztán hirtelen búcsúzik, elszállítják. Az imakör részeire hullik, s a továbbiakban a magukra maradtak teljesen úgy viselkednek, mint más normális emberek. Felhagynak a félhangos mormolással, végre nincs aki számonkérje lelki életük fejlódési irányát. Egyedül lehetnek a Jóistennel, vagy akiben hisznek, hinni akarnak, s e találkozást nem kell többé igazolásul senkinek felmutatni. Mindig szántam az olyanokat, akik valamely hitbuzgalmi idomár karmai között vergődve, kicsiny, alig izmosodó tétova hitüket, esetleg csak vonzalmaikat, e jóságos kenetteljes erőszak nyomásának engedelmeskedve kénytelenek nyilvánosan felszínrenyögni....Igenis kinyögni és zavartan nyögdécselni - mert az ő lelki életük még fejletlen, kicsi kis palánta, nincs erős fás szára, mint ama nekibuzdult lelki idomárnak.... Könnyű eltörni , könnyű mély sárba taposni.
Veszélyes ilyen közeg társaságában papgyereknek lenni, mert nyilvános tanuságtételre is kényszerülhet az ember, s azzal mégsem állhatok elő, hogy én bizony másodmagammal sajnos megbuktam a konfirmációs vizsgán. Pótvizsgáznom kellett, mert Dr. Jóó Sándor Torockó téri főlelkész - nekünk Sándor bácsi - nem kegyelmezett. Fogalmam sem volt az élet vizéről. Másról se nagyon. Ismertem a bibliai történeteket, de nem is sejtettem, hogy egy ilyen vizsgán elméleti dolgokat is számonkérnek. Sajnos e foglalkozások éppen olyan napszakban történtek amikor a legjobb időben és tökéletes összeállitásban lehettett focizni kinn a téren. Késő délután. Én azért, valószinüleg némi bujkáló lelkifurdalás okából, mindig kerestem valaki ismerőst a kiáramlók között, akitől megkérdezhettem miről is beszélgettek aznap odabenn. Az is lehet, hogy csúnyán becsaptak, mert én egyáltalán nem emlékeztem, hogy az élet vizét bármelyikük is emlitette volna....Hát így bízzon meg az ember jövendő konfirmandusokban. Szégyen...A hegyi beszéd, Lázár feltámasztása ezek még mentek volna - legjobban talán a tékozló fiú példázata, akit visszafogad az Atya az ő házanépével egyetemben. Ezt számtalan esetben megtapasztaltam magam is....Engem is mindig visszafogadtak, csak előbb bokafogást kellett legalább mímelnem, hogy a szíjak ne a legdomborodóbb felületen érjenek. Inkább a hátamon, ott kevésbé zavar az ülésben, bár ezek a félrecsúszottak nem számitottak bele a sorozatba, s következett az újabb bokafogás. Gyakran előfordult, hogy ilyen alkalmakkor vacsorát sem kaptam, mehettem lefeküdni nővérem sziszegve rámzúditott átkai mellett miszerint a bűn mocsarában fetrengek, és el fogok kárhozni és megérdemlem....Igenis megérdemlem...
Égő piroscsíkos seggel, mínuszba kunkorodva siettem ki a szobából, hogy minél előbb távol legyek a helyszintől, s végre megszabadulva nadrágomtól, megvizsgáljam az eredményt. Pirosan hurkás bizony az egész - még a derekam is, de még mennyire, ez az az árnyalat mely csupán napokkal később képes halványulni. Így utólag hajlamos vagyok arra gondolni, hogy ezek az esti megpróbáltatások, melyeket valljuk be többnyire megérdemeltem, mégiscsak valamiféle edzésben tartottak, s szerintem hozzájárulhattak ahhoz is, hogy képes legyek elviselni a legnehezebb időszakot, a Kisfogházbeli első tizenkét órát, amikor "Jóbarát" és az ő négy "Kosztosa" profi, begyakorolt módon délutántól másnap hajnalig váltogatták egymást.
