A "Jegesek", akik a Dunán kóborolnak, az iagaziak, máig megmaradtak. Valamikor éppen úgy csodáltam őket, immár jóval idősebb koromban, mint egykor a sarkon kiabáló jegesek lovait. Nem túl nagy hajó, de kecses és erőteljes. Naponta többször fordul a kotró és a partmenti elevátor között. Adott pillanatban, egy kicsit feljebb elereszti az ötszáz tonnás, sóderrel megrakott dereglyét, és akkor nagyon kell figyelni...!

      Dereglyét mondtam, nem uszályt, annak csak azok nevezik akik a parton járnak. A dereglye ilyenkor megáll néhány pillanatra, s elszabadulva lassan visszaindúl sodorirányba. Lassan gyorsulva hozza a Duna vize farral lefelé - a dereglyés már ott áll, várja, hogy átdobjam a körtét. Talán fél kiló sincs, de fából van a körte, hosszú erős madzaggal együtt repül, a madzag végén 28-as drótkötél, s ha a kapcsolat megvan, már csak fékezni kell nyolcasokkal a dereglye gyorsulását, s ha minden jól megy szépen megszelidűl mind az ötszáz tonnájával. Ehhez persze gyors mozdulatokkal nyolcasokat kell tekerni a két bak között, ahol az lassan, sisteregve mint valami dühös kígyó, pattogva tekeredik. Állandó harc folyik a két váltás között, mert nem mindenki tudja nyolcasokkal megfékezni a dereglyét, inkább beiglizik, hogy el ne vigy a sodor. Ilyenkor csak egy bakra tekeri jó hosszan, füstöl és szinte izzik a nyomorult kötél és lokniformára sül a bakon. Az meg hozzá tartozik, hogy a sodrat számtalan helyen megtörik és gonosz tüske gyanánt kiáll. Kikötés közben csak konstatálhatja az ember, hogy megint, na most megint, mert a bőrkesztyűn könnyedén átüt, s csak ha már nyugalmasabb pillanat következik akkor számolhatja össze tenyerén ha akarja az újabb fekete pontocskákat.

     A jeges ilyenkor már messze jár, amint eleresztette a dereglyét, már másokra van bízva annak sorsa. Visszaindul a kotróhoz, vagy ha meglátogatható település akad útközben, egyszerüen kimegy a partra. Kavicsos, esetleg homokos part kell ehhez, mert messziről úgy néz ki mintha valamilyen óriás partra húzta volna a hajótestet. Lendületből fut fel rá és amikor kell, szépen visszaássa magát. Semmi az neki, éppen úgy történik minden mint télvíz idején az összetorlódott jégtáblákon. Billegteti, riszálja magát egy kicsit és már visza is érkezett a vízre.

      Máig nem tudom, hol van az a Medve ahová én nem mehettem. Sokat beszéltek róla a dereglyések is, akik ha a közelben macskáztak le éjszakára, mindig átjöttek kártyázni a mi hajónk szalonjába. Szépséges vad vidék, így mondták, sok a hal, a vizimadár, tojás meg annyi, hogy eladogatni vagy itókára cserélni tiszta élvezet. Bár, mondták, közel az osztrák határ, akárkit nem engednek oda. Néztem a vidám kártyásokat, hangosan, nekibuzdulva, játszottak, idővel föl sem tünt már, hogy egyiknek sincs meg a tíz ujja, soknak még nyolc kilenc sem, attól függően hányat vágott le a hajókötél. A lapokat tartó kezekről persze, hogy az az ősrégi favágóvicc jut mindenkinek az eszébe, de nem kell balta és fűrész sem megteszi ezt a hajókötél is.

      Kemény munka, de őszinte. Ha tisztelni nem is kell, de ajánlatos jóbarátságban lenni a hajókötéllel. Nincs mellébeszélés, gerinctelen majomkodás, mint volt  Műv. Ház tájékán, ahonnan elszöktem. Magad felelsz minden mozdulatodért. Amikor nyár közepén összefutottam két, korábbi tanácsi felettesemmel a kőruton, rácsodálkoztak milyen jól nézek ki. Néhány évvel idősebb cserfes fiatalasszonyok - de jól nézel ki - ámuldoztak - az egyik még a karomat is megérintette óvatosan, mint bennszülött vademberét a felsőbbrendű fehér...Merre jársz mostanában, miért mentél el..? Vizenjáró lettem, ennyit mondtam szélesen mosolyogva - mi mást mondhattam volna?

      Amikor eljött az ideje, a Medvére való indulásé, a fiatal bocman félrehívott. Szerdai nap volt, műszakváltás. Valahol Dunakeszinél álltunk a Duna közepén kikötve. Megkért várjam meg, ő szeretne kivinni a partra. Mindenki elment már, csak ketten ültünk a csónakba, fölfelé evezett egy darabig, aztán behúzta az evezőket. Ebből persze tudtam, hogy hosszabb mondanivalóra számíthatok, és nem tévedtem. Nem mehetek Medvére ez a lényeg, mert..

