Inszeminator blogja

     Szobájában még ma is láthatóak a Grúziából származó emléktárgyak. Szerette és becsülte a Grúzokat. Ez a vers azonban az Észtekról szól. Ő nyilván tudta miért...Csak nagy nehézségek árán került az Ötven vers c. kötetbe.

 Csanádi Imre,  Észtek

Dübörög a tenger, a tenger,

acsarog szakadatlan a tenger,

hullámol faltörtő kosait

uszítja a parti kövekre,

de a kövek, a parti kövek,

a vörhenyők, az acéltömörek

visszarugdalják szikrázva a tengert.

Tengernek a Törvény

azt súgja terjeszkedni !

Partnak a Törvény

azt súgja : megmaradni !

Így feleselnek,

se vége, se hossza.

De őrzik a partok a földet

ha maroknyi, ha mostoha is

őrzik zsolozsmás fenyveseit,

csivitelő nyíreseit,

csökönyös, álnok lápjait

sovány mezeit, csordákban amelyek

gömbölyű, vad, vörhenyő köveket

legeltetnek a gleccserjárás óta,:

őrzik kurta nyarak

fülemül-szavú, anemóna nyitó,

világló-fehér éjeit,

őrzik hosszú telek

ráérősen dorbézoló

sarki, szilaj fagyait,

almafák gyilkosait.

Őrzik kicsi föld kicsi népét,

a tengerrel, a kővel,

lápokkal és fagyokkal

vitézül viaskodót.

Dübörög a tenger, a tenger,

acsarog szakadatlan a tenger,

német bárók, cári atamánok

képében dúl-fúl a tenger,

se vége, se hossza,

századok óta

Feketén bömböl a Fátum:

Jaj minden apró népnek !

Nem felelnek az észtek,

teszik a dolgukat:

gátat vonnak szorgalomból,

gátat vonnak józanságból,

gátat vonnak áradó énekekből,

építik magukat parttá.

1968

.../Sajnos csak így sikerült - nem tudom miért nem lehet egy verset normálisan ideírni, kevesebb levegővel...../

        - Nyár derekán a forró, bontási törmelékkel és porral gazdagon borított kisudvaron, a délutáni szabványos idejű séta idején BÉÉ hadnagy hosszú zsinórral, és egy aprócska fűzős bőrlabdával állott elénk. A "vigyázz" vezényszót követően pedig rögtön a dolog közepibe vágott....

     - A röplabda szovjet sport - jelentette ki peckesen - lassú léptekkel, töprengő arckifejezéssel sétálva a felsorkoztatottak előtt....Mert ebben a sportjátékban mindenki egyenlő, éppen úgy mint a való életben, ahol is mindenkinek megadatik a lehetőség, hogy a társadalom hasznos tagjaként erejét megfeszítve és tudása legjavát beleadva a köz érdekében érvényesüljön.

     - Apró kavicsokat és nagyobb, sötétebb malterdarabokat pöccintett fényes csizmáival a labda útjából, melyet előadása közben derűsen pattogtatott, és olykor a vigyázzállásba merevedettek felé emelte tekintetét, mert a szokatlan csend elbizonytalanította.

     - Valami hülyeséget mondtam volna..? - töprengett, de csak néhny pillanatig, mert egyáltalán nem volt szokásában semmiféle töprengés, és máris erőt és őszinte elégedettséget sugárzón folytatta...

      - Szovjet emberelk találták fel, és a játékban történő forgás biztosítja a teljes társadalmi egyenlőséget. Itt ebben a népszerű, és igen elterjedt játékban mindenki egyenlő - éppen úgy mint a való életben a szovjetek társadalmában....és a béketábor valamennyi fejlett országában - tette még hozzá gyorsan, mert ez így volt szokásban.

     - Megint körülnézett, mert valami zavaró hangot vélt hallani beszéde közben, de csupán "Mán kííívelvagy/Baghíra" főtörzs próbált árnyékos helyet keresni egy alacsonyabb téglarakáson, s amint elhelyezkedett, néhány darabot zajosan arrébb rugdalt, hogy hosszú lábainak megfelelő támasztékot találjon...( mintha nem nagyon érdekelte volna a röplabda, meg a béketábor, de főleg társadalmi egyenlőség...)

     - .....és mindenkinek megadatik, hogy - folytatta felemelve hangját BÉÉ hadnagy, miközben kissé dühösebben pattogtatta a kis bőrlabdát, s a főtörzs felé is vetett néhány szemrehányó pillantást, hogy - ekkor azonban megakadt - az udvar porát a szemébe fújta a szél, és inkább abbahagyta a pattogtatást, s némi bosszantó köhécselést követően  felgyorsította mondanivalóját. A lényege az volt, hogy mindenki minden poszton sorra kerül - elől is, meg hátul is a sorban ahogy kell, mert forgás van benne khh...khh , és mindenki egyenlő.

     - Mert minden ember fontos a szoialista társadalomban - az első sorokban lévők is, meg azok is akik pillanatnyilag a hátsóban vannak - és újabb, ezúttal fojtogatóbb köhögés következett, mert a felkavart finom por nem kivánt lenyugodni...- lehet munkás, paraszt vagy értelmiségi miniszter, bárhol megállja a helyét, ahogy már mondtam....Ez a lényeg...- közölte befejezésül szinte már fulladozva, és káromkodott egy rövidet pedig nem is volt szokásában.

      - Ebben a kisudvarban még sohasem jártunk, pedig sokszor szerettünk volna, mert jó és izgalmas dolog bámészkodni ismeretlen terepen a sok limlom, épitési törmelék, és egyéb kacat között, s ezért aztán szinte nem is hallottuk amikor BÉÉ hadnagy arról érdeklődött, hogy ismeri-e valaki az idevonatkozó szabályokat...? Mert ő, mint kiderült, csak a röplabda eredetmítoszát ismerte, meg a béketáborban való diadalmas térhódítását, és azokat a szükséges forgásokat melyek szerinte  szocialista társadalomban is mindenütt megvannak és egyáltalán nem érdekelték az apróbb, elhanyagolható részletek. A szabályok semmi esetre sem.