Már az első este fojtogató hovágyam támadt, szúrt a mellem, nem ízlett a vacsora, alig vártam a takarodót, hogy lehunyhassam a szemem és visszaálmodjam magam a harminchármasba. Azért az elég érdekes, hogy az ember ilyen esetben sem hazavágyakozik, hanem az előző, megszkott helyére ahol jobban érezte magát. Nyilván ennek is van valami ésszerű magyarázata - be kéne zárni valami pszihológust hosszabb időre, hogy a végére járjon. Szerintem megérné, igen érdekes lelki probléma... Jaj Isten ments, hogy bántani merészeljem a jámbor pszihológusokat, lehet hogy csak én állottam meg a fejlődésben, s ha valami rosszba kerülök mindig csak az előzőbe, a korábbi kevésbé rosszba vágyakozom vissza. Ez is valami kamaszkori tünet lehet, olyasmi amit egy kézlegyintéssel szokás elintézni nálunk odahaza a Torockó téri parókián - tipikus kamaszkori tünet édes fiam, majd kinövöd....Ó jaj hányszor,de hányszor hallottam ilyen kissé lekezelően rideg megállapitást komoly, megállapodott és jelentőségteljes külsejű fontos személyiségektől kis tájékoztató táblácskákkal is dúsan feldiszitett parókiánkon...Volt egy kedvenc táblácskám is fából, szép kalligrafikus írással ez állt rajta: "A szeretet soha el nem fogy."
Volt itt egy furcsaság amit sehogyan sem értettem, de ami a lenti világhoz viszonyítva rendkívül zavaró. A vízhiány...November végén.! Budapesten - a Duna mellett - ahol az utóbbi időben folyamatosan esik az eső, s az U alakú épitmény egyik szárát sürü párafüggöny takarja el a másiktól. Odaát is tele lehet az épület, este, és egész éjjel, még a bebádogozott ablakok felső szélén is jelzi egy vékony ragyogó csik, hogy ezek az élőhelyek se kihasználatlanok.
A vízhiánnyal felmerülő gondokat egy aprócska, Krausz nevezetű emberke oldotta meg, önkéntes virrasztást vállalva magára, mintha untatná az öntudatlan lét, a mások által annyira kedvelt hosszú, nyugalmas alvás. Ismertem én olyat is, aki képes volt kiszámolni, hogy mennyivel csökkentheti a nyolc évnyi ébrenlétet, ha minden lehetséges percet alvással tölt...Már amikor megteheti...Nem lesz az öt év se kérem, ha jól belehúzok.... - a maradékot meg áthorkolom. Az ilyeneknek sohasem hittem, mert mindig kiderült, hogy csak fellengzős duma az egész. Feszül bennük valami leküzdhetetlen vágyakozás, nem képesek másképpen feldolgozni a rájuk váró nehézségeket. Ismertem ezt az érzést. A gyomor tájékáról jön, ott keletkezik alul, kicsiny szúrós magként vagy tövisként, s idővel növekedni kezd. E növekedéssel egyidőben pedig emelkedni, gömböcként terjedni, s amikor a tüdőt eléri, tompa nyomássá válik. Itt mindenképp megakad továbbhaladtában, mert nem képes kijutni a nyak szűk nyílásán. Megszorul - az ember alig kap levegőt - nincs rá jobb gyógyszer a Brómnál. Ez tudományos megfigyelés, de Bőrgyalu saját tapasztalatából tudta.
/... Később Sátoraljaujhelyen, a fiatalkoruak akkori országos intézményében, ahol sem orvos, sem gyógyszer semmi civilizációs fakszni nem létezett, még téli kabát sem, rájöttem, hogy egy váratlanul érkező lengő bal, netán egy tolakodó jobbhorog, ott középen szívtájék alatt, ugyanúgy képes megakasztani a bennszorult levegőt, mely lelki nyavalyákra minden patikaszernél hatásosabb. Olyan ez mint a pálinka, kis mértékben gyógyszer, nagy mértékben orvosság. A gyakori tömegverekedések karbantartják a pszihét,s hamar képesek helyre igazítani az ember lelkivilágát. Lelki fonnyadások...? Ugyan már vigyázz a pofa-berendezésedre, mert ha összetörik, örökre úgy marad..../
A vízhiánnyal járó gondokat mint már említettem Krausz a nagy utazó oldotta meg, aki mintha egymaga kívánta volna birtokolni az éjszaka különös neszeit, önkéntes virrasztást vállalva ült a mosdó előtt, pokrócba csomagolva, s várta, hogy az odakészitett csajka ciripelni kezdjen. Első vacsorám után elém állt és közölte velem, hogyha rendesen kinyalom a csajkámat, és hajlandó vagyok ezek után azt az ő gondjaira bízni, reggelre jó esetbem lesz kb. fél csajka innivalóm szigoruan magánhasználatra. Beleegyeztem. Ekkor lendületes nagy L betút, nevem kezdőbetűjét karcolta a csajka oldalára, s az asztalon sorakozó többi mellé tette...Hajnaltájt csendes ciripelő hangra ébredtem, nekem új volt, mások észre sem vették, s a hang egyre gyöngült, ahogy a vízszint emelkedett a csajkában. Krausz csak a hangra figyelt, egyébként egyfolytában az ablak négyszögét bámulta, a novemberi hajnalt. Ébresztőig a félig töltött csajkák után, a napi toalett szükséglet számára is gyüjtőtt némi öblitővizet. Furcsa kis ember - gondoltam - felkél, s alvás helyett mások csajkáját töltögeti. Egészen megkedveltem.