      Elmesélte, hogy hetente kellett jelentést írnia, de biztosított arról, hogy semmi rosszat nem írt soha...Ahova a jövő héten kell jelentkeznem, ott is megtalálják majd akit kell...mert mindig megtalálják aki titokban irogat. Tudtam én ezt, már régóta tudtam...Szégyelli - mondta kissé pironkodva, de vidéki gyerekként neki nagy előmenetel volt, hogy Pesten bocmanná léphetett elő egyszerű matrózból...ugye megértem. Nem tudja mi lett volna ha nem vállalja.

      Végre megértettem miért süttetett a hajó szakácsnőjével 12 palacsintát a kutyámnak. Házat is épített neki sajátkezüleg a Muciban, a hajó oldalához kötött vascsónakban, amivel vasmacskát telepítettünk távolabbi tájakon, vagy éppen felszedtük és visszahoztuk, ha tovább álltunk.

      Motorral jártam a csepeli partokat míg végre megtaláltam az új hajómat. Rejtő Jenő figurái lakhattak ilyen ótvarmocsok kopott, színehagyott micsodákon. Állt minden, teljes csend, népteleség. Azt hittem mindenki elment, vagy eltévedtem, de ott is volt egy Muci, megkongattam néhány kővel az oldalát. Fülig Jimmy jött ki személyesen, mocskos matrózblúzban - helyben voltunk. Kievezett értem, aztán levitt a füsttől gomolygó büdös gépházba. Az előző hajón tilos volt oda belépni, igazi illatos úriember volt a gépész, háromezer forintért gyártott betiltott dobóhálókat.

      Lejelentkeztem. A főnök megnézte a hajóntartózkodási engedélyemet, bólintott, kettes kabin - vetette felém szárazon és osztani készült. Már keverte is a lapokat rám ügyet sem vetett. Meleg volt a gépházban, izzadt felsőtestek várták a következő osztást, oldalt egy kis asztalon megcsörrentek a sörösüvegek, valami vonta büfögött odafenn szemben az árral.

      Nem hagytam magam ilyen könnyedén lerázni. Bár hoztam magammal aranyat érő tartalék bőrkesztyűt, de azt ezek nem tudhatják. Igenis jár a munkámhoz. Nem tágítottam a köpcös, bivalyerejűnek lásztó embertől. Amikor befejezte az osztást fölnézett...Akarsz még valamit...? - kérdezte. Persze, hogy akarok, kesztyű kéne, de új - ha lehet. Rám nézett kissé csodálkozva. Kesztyű...? - ismételte, és körbenézett a vigyorgó, izzadtságtól fénylő ábrázatokon...Van egy pár odafönn a havaria ládán, fönn...a harmadik szinten. Az elődöd kesztyűi voltak... Az ujjai még benn vannak, rázd ki belőle...!

       Már megint visszacsöppentem a múlt század elejére. Az ifjú Lin-csi tehet róla, kinek vándorlásai alkalmat adtak egy poszt megírására, aztán a kommentek, s némely emilek, melyek erősen Tristan Tzara és a dada felé vették az irányt. Nem is tudtam, hogy eredetileg román volt. Mint az a másik, a Kopasz énekesnő írója. 

Eredetileg nem szándékoztam visszatérni, és tovább időzni e tájékon, de Pesten tegnap sűrűn esett a hó, s a metróból kijövet beleléptem egy pocsolyába. Máskor is megtörtént már ilyesmi, de most tele lett a cipőm mocskos lével és órákon keresztül amíg ügyeimet intéztem csak arra vigyáztam, hogy egy újabb adagot be ne szerezzek. Később, valahol Újpest külsőn hosszasan várakoztam egy buszvégállomáson, melynek szomszédságában garázsból kialakított, tehát fedett helyen, könyveket láttam. Száraz hely, semmi pocsolya, könyvek is vannak, nézelődök amig a busz megérkezik. A különböző alacsony polcok közül a " minden könyv hatvan forint" feliratút választottam.

Mit lehet kapni manapság hatvan forintért..? Két, három zsemlét..? Egy kockasajtot...? Ha ez könyv, akkor az már csak valami rettenet lehet..? E fura fagyos könyvtárból néhány lépcső vezett oldalt a boltba. Trafik, drogéria, száz apró cikk...? minek nevezzem...? Egy családi ház nagyszobája, a két ablakban mint a csokimikulások, ha annak van ideje különféle szappanok, dezodorok - a szerény kirakat. A hölgy mindezek közepén, mármint a szoba közepén olvas egy karosszékben, úgy fogad. Választott - kérdi, beszélgetnék vele szívesen, mert a megjelenése egyáltalán nem illik a környezetbe, de hallom a buszt, és gyorsan elköszönök.