       - A délutáni nap erősen sütött hurkás tarkójára - s az udvarocska porát is erősebben kavarta a forró szél, s ez a finom sárga por a magasan záródó kaucsuk nyakbetét izzadtságos peremén álnok módon leragadva könnyű, halványsárga, majdnem aranyszínű réteget vont BÉÉ hadnagy terebélyes tokája alá. Egyre reménytelenebbnek látszó küzdelmet folytatott, hogy zsebkendőjével próbálja eltávolítani, de csak mind mutatósabban kente szét a toka zsírosan duzzadó emeletein, s már a szürke zsávolyon is sárgállott kíméletlen nyíltsággal, ölebek és kisebb kutyák kecsesen szines nyakörvéhez hasonlatos nyomot hagyva a feszes egyenruhán. Bosszúsan felpillantott a gonoszul tűző nap felé, majd kissé arrébb vonult árnyékot keresve, mert annyira azért mégsem érdekelte a kitünő szovjet telálmány, hogy személyesen, ő maga  vezessen be mindannyiunkat annak rejtelmeibe.

      - Néhányan, akik ismerték az ide vonatkozó szabályokat, boldogan vállalkoztak azok ismertetésére, csak éppen ahányan voltak annyifélét adtak elő s BÉÉ hadnagy teljesen összezavarodott. Neki csak az egyenlőségről és a forgásról volt biztos tudomása, s ezúttal a vitatkozókra hagyta a szabályok eldöntését, főleg ami a labda érintését illette, mert az apró bőrgolyót csak ököllel bokszolva lehetett ujjtörés nélkül továbbitni. Át kell bokszolni a felkötendő madzag felett és kész..ez a lényeg. Ebben mindannyian azonnal megegyeztek. Ezután már csak a forgás irányának megszavazása  maradt, de ez is hamar eldőlt, mert szovjet találmány esetében a forgás irány csakis balra lehetséges...Ugye hadnagy úr...? Tisztelettel... BÉÉ hadnagy pedig könnyeden intett mind sárgábban sötétlő csatakos zsebkendőjével. Kegyesen beleegyezett, a forgás irány neki is megfelelt....Legyen bal...Mehet. 

       - Ezuttal a dolgok ideológiai magyarázata is rövidebbre sikerült, mert a vidáman kavargó szeszélyes szelecske, mely az udvar finom sárgás porát oly szemtelen bohósággal kavarta és az elviselhetetlenül égető nap sem ismert pillanatnyi kíméletet. Ezek mint tudjuk olyan körülmények, melyek nem vesznek tudomást semmiről, csak léteznek amióta világ a világ, de már vannak akik felismerték a szükséges változtatások fontosságát, s teli tüdőből ordibálják a jelszót, hogy ..."Leigázzuk a természetet.."

      - Talán még valami nóta is van róla - azt azért sokkal könnyebb megcsinálni. És akkor az élet sokkal jobb és szebb is lesz...! Bizony. Mert a nap is előírás szerint fog kisütni - szépen rendesen - és nem fognak majd mindenféle szelecskék zavart okozni  és finom sárga port kavarni a börtönudvaron. / Börtönök azért még továbbra is lesznek - átmenetileg persze - amíg fel nem épül végre a kommunista társadalom, ahol mint azt már az elemi iskolában, alkotmánytan órán megtanultuk, és a vonalas füzetünkbe is szépen beleírtuk, magától szűnik meg mindenfajta bűnözés, és nagyon nagy boldogság lesz mindig és mindenhol, majdnem olyan mint a menyországban.  A börtönépületeket ekkor majd sokkal hasznosabb dolgokra fogják felhasználni, és a szép nagy megüresedett házakban helyezik majd el az összes gyengeelméjű haladó szellemet, akik ott háborítatlanul tovább elmélkedhetnek. /

      - Egyébként pedig csak a közönyös befelé fordulók, és nyálcsorgató katatonok figyelmét kerülheti el az ideológia folytonos, és minden helyzetben való kéretlen - bár egyes nyugtalanabbak szerint idétlen és szükségtelen áramlása - olyanokét akik soha semmiről nem hajlandók tudomást venni. Akiket hidegen hagy a tény, hogy a legapróbb a leg jelentéktelenebb dolgoknak is van okos meggyőző magyarázata, és minden apróság ismereteinket gyarapitja. Mert fel kell készülnünk jövendő életünkre, amikor majd hasznát is vehetjük a sokszor hangoztatott igazságoknak....A röplabdában fellelhető igazságoknak is, meg azoknak is melyeket a gyakori áramszünetek esetén van lehetőségünk megtapasztalni.

       - Csak kellő odaadással kell figyelni, s máris nyilvánvaló mindenki előtt, hogy a Szovjetúnióban ahonnan az áramot kapjuk a sötétség nem azért van mint máshol - mint például az elnyomott kapitalista országokban - mert a Szovjetúnióban a sötétség éppenséggel a rohamos fejlődés mitt van - mert tömegével épülnek ott a nagyüzemek és a gyárak és mindenki egyszerre akar villanyt gyújtani a saját szobájában, és amikor....

     - ...magát nem érdekli amit mondok...? Maga ott...feleljen...Nem maga...maga mögött jobbra...Lépjen ki...Hogy hívják..? Álljon vigyázzba, ha magát kérdezem..! Kihallgatásra jelentkezik...megértette? Leléphet.....Szakaszvezető elvtárs jegyezze föl a gazembert, aztán vigye ezt a csürhét - nézzenek kicsit a körmükre és szedjék rendbe őket. Már megint túl jól érzik magukat - nem bírnak magukkal....Elvonulni..!

     ..../ az ember már már képes lenne megszeretni a szovjet elvtársakat, mert az áramszünet is nagyszerű találmány nem csak a röplabda, de az áramszünet még sokkal jobb is, mert abban van valami otthonos gyöngédség, melyben kellemesen ellazulhat az ember. Ilyenkor elmaradnak az esti látványosságpk - az ágyvégi stokik felrugdalása melyeken a levetett felsőruházat nem előirásszerüen van hajtogatva, és repülnek szanaszét a bakancsok és a kapcák is, mert az ő elrendezésük sem tökéletes. És az a legjobb az egész áramszünetben, hogy ilyenkor senki nem láthatja, és nem is ellenőrizheti hogyan és mikor húzza magára a pokrócot az ember, mert ilyenkor még a heszlámpa sem világít bármennyire is szeretne./

     - Valóban köszönettel tartozunk szovjet barátainknak, mint azt BÉÉ hadnagy gyakorta mondogatja, csak ő a szocializmus építésére, és végső győzelmére gondol, mi pedig arra, hogy eme kiváltságos esetekben amikor nyugodalmas sötétség van nincs vezényszó és gyakori imételgetés, és mindenki úgy takarózik be a pokrócával ahogyan kedve tartja.