Kora délelőtt két fiatalember érkezett - kissé vastagabbak az alultáplált átlagnál - Krausz hosszan bizalmatlanul méregette őket. Azt mondták nem tárgyalásról jöttek, csak áthelyezték őket egy másik zárkából....Hát ezért érkeztek délelőtt.....Egyébként a híres ungvári, vagy munkácsi transzportból valók - őket is az utcáról szedték össze, s vonattal vitték valami rémes elosztóba. Vöröskeresztes akcióba keveredtek a Korvin köz környékén, ahol a romok egykori lakóit jótét lelkek egy hordó sósheringgel próbálták megnyugtatni, s persze azok félreértették a helyzetet és óriási balhét csaptak. Ők ketten csak nézelődtek a környéken, amikor a nagy zajra megjelentek az oroszok, meg a pufajkások és gyorsan begyüjtötték a csellengőket. Nekem persze a harminchármasban szerzett tapasztalataim alapján rögtön az jutott az eszembe, hogy talán nem is véletlenül került oda az a hordó sóshering. Nem alapvető tápláléka az a magyar embernek, olyasmi lehetett mint a légypapíir a maga helyén a maga idejében, de akkor is inkább Vlagyivosztokban..... Egyébként pedig aktív tisztiiskolások ne nézelődjenek ilyen helyeken, ebből ez a tanulság - egyenruhában pedig semmiképpen.
Elég érdekes helynek írták le a szovjet gyüjtőtábort - valami vár, esetleg kastélyféle lehetett, de nem tartott sokáig a kinntartózkodásuk, mert néhány hét múlva teherautókon visszaszállitottak mindenkit a Gyüjtőfogházba. Szépen együtt volt egy népesebb társaság és megkezdődött a személyi rosta. Mindenkit megvizsgáltak hol járt mit csinált a közelmúltban, s ha valami homályt észleltek az elbeszélésében, annak a homálynak alaposabban utánanéztek. Rajtuk kívül is volt még néhány tisztiiskolás a truppban, azokkal is erőteljesebben foglalkoztak, ez kijárt nekik - így mondták a velük foglalkozó elvtársak. Volt akit elengedtek, ám ők ketten nem is értik miért, de fenn akadtak. Átkerültek a kisfogházba, s végül kaptak néhány hónapot, valami függelemsértés, vagy mi a fene címén. Krausz nemigen figyelte a törénetüket, csak akkor jött kissé közelebb, amikor nagy vidámság közepette felismertek....Hát persze, te vagy az rövidnadrágos kis borzas...A szakadozott kék ingjében...Alig ismertem rád ebben az öltözékben - férfiasabbá változtatott a gimnyasztorka, hogy vagy, mi ujság...? Mi történt veled azóta...? ...Mióta azóta? ...Nagyon meglepődtem - soha nem láttam egyiket sem. Szembesítéseim alkalmával jól megfigyeltem minden arcot talán túlságosan is közelről. Ezek egyike sem volt közöttük. Vihogva heccelődtek korábbi ruházatomon. A kis borzast ahogy hozták vitték, s közben állandóan leesik a szétmállott szandálja...A kis hülye,aki hosszú puskájával lófrált, később meg átmászkált a falon, hogy robbanóanyagot keresgéljen a haditechnikai intézetben...mit kerestél ott te kis seggfej...? Tudhattad volna, hogy előbb vagy utóbb elkapnak...Azért az őrség sem teljesen hülyékből áll...Kitünően szórakoztak, s zárka nagyobbik része is velük örvendezett...Krausz és a kapitány eközben komoly képpel kissé távolabb húzódva hallgatott. Hornblóer kapitány két évvel gyarapodva szintén felkerült a szállitásra várakozók közé, s én örültem, hogy újra vele lehetek, mert már volt valaki akit úgymond ismertem, s már nem is éreztem magam annyira egyedül. Azt se bántam, hogy nemigen vesz rólam tudomást örültem, hogy jelen van és kész.