       A könyv első oldalán ez áll:

       "A könyv a Franklin társulat azonos című kiadása / Budapest 1935 /alapján készült."

       A hátsó boritón:

       "Albert Sweitzer, a neves orgonaművész, a strassburgi egyetem tanára, harminc éves korában orvosi tanulmányokba kezdett. 1913-ban friss diplomával a zsebében, ápolónővé átképzett felesége társaságában elindult  Egyenlitői-Afrikába. Elhatározásában az a cél vezérelte, hogy segítsen nyomorúsággal, betegséggel küzdő afrikai embertársain, s jóvátegyen valamit a gyarmatosítók okozta mérhetetlen szenvedésekből.

       Orvos az őserdőben' című könyvében első afrikai útjáról, a lambarenei kórház megalapításáról, gyógyitómunkájának kezdeteiről ír lebilincselően érdekesen. Kiadónk a mű 1935-ös magyar kiadásának megjelentetésével tiszteleg a nagy humanista emléke előtt a Nemzetközi Albert Schweitzer Társaság 1990. évi, Budapesten megrendezett konferenciája alkalmából."

      Ára: 98,- Ft.

      - - - - -

     Lambarené építését Schweitzer, és munkatársai rengeteg fotóval dokumentálták, nyilván nem véletlenül, s ebből később nagyméretű fotóalbumot szerkesztettek. Egy német nyelvű hozzánk is elkerült, nem volt érdekes a szöveg, mindent elmondtak a gyönyörű fekete fehér képek, büszkesége volt apám könyvtárának.

     Sátoraljaujhelyen BÉÉ hadnagy elég sokat foglalkozott velem egyházi söpredékkel. Valószinüleg unalmában, hogy kitöltse a munkaidőt s persze rajtam keresztül az "Egyházat, annak népnyúzó papjait" s az egész borzasztó intézmény mindenkori rémtetteit igyekezett a nyakamba varrni. Fel alá sétálgatott a hatalmas irodában, ezalatt nekem a helyiség díszének számító büzlő akváriummal kellett foglalkoznom. Hosszú pipettával a halszart szippantgattam az elzöldült akváriumból, meg az életfogytos halacskák reménytelen agóniáját próbáltam megrövidíteni. Az irodában nagyszerű meleg volt, néha órákig hagytam magam meggyőzni, semmi kedvem nem volt visszamenni a fűtetlen, nyitott ablakú zárkába.

      Hogy valami élvezetes is legyen a dologban, időnként muszáj volt látványosan ellentmondanom, nem csak Kálvinista neveltetésem miatt, inkább a hadnagy felingerlése volt a célom. Kihúzni a számomra oly kellemes viaskodást legalább vacsoraidőig. Giordano Bruno megégetését azonban szenvedélyesen visszautasítottam. Nagyjából kortársak voltak ugyan, de az római ügy volt, igazán nem lehettett a nyakamba varrni.

      Bár Kálvin és talán még Zwingli is rakatott máglyákat a hit védelmében, de ezek már nem tartoztak a katolikus egyházhoz, úgyhogy volt miről vitatkoznunk annál is inkább, mert egyikünk sem értett komolyabban a témához. Zwingli emlitése BÉÉ hadnagy számára rémületes volt, mert azt hitte gúnyolódom. Izlelgette az ismeretlen, rémületes szót...Zwingli, Zwingli, - maga szórakozik velem...?

 Azt hiszi minden marhaságot elhiszek...? Irtózatos dühbe gurult szegény hadnagy, komoly veszélybe került az akvárium melletti munkásságom. Befagy a seggem, ha nem pipettázhatom tovább az állami halszart, s hirtelen eszembe jutott az orgonista Schweitzer. Továbbra is kitartottam Zwingli mellett, aki nagy változásokat hozott az egyház életében, minden cifraságot, oda nem illőt elitélt, még az orgonát is ki akarta tiltani a templomokból. ( képen Kálvin János )

Meglehet jobban tettem volna, ha hagyom a Zwingli keltette vihart lenyugodni, de kellemes hazai emlékem volt a fotóalbum, muszáj volt beszélnem róla. BÉÉ hadnagy megállt sétájában. Egyáltalán nem hitte, hogy ilyen is létezik. Orvos, pap, és még orgonista is, aki kórházat épít a feketéknek...?