      - "Mán kiiivel vagy/Baghíra" főtörzs szótlan undorral figyelte az izgatott tanácskozást,s az események egyéb fordulatait. Bosszúsan merengett a téglarakáson, de egyáltalán nem kívánt semmibe beleavatkozni. A röplabda, ahol ostoba módon ugrálni kell egy poros udvaron csak azért, hogy egy fonnyadt bőrlabdát lelkes rajongók hol ide, hol meg oda bokszoljanak, cseppet sem érdekelte. Gondolatai másfele kalandoztak. A nyilvánvaló folytatáson töprenghetett - a játék további menetén, ahol majd ő írja át a szabályokat meg a forgás irányát a saját elképzelése szerint. Amint azt a rend és a szolgálati szabályzat egyébként is megköveteli, mely rend előbb vagy utóbb a legkisebb hülye forgolódás nélkül, de mindenképp bekövetkezik. Többnyire persze vigyázzállásban - mindig szépen feszesen, mozdulatlan.

       - A vita eldőlt, a forgás iránya nyilvánvaló, pont egybe esik a társadalmi igazságossággal, már csak a madzagnak kellett valami megfelelő helyet találni. Felkötözték hát egy közeli ablakrácsra, jó magasan - egyéb nem volt, de ez a körülmény egyáltalán nem zavarta a játékosokat...Túl magasan van - na és...A lényeg, hogy átmenjen felette...A kötözők gyorsan kiválogatták a két csapatot - Baghíra oda se figyelt, nem érdekelte, BÉÉ hadnagy pedig ezalatt püffedten arrébb vonult, az udvaron szomorkodó egyetlen, ritkás lombozatú csenevész akácfa árnyéka alá, s dülledt, véreres szemekkel meredt maga elé az elviselhetetlen forróságban.

       - Az egyes számú történelmi név tulajdonosának e büszke, kitartó szenvedésről a cári ororszország valamikori főurai, a kevélyen ostoba bojárok jutottak eszébe, kik a legnagyobb forróságban is rangjukhoz illően prémes kucsmákban, és hosszú vastag kaftánokban pompáztak, s épp ezért sokakat közülük idő előtt ütött meg a guta. Ilyesmiket is tud ez a nyavalyás, és persze állandóan - de magam is olvastam valahol hasonlót és ezúttal nagyon is értettem a példabeszédet, de szerintem akkor sem történt különösebb változás, mert egyik bojár épp olyan mint a másik, rögtön akadt gazdája az elárvult kaftánnak....Nem is beszélve a sátoraljaujhelyi hadnagyokról s az ő nyakig begombolt kaucsukbetétes szürke zubbonyaikról.

       - BÉÉ hadnagy leereszkedésnek, rangon alulinak vélhette az árnyékos téglarakáson való üldögélést, mely üldögélés a nála alacsonyabb rangú Főtörzsöt egyáltalán nem érdekelte. "Máán kiivel vagy/Baghíra" főtörzsőrmester uralkodói méltóságát ilyen apróság soha nem zavarta. Hunyorogva, derűsen figyelte a hadnagy szenvedését, aki a továbbiakban is cári bojárként, de legalább is felsőbb hatalomként szétvetett lábakkal egyhelyben meredezett, s csendben belepüffedt kaucsukbetétes zubbonya sárga szorításába.

       - Miután sokadmagammal nem volt szerencsém a versenyző játékosok egyik csapatába sem bekerülni, s ennél fogva kimaradtam  a társadalmi egyenlőségből, forgás és ugrálás után hiába sóvárogva vigyázzállásban főttem a napon sapka nélkül. Csak a magányos töprengés maradt a vastagon szálló porban, meg a reménykedés, hogy egyszer majd...igen igen...Egyszer majd..Talán még ezen a nyáron...De ha nem, akkor jövőre...Amikor hozzánk is elér a forgás meg a társadalmi egyenlőség és minden egyéb ami még fontos lehet. Addig azonban nem maradt egyéb, mint azon madarak szokásos megfigyelése, kik fittyet hányva a röplabda mozgalmas eseményeire kisssé feljebb kényszerültek, s vígan csiviteltek az emeleti ablakrácsokon. Eszembe jutottak a szovjet parasztok is akik saját autóikon járnak kapálni a kohozokba, s akiket nagyon irigyeltünk kiskoromban az elemi iskolában, mert ott sok ilyesféle nagyszerű dolgot is lehetett tanulni - és akkoriban Sztálin elvtárs is élt még és jó egészségnek örvendett, és a tiszteletére gyakran énekeltük kánonban az ő kedvenc dalát a Szúlikót...

      Vajon röplabdáznak e ők is...? mármint a szovjet kolhozparasztok. Vagy már meg is únták..? Netán csak sorban állnak, hogy a nagy forgás őket is elérje...? Mit lehet tudni...? Mi lehet szegény árvákkal - de főleg mi van most készülőben e nehéz időkben, Sztalin elvtárs kínzó hiányában..? Netán újabb csoportos játék van kialakulóban.? Megtanítanak e vajon minket is majd...? A Sztahanovista mozgalmat elég szépen átvettük, tanulékonynak bizonyultunk.

     - Minálunk odahaza a Pasaréten, csak néhány orvosnak, meg ügyvédnek volt saját gépkocsija, de azok csak teniszezni jártak a Vasas pályára, nem pedig kapálni, a röplabda pedig nemigen érdekelte egyiket sem, ahogy a Szúlikó sem. Azok után meg pláne, hogy autójuk is csak addig lehetett amí megengedték nekik.

      Lehet, hogy valóban vívmány és igazi szovjet sport a röplabda, meg az áramszünet, de nem hiszem, hogy politikai célzattal találták volna fel. Az első bemutatkozó ugrándozás után BÉÉ hadnagyot már nem is érdekelte, ki sem jött többé az udvarra, mint ahogy korábban se tette soha. "Mán kíível vagy/Baghíra" főtörzs még két alkalommal hajlandó volt kihozatni az egyre fonnyadó labdát, s kaján képpel szemlélte a hatalmas porfelhőt kavaró szánalmas és szerinte gusztustalan "sportugrálást". Megnyugodott a lelke, mert pumpa híján az egyre laposabb labdával nem volt élvezetes a játék. Akár egy használt bakkancsal is hasonlóképp sportolgathattak volna a röplabda rajongói, pumpálásról pedig hallani sem akart. Mit nem merészelnek egyesek..!.még az egyik toronyba is felkiáltott, hogy van e pumpája az ott gubbasztónak...Hát nem volt - mit akarnak még...!

