Inszeminator blogja

      - Ó, a lovak, a lovak, az okosak szépek, a finomak....Mindig szerettem volna ló, vagy lovak közelében lenni, esetleg birtokolni, érezni, hogy megtűr maga mellett, mert érdemesnek tart a barátságára. Sajnos azonban hajlamos vagyok a csavargásra, a hirtelen elhatározásokra, s ezt semelyik se venné jónéven én meg folyvást  csak szégyelhetném magam. Hogyan magyarázhatnám meg neki, hogy nem hagytam el hűtelen, csak most egy kicsit másfele vágyakozom, ilyet egy női lény sem visel el pusztító háború nélkül, nemhogy egy igazi ló. Van rendes istállóm - ez manapság kincs - egy üres szobám is, ahol egy magányos lovászt is elszállásolhatnék, de momentán nem telik saját lovászra, se kicsire, se nagyra, magam kéne helyt állanom imádottam mellett, de akkor ki fog helyettem csavarogni.?

    Városban ritkán kerül lovak közelségébe az ember, s ha mégis megtörténik az maga a csoda. Velem az operaházban történt meg Gardelli mester jóvoltából, a Manon Lescaut próbái, s később megannyi előadása alatt. Olaszként vendégkarmesterként érkezett, a mester, s elbűvölte a fél országot, elsősorban persze az Operaházat nagy O-val, mert fényt, temperamentumot, friss levegőt hozott az áporodott korabeli magyar mindennapokba. Alig két éve szabadultam, s ha állást kerestem valahol, a jelentkezési lapnak mindig volt egy hátoldala amit nekem ki kellett töltenem. Sokszor előfordult, hogy ha csak megforditottam, s írni kezdtem, már hallattam is az elutasítást - köszönjük, már betelt a létszám, vagy valami hasonlót...

    Az operaházban szó sem volt ilyesmiről. Ritka madár volt a fiatal statiszta, láttam amint Gardelli mester egyik próbán felém mutogat, s valamit megbeszél Mikóval a rendezővel. Fiatal voltam feketén olaszos, így lett belőlem Des Grieux lovag másolata és én szöktettem el Manont abban a fényes hintóban, keresztül vágtatva esténként a szűk szinpadon. No persze sok mindenre odafigyelt a mester, mert már a kezdő képben, ahol a rendezői balon négy katona kártyázik, oda is be lettem osztva, s néhány pillanattal később egy fiatal szőke szépség társaságában sétálgattam.

    A hintóban is vele utaztam mig át nem értünk a színpad túlsó oldalára, ahol szinte azonnal elvezették a két gyönyörű jószágot. De addig, illetve azelőtt...Nem érdekeltek a színpadi machinációk, az ármány és a szerelem, mert ezen idő alatt, mi a lovakkal voltunk elfoglalva. Zeneértők voltak, az bizonyos. Elfogadtak néha egy két kockacukrot, tűrték a becézést, simogatást, de csak addig, mig nem közeledtek az indulás pillanatai. Ahogy múlt az idő, egyre jobban belejöttek szerepükbe, figyeltek éberen, fülüket igazgatták, az ügyelő is csak odakérdezett,  kész a hintó..?,s ők megindultak épp a legjobbkor gyors vágtában, hogy a panorámafüggöny oldalában kerülőt tegyenek a sötét túloldalra.

    A "Párizs lángjaiban" hasonló volt a helyzet - zászlós ember vágtatott keresztül a szinpadon, de ehhez kellett a lovas ügyessége, a ló bátorsága és bizalma, mert neki tudnia kellett, hogy átvágtatván a vakító fénnyel borított színpadon a túloldalon a sötétség várja, a sötétségben két ismerős aki elkapja a kantárszárat és megnyugtatja. Egyszóval az operaház szinpadán szerettem bele végleg a lovakba, s hiába morgott majd minden előadás alkalmával a szolgálatos kellékes, aki ott állt a hintó mellett vödörrel, lapáttal, és borongott, hogy ez a két muzikális dög mindig az utolsó előtti ciffernél borítja be sötéten párálló hatalmas gombócokkal a színpadot. Szegény kis kellékes, soha nem járt kék köpenyével előadás alatt a világot jelentő deszkákon, nem tudta mi az a lámpaláz.