A feketéket fel kell szabadítani az elnyomók igája alól...- mondta nagyon határozottan. Ez az igazi feladat. Nem az Egyház ópiumára van szükségük...Marx, Engels és Lenin elvtárs tanításai fogják rendbe rakni az ottani dolgokat...Nem gyógyítgatni, kell őket azzal nem mennek semmire. Legfeljebb meggyógyulnak és még többet lehet belőlük kifacsarni. Fel kell szabadítani az egész afrikai kontinenst... Ez az igazi szolgálat.

Hosszú szenvedélyes előadássorozat kezdődött ekkor a, rabszolgaságról, nem kellett aggódnom a jövőm miatt. Az ilyesmi gyakran vacsoraidőig is eltartott.

      Belelapoztam Schweitzer könyvébe a buszon, és rögtön BÉÉ hadnagy jutott eszembe. Micsoda kedvemre való ribillió kerekedhetett volna egy ilyen idézetből:

      "A betegek között egy fiúcska, a rémülettől megszállva vonakodott belépni a szobámba, úgyhogy erőszakkal kellett becipelni. Később kiderült, azt hitte, a doktor leöli és megeszi. 

       A szegény fiú az emberevést nem csupán gyerekszoba-mesékből ismerte, hanem a szörnyű valóságból. A pahuinoknál az emberevést mindmáig nem sikerült egészen kiírtani. Azt, hogy e szokás milyen mértékben van még elterjedve, igen nehéz megállapítani, mert a bennszülöttek a súlyos büntetéstől való félelmükben minden esetet titokban tartanak. Nemrég Lambrene környékéről útnak indult egy bennszülött, hogy távol eső falvakban lakó késedelmes adósait fizetésre szólítsa fel. Soha nem tért vissza. Hasonló módon Samkita közeléből is eltünt egy munkás. Az országot jól ismerő emberek azt állítják, hogy errefelé az "eltűnt" egyértelmű azzal, hogy "felfalt". A bennszülöttek között még a rabszolgatartás sem veszett ki egészen, jóllehet a kormány és a missziók éles harcot folytatnak ellene. Természetesen nem vallják be nyíltan. A betegek kisérői között némelykor feltűnik egy- egy alak, akinek arcvonásai nem az itteni, vagy a környékbeli törzsek jellegzetességeit mutatják.

      Ha ilyenkor megkérdezem, rabszolga-e az illető, különös mosollyal biztosítanak, hogy csak "szolga". Ezeknek a titkos rabszolgáknak nincs valami nehéz soruk. Nemigen bántalmazzák őket. Eszükbe sem jut, hogy megszökjenek és a kormány oltalma alá helyezzék magukat. Ha vizsgálatot indítanak, rendszerint makacsul tagadják, hogy rabszolgák. Néhány év múlva rendszerint felveszik őket a törzs kötelékébe. Ezáltal újra szabad emberekké válnak, és ismét honosságot nyernek valahol. Márpedig elsősorban erre törekszenek."

      Ha jól tudom, mára már teljesült BÉÉ hadnagy kívánsága. A felszabadult, független államok lakói módszeresen, szabadon írtják egymást zsoldosokkal és gyerekkatonákkal. Közben az is eszembe jutott, hogy Schweitzerék szélesebb családjában két Nóbel díjat is kiosztottak. Az öregúr megkapta a béke Nobeldíjat, unokaöccse meg az irodalmit. Igaz, visszautasította ő tudja miért.

     Mire óvatosan lépdelve hazaértem már nem is gondoltam afrikára. Mit nekem afrika...! - amikor lefagyott a lábam. A szép gondos cipőfelsőrész elvált a talptól, betekinthettem rejtelmeibe. Amúgy semmi baja, majdnem új, dehát...Hogy is van ez a Sartre rokonság...? BÉÉ hadnagynak elég sok zavaros dolgot előadhattam, de itt...Nézzük a wikipédiát:

     "Jean-Paul Sartre tizenöt hónapos volt, amikor tengerésztiszt apja, Jean-Baptiste Sartre meghalt. Jean-Pault anyja, Anne-Marie Schweitzer (Albert Schweitzer nagynénje) apjával, Charles Schweitzerrel együt nevelte. Charles Schweitzer, a német nyelv professzora, unokáját már kiskorától kezdve matematikára tanította, és rendre megismertette vele az irodalom klasszikusait. Jean-Paul kezdetben szülővárosában, Párizsban élt, de amikor 1917-ben anyja újra férjhez ment, a család La Rochelle-be költözött..."

    Volt még annyi időm faluraindulásig, hogy belenézzek a leveleimbe is, elmélázzak újabb kommenteken, meg azon is, hogy mi lett volna ha...? Mert ha nem lépek bele a pocsolyába, és nem válik le a cipőm talpa, biztos, hogy nem keresek száraz talajt, és békén hagyom a 6o-ft-os könyveket. Akkor viszont nem kerül elő az őserdei orvos és híresen hírhedt egzisztencialista rokona, de így...Az egyik kommentelő, bbjnick írta, még a Lin-csi bejegyzéshez:

    "Lehet, hogy létezik valamiféle genetikai, mimetikai, szociológiai stb. oka annak, hogy a generációk nem az őket közvetlenül megelőző nemzedék, hanem a nagyszüleik tulajdonságait/szemléletét öröklik, teljesítik ki. (?)" 
 