Krausz hamar összebarátkozott vele, de kerülte a termetes kapitány erőtől duzzadó váratlan hátbavágásait, melyek a jól ismert "nem húz minket a sunyibunyevác a faszára" című remekléssel párosultak. A kadétok jókedve estefelé, vacsora után tetőzött. Nem mintha addig tűrtőztették volna magukat. Időnként rájuk jött, ujra felkapták, kiszinezték a témát, gúnyoltak, hecceltek, néhány ostoba fajankó örömére. A második előadómhoz, akit Schubertnek neveztem, hozzá jártak ők is, állitólag tőle hallottak mindenféle szórakoztató marhaságot....Nem értettem honnan láthattak, hiszen útközben soha senkivel nem találkoztam, s mint emlitettem nem volt egyikük sem a szembesitések részvevöje... Állitólag van a kisfogházban egy sarok zárka ahol kilátni a kulcslyukon...Hát onnan...Tudod az emeletem fönn a sarokban...Nem tudtam, pedig annyi mindent mefigyeltem, de erre nem emlékeztem. Napokig tartott ez az őrület - Krausz és a Kapitány kivételével már mindenki rajtam a kis seggfejen szórakozott, néha már majdnem sírtam a megszégyenüléstől, mert tudtam, hogy a sok összehordott marhaság csak részben igaz, én egészen más vagyok, másképpen is érzek, és be is tudnám bizonyitani, mert fegyverem is van jó helyen...Nem vagyok egy kis szarházi akin csak röhögni lehet, mert azt sem tudták kiverni belőlem...Őrült szerencsémre ott volt a kapitány - jelen volt szótlanul, de jelen - csak rá kellett pillantanom, hogy erőt gyüjthessek és visszafogjam magam. Egyebet amúgy sem tehettem. A mosdó melletti padon ült - hátát a falnak vetve behúnyt szemmel halgatta az ugratásokat, s én egyre csalódottabban vettem tudomásul, hogy bár több hónapot is együtt töltöttünk odalenn, tudomást sem vesz méltatlan gyötrésemről. Mintha nem is érdekelné...Vagy mégis?
Egy kritikus pillanatban - amikor már komolyan elhatároztam, hogy most már lesz ami lesz igenis visszavágok, s meg fognak lepődni egyesek, leginkább ezek a szemét tisztiiskolások, akiket Krausz konzekvensen kadét uraknak nevez, pedig meg sem érdemlik...- történt valami megmagyarázhatatlan. Az őrangyalom, aki mindez ideig Hornblóer Kapitány ölében szundikált felébrehetett....Én még saját, kikényszerített kifakadásom várható következményeit latolgattam, a sírás és eszelős dühkitörés határán imbolyogtam - nincs tovább - egyszerúen nem vagyok hajlandó tovább tűrni mindenféle alakok gúnyolódását, és akkor hatalmas horkantásra lettem figyelmes a mosdó irányából.
Hornblóer kapitány ébredt fel könnyű álmából, s olyasmi hangot adott mint akinek fűszálat dugnak az orrába. Két hatalmas tenyerét térdeire csapva felállt, hatalmas bőgés kiséretében nyújtózott egy ropogósat - na kérem kedves Uraim, akár vacsorázhatnánk is végre ugyebár - mondta, s hogy még jobban érezze magát, kedvenc nótáját is beledúdolta az általános megrőkönyödésbe....."nem húz minket a sunyibunyevác a faszára", satöbbi, satöbbi. Aztán mint aki csak most jött rá miféle jó társaságba is keverdett, döngő lépteivel megindult a sétára legalkalmasabb helyen, s ilyenkor úgy festett, mint valami elmélyülten töprengő professzor, aki két karját hátul összefonva legújabb felfedezésit kivánja előadni kiváncsi hallgatóságának.