      Volt ott még valaki akibe muszáj volt beleszeretni az előadás során, de nagyon - a szépséges Manon. Elszökik ugyan egy gyenge pillanatában a fiatal lovaggal, dehát a " ó amikor a szerelem tavaszi kertje üdén virágzik" , akkor még jó és szép az üde szerelem de bizony  a tavaszi kert hamar elvirágzik és akkor immár jól jön Geronte mester, a gazdag mecenatúra. És persze megint lehet kicsit unatkozni, de most már csillogó ékszerek között, s ilyenkor mindig előkerül valahogy a régi kedves, és fura dolgok történnek a budoárban. Ebből lesz a baj, mert lelepleződés van és elfogatás, és Geronte, a tüneményes Maleczki Oszkár tombol és elhurcoltatja a szajhát, mert az megérdemli. Manon pedig menekül szegény a ligeti oldalon..../ mert van az Operaháznak városi és ligeti oldala, ezt mindenki tudja. Van, ha még van rendezői bal, ami neked ott fenn a jobb oldalad, meg rendezői jobb, stb...de sokkal egyszerűbb a városi meg a ligeti oldal....a gyengébbek kedvéért...Ez egy nagy titok. Vagy mostmár  mégsem. ?/ Manon menekül, mert tudja, hogy mi lesz a sorsa, de jövünk mi is, derék katonák, és elkapjuk. De el ám...Dr. M.László úr a Szxyzy vállalat kitünő revizora meg én. Kezeinkkel óvatos mozdulatokkal illetjük a szépséget és kivezetjük a szinpadról.

      - Az első zenekari kosztümös próbáig ez így is történt, de amint kivezettük a színpadról a gyönyörű vad szépség Házi Erzsi kitört. Eddig nem szóltam puhányok - ez nem elfogás, küzdeni akarok, ha ez így megy elszököm és akkor ki megy délamerikába...? Értitek...?ÓÓóóóóóóóóó drága művésznő, imádjuk Önt, ezen ne múljon az előadás sorsa.

      - Volt még igazítani való a jeleneten, a kellő idóben pedig Dr. M. L. revizor úr és én berohantunk, és derekasan megküzdöttünk a vadmacskával. Tombolt, toporzékolt szaggatta magát - a küzdelmet hátunk megett Maleczky Oszkár basszbariton gúnykacaja kisérte, Lescaut a báty Melis györgy képében fennhangon siránkozott, Des Grieux szintén, eszét veszejtve, s mindez Puccini fortissimójába csomagolva, maga a dráma, a tökéletes izzó dráma... s egy idegen hang, nem a színpad felől, a zeneker irányából kiáltozva - Va bene cosíííí...va bene, bene, magnífico sivított Gardelli mester elismerése a zenekaron át...Csak azok a nyomorult tölcséres, szélesszájú, órmótlan fapuskák ne lettek volna, melyek folyton lecsúszkáltak a vállamról és össze vissza kalapálták a térdemet. Házy Erzsébet kipirultan, lihegve támaszkodott az ügyelőpultra - jól van fiuk, köszönöm, ennyi épp elég lesz.

        "......és akkor a tarka illatos táj mélyén, az erdő egyik hasadékán át megcsillant valami, valami sejtelmes, valami tündökletes, mintha egy mesebeli tenger reszketeg fodrai táncoltak volna az ember szeme előtt: a Ladoga, a Ladoga végtelen jégmezeje....Aztán kiértünk a tópartra és megláttuk a lovakat.

        A múlt év decemberében történt. A finn előörsök maguk mögött hagyták a vuoksi erdőt, és Raikkola pusztulóban lévő erdőségeinek pereméhez értek. Az erdő tele volt orosz csapatokkal. A Karél-félsziget északi szakaszán lévő szovjet tüzérség, csaknem teljes egészében, menekülve a finnek szoritásából, a Ladoga felé vetette magát, abban a reményben, hogy lovat és felszerelést hajóra raknak, és a tó tulsó partján biztonságba helyezik magukat. A szovjet kompok és vontatógőzösök azonban késlekedtek, holott minden órányi késés végzetessé válhatott, hisz kemény, vad hideg állt be, a tó egyik percről a másikra befagyhatott, a sissit- osztagokból álló finn csapatok pedig beszivárogtak már az erdő kanyargós útjaira, körös körül fenyegették már az oroszokat, hol oldalról, hol hátulról támadtak rájuk.