    Furcsa, amikor ezeket a sorokat leírta, más okból ugyan, de hasonló gondolataim voltak levált cipőtalpam jóvoltából. Márcsak a mimetikát kellett megkeressem, hogy folyamatosan okosodjak:

    "Sebők Zoltán: Úgy huszonöt éve egy angol etológus-genetikus, Richard Dawkins vetette fel, hogy a biológiai evolúció mintájára esetleg létezhet kulturális evolúció is, és a gének analógiájára a kulturális információs mintákat mémeknek nevezte el. Szerinte tehát ahogy a biológiai evolúcióban a gének, géncsoportok egymással harcolnak a túlélésért - és az egyedek csupán hordozói, szállítóeszközei ezeknek -, talán a kultúrára is lehetne úgy tekinteni, mint az egymással versengő kulturális minták sokaságára. Mém lehet például egy ruhadivat, egy jelszó, filozófiai gondolat, vicc vagy boltívek építésének módja. Ezek aztán tág értelemben vett utánzás útján terjednek, és azok lesznek a nyerők, amelyek - némileg a vírusok analógiájára - sikeresen fertőzik meg emberek sokaságát. A sikeresen fertőző mémek csapataiból alakul ki az, amit közkeletűen kultúrának vagy hagyománynak nevezünk. Például elmondok egy gondolatot, s ha megragad az agyadban, és arra késztet, hogy valamiért tovább is add, akkor az termékeny gondolatnak számít."

    Na itt kell befejeznem, mert előbb utóbb eljutok a Dunai vízállásjelentésig, bár azt is kedvelem. A hajóvontákat, napkeltétől napnyugtáig tartó tizenhatórás munkát a ferdeken'...A vizi életet, nem sportból, nem szórakozásból -  kenyérkeresetből.

    Napok óta ezen a problémán gyötrődöm. Mi lenne ha mégis lehetnék...? Először is a reinkarnáció nehézségeivel kéne megküzdenem. Lehet-e valamilyen irányban befolyásolni a reinkarnációt...ez a legfőbb kérdés..?

    Visszafelé például, vagy hogy ne valami ostoba ízeltlábú, de kifejezetten az ifjú Lin-csi lehessek ujjászületésem alkalmával, aki először csak vándorol a nagyvilágban, aztán kolostort alapít a Huo-to folyó partján, vagy bárol, és eközben soha egy pillanatra sem találkozik Tóta W Árpáddal.../ aki elmagyarázná a Zen, a megü-zen, meg a merre van a kassza...? rejtelmeit / akit bizony kemény fából faragtak és ebbéli símára gyalult göcsörtök nélküli mester és lakkos vértezetében nem szeret hallani a " fényességes lélek tulajdonságairól, a gondolat és lélek szavakból varrt öltözeteiről, a lepkeszárnyú igazságról, a helyes, nem helyes tudásról, a balgák égi útjáról, költészetről, túlsó partra vezető útról és végső csendességről odaát... "  stb. stb...de, hogy a jó kurva életbe lehessen ezt mégis megoldani valahogy...? Hogy csak úgy magamban sétálgassak mint az ifjú Lin-csí, aki vándorol, és felfedezi magának a világot. Na még ez az ifjú is, még ez is... Kicsit mintha elkéstem volna. Bár ha meggondolom, ujjászületni ugyabár egészen kicsi korukban szoktak akik ujjászületnek...Na jó hagyjuk a reinkarnációt kevésbé nehezebb időkre, inkább Su-la-ce könyvéből idézek, de csak azért, hogy megnyugodjak, és tovább merengjek egy kicsit.

     4.

     " Az  ifjú Lin-csi egy nap fáradtan ébredt. A nagy hőségben nem tudta kipihenni éji útját. A földeken már gyomlálták a rizst, a tavon szedték a lótuszvirágot az asszonyok, amikor Lin-csi egy fűzfa lombja alatt összegömbölyödve aludt. A lomb temploma egészen a ló órájáig őrizte álmát, de a déli nap forrósága áttörte a falát.

     - Ha mondjuk udvari előkelőség lennék, palotám hűvös termeiben most kedvemre alhatnék. Alhatnék a Naptól. De nem alhatnék a hivataltól! Elöljáróim parancsaitól! - morgolódott magában Lin-csi...- Hová kell felküzdenie magát annak, aki eleget akar aludni? Aki oly nagyravágyó, hogy nyomába kiván érni az erdő vadjainak vagy akár a kóbor kutyáknak?