Kedves nótája elhangzása után ezúttal hasonlóan egyik kedvenc meséjébe kezdett ( én már ismertem ) erőteljes zengő hangon, mely történet, igazi katonatörténet, pont olyan mint a többi tízmillió, a lényeg, hogy ki mondja, s hogyan mondja. Egy dunántúli városkában valahol Somogyban, vagy Zalában játszódott, igazi vidéki városka cicomás, nagytükrös kávéházában, ahol is korábban a ferbli volt szokásban, de olykor máriást, is játszottak az urak. Leginkább azonban mint mindenütt a jobb helyeken ahol katonatisztek is megfordultak a tarokk járta. Mert ha nem tudnák, az ám az igazi.
Volt a szivarfüsttől sárgára áporodott kongó nagyteremben egy aszaltszilva képű nagymellű fodros kaszirnő is, természetes tartozéka minden hasonló műintézetnek, de az urak, a tiszt urak még alig kártyázták bele magukat a zavaros lapjárással kezdődő hosszú éjszakába, így hát ügyet sem vetettek a kezeit várakozó tartásban tördelő epekedő asszonyságra. Mert valamiféle leányzónak már illendőség okán sem volt az illető hölgy nevezhető, aki várt és várt türelemmel, egyéb dolga alig is akadt, legfeljebb az üvegek számát kisérte figyelemmel, mert tudta, hogy eljön az idő, amikor azon üvegek és bokályok s ama spriccerhez használatos testesebb szódásüvegek sokasodása a környező asztalokon, meghozza számára a kedvező változást, valamikori híres szépségének újabbkori reinkarnációját s a tiszt urakban felbuzog a legendás harci kedv.
Naszóval - a sok hülye részeges katonatiszt mennél többet nyakalt a helybéliek ócska vinkójából, ennek arányában voltak képesek egyre ellenállhatatlanabb szépségnek látni a fonnyadt kaszírnőt és hajnaltájt ez okból rendszerint hülyére kalapálták egymást. A Kapitány őszintén bevallotta, hogy fiatal tisztként természetesen ő is e nevezetes asztaltársasághoz tartozott, ő azonban szándékosan kevesebbet ivott, ettől függetlenül azonban hajnaltájt már ő is egyre vonzóbbnak, s egyre fiatalabbnak látta a pultja takarásában szenvelgő éltes kaszírnőt. Végül is az ő tiszte lett a végső megoldás, őt szerencséltette kegyeiben, s ő kisérhette gáláns szivélyességgel hölgyét egy röpke pásztorórára. Rövidesen azonban kimaradt az asztaltársaságból mert tejinyekciós kúrára kellett járnia valami hadikórházba, ami rendkívüli kellemetlenségekkel járt. Már erősen irigyelte a tapasztaltabb és rutinosabb tiszteket, akik hajnalonta már csak a falat tapogatták hazafele menet, és olykor a nevüket sem tudták kimondani.
E kis történeti bevezetés után következett a kapitány brilliáns előadása a totális tripperről, mely a magyar királyi honvédség berkeiben egyáltalán nem ismeretlen fogalom. Akár a szolgálati szabályzatban is meg lehetne említeni. Legalább azon leirásait és elhárításának követendő módozatait, melyet évszázadok során magyar huszárok gyakoroltak a viág minden tájékán, mert nagyon is tudták, hogy az ilyesféle megpróbáltatások lovasemberek esetében harci eseményeknél is kínosabbak, és irtózatos altesti gyötrelmekkel járnak. Előadásában arra is kitért, miszerint serdülő korúak esetében - ekkor röviden, jelentősen rámpillantott - csak bizonyos esetekben tűnik veszélyesnek a dolog, de jobb a mindenkori elővigyázatosság. A vége felé, még szükségesnek kivánta megemlíteni, hogy egyáltalán nem kedvelte soha a jótékony, kegyes lelkületű idős, és aggódó asszonyságokat, akik buzgó lelkülettel igyekeztek segíteni a bajba jutottakon. Ám hiába javasolták számára e tárgyban a tábori lelkészek gondos közreműködését, olyat a Kapitány, aki mégiscsak gyakorlatias elme is volt egyúttal, még sohasem hallott, hogy a tripper, e békeidőben különösen sok kellemetlenséget okozó valami, tábori lelkészekkel, vagy azok közreműködésével gyógyítható, de legalábbis megelőzhető lenne. Előadása vége felé észrevehetően felfigyelt a folyosó felől hallható sokat igérő zajra, a nagy vasajtó becsapódására, a tele kondérok, s a hozzájuk csapódó merőkanalak izgató közelségére, lomha házimunkások csoszogó lépteire, s tenyerét összecsapva vidáman elkiáltotta magát....Megérkeztünk uraim...Elő a csajkákkal...! Tálalva van.