     A harmadik napon félelmetes tűzvész lobbant lángra a raikollai erdőben. A tűz gyűrűjébe zárt emberek, lovak fák, irtóztató hangokat hallattak. A sissit-ek nekiugrottak a tűznek, lődözték a tűz és a füst falát, minden kiutat lezártak. A szovjet tüzérség lovai, lehetett vagy ezer, a rémülettől megvadulva nekirohantak a tűznek és széttaposták a lángok és gépfegyverek ostromgyűrüjét. Sokat elemésztett a tűz, de jó részük leért a partra és belevetette magát a vízbe....Azon a helyen a tó nem nagyon mély, nem több mint két méter, de a parttól vagy száz lépésnyire hirtelen megmélyül. Mivel szűk helyre szorultak - a part azon részén meghajlik és kis öblöt képez - , a mély víz és a lángfal között, összatorlódva reszkettek a hidegtől és a félelemtől, és nyujtogatták a nyakukat a víz fölött. A parthoz legközelebb esők, mert hátukban ott fenyegetett a tűz, megbokrosodtak, ráugrottak a többire és harapva rúgva akartak helyet csinálni maguknak a vízben. A tülekedés hevében csapott rájuk a fagy.

     Éjjel északi szél ereszkedett. / Az északi szél a Murmanszki-tengerről szál fel, mint valami angyal, elsüvíti magát és ebbe a föld tüstént belehal./ Dermesztő hideg támadt. Egyszerre csak felhangzott az a jellegzetes , üvegcsilingeléshez hasonló hangrezgés, és a víz befagyott. A tenger a tavak,  folyók, mind mind így fagynak be, szinte egyik percről a másikra, mert egyik percről a másikra borul fel a légkör egyensúlya is. Még a tenger hulláma is úgy marad ahogyan felcsapott a víztükörből, hajlott hullámmá válik amely beledermed a levegőbe.

     Mikor másnap az első perzselt hajú füstös képú sissit osztagok óvatosan kiléptek a tópartra, az elszenesedett erdő még meleg hamuszőnyegén, hátborzongatóan csodálatos látvány tárult a szemük elé. A tó fehér márványtükréből száz meg száz lófej emelkedett ki. Mintha csak valami  hóhér bárdja kaszálta volna le őket. Csak a fejek emelkedtek ki a jégpáncélból. Mindegyik a part felé fordult. A tágra nyílt szemekben még benne égett a rémület fehér lángja.

     ....aztán beállt a tél, az északi szél elfújta a havat, s a tó jégtükre mindig oly tiszta, oly síma volt, mint valami jéghoki pálya. A véget nem érő szürkés derengésben , úgy déltájt, Merikallio ezredes katonái le-lejártak a tóhoz letelepedni a lovak fejére. Mintha csak egy körhinta falovai lettek volna. Maga Bosch is festhette volna ezt a képet.....

     ......Vasárnap reggelenként a sissit-ek  a raikkolai lottalá-kban gyűltek össze, megittak egy csésze teát, aztán leballagtak a tóhoz. ( A sissit-ek a finnek felderitői, az erdei háború farkasai. Csaknem mind fiatal, serdülő korú, sőt akad köztük gyerekember is. Sillanpaa hőseinek magányos és hallgatag utódai. Egész életüket az erdők mélyén töltik, úgy élnek akár a fák, a kövek, az erdei vadak. ) Leballagtak a tóhoz és rátelepedtek a lovak fejére. A harmonikásuk rázendített egy laulu-ra, a Vartiossára, az őrszem dalára. Birkaprém köpenyükben, fejükön hosszúkás bőrsüvegükkel, kórusban dalolták a szomorkás laulu-t a sissit- ek, aztán a fagyott lósörényen ülő harmonikás  végigfuttatta ujját a billentyűkön, és akkor rákezdték a Reppurin laulu-t, Karélia szent madarának a kakukknak a dalát.....

     Aki most azt meri kérdezni mi köze egymáshoz a két történetnek....? - annak elárulom. Az évszám. A magyar kiadás évszáma. Sokszor nagyon unalmas ám az öltözőben várakozni. Sokan kártyáznak, mások olvasgatnak. A Jéglovak fejezet után nagyon vártam a következő Manont. Kifejezetten a hintó eleven lovai miatt.

     Na gyere kicsim - ügyes vagy, hogy éppen időben hazaértél, éppen most fejezte be az emeregyaszavakereje bácsi a híreket, most egy kicsi, reklám aztán...tudod az az irodalmi izé lesz amit együtt szokunk hallgatni - engem elenged a kohóból a főolvasztár bácsi, mert nagyon megértő amióta bemondják, hogy következő műsorunkat tizenkét éven aluliak szülői felügyelet mellett hallgathatják, hát azóta van ez, tudod...Csak meg kell szervezni...Nem , nem gyujtok rá, az a tegnapi keverék még mindig kavarog a gyomromban, többet ne hozzál ilyen szart, adok én pénzt neked, csak jó áru legyen - nem lopom én a pénzem...Na figyelj...szép zene, mi...? Szeretem ezt a mély hangú bácsit, ettől van a szavaknak az az izé, az a zereje...