      Egy szürke csuhás tao barát nyitott akkor Lin-csi templomába, széthajtva a lehajó fűzfaágakat...- Szerencsekívánataimat, ifjú vándor, fogadd szeretettel szerencsekívánataimat. - szólt meghajolva Lin-csi előtt. Hosszú haja az arcába hullott.

      Vándorló szerzetes vagyok, itt töltöttem az éjszakát e fa lombja alatt. Hajnalban bementem a faluba élelemért. Neked nappali szállásod e fa árnya?

      - Én éjszaka utazom, nappal általában alszom - felelte mogorván Lin-csi az Út követőjének. - Ha hagynak! - tette hozzá még barátságtalanabbul. - Én hagylak ! Aludni jöttem vissza magam is - szólt a tao barát.

      - Mert a délutáni álom kétszerte nagyobb gyönyörűség mint az éjszakai. Különösen ajánlom nyáron! - mondta őszinte lelkesedéssel, máris háton fekve fészkelődve.

      - Hosszú a nyári nap, nem okos dolog talpon lenni estig. Ha az ember nyáron csak éjszaka pihen, az egész nap negyedrészét tölti el erőgyüjtéssel, háromnegyed részét pedig fáradozással. Tönkreteszed magad, ha nem alszol eleget...! Én nem reggelizem, de sokat ebédelek. Aztán máris lepihenek. Lehetőleg a szabadban, lomb alatt. Hogy mielőtt elalszom lássam a a napfény és a szél játékát a faleveleken. Vagy lássam a felhőket. És miközben bámulom őket, úgy alszom el, hogy észre sem veszem. Ezt nevezem én az erőfeszítés nélküli alvás művészetének, mely minden utazó számára a legfőbb tudnivaló - fejezte be előadását a tao barát, s míg Lin-csi kissé eltöprengett tanításán, a barát már hortyogva szundikált, két kezét összekulcsolva a hasán.

     - Eszem valahol egy jót, aztán én is alszom tovább. Keresek egy másik fát, vagy egy kis szobát. Lássuk, hogyan fogad Álomország délután - tervezgette Lin-csi a napját, s ahogy elnézte a szuszogó barátot, ijedten döbbent rá, hogy ő még aludni se tud igazán.

     - Valóban meg kellene tanulnom az erőfeszítés nélküli alvás művészetét. Az erőfeszítés nélküli ébredés, készülődés,egész napi tevékenység és létezés művészetét - gondolta Lin-csi, de elbizonytalanodott. Ezeket vajon hol tanítják...? Tanítják-e valahol egyáltalán...? Vagy ez is mind égi tudomány...? Ó megint, megint az Ég! Az Égbe való vágyódás! - sóhajtott Lin-csi. Fölismerte ő már régen az alvás fontosságát, de csak most értette meg: álmában az ember az Égben jár." 

     Én sajnos nem tudom milyen az erőfeszítés nélküli alvás, mert soha nem vettem még észre mikor alszom el. Az erőfeszítés nélküli ébredésel már másképpen vagyok. Ez utóbbi akkor szokott megtörténni, ha elromlik a vekker. Ilyenkor szépen minden erőfeszítés nélkül történik az ébredésem. Aztán néhány pillanat múlva, amikor már magamhoz tértem a frász tör rám hirtelen, mert valamit egészen bizonyosan lekéstem. Szóval semmi nem tökéletes, csak a mesékben. Pl. az ifjú  Lin-csi vándorlásai c. kötet kis meséiben, illetve tanításaiban. Csak azt nem tudom, ha mindenki az erőfeszítés nélküli alvás művészetét gyakorolná, ugyan ki tépné a gazt a rizsföldeken és kik szednék szorgalmasan a lótuszvirágokat...?

Lin-csi apát tanitása

          Elkóboroltam a "Kifőzde" felé, mert bármennyire is tiltja a józan ész, mármint a kettes cukor rigorózus szabályrendszere, szeretem böngészni a gasztro oldalakat. Megnézem, mit ennék, ha lehetne, hogyan csinálnám, ha csinálhatnám...? Mert ha egyszer valaki föltalálná azt a csodabogyót, ami mellett degeszre zabálhatnám magam, legyenek legalább felidézhető emlékfoszlányaim a témában. Addig viszont marad a csendes szemlélődés, a hiábavaló vágyakozás és a sötétsárga irigység, melyeket szolidan decens és előkelő önmegtartóztatás kiséretében vagyok kénytelen álságos módon gyakorolni. Ha sikerül....Nem mindig sikerül... De igyekszem. Ilyenkor mindig az öntudatos kis diabetikus nővér szavai jutnak az eszembe, melyekkel eligazított, amikor folytonos sóvárgásomról nyekeregtem: ha éhes, rágcsáljon el egy paprikát, vetette oda könnyedén, és faképnél hagyott.