Egy szép napon enyhült a helyzet - ez akkor nagyon is szép nap volt nekem, mert lerendelték a teljes zárkát a pincébe szenet hordani. Még el sem kezdhettük a munkát, még csak ismerkedtünk az óriási lapátokkal, amikor megjlent a lóarcú görög, két embert keresett a konyhára, s mielőtt az agyvelőnk közepéig ért volna a lehetőség, már vitte is magával a katétokat. Ilyenkor mindig akadnak további önkéntes jelentkezők, azokat azonban durván visszaparancsolta a szénporos sarokba. Végre nyugtom lehetett, legalábbis napközben, hogy az örömöm még teljesebb legyen ekkor gurult felém az ajtónyílásból az a gyönyörű hagyma. Az én gyönyörüséges hagymám. Senki sem látta, gyorsan elrejtettem, s a szombti vendégségről álmodoztam, amikor majd szétosztom a hozzám közeliek között, a kadétok persze nem kapnak belőle. Talán nincs is rá szükségük, jutott eszembe hirtelen, a kosarat cipelők ugyanis csíkosban voltak, nyilván a konyhán dolgoztak, s közel sem voltak olyan jóltápláltak, mint a mi vidám kadétjaink. Nem örültem ennek a megfigyelésnek, nem is tudtam mit kezdjek vele. Szóljak a kapitánynak, esetleg Krausznak...? Ilyesmit senki mással nem tudnék megbeszélni...Talán velük sem.
Késő este értünk vissza, s ott domborodott hatalmas tömegével a hentes a kadétok társaságában...Hát ti...? Mit csináltatok ilyen sokáig..? Na persze, a konyha már rég bezárt mi..? Még szép, hogy bezárt, felmostunk mindent rendbe tettünk, már legalább egy órája itt vagyunk - dőlt belőlük a szó, s az új érkezőnek a hatalmas hentesnek is bemutattak, mint valami kis játékszerüket, akivel azt csinálnak amit csak akarnak. A hentes ngyokat röhögött, és állandóan engem kérdezett, majd minden mondat után...tényleg...? tényleg...? minta igazolnom kéne saját állítólagos hülyeségemet. Egész este tartott az ugratás, nyamvasztás - ők persze mindeközben látszólag sakkpartijukkal voltak elfoglalva és csak úgy, mellékesen foglalkoztak velem. Jól játszottak, leültem a kisebbik mellé, s a partit figyeltem, hogy valahogy mégis kivonjam magam.
Schubertről volt szó, meg a fosató kekszről és a bibliámról - úntam már nagyon a témát - s ekkor valami olyasmit mondtam, hogy az legalább nem vert....Mármint a Schubert. A kisebbik aki mellettem könyökölt, a táblát figyelte elmélyülten, s könnyed hangon felém se nézve vetette oda - miért..? A másik sem vert, nehogy már ilyesmivel gyere...A kijelentés után aggódva társára pillantott, mint aki elszólta magát. Elvörösödött - láttam - mert mellette ültem, s azt a fagyos pillantást is láttam amivel szembe találta magát. Soha nem tettek emlitést a másikról - az elsőről , akit "Jóbarát" - nak neveztem. S aki valóban hozzám sem ért soha, mert e célra négy "Kosztosát" használta....Ha létezett a sarki zárka, ahonnan állitólag láthatták Schuberthez való vonulásaimat - honnan tudnak a másikról, kinek idejében az épület másik olalán tartózkodtam Szurdi úrral, meg a Bányásszal.? Kik ezek egyáltalán...?