.....Jó néhány hónapja nem láttam Ante Pavelicset: és amikor beléptem dolgozószobájába, észrevettem, hogy bútorait másként rendezte el. Mikor legutóbb nála jártam, íróasztala a szoba mélyén, az ablaktól legtávolabb eső sarokban állt: most ott volt közvetlenül az ajtó mellett, úgy, hogy az ajtó, s az íróasztal közt éppen hogy elfért valaki. Mikor beléptem, kis híján belevertem a térdemet az íróasztalba. - Saját találmányom - mondta Pavelic, miközben mosolyogva megszorította a kezemet - , ha ugyanis valaki bűnös szándékkal lép be hozzám, s tüstént az íróasztalba botlik, és hirtelen ott lát maga előtt, kiesik a nyugalmából és elárulja magát. - Épp az ellenkezője volt ez Hitler és Mussolini módszerének, ők ugyanis egy hatalmas csarnok üres terével választják el magukat látogatóiktól. Figyeltem míg beszélt. A jelek szerint nagyott változott. Fáradtnak látszott, megviseltnek, gondterheltnek, szeme véreres az álmatlanságtól. De a hangja a régi volt: mély, zengő, végtelenül lágy. Az egyszerű, jóságos, nemes lelkű ember hangja. Hatalmas füle meghökkentő módon elvékonyodott. Átlátszóvá vált: az ablak felé fordított jobb fülén áttetszett a háztetők rózsaszínje, a fák zöldje, az ég kéksége. A bal füle, mely mögött szobájának fala húzódott, árnyékban volt, s úgy tünt mintha valami fehér, lágy és törtékeny anyagból, viaszból volna. Elnéztem Ante Pavelicet, széles szőrös kezét, alacsony, durván faragott erőszakos homlokát, képtelen lapátfüleit. És valami könyörületfélét éreztem ez iránt az egyszerű jóságos, nemes lelkű ember iránt, aki maga volt az emberiesség. Az elmúlt néhány hónap alatt a politikai helyzet nagyon megromlott. Partizánfelkelések lángoltak fel egész Horvátországban, Zimonytól Zágrábig. Mély, őszinte fájdalom barázdálta a poglavnik sápadt, szinte földszínű arcát. Mennyit szenvedhet ez a nemes szív, gondoltam magamban.

   Beszélgetésünk közben belépett P' őrnagy, és bejelentette Raffaele Casertanót, az olasz követet. "Bocsássa be - szólt Ante Pavelic, az olasz követ nálam ne előszobázzon". Casertano bejött, és hosszan, egyszerű szavakkal, szívélyesen cseréltük ki véleményüket a helyzetből adódó problémákról. Előző éjszaka a partizánok egészen Zágráb külvárosáig merészkedtek, de a hűséges usztasák egykettőre megtanították kesztyübe dudálni azt a szedett vedett bandát. "A horvát nép - mondta Pavelic - azt akarja, hogy jóságosan és igazságosan kormányozzák. És én azért vagyok a helyemen, hogy ezt a jóságot és igazságot biztosítsam"

   Beszélgetés közben szemembe ötlött egy fűzfából font kosár az íróasztalon, a poglavnik baljánál. A fedel félig fel volt támasztva, látni lehetett, hogy valami tengeri állattal, azt gondoltam, alighanem osztrigával van tele, de kagyló nélküli osztrigával, olyannal amilyet néha a Fortun and Mason kirakataiban látni Londonban, a Piccadillyn. Casertano rám hunyorított: "Jólesne egy tányér jó osztrigaleves, ugye....,"

    - Dalmáciai osztriga ? - fordultam a poglavnikhoz. Erre felemelte a kosár fedelét, felém mutatta a nyálkás, kocsonyás osztriga masszát, majd jóságos, fáradt mosoly kiséretében így szólt: - Hűséges usztasáim ajándéka : húsz kiló emberszem. 