     Egyáltalán nem érdekelte a társadalmi egyenlőség, mely szemléletesen megmutatkozik a röplabdában, inkább valamiféle csalást vélt felfedezni benne. Mert hogyan történhet olyasmi, hogy nem elég a szabályos negyedórányi sétaidő a meccs eldöntéséhez....? Mit kell azon annyit számolgatni..? Végül is elege lett. A lapos labda pedig, mely ekkorra már  amúgyis egy töpörödött bőrsapkához volt hasonló megálljt parancsolt a lanyhuló vigalomnak. A felkavart por is erősen zavarta, ahol a magafajta nem látja tisztán a történéseket. Pedig azt látnia kell mindenképpen.

     - Még hogy pumpa, meg fellocsolni az udvart...hát hol az úristenbe vagyunk...? Most amikor amúgy is kevés a víz...? Még mit nem...Azt mondta másra kell a madzag is, mer az a körletirodából lett kölcsönkérve, és az a saját madzagja, amit haza fog vinni. Anélkül pedig mit sem ér a röplabda, és nem is fontos az ilyesmi egyáltalán....És neki lett igaza - mint mindig - ősi szokás szerint.

           ...mán kííível' vagy és tartod a pofád egyenesen amíg odatalálsz a falhoz a túloldalon, te meg visszamegyel' a sapkádért édes gyermekem, mer' nem otthon vagy egyáltalán. Sapkát mondtam, nem volt érthető...? Nem értel valamit gyermekem...? Na maj megbeszéljük együtt odalenn a körletirodán, csak legyen vége ennek a...! Mán kíível van a süket banda...!

      -  A hatalmas, fekete üstökű és soknevű "Mán kíível vagy/Baghíra" főtörzs kelletlen, bosszús képpel állott az ajtóban s próbálta kifelé terelni az értetlenkedőket. Kedvenc, szokásos elnyújtott bődüléssel kiadott vezényszava, mely idővel becenévvé nemesedett, ezúttal azt jelentette, hogy sorakozó a folyosón, sapkában, kabátban, teljes csendben a következő parancs kiadásáig. Nyomatékul, hogy a parancsot mindenki tökéletesen megértse, csizmabelsővel jó nagyot durrantott az ajtó megfáradt, ütött kopott vaslemezébe. Amint az utolsó is kilépett még benézett futólag, nem maradt e valaki megbújva odabenn - fontos apróság az ilyesmi, baj lehet belőle ha elmarad - aztán nagy dörrenéssel bevágta maga mögött az ajtót. Szerette a határozott, férfias mozdulatokat.

      - Irány a földszint, nem kérdezel, lemégy a kaptárba, leülsz és csendben ottmaradsz...! Megindultunk meglepett csendben, csoszogva gondterhelten. Ezidáig minden de minden értehető, csak azt nem mondta még minek...? A földszint irányából mormogás, beszédfoszlányok, parancsszavak - olyasmi mint reggelenként átadáskor, s ugyanez délután motozással egybekötve, visszajövetel előtt. A kaptár azonban nem nekünk való. Meglehetősen nagy teremféle, ahol emeletes ágyak vannak, s "összetartáskor" vagyis nagyobb, főleg nemzeti ünnepek előtt, hogy zavart ne keltsenek a környéken, ide gyüjtik be az arra érdemeseket. A forrófejüeket. Legalábbis azokat akik így vannak elkönyvelve. Elővigyázatosságból teszik, nehogy valami baj történjen velük meggondolatlanságból kifolyólólólag. Idebenn védelem alatt vannak, semmi bajuk nem történhet, legfeljebb kicsit unatkoznak.

      - A teremben most csak padok voltak, és a végében egymásra rakott üres ruhásszekrények, mert az ágyakat valakik kihordták, és a padok sora elé egy asztal volt  állítva, és az asztal tetején trónolt lábaival únottan kalimpálva BÉÉ hadnagy, s mindeközben féloldalt egy stokira támaszkodott, mert az is az asztal tetején volt elhelyezve éppen a hadnagy tömör jobb oldala mellé. Húsos, kerekded arcán a szokásos fitymáló unalom - tányérsapkája az ölében - nincs miért a fején tartsa, névtelen senkik gyülekeznek, alárendeltek, nagyon is alá ne is tagadjuk. Kalimpált csizmás lábaival a derék hadnagy, s néha rámordult hegyesen, s szokatlan eréllyel némely megtorpanókra, akik semmiképpen sem kívántak a sorok elejére éppen az ő közelébe kerülni.

     - ...üljenek csak ide, elém is, közelebb, közelebb - ismételgette, de a helyzet semmi jót nem igért. Mert mi a szent szarnak ül ez itten az asztalon egy stokira támaszkodva, mire föl ez az ostoba felvonulás? Ekkor pedig "Mán kííível vagy/Baghíra" főtörzs szépen előre ballagott, hosszú lépteivel végigsétált az első sor előtt, még mordult is egy keveset, és ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy ahol most ő áll az a határ, és a hadnagy önfeledten kalimpálhat  széles háta megett....

      - És persze azt is jelentette, hogy ide jössz elibém édes gyermekem de tüstént, ide az első sorba mer' megnyergellek..! Aztán onnan az első sor elejéről végigtekintett a befelé igyekvőkön, s a lkelleténél hangosabbakat , akik izgatottan igyekeztek helyet találni, jóindulatú bőgéssel figyelmeztette - pofádat befogod fiam, mert ráülök...!

      - Senkinek fogalma nem volt, hogy mi fog történni, és mi ez a szokatlan összejövetel, legfőképpen pedig miért ücsörög BÉÉ hadnagy az asztal tetején, egy kopottas stoki társaságában? Aztán hirtelen a szokásos - egggssssz vigggysssz, és dübörgünk egyet felpattanva - aztán pihenj, és akkor ujra leülhetünk immár a felszálló finom porfelhőben. 

       - Köhögés, krákogás és pisszegés mindefelől, mely lassan elhalkul amint a porfelhő is szépen visszaereszkedik. A hadnagy aki szemben ült velünk az asztal tetején ekkor unottan és vontatottan, egy beteg kandúr fáradt hangján végre megszólalt, és azt mondta, hogy ő ráér és vár amig teljes csend nem lesz. Pedig teljes csend volt már jó ideje Isten bizony, mert senki sem kívánta, hogy Baghíra a szájára üljön, vagy megnyergelje, és mindenki azt várta, hogy az a valami amiért idecsődítettek bennünket teljes létszámban, végre megtörténjen. Mos'már bármi legyen is az, mert ilyen még nem volt soha, hogy ne átadás-átvételi motozásra, vagy reggeli tornára, délutáni sétára - a szokások agyatrázó trappolásra esetleg tífusz elleni oltásra gyülekezzünk így teljes egészünkben.