Sokáig hosszú, várakozásteljes furcsa csend ülte meg a zárkát. Hornblóer kapitány hátát falnal vetve, húnyt szemmel szokott helyén, a mosdó melletti padon tanyázott. Arcán széles elégedett mosoly. Megkönnyebbültem, de csak néhány pillanatra, mert ott volt az asztalon a tiltott holmi, a sakk. Vele mi lesz...? Tudnak róla most már bizonyos.
Másnap a hentes kitalálta az angol sakkot - Krausz elszenvedte az angol sakk felbukkanását - a Kadétok pedig eltűntek, csak a csajkájuk maradt a hosszú asztalon. Krausz készítette oda, tudta, hogy érte jönnek. Hornblóer Kapitány jókedvűen tért vissza szénhordásból, azt hittem történni fog még valami, de hiába vártam. Végre csendes nyugalomban telt az este - a két sakkozó járt az eszemben, ahogy összenéztek a kis táblácska felett. A kisebbik íjedten - a nagyobb hidegen szemrehányóan...aztán a hosszú mély csend, és a Kapitány elégedett mosolya...Talált - süllyedt..Ez volt az arcára írva.
Krausz meg én, két szomszédos felsőágyat birtokoltunk - ágyközzel, melyben pad is volt állandó jelleggel, és ez jelentős dolog, mert nem kell a felsőágyak rendbehozásához másoktól kölcsönkérni. Én néhány saslengés utánszuszogva lefeküdni készültem - ő lábát lógatva vigyorgott a felső ágyon, s a mutatványomat kommentálta. Bíztatott, igyekezzek naponta minél többet elvégezni, mert meg lesz a jutalma. Majd meg fogom látni...Idegen helyeken fontos a jó megjelenés. Rápillantottam fonnyadt, beesett mellére, aztán szó nélkül tovább készülődtem. Nem sok saslengést csinálhatott életében, mindenesetre legalább tisztában van a megfelelő erőnlét fontosságávl, s az is valami. Még folytatta volna de alattam lévő ágyához közeledve megjelent a Kapitány. Rácsapott a lelógó girhes lábfejekre...vigye már arrébb Krausz - olyan büdös a lába mint egy oroszlánvadásznak. Krausz kedélyesen fogta fel a doklgot. Mindig sejtettem, hogy maga titokban bejárta a fél világot - fecsegett vidáman, csak éppen Afrikára nem gondoltam soha. Talán a világod bőre miatt. Nem való az magának azt hiszem. Sohasem jártam Afrikában - dünnyögte a Kapitány. Maga nem is tudhatja kik azok az oroszlánvadászok...Az Igaziak. Azok nemigen mosakodnak, mert annyi évük van, hogy nem is érdemes....Találkoztam néhánnyl útközben - nem volt felemelő élmény. Mindenki a maga sorsát kovácsolgatja - kotyogott Krausz, és egy kicsikét félrehúzódott az útból. Hornblóer Kapitány először meglepődött a kijelentésen, aztán helyeslően bólogatott, sőt neki is eszébe jutott valami...Tudja, hogyan fejezte ki ezt a bölcsességet egy baracskai vén smasszer...?..na hogy....? Mielőtt vsszahoztak ebbe szép épületbe - mert tudta ámhova hoznak és miért, elgondolkodott, talán egy csöppet meg is sajnált és azt mondta...Százados úr, maga az volt ugyebár...- tudja, van aki szarba lép, a máik meg naftalinba......Ezt nem egészen értem - dünnyögött lábával kalimpálva Krausz...Dehogyis nem - nem hülye maga. De azt is megérteném, és meg is értem, ha néha igyekszik annak látszani. Krausz nem reagált - a kapitány széles hátát nézte, előkészületeit az éjjeli nyugodalomhoz. Amaz felegyenesedett - nagy vörösszőrű mancsaival párnájában kotorászott, a szalmát rendezte, aztán rámnézett, megint mosolygott szélesen elégedetten.