      - Az egykori "Lipóttal" szemben, az akkori "Vöröshadsereg útja" túloldalán, a széles járdán volt még annyi szabad hely, hogy a termetes fiatalember letelepedhesen sötét pokróca közepére, s körba rakja magát friss zöldséggel. Volt ott mindenféle gyümölcs is, csak vásárló nem állott meg egy darab sem. A fiatalember törökülésben, teljes közönnyel meredt maga elé. Valószínüleg máshol is árult már így erős délutáni napsütésben, széles, bronzbarna arcán egy keleti bölcs, világot, nyüzsgést rohangálást megvető nyugalma. Jobb keze mellett két bontatlan vásári puska hevert - ezek vékony vasvázas összecsukható asztalkák vitorlavászon borítással, lőni nem lehet velük - ki sem bontotta egyiket sem, annyira nem érdekelte az üzlet, csak leterítette a pokrócot,s beült a közepébe.

     - Eleinte azt hittem a szemközti nagy sárga ház lakója, mert némelyeket kiengedtek vásárolni a szemközti ÁBC-be, sőt eleve listákkal, megbízásokkal érkeztek az üzletbe, ahol aztán órákig bolyongtak merő szórakozásból. Kedvencem volt egy középkorú hölgy, egyenes derekú, aránylag jó megjelenésű, fehér köpenyben járt, a bal mellén fő helyen madzagon lógott egy hatalmas papírvágó olló, más helyeken napi hóbort szerint  feltűzdelve egyéb díszek furcsaságok, lehet, hogy éppen évszakok szerint. Az ollót télen a nagykabát külsején hordta, Isten tudja mi célból, talán önvédelemből...? Az intézményhez hatalmas, sok hektáros park, helyenként inkább erdő tartozott, ahol találkozni lehetett kutyasétáltatás közben a legkülönfélébb zavart teremtményekkel.. Volt, hogy két pongyolás hölgy lépett elém izgatottan egy  erdei útkereszteződésben hogy tudom e merre vannak a bolondok, mert ők most kiszöktek, hogy láthassák őket. Nem a nagyházból szöktek ez hamar kiderült, csak a felső kisebből ahol megpróbálják távol tartani őket az italozástól.

      - Távolabbról figyeltem hosszan a mozdulatlan fiatalembert, nem volt bátorságom megzavarni nyugodt meditációját, pedig sívesen kötöttem volna vele üzletet. Csak a sapkája érdekelt. Az a sötétkék előrebukó posztó katonasapka amit az amerikai polgárháborúban viseltek az északiak, s ami olyan baromian jól állt Csutoros Sanyinak Bódy Gábor filmjében.

       - Amerikai anziksz - ez volt a film címe - és képes volt titokban tartani, hogy filmszerepet, sőt főszerepet kapott. Jobbat nem is találhattak volna. A rendezőt nagyon is dicséri a meglepő választás. Valami föl, le császkáló emigráns tüzértisztet játszott tökéletesen a maga sutaságával - nem kellett szinészkednie, arra ott volt a Cserhalmi. Háromszor láttam, sok minden megmaradt a film hangulatából, de legfőképpen ahogy Csuti kollégám akit ezidáig szobrászként tiszteltem tesz vesz, s meglepően jól működik a nagy ámerikai polgárháborúban. Tarkopasz fejét jól fedi a sötét fejfedő, vöröses szakálla pedig pompásan virít alatta.

      -Azóta kerestem ilyen sapkát, de akkortájt csak filmgyári ruhásoknál lehetett találni effélét, mint ahogy sok más egyebet - láttam - mert magam is gyakran kódorogtam filléres gondjaim közepette ilyen helyeken. Nem zöldséges ez a fickó, soha nem is volt, lopta a sapkát egy forgatáson, le is lapult már annyit használta... Hülye vagyok, hogy ennyire bámulom...Majd keresek máshol, talán külföldön valahol, ha majd egyszer lehet. Így gondoltam.

      - Tavalyelőtt nyár derekán, a legnagyobb forróságban New Yorkban császkáltunk. Rólam egyfolytában ömlött a víz..Alulról a metrók fűtenek az utcákon, a tornyok pedig sötét este is ontják a forróságot, de azért mégis csak Nyúúúújork ez mindenestül. A szabadság hazája - ahol a szemkontaktus komoly dolog. Sokszor rám szólt a fiam vagy a lányom, hogy ne bámuljak már annyira. Nem szokás, baj lehet belőle. Én pedig mindenféle trükköt  kitaláltam, hogy mégiscsak közelébe kerülhessek mindannak ami érdekel. Mert sok minden érdekelt. Főleg a metrók hűvösében.