       - Eléggé sokáig kellett így várakozni növekvő izgalomban - ezalatt mi a hadnagyot bámultuk, ő meg a karóráját nézegette, s végül bólintott egy aprót a bejárat irányába. Ekkor a "Lenines", aki zubbonyon, bundán minden felsőruházatán, jobb oldalt a szive fölött egy kerek alamínium lapkán kecskeszakállával bátran elöremutató csillogó Leninfejet hordott, becipelt egy nagyobbacska rádiót. Alig nagyobbat, mint egy közönséges néprádió, s ennek fából volt a háza, nem zöldre festett aluminiumból, mint amilyen nekünk is volt odahaza, a modernebb fajta néprádióké, és nagy igyekezettel a hadnagy melletti stokira helyezte. Aztán még sokáig vacakolt egy hosszú fekete zsinórral, s erre már felmorajlott kissé a várakozók serege, de Baghíra ekkor lassan újra elöre sétált épp úgy mint bevonuláskor, és persze szép lapos csönd lett ismét csupa megszokásból.

       - A hadnagy ekkor kissé oldalt fordulva, könnyed testtartás kiséretében, s továbbra is a stokin könyökölve bekapcsolta az aprócska rádiót. Ezúttal valóban tökéletes lett a csend - ilyet még nem is hallottam soha - s tisztán lehetett hallani a legapróbb sercegéseket is, ahogy keresgél a gombokat csavargatva. Sercegések és vinnyogások, aztán egyszer csak ismerős szünetjel csendült, s erre könnyű sóhaj suhant át a termen. Még egy szünetjel, s aztán mély, zengő férfihang. Kossuth rádió Budapest. Öt óra. Híreket mondunk...

      - BÉÉ hadnagy, aki egy túlkoros aggastyán unalmával, és tengernyi tapasztalatával petyhüdten folyt szét ott szemben magasan, most rémült csattanással vágódott le az asztal tetejéről. Nagyon meglepődött a váratlan bejelentésen. Széles testével a hangot próbálta feltartóztatni, íjedt pofával toporgott, zavarában kapkodva még a hangot is felerősítette, s végül tehetetlenségében a fekete zsinórt rántotta ki a falból hatalmas lendülettel. Majdnem baj történt. Semmit sem szabad ostoba véletlenre bízni. Az ember már a Magyar Rádióban sem bízhat meg fenntartás nélkül. Híreket...? Jesszusuramisten...!

       - Még mit nem! Hátrapillantott óvatosan - százvalahány szempár figyelte elégedett pofával újszerű sosemvolt riadalmát. A káröröm azonban többnyire bennrekedt, mert Baghíra újfent előresétált, és belenézett erősen olyan arcokba, melyek képtelenek voltak azt gyorsan elrejteni - teccik nyavalyás - hadd halljam! - kérdezte mélyen szembehajolva, maj' lesz mit beszélgessünk ugye...? - akkor maj' nem teccik olyan nagyon. És mosolygott hozzá villogó sötét szemeivel szélesen elégedetten, ahogy az elkövetkezendő találkozások reményében mindig is szokta.

       - Néhány nagyidős" a tízen felüliek társaságából, aprócska gúnyos mosollyal a szája szegletében titkon mégis gyors pillantást váltott. Szemeik összevillantak. Történt valami ez nyilvánvaló. Az ilyesmiből azonnal ért a tapasztaltabb, de főleg tájékozottab bennlakó. - Az Amerikaiak bevették Komáromot, és berendezkedtek az erődben - Onnan nehéz lesz kifüstölni őket. Az egész varsói szerződés ott sertepertél mindhiába - Az ENSZ csapatok délfelől érkeznek, mert Tito átengedi őket. Erősen bánja, hogy elárulta szegény kis magyarokat - Késő bánat..! Vezekelnie kell - A csapatok néhány óriástermetű szudáni önkéntest megbíznak az uránbányák védelmével, mert az oroszok fejvesztve gyáván elszaladtak. Lám lám, csak ennyire bízhatik bennük akárki...- és a csapatok tovább vonulnak Paks irányába. Semmi ellenállás. A világ újra ránk figyel. Pontonhidat vernek a Dunán és harapófogóba szorítják Budapestet. Régi tapasztalat, még a rómaiak idejéből. A Dunán mindig Paksnál kell hidat verni. A nevében is benne van "Paks romana"....- De hol vannak a pesti srácok...? Vannak még egyáltalán...?

       - Saujhely ugyan az ország másik végében kuporog, de előbb utóbb úgyis megadja magát. Mindenesetre az egészen biztos, hogy a meglepett hadnagy titkol valamit, és ez jót jelent. Nagyonis jót. Legalábbis nekünk. BÉÉ hadnagy nem ugrál hiába az asztal tetejéről. Máshol sem, mert egyáltalán nem szokott ugrálni, kényelemszerető pedáns ember. Szép ez a nap. Ez a mai...! Amúgy pedig most már könnyedén kivárjuk a fejleményeket, akár már guggolva is. Arról is érdemes álmodozni, hogy  kanadai hegyivadászok is mennyire igyekeznek. Már a Pilis rengetegeiben járnak. Eddig ugyan senki sem látta őket, mert csak éjszaka közlekednek, de vannak megbízható hírek róluk is. Óvatosak. És épp oly rejtőzködők, mint ama kósza bizonytalan hírek, melyek újra és újra felbukkannak, és terjednek, s az Isten se tudja honnan és miféle zavaros agyakból szüremkednek. Talán némelyek kóros lázálmaiból.

       - BÉÉ hadnagy várt egy kicsit, aztán széles testével féltőn ráhajolva újra bekapcsolta a dobozkát. Fülelt félrehajolva, és mi is füleltünk, talán még nála is sokkal éberebben, és izgatottabban és szinte megnyúlva az összes padokon, igen igen tán még nála is sokkal jobban és éberebben csillogó szemekkel és sápadt izgalommal. Cincogás, apró hangfoszlányok nagyon távolról - szinte nem is hallhatóan - egyesekben még az amerikai himnusz dallamának foszlányai is felrémlettek. Nagyon nagy dolog a rádió. Csendben mozdulatlanul vártuk a fejleményeket. Hosszú ideig persze egyedül ő hallhatta mi történik a dobozkában, s végül elégedett képpel felegyenesedett és felerősítette a hangot.