Megpaskolta a szalmazsákomat - remekül csináltad - mondta elismerően. Ezek nem jönnek vissza többé. Csak ha már mindannyian elmentünk innen, s újakkal telik meg a zárka. Már azt hittem,,,- de nem folytatta tovább a mondatot , inkább az aprótermetű világutazóra pillantott, aki kedélyes vigyorral bólogatott.....elment - kuncogott elégedetten. Nagyon csilingelt már - napok óta zavarta a fülemet, de a totális tripper jócskán visszafogta...Rébuszokban beszéltek, nekem legalább is úgy tünt - értettem miről van szó, de furcsállottam, hogy nem mondják kiaz igazi szavakat. Mintha rontástól babonától tartanának...Ilyen ereje lenne ennek a furcsa állatnak....?
Ez lett volna a sárga csikó...? Valamely formája legalábbis. A provokálós fajta. Vele álmodtam - azzal, hogy itt volt, értem jött - két állitólagos kadét képében incselkedett velem. Már már lépre mentem, de a kapitány jelenléte erőt adott s amikor úgy látta mégis csak be kéne avatkoznia, megtette. Kisértett a hiúság, hogy a gúnyra dicsekvéssel válaszolhak, de jelen volt a Kapitán, akit már visszahozott egyszer a sárga csikó. Csak így sikerült a nekem szánt ártalmas lényt elhajtani. Örültem, hogy sikerült. Elment...
Dr,W.M. nyugalmazott hadbíró - aki 3 évet és várható követekezményeket jósolt - nem sokat tévedett. A háromból kettő és fél lett - s még itt helyben elkezdődött a megdolgozás. Az állitólagos katédok nyilván ezzel foglalkoztak. A történetükből nyilván semmi sem igaz. Hallottam én a transzportokról, de, hogy ők soha nem utaztak sehova az is biztos. A heringes hordói legendája is blöff lehet. Tele volt ez az időszak ellenőrizhetetlen igaz hírekkel, és az ellenkezőikkel. Az ember egyfolytában kapkodhatta fejét, és nem tudhatta kinek higyjen. Ha főőrnagy, akivel hosszú ideig egy levegőt szívtam, aki Ady idézetekkel villogott, és iskolát szervezett számomra az állitólag egyetlen diák számára az emeleten - ha ő ennyire képes volt meglepni egy döbbenetes fordulattal, akkor minden lehetséges.
Egész éjjel töprengtem , alig aludtam.Hajnal felé csöndes ciripelő hangra ébredtem. A nyitott csap alá helyzett csajka jelzett. Megindult a víz, alig látható vékony óvatos sugárban. Krausz halkan lemászott az ágyáról, öltöznie sem kellett, s egy stokit helyezett a mosdó mellé. Felhúzott térdekkel pokrócba csavartan kuporgott, néha kicserélt egy egy csajkát, közben kibámult a magasan lévő szemközti ablakon. Odakinn a reflektor sugarában játékos hópelyhek kavarogtak.
Úgy éreztem ez a két ember , Krausz és a Kapitány közel került hozzám. Maradtam volna, ha rajtam múlik, de másnap a görög kivett a sorból, mert reklamáltam tegnap az ebéd meg a vacsora elmaradása miatt. Amikor pedig délután értem jött, már sejtettem, hogy többé nem láthatom őket. Még búcsút sem vehetek tőlük, és nem marad utánam csak az angol sakk rémülete. Mennem kell, hogy leadjak mindent - a Berlint megjárt foszló gimnyasztorkát, lovaglónadrágot csizmát és minden egyebet, és máshol kell folytatnom Minden kezdődik előről, mert a Fő utca csak egy állomás volt az utazásban - indulunk tovább. Sportőrnagy jutott eszembe, aki Főőrnagy helyettese volt odalenn, s mint helyettes a közelében tartózkodott, rögtön a felső ágyon. Optimista is volt egyúttal, mert ő sejti - mondta odalenn búcsuzáskor - sőt tudni is véli, hogy hova fogok én kerülni, és azzal bíztatott, hogy ott majd jó lesz nekem, és ott majd ping-pongozni is lehet.
- - - - - - - - - - - - -
Ez voltaz utolsó rész a Fő utcán. A következő már Sátoraljaujhely - az kábé háromszor kilenc rész. Lehet, hogy nem is érdemes belekezdeni."Irakban kitört a forradalom " ez a címe, de tényleg. Mert kitört, vagy ahogy Kisparaszt oly találóan rmegállapította: kitörött.... baromi régen.....1958-ban.
Utolsó kommentek