      - Mert megint összetalálkoztam a polgárháborús sapkával, de nem volt szabad gyermeteg őszinteséggel megbámulnom, pedig nyilvánvaló volt, hogy ilyesmit nemigen láthatok máshol. Muszáj közelebb kerüljek  viselőjéhez - gondoltam - s a fejmagasságban sorakozó reklámokat silabizálva ártatlan pofával araszoltam a közelébe.

       - Hatvan körüli fekete férfi viselte. Ült egyenes derékkal, zakó fehér ing nyakkendő, s a fején az ismerős sapka melyről oldalt most háborús kitüntetések lógnak, nyilvánvalóan egyfajta vélemény nyilvánitás szándékával. Vietnami anziksznak saccoltam a kis kollekciót. Szinte kihívóan  jól öltözött volt a nyári melegben, de "Kalapja mellé tűzte" a hatalom elismerését, erről szólt a történet.

       - Ült komor arckifejezéssel, nem nézett se jobbra se balra, senkire, ezüstvégű, míves botját térdei között szorongatva ült, mint aki megtette már a magáét, csak azt nem tudja már minek....? A széles képű "zöldséges" hasonló nyugalommal bámult a semmibe az egykori dicsőséges Vöröshadsereg valamikori dicsőséges vonulásának útján, de az ő keze nem nyugodott vastag ezüstfejű bot tetején, mellette csak a "puskái" hevertek, melyekkel mint tudjuk lőni sem lehet.   

        - Szívesen megnéztem volna merre tart ezüstfejű botjával a háborút járt ember, de le kellett szállnom, s a buddhaként ücsörgő álzöldségest se láttam többet ki sem bontott "puskáival". Az ilyen képeket azonban sokáig őrzöm minden szándékosság nélkül, egyszerűen csak belémragadnak jártomban keltemben.

        - A Broadway nagy csalódás volt szinházmániás lányomnak - mert szinte több szinház van a Pestiben, a Nagymező utcában. Oldalt, kis utcákban vannak többnyire a szinházak, s azok is csak a hosszú "ösvény" alsó végében. Ez az egyetlen út ami nem illik a szabályos rácsszerkezetbe Manhattanben, ahol meghagyták az egykori indián ősvényt, miután egy Peter Minneweit nevezetű úr 24 dollárért megvásárolta a Manhatto indiánoktól a területet, s amely vagy tíz kilométer hosszan átlósan szeli keresztül a szigetet. / Márai írja valahol, hogy ezt az alkalmat ünnepelték éppen newyorki lakása ablaka alatt egy alkalommal, onnan nézte végig az eseményt - részt vett rajta egy, az ünnep méltóságához illően feldíszitett öreg indián is, aki az ünnepség végeztével teljes díszben szépen leballagott a metróba./ Látni akartam a híres utat,  busszal végig is zötyögtünk urasan, s egyszer csak hopp, olyasmit láttam ami megdobogtatta a szívemet. Gyorsan leszálltunk - itt az alkalom...!

       -  Beléptem a boltba, s ott volt a sapka, szürke a délieké, kék az északiaké. Némi gondolkodás után vettem egy kéket, mert mégiscsak az illik a lelkivilágomhoz. Kifelé jövet a lányom megjegyezte - fogadjunk, hogy kínai. Ledöbbentem. Hát már itt tartunk...? Kivettem a zacskóból, s fennhangon olvastam. Rothco...Kepi, civil war...látod..? itt van...Fordíts meg a cetlit, mondta, s én megfordítottam naívan...ONE SIZE FITS ALL. Made in China - Hát igen.

      - Nem baj, a rendőr azért megbámulta a Móritz Zsigmond körtéren. Két belgát vártam, hogy kivigyem őket a szoborparkba. Soká jöttek, a poszt meg laposan pislogott. Maga sem tudta mit bámul. Ez egy KEPI,CIVIL WAR faszikám. Északi. Érted...? A Szabadság fennséges otthonából. Ahol egyes veterán feketék kitűzik rá a kitüntetéseiket. De lehet, hogy a fehér veteránolk is, meg a sárgák, meg a bronzok is és mindenek, mert únják már nagyon a folytonos, véget nem érő háborúkat.

      - Azóta beszereztem egy szürkét is. Formára ugyan az, csak a szine más - az volt a délieké. Most váltogatom őket kedvem szerint és a kisbolt pénztárosát bolondítom vele a faluban. Egyszer majd elmondom neki a titkot. Csodálkozni fog mennyire nyilvánvaló.