     - ...Szív küldi szívnek szívesen - szólt a kedves női hang, és ekkor BÉÉ hadnagy is teljesen megnyugodott, és a Lenines is elégedetten vigyorgott, aki könnyed tarásban az ajtófélfának támaszkodott, és nyitva hagyta az ajtót, hogy aki odakinn a folyosón van, mert muszáj ott lennie az is halhassa. Muzsika lesz - Szív küldi szívnek szívesen. Egészen olyan, mintha otthon szólna vacsora előtt a konyhában. A két mindentudó nagyidős egymásra pillantva szélesen elmosolyodott. Szív küldi - hát persze - ez csak amolyan porhintés. Komárom elesett...!

       - Mi pedig száraz, taplóagyú középidősök, akik leginkább a földön járkálunk, mert ehhez vagyunk szokva, lélegzet visszafojtva bambán meredezünk az ismeretlen padokon, és özönlik ránk, és eláraszt, és teljesen elvarázsol a kultúra bőségesen szép és felfoghatatlan áradása. 

       -...Szív küldi szívnek szívesen - bejött a világ és zenél. Itt van minálunk, itt van ebben  a félhomályos teremben. Ez még létezik.? Oly csüggesztően hihetetlen, és olyan borzongatóan szép ez az egész. Igazi rádió - és igazi zene. Szokatlan furcsa néma áhitat az ismertlen padokon. Minden szó, minden betű fontos. A nevek, az üzenetek és jókivánságok, ezek mind mind nekünk szólnak, ez nyilvánvaló. És néhány pillanatig valóban úgy is érezzük és ez jó. Teljes a mozdulatlanság, az arcok egyre sötétebben nyúlnak ahogy lassan beesteledik. A két elsötétített ablak szélén már az a halvány koraesti fénycsík sem szűrődik át - Baghíra felkattintja a menyezetről csüngő kopasz villanykörtét. A terem vibrál, az alig fény idegen. Első pillanatban zavaró is egy kicsit, de megszokjuk. Mindent megszokunk, ha kell. Majdnem ugyan olyan félhomály marad a teremben, az arcok azonban kissé jobban, de talán árnyékosabban  látszanak, s az első meglepetés után furcsa érzésem támad. Nem is nekünk játszák ezeket a küldeményeket.

      - Valaki küldi valakinek... - Kinek szólnak, kinek üzennek..? ..."Nézz le a Lánchídról a vén Dunára, ha arra jársz...", ez a félmondat úgy elsodor, mint valami rettenetes örvény, szinte fáj. De még jobban keserít, hogy semmi közöm hozzá. Idegen emberek életében vagyunk kéretlen részesek. Vagy mégsem.? Szabad ezt? Sok minden ismerős, de valahogy másképpen mint egykor odahaza. Dalok, zeneszámok, kérések, jókivánságok, s valamikor az egész zsongító utazás vége felé az Intermezzo...

      - Intermezzo a Parasztbecsületből - a fájdalom szívszorító kvintesszenciája, mert Turiddú meg fog halni, ez egészen bizonyos, én már régóta tudom - és az arcok most kisimúlnak, és talán sokkal hosszabbakat és mélyebbeket is lélegzünk, mint általában, s talán kicsit szaporábban is a kelleténél, és muszáj valahova felfelé nézni és gyanúsan nedvesen pislogni a hegedűk fájdalmas kitartott magas hangjainak irányába, a madzagon lógó poros villanykörte irányába, mely körül legyek keringenek, és a szemek párásan csillognak, és az embernek mintha náthásan bedugult volna az orra de tényleg - és Baghírának nem akad semmi dolga, mert most minden jó és szép és haladunk félájultan felfelé a zene kiséretével, és szinte szállunk, és végül mintha mindannyian megérkeznénk valami ismeretlen és szépséges tündéri tájékra, ahol eddig még sohasem jártunk, s amelyről eddig fogalmunk sem volt, mert ebben a komoran szürke és piszkos környezetben ilyesmit elképzelni sem lehet.

       - A varázslat hamar elillan, kapkodhatnánk utána de nem érdemes. Az ember olyasmit érez, ami ismerős is meg nem is, olyasmi belső fájdalmat mint amikor nagyon megverik, és sajnálja magát, de ez mégiscsak más egy kicsit, mert az ott belülről most nagyon ki akar szakadni, de nem tud és ez jófajta gyötrelem. Tarthatna tovább is könnyebb elviselni, mint az említett alapos verést. Ekkora érzéstömeget mely ránkzúdul és szorít, az ember csak valami más jelentősebb meglepetés  - valami jobbfajta vacsora igéretével képes a létezés elviselhetőn bágyatag lassú sodrába úgy ahogy visszatompítani. Grízestésztával legalábbis - vagy ünnepi grenadírmarssal.

       - S mindez teljesen váratlanul, csak úgy, a mi örömünkre egy hosszú, unalmas délután vége felé, a közelgő vacsora igérete előtt. Gondoskodik rólunk a Társadalom. Nemhiába hangoztatja ezt oly sokszor BÉÉ hadnagy. Kerek képe azonban most egyre sötétebb, mert olyasmit lát amire nem számitott. A csillogó révült tekintetek elszálltak valahova - egyedül maradt, a terem szinte üres - rá semmi szükség. Időközben sétára indult a padsorok mellett, mert neki csak cincogás kornyikálás, napi bosszúság a szépséges muzsika. Komor tekintettel sétált egészen az utolsó zeneszám bejelentéséig, mert akkor már nem mert eltávolodni a dobozka közeléből.. Újra megtörténhet az a kellemetlen közjáték, hogy híreket mondanak. Illetve csak szeretnének, mert az ő éberségét nem lehet többé kijátszani.

       - Az utolsó zeneszám, az Intermezzo alatt az ember már nyújtaná a perceket, mert bármennyire szép és felemelő és ott legbelül fájdalmas is, még néhány pillanat, és újra lesz pofádat befogod fiam mert ráülök, és - mindenki a helyén marad, csak a második emelet zárkáinak van sorakozó - és nem beszél. Sorakozó a folyosón! Nem beszél, sorakozik, és pofádat befogod fiam mert bevarratom!