          Viszont a kifőzdebéli kutyás postról jutott eszembe, hogy ideje megemlékeznem Baluskáról, nejem szerzeményéről, a nevelhetetlen önfejű jószágról aki időnként velem együtt a fél falu kutyáit kergette őrületbe.

          - Sok évvel ezelőtt egy hideg decemberi estén nejem különös papírdobozzal állított haza, óvatosan letette az előszobában, és kissé pironkodva elmesélte, hogy a Pasaréti út és a Virágárok sarkán lévő buszmegállóban állt amikor valami nyöszörgésfélét hallott, körülnézett, de senki nem volt a megállóban csak ez a doboz. És onnan jött a nyöszörgés. A dobozból. És persze muszáj volt megnéznie. Kibontotta - egy zöld női kalap volt benne, abban meg rongyba csavarva nyöszörgő kis valami és hát most itt van rongyostul kalapostul...

         - Nem volt szive otthagyni, nekem hozta. És persze engem kérdezett, hogy most mit csináljunk vele...? A gyerekeknek nagyon tetszett, de nem mertek hozzányúlni, mert a hasán még alig száradt meg az elrágott köldökzsinór. Azon gondolkodtam ki az a marha aki egy néhány órás állatkát kitesz este a fagyba, sorsára hagyva egy néptelen buszmegállóban...? Semmi kétség itt marad, aztán majd meglátjuk. Mindig így, könnyed beleegyzéssel  kezdődnek a váratlan eseményekkel kezdődő, s később egyre súlyosabb tapasztalatszerzések, dehát egy kutya az kutya, ha mindössze fél meréknyi, akkor is.

          - Éhes, állapították meg a gyerekek, és már rohantak is tejért és vattára csöpögtetve kenegettük a kis szájához. Már nem emlékszem kivel konzultáltunk egy ilyen néhány órás csöppség táplálásáról, mindenesetre megtudtam, hogy kapható kutya-anyatej tehát, ha jót akarok, muszáj kerítenem valahonnan. Még aznap este sikerült beszereznem, injekciós készségbe szippantottuk úgy csepegtettük a pici szájacskába lassan türelmesen, és láss csodát nyelte. Nem köpte ki mint a tehéntejet. Megismerte, hogy ez a neki való.

         - Két hónapos kóma következett ezután, pedig nem dobozoltam, mint a "Tóték" tűzoltóparancsnoka, csupán kénytelen voltam éjjel és nappal kábé két óránként megetetni az egyre gyarapodó és egyre erőteljesebben követelőző csöppséget. És persze ugyan úgy felmelegítve minta a kisgyerekek esetében, és rendzseres időközökben. A saját ágyamban a lábamnál helyeztem el a dobozát, hogy halljam mikor kell a nyöszörgésre felkelnem, ha éppen nem aludtam el az etető fotelban, ami gyakorta megesett, idővel azonban, ahogy növekedett egyszerűen kimászott a dobozból, és arra ébredtem, hogy a nyakamon cuppog. Ott kereste a kutya-anyatejet. Ebben az időszakban kizárólag magasnyakú pulóverben vagy pólóban közlekedtem, hogy ne legyek, mindenféle bohókás megjegyzések állandó céltáblája. Már szó sem volt semmiféle nyöszörgésről, egyszerűen fölébredt, végigmászott rajtam, s amikor éreztem,hogy már megint a nyakamon van, nagy cuppanás kiséretében lerántottam onnan. 

         - Karácsony tájékán ( tulajdonképpen mindenre csak homályosan emlékszem a kétóránkénti felkelés miatt.) már kizsuppoltam az ágyamból, ekkor már gyönyörű formás kiskutya lett, megpróbáltam megkeresni honnan származhatott. Végigjártam a Virágárok környékét de semmi hasonlót nem találtam. Mindenki kaukázusit látott benne, egy kis kaukázusi szukát a mérete miatt, de egyáltalán nem az lett. Szukának persze szuka volt, de valami karcsútestű futós kutya inkább, aki a kishárshegy minden zugát feltérképezte magának rengeteg rohangálása közepette.