      Az eredeti cím az lett volna, hogy Franciska, meg az irígykedő hüvelygombások. Persze nem mindegyik hüvelygombás irígy, de vannak olyan boszorkányok is akik egyáltalán nem hurcolnak semmilyen gombát, és mégis. Lehet, hogy nekik attól az agyonreklámozott fájdalomcsillapítótól lett gyomorvérzésük, s a világ ettől válik számukra elviselhetetlenné.

      Ül már hajnalban kopottas slafrokjában a képernyő előtt, és undorodik. Rohadékok, nektek mér' sikerül minden...én is szokok' főzni meg sütögetni, némelyiket jól hazavágom,de nem teszem ki az internetre mint fölfedezést. Illetve tettem néhányszor magam is, de valami okos csaj jól le..szott, hogy tanuljak meg főzni, és sértegetett, úgyhogy nektek már annyi - kaptok ti is.....és a gyomrom is lehet, hogy ettől fáj....? Elmentek mind a p...ba, annyi erőm még van. Azok a nyamvadékok akik meg telesírják.... na mindegy, nem húzom fel magam...Rohadt meleg van itt már kora reggel a panelban, le is kéne mennem ahhoz a tolvajhoz valami kaját meg cigit venni, de a hajam....Jesszusom ...ennyire hullik a hajam...? Máshol meg úgy nő a szőröm, mintha fizetnék - naphosszat tépkedem, de csak a pattanások szaporodnak a pofámon, te Úristen még ez is....Jaj mit sajnáltatja magát ez a hülye pi@a, lenne csak a helyemben...Na azt megnézném...Egy hülyegyerek, akivel az iskola sem bír, meg egy hülye férj, aki csak csavarog a nagyvilágba....hát igen. De azért mégsem panaszkodom, legfeljebb jól belerugok mindenkibe aki nekem nem tetszik...na itt ez a fél sör ezt még megiszom aztán megnézem kitakaritották e a telehányt liftet, mert gyalog egy lépést sem teszek addig innen a harmadikról....

      Wilma - dupla w-vel, mert ő már a második, jól becsapott. Kereste a kis Kornéliuszt, sírva bőgött utána, tele volt az utca a bőgésével, nekiindultam hát utódot keresni. A hely ahová indultam, vagy negyven kilométer - gondoltam benézek útközben kis kosom egykori tulajdonosához, hátha tud valamit. Az udvara tele volt cigájával...Nohiszen'..Amikor birkavásárlásba kezdtem cigájára vadásztam, de akkor bezzeg nem volt. Most meg egy rakás szebbnél szebb jerke, és egészen jó áron. Egyből lemondtam a továbbutazást, s Franciska már be is költözött a Berlingóba. Siettem ahogy tudtam, Wilmának akartam kedveskedni, ne sírjon már annyira, dolgozni is képtelenség az állandó bőgésétől....

      De Wilma megdöbbent Franciska látványától. Más faj, Te jóságos merinói Atyaúristen....hogyan kerülhetett ez ide...? S mint valami rasszista árja ősmerinói Brünhilde kezdte kergetni az aprócska kislányt. A cigája ugyanis fekete fejű, fekete fülű, valamint a négy karcsú lábacskája is az, de meg aztán, hogy a kép még elrettentőbb legyen a nyelve is mintha naphosszat bodzát rágcsált volna. És persze nő, mármint fajtabéli értelemben, mégpedig csinoska is a maga módján. Feje tetején világosbarna frufru, mint egy múltszázadbeli párizsi kokottnak, és a tekintete is kihívón érdeklődő. Az első néhány békésebb pillanatban, még csak meglepetten szemrevételezték egymást, aztán szagolgatás kezdődött a hátsó fertályon, és kiderült a turpisság. Nőnemű lényt hoztam a portára. És pont egy ilyet, egy ilyen céda nőszemélyt akinek három szine is van, éppen csak kirúzsozva nincsen.

    Nekirontott a kis feketelábúnak', lökdöste, hajszolta, oda volt a békés este - Wilma nem bírt magával. Kornéliuszt a magáénak tartva közel engedte, anyjaként viselkedett, ezt meg üldözi ahogy tudja....Bár tegnap délben már megengedte, hogy kb másfél méterre letelepedjen a közelében.