- - -

       - Kisparaszt szinte rátapadt a vasajtó aljára - onnan közvetítette az éjjeli eseményeket. Mindenki ébren volt már, és senki sem értette mi történt. Hány óra lehet? Odaát a Nagyház ablakai is sötétek. Az udvar is néma - de itt az emeleti folyosón teljes a zűrzavar. Két hang tisztán felismerhető - két hang ismerős csupán. A Nyárié, meg a Pandúré - mintha szándékosan tennék. Úgy látszik el kapták őket, susogja kisparaszt az ajtó aljából -  nem juthattak messzire. Fenn hagyták őket délután és rögtön kihasználták az alkalmat. A többi hang fojtottan tompa, dühödt és idegen. Sokan vannak az bizonyos - talán tizen. Ez lehet a készenlét megint. Ezek pusztítják szét a zárkát apró darabokra mialatt óránként ötven fillérért építjük a szocializmus alapjait.

       - A mosdó felől jönnek a hangok, a folyosó végéről. Nyári énekel - amikor éppen levegőhöz jut. Szaggatottan teszi, ahogy az ütések érik meg megszakad a hangja. A kényszerzubbonyban is mindig énekel. Ez a mániája. Ha énekel, akkor biztos, hogy bevágták a sötétbe, szépen beöltözve. De ez most más. Amúgy kedélyes éjszakai pancsolásnak tűnhetne, de a kiáltások puffogások nyögések, s közben ahogy meg megszakitva énekel - s a fojtott dühödt káromkodások, ajtócsapkodás. A mosdóvályúkat nyilván teleersztették, mert időnként az éneklés bugyborékolásba vált és elhalkul. Pandúr más, nagyon erős, nem létezik, hogy megadja magát, nincs mit vesztenie. És tart ez a tombolás hosszú perceken át a fülledt éjszakában - végül csend.

    Hosszú süket csend. Majd újabb, már szinte eseménytelen semleges zörejek. A felébresztett házimunkásoktól származnak. Ők tüntetik el a fölösleges nyomokat. Víz zubog visszhangos vödrökbe - nedves rongycafatok csapódnak lucskos kövezetre, s egy szárazon sürgető hang...Igyekezzenek...!

    Takaritás van folyamatnam - gépies néma éjjeli takaritás. A nyomok egykedvű közönyös eltüntetése. A mosdóvályúk sora reggelre tiszta és érintetlen - mindössze néhány sötétlő foltocska szerénykedik itt ott - igazán véletlenül. Aki akarja megtalálja, s tudomásul veszi mint üzenetet. A rézcsapok bánatos csurgása barátian kellemes szinte megnyugtató. Hűvös szellő ereszkedik a Sátorhegy felől - a csúcs körül sejtelmes páragyűrű, ez mindig szép, és ez is megnyugtató. Az egyik toronyban fény villan - az őr cigarettára gyujtott. Hajnalodik.

Mascagni,Parasztbecsület - Intermezzo: https://www.youtube.com/watch?v=7OvsVSWB4TI

      - Valami feszítő, undok türelmetlenség munkál bennem az utóbbi időben - most értem igazán Anyám korábbi szavait - hozzájuk érett az idő. Az értelmével persze már kisiskolás koromban tökéletesen tisztában voltam, de az utóbbi időkben mint valami súly a mocsárban, úgy erszkedik a gyomromban lefelé. A napi politika tenné...?

       - Ha egy fiatalabbnak padlóbeeresztésről beszélnék nem értené...Minek a padlót beereszteni, ott van az! Mindig is ott volt....Pedig nagyon is be kellett ám, rögvest  súrolás után, ha megszáradt. S aztán jött a vikszelés. Na ez is micsoda egy otromba kifejezés. De a padlót vikszelni kellett, egészen addig amíg valaki fel nem találta a csiszolást. A csiszolás után a lakkozást, s minden ami addig létezett, azonnal semmivé lett. De addig...? A húgom kicsi volt, alkalmatlan a padlóval kapcsolatos feladatokra, az öcsém is. A nővéremnek nem állt jól. Maradtam magam, a súroló, a beeresztő, meg a vikszelő. És persze mindeközben ábrándoztam, olvasgattam, s ha Anyám belépett a szobába elrémült.....Hát mit csináltál eddig édes fiam...? Igyekezz az Istenért eljön Kossuth mire végzel...! Vagy  más ügyben mást sürgetve, nógatva sok sok változatban, de a vége, a nyomaték mindig ugyan az .....mer' eljön Kossuth!

       - Ha manapság körülnézek, hányféle vánszorgó tessék lássék dologra vághatná rá - igyekezzetek, szedjétek össze magatokat - mire vártok...? Lassúak vagytok, töketlenek, ostobák, eljön Kossuth' mire nagy nehezen végeztek a rátok bízott feladatokkal.

       - És addig..? Debdeceni Nagyapám is nálunk lakott egy időben. Nyugdíja nem volt, szégyelte, hogy a bankvilág középső köreiből idáig süllyedt. Anyám amikor kenyeret vágott a vacsorához megkérdezte:..vághatok Apukának is...? Egy kastélyszeletet lányom...- volt a felelet, s Anyám ekkor egy lehellet vékony szelet kenyeret tett elé. Nem volt még korántsem Wellnes, se tudományos táplálkozás, legfeljebb néhány Bicsérdista lézengett, és hirdette bánatos képpel az igét. Az iskolában azt tanultuk, hogy a burzsuj, meg a gróf, meg a kulák, jajaj, ezek mind mind felzabálják a jövőnket, az egész országot, a világot, mindent, mindent...

      - Nem értettem a kastélyszeletet. Valamiféle vidéki megfigyelés lehetett, amit ilyen helyeken szolgáló parasztlányok vihettek haza. Nem ám a zabálást jelentette, inkább a választékosságot. No persze kastélyszelettel nem is lehetett aratni, de nem is erről volt szó.

       - A,...."mer' eljön Kossuth", és a "kastélyszelet", lassan ugyan, de közelít egymáshoz. Nem választékosságból. Kényszerűségből. Csakhogy akkor már nem kastélyszeletnek hívják. Knut Hamsun könyvet is írt a témáról Éhség címmel.