         - Aztán falusi kutya lett belőle. Komoly, megbízható házörző, de csak az első temetésig. Sarkon van a ház, a Fő utca és egy mellékutca sarkán, és e mellékutca végében van a temető. Mindaddig csak a motorosokkal voltak problémái, mindig meg kellett nyugtatnom, hogy semmi baj, elrobognak, berregnek egy kicsit, ki lehet bírni a falu ilyen, sok a motoros berregő, ilyen ez a falusi világ. Igenám de valami nagyobb temetés alkalmával csapatostul jöttek a feketébe öltözött vénasszonyok, s Baluska rettenetes patáliát csapott...Hiába kérleltem, ezek nem berregnek, hagyja őket békén fekete öregasszonyok, ártalmatlanok, temetésre mennek, de nem tágított. A motorosokról és a fekete vénasszonyokról meg volt a véleménye, és ilyenkor nagyon dühösen nézett rám, és rendszerint barátságtalan dühös pofával faképnél hagyott...Hogy merészelem pártolni őket - az ilyeneket. Rólam is megvolt a véleménye.

         - A szukákkal tulajdonképpen semmi baj azon kívül, hogy időnként tüzelnek. Ilyenkor felfordul a világ és persze véres csaták dúlnak. Jönnek a kerítésrongáló méretes kanok keresztül a sodronykeritésen és megküzdenek. Eleinte ami a kezem ügyében volt azt vágtam hozzájuk, de eredménytelenül. Egyszerüen beköltöztek a kertembe, különböző részeken területet foglaltak maguknak, s azt éberen vigyázták.

          - Mindegy elmúlt ez is. Baluska váradós lett, s amikor eljött az ideje nem értette mi történik vele. Remegve hozzámbújt, nem tágított, éreztem segítenem kell. Az eresz alatt volt a háza, melléje telepedtem, majd csak megoldjuk valahogy a dolgot. Az első három nyúlós ragacsos valamit nyalogatta éppen amikor erős berregésre hirtelen felkapta a fejét, s már rohant és ugrott át a keritésen. Ezt is valamelyik gazember kantól tanulta, s úgy vitte át érintés nélkül a nagykaput, hogy csodájára jártak. Rohantam utána, ki az utcára, még láttam amint lelassít, mert a motorost nem érte utól. Visszaindult nem figyelve a forgalmat, s ekkor ütötte el egy szemből érkező Lada minden fékezés vagy lassítás nélkül. Úgy repült be az útmnti árokba, mintha odahajították volna. Ott feküdt szegény, én meg azon gondolkodtam, most kezdhetem előről az anyátlan kutyaköjkök felnevelését, ezúttal akár hárommal, de nem sok kedvet éreztem hozzá. Fölvettem szegény mozdulatlan Baluskát, hazavittem, lefektettem a háza elé. Odabenn a három újszülött nyöszörgött kitartóan. Így telt el néhány perc amikoris hirtelen felugrott, megrázta magát, benézett a házába a hangok irányába és lassan, óvatosan bemászott. Az anyai ösztön munkált benne, a kicsik hangjára tért magához és semmi baja nem volt. Valószínüleg jól pofánvágta a közömbös Lada és elkábult.

         - Néhány órán belül még hármat ellett és nagyon hálás voltam, hogy nem nekem kellett az összeset felnevelnem. Azt se bántam, ha időnként később is elkódorgott. Mindig tudtam merre jár, mert azon a tájékon kórusban örjöngtek a kutyák. Leginkább az éjjeli órákban szerette szóra bírni őket, s ha megunta az inspekciót, szépen hazaballagott. Napközben ha tehette inkább forgalomirányítással foglalkozott a ház előtti nagy kereszteződésben. Beállt a közepébe, s azt figyelte honnan jön valami. Busz, teherautó, kamion, mindegy volrt neki. Ilyenkor lekushadt támadóállásba, mint aki várja az ütközetet, én meg rohanhattam a pórázzal, hogy lebeszéljem a felesleges hősködésről. Egy ilyen alkalommal állott ki a teli korsajával a kezében a falu egyik meghatározó egyénisége a kocsma ajtajába, hogy törvénytiszteletre tanítson.

       - Rossz vége lesz ennek - mondta - mert ha az ő unokájának bármi baja is esnék a kutyám miatt, akkor megnézhetem magam. Törvények vannak - mondta, és azokat a törvényeket be kell tartani mindenkinek. Kösse láncra a kutyáját, mert baj lesz ...! A mellette állók is hevesen bólogattak, mert a törvény az törvény. Kicsit megszeppenve mentünk haza, de nem tudtam túlságosan mellre szívni az oktatást, mert tudtam, hogy a főszónok talán még megiszik néhány korsóval, aztán szépen elhelyezkedik ott álló Ladájába, a másik felül a bakra, a harmadik berúgja a Simsonját és mindenki megy a maga dolgára. Mert a törvény az törvény...

                 Mottó: "Hozott szalonnával egérírtást vállalok" (Örkény István)

                 Február elsején kaptam az alábbi levelet. Közzéteszem, mert érdekes, és eléggé látványos. És ebben az esetben az sem zavar, hogy más szalonnájával illetve tollával, képével ékeskedem.