     Közben persze az is eszembe jutott, hogy Wilmát vemhesen vettem. Persze lehet, hogy csak álvemhes, tette hozzá az eladó - van olyan...! A nagy kergetőzésben azonban felfigyeltem arra, hogy Wilma hasa egyre nagyobbnak látszik. Lehet, hogy tényleg vemhes..? Ahonnan jött, ott viszont csak cigája kos volt. Gyönyörű kos, de cigája..na most mi lesz..? Én azt szeretném, ha egy kis cigája kost pottyantana ide Franciska mellé, mert képes rá, tán még a kergetőzést is abba hagyná szégyenében.  Bár most már egyre nyugodtabb vagyok, mert a kis feketelábút' öröm nézni ahogy kecsesen tovaszökell, és nem is neheztel. Ki lehet térni, ez a véleménye, legelészik tovább - kicsit arrébb, de nyugodtan. Első este még menedéket keresett, menekült - ma már nem teszi. 

     Hogy mindez egy elgondolkodtató bejegyzés okán jutott eszembe...? Hát igen. Sok a blog, tele szeméttel, s a hozzájuk tartozó ócska kommentelőkkel. De miért kéne elmenekülni előlük.?

u.i: Ne add fel Srí, kell az a néhány világos pillanat amit megélsz, megírsz - nem szabad, hogy mindent ellepjen a durva, erőszakos mocsok.

        Ha valódi inszeminátor lennék, nemcsak egy hóbortos magánzó, aki kitalálta magának, s ostoba blogjának e jól hangzó címet, talán megmenthettem volna Kornéliuszt.

        Tegnap reggel nem jött elő, nem üdvözölt, nem kereste a kezemet, Wilma is hiába hívogatta / Wilma négyéves anyajuh /, csak nagy sokára látott neki a frissen vágott, fűnek, de annak is csak immel-ámmal, s visszaballagott az istállóba. Hogy jobban megfigyelhessem, elrekesztettem neki egy részt az udvaron, korábbi két birkám téli-nyári lakhelyén, de ott is csak állt szép nagy füleit oly mélyre lógatva, mint egy  szomorú spániel.

        Kornéliuszt féléves korában vettem, gyönyörű szépreményű kosocska állapotában - hüvelyknyi szarvacskákkal, szép vizszintesen elálló nagy fülekkel, s mivel Kornélnak csak egyéves kora után szándékoztam nevezni, maradt egyenlőre Kornéliusz, s csak a névadás után jöttem rá a guglin keresztül, hogy micsoda blaszfémiát követtem is el.

        Akár szégyelhetném is magam hogy nem jutott hamarabb eszembe, honnan ismerős ez a név, Kornéliusz. Olvasgattam én a bibliát, de csak úgy hébe hóba, s akkor is inkább az Ószövetséget, olykor meglepő történetei miatt. Az Újszövetségeben négyszer is előadják, illetve elmesélik Jézus történetét, így hát nem is jutottam el soha az Apostolok Cselekedetéig. Pedig papgyerek létemre igazán megtehettem volna. Akkor bizony olvashattam volna Kornéliusz századosról, aki a Magyar Katonai Keresztyén Szövetségnek is névadója, s talán más nevet keresek ennek az aranyos kis négylábúnak, dehát én csak a szarvacskái miatt gondoltam e nevet megfelelőnek. Mostmár mindegy is. Kornéliusz, az én kicsi Kornéliuszom a kert sarkában bólogató orgonabokrok tövében alussza a minden előlényt megillető örök álmot. Délben temettem el a legnagyobb forróságban, ömlött rólam a víz, csákánnyal aprítottam a rögöt, de nem érdekelt, észre se nagyon vettem. Wilma már korábban érezte a bajt, nem tágitott a közeléből, hívogatta apró hangokkal, s teszi most is mert nem érti hova tűnt. Esténként nem nyugodott, míg haza nem terelte - kiváncsi vagyok ma mit fog csinálni. Egyenlőre itt van a közelemben, bekiabál az ablakon, mintha engem kérdezne, hová tünt nevelt fiacskája...? Kornéliusznak túl korán érkezett el az örök álom s a doktorbácsi sem tudott rajta segíteni. Néhány nappal hozzám kerülése után vettem egy digitális fényképezőgépet, mert lenyűgözött a látványa, a kedvessége, aranyos barika léte, de mind e mai napig nem tudtam, feltenni gépre a képeit. Mostmár nem is akarom - elment. Nagyon szomorú vagyok.

     " Isten tudja honnan jöttem

       Köd előttem, köd mögöttem.

       Szél hozott, szél visz el.

       Bolond kérdi mért visz el... / Szabó Lőrinc /

     Nyugodj békében kedves kis barátom -jókat beszélgettünk, mindig mentem, ha hívtál, de elvitt valami ismeretlen.Jó éjt csöppnyi Kornéliusz.