       - Hamvas Béla pedig eképpen méltatta 1921-ben:

       Knut Hamsun művész. Élete különös, fordulatokban gazdag. Egyáltalában nem mindennapi, még a művész-életek közül is kiválik. Mindent megpróbált ebben a modern világban. Norvég származású halásznak a fia, iskolába nem járt. Volt szénhordó munkás, cipészlegény, iparos, halász, földmíves, újságíró. Megunja otthon az éhezést, kapja magát: elutazik Amerikába. Belevegyül a tömegbe, a nép munkáját végzi s egy percre sem pihen. Majd elzárkózik és évekig él egyedül. Ráfeküdt az élet toronymagas hullámaira, dobatta magát a szenvedélyekkel; pihent csendes tengeren és bámulta a sötét és viharos kéket – a tengert és az eget. Járkált rengeteg őserdőben, végetlen mezőségeken, felhőkarcolók között, s New Foundlandben halakat fogott három esztendeig. Első regényét, az „Éhség”-et papírrongyokra írta. Ez a regény tette a nevét világhírűvé. De, habár ez minden anyagi gondját elvette, – ma is úgy él, ahogyan megszokta. Az egész világ az övé. A norvég telet a szabadban tölti, pénz nem kell neki, asszony sem. És mindig dolgozik. Nemrégen megkapta a Nobel-díjat.

Forrás:* Eredeti megjelenés: Nemzeti Újság 1921. júl. 1., 1–2. o.

     - Húsz évvel később, 80 éves korában belépett a náci pártba, pedig a Quisling kormányt szolgálni nem lehett nagy dicsőség. Valószínüleg únhatta a tökölődést, gyors eredményt akart látni, melyre a náci párt tett ködös igéretet. Hogy végül is csalódott-e, nem tudhatom. Anyám sürgető hangját azonban naponta hallom..."Igyekezz fiam, mer' eljön Kossuth."

     - Kossuth, nem fog eljönni soha - tudom - de az Éhség' már jelen van és egyre terjed.

    - Rossz nap - nagyon rossz. Reggel óta álmos vagyok. Éppen azóta, hogy felkeltem. Dolgozni kéne.
 - Majd később. Mindent majd később.Lassan ellepi a babot a gyom - majd később, addig sem égeti szárazra a nap, örüljön, hogy árnyékbna lehet. 
 - Sorba veszem mi mindent kellene megcsinálnom, majd később. Ez is egy újabb pótcselekvés. Idáig soha semmit nem vettem sorra. Módszeresen vagyok rendetlen. Az a módszerem, hogy nincs módszerem.
 - Megállok valahol, nézelődőm és eszembe jut valami. Amióta megtudtam, hogy egyszer kihűl a nap, egészen más szemmel nézem a világot. Nem csak az embereket, a békákat is. Mindent. Azért van szükségem birkákra.
 - Ha kérdik minek a birka, azt mondom, mindenféle zörgő gép nélkül rendben tartja a kertet. Bio. Meg aztán, én bizony összesöprögetem az utánukvalót. Persze az igazi okot csak én tudom igazán. 
 . Azért tartok birkákat, hogy megbeszéljem velük a legfontosabb dolgokat. És ez így van jól. Felállok az íróasztaltól nyújtózok egy nagyot, s mire kimegyek már felelnek is, jönnek a keritéshez. Kornélka, ő a hat hónapos kos, de már vannak pici szarvacskái, a kézfejemet nyalogatja. Vilma csak odajön a közelbe, óvatos - állitólag vemhes. Úgy vettem, vemhesen.
 - Kornélkából egyszer Kornél lesz, nagyon remélem - és azt is, hogy megtartjuk a barátságot. Részemről semmi akadálya,de ha betör megint a paradicsomok közé mint tegnap kétszer, akkor nem állok jót magamért.
 

- Ma már elég sokat beszélgettünk, faképnél is hagytak hamar, mentek hullott körtét keresgélni, nem voltak kiváncsiak a sirámaimra. Én is megfordultam, s szembe találtam magam a kút megett felfuttatott szederrel.
 - Megállapítottam, hogy rendesen sötétedik, néhol már félig fekete. A szeder nagyon jó, kedvenc gyümölcsöm, semmit nem kell vele csináni. Nő mgától, szerény mint jómagam. Én nemigen ehetek belőle a kettes fokozatú cukrom miatt, de majd csak jó lesz valamire. Találtam egy egészen feketét és bekaptam. Jó íze volt. Nagyon kiváló friss szederíze volt. Kitünő ez a szeder, nagyon kitünő - pompás zamata van - örvendeztem befelé menet, aztán az is eszembe jutott, hogy ki kéne már tisztítani a ház előtti árkot. Gumicsizmát húztam, nekiláttam. Mi a fene?

- Apai nagyapám szinész volt. Egy picinyke szerepe már feljogositotta, hogy ingyen belépőt kérjen a darabhoz, amiben játszott. Ennek köszönhetően kívülről tudtam a kamaszkor bolonditóan romantikus meséjét a Cyranót, s fújtam, deklamáltam ahol csak lehetett. Volt azonban egy picinyke rész amit túlzásnak tartottam. A jelenetet Le Bret társaságában a cukrászlánnyal. Cyrano, néhány pillanattal előbb erszényét, mely apjától kapott s egy havi apanázsát tartalmazza kárpótlásul dobja fel a szinpadra, mivel elzavarván a szenvelgő pojácát, törkretette a darabot. Le Bret a jóbarát persze döbbenten számonkéri : 

 - ...hogy is dobhattad a színpadra föl! Míly őrültég... ! 

CYRANO: De míly kézmozdulat.!  /...kamaszoknak való remeklés./

- Ezután jön a CUKRÁSZLEÁNY: Ön éhezik ! ...Egy s másom van nekem. Vegyen belőle.

CYRANO: /leveszi a kalapját/ Kedves gyermekem. ..Megtiltja bár gascogne-i büszkeségem, hogy elfogadjam szép ajánlatát,

- Az a tudat még jobban fájna nékem, hogy Ön tán sértve érzi magát ...Elfogadok hát, ...ó csak keveset, egy szem szőlőcskét....egy pohár vizet....Tisztán. Meg egy kis sütemény - felét...

     - Ez volt az a rész amit túlzásnak tartottam, de most eszembe jutott ott kínlódván az árokban. Van ilyen.
     - Számban volt még az egy szem fekete szeder íze.

U.i.

Kornéliuszt elvitte azóta valami titokzatos kórság, jött franciska, aki cigája, s ma már ő bolondít fekete lábaival.
Táncos lábak ezek, lokálba valók, olyan helyekre ahol valamikor divatja volt a can-can-nak, s majdan a chrlestonnak később.