Inszeminator blogja

          ( Először ezt a részt kéretik itt alant elovasni, részint mert ez van e bejegyzés elején, részint, mert komolyan szól az olvasóhoz Erdődi Gábor tollából ajánlásképpen a mű hátoldalán. Aztán majd meglátjuk....mert szörnyű gyanú ébredezett bennem e könyvecske olvastán)

         "A kelta homály, a Nobel díjas Yeats korai, prózai műve (1893)."Egyszerre krónika és önéletrajz" - ahogy a híres irodalomtörténész, Kathleen Raine mondja róla. Mintegy költői néprajz, mondhatnók, a két műfaj között lebeg. A költő miközben folklór- kőrútra indul, a saját, kialakulóban lévő költészetéhez keresi az ír forrást. A "kelta homály" később korszakmegjelölő fogalommá lett írországban. Yeats és néhány társa mítoszban , költészetben és politikában "kitalálta" Írországot".

         Na eddig megvolnánk. Most pedig jöjjön az ír Whisky.

         "Senki nem tudná megmondani, hogy pontosan mikor és hol kezdődött, de a legtöbb történész megegyezik abban, hogy a lepárlás tudományát a hatodik században hittérítő szerzetesek hozták Írországba. Ezek a szerzetesek fedezték fel, hogy a közép-keleten, parfüm készítésére használt szerkezetet hogyan lehetne másra használni. Tulajdonképpen ők voltak azok akik először pároltak le alkoholt. A szerzetesek jöttek rá arra, hogy ha a péppé zúzott árpát vízzel és élesztővel melegítik egy edényben, akkor az alkoholt vissza tudják nyerni, s az így kapott terméknek csodálatos ereje van. Az italt "Uisce Beatha" azaz az élet vize névre keresztelték. A XII. században II. Henrik angol király volt az első aki Írországban járt katonáival, és teljesen az ital hatása alá került. Az évszázadok alatt tökéletesedett az eljárás, sőt az ital neve megváltozott. Kialakult az ital ma világszerte ismert neve a whisky (vagy whiskey). Az ír whisky egész világon ismert márkája a Jameson. A Jameson Whiskey születése 1780-ra tehető. A nagy változások éve volt ez az esztendő. Watt tökéletesítette a gőzgépet. Mozart zenéje meghódította a szíveket egész Európában. A demokrácia ébredezett Franciaországban, és hamarosan eljutott a tengerentúlra, Amerikába. Ebben az évben Dublinban a Bow streeten John Jameson létrehozta szeszfőzdéjét. John Jameson úttörő szelleme volt az első, aki arra bátorította a földműveseket, hogy olyan árpát termesszenek, amely alkalmas a lepárlásra. Ma a legfinomabb malátázott és malátázatlan árpa, valamint a kristálytiszta ír víz az alkotóelemei annak a párlatnak, amelyet a whiskey barátai a földkerekségen mindenhol, Jameson néven keresnek. Ez a világ legkelendőbb ír whisky-je. Füstös, kaparó mellékíz nélkül olvad szét a szájban. az íztől függően jéggel, vagy az ír tradíciók szerint egy kevés tiszta vízzel hígítva fogyasztják legszívesebben Jameson 1780 nevü whiskey-t a Bow Street-i szeszfőzde 1780-as megalapításának emlékére nevezték el. A 12 éves érlelődési folyamatot megelőzően ezt a Whisky-t is háromszoros desztillációval kezelik a kivételesen puha íz elérése érdekében.

Forrás: Whisky Kollekció

    Nálunk Hankiss Elemér, a neves szociológus próbálta kitalálni Magyarországot, és mi lett a vége..? Teljes kudarc. Absztinens módon képtelenség kitalálni egy országot, az efféle kezdeményezéshez muszáj valamit lehörpinteni, hogy a szellem szárnyalása beinduljon. Egy korábbi postomban Chestertont idézem eképpen:

      "Róma meghódította a nemzeteket, Írország azonban a fajokat hódította meg. A normannok odamentek, és írek lettek belőlük : odamentek a skótok, odamentek a spanyolok és valamennyien írekké lettek. Odamentek Cromwell zordon katonái, de ír lett belőlk is. Írország, amely még politikailag nem létezett, erősebbé vált, mint mindazon fajok, amelyek tudományosan léteztek. A legtisztább germán vér, a legtisztább normann vér és a szenvedélyes skót hazafi vére sem bizonyult oly csábítónak, mint egy nemzet, melynek még zászlaja sincs. Az el nem ismert, az elnyomott Írország könnyedén magába olvasztotta a fajokat, hisz az efféle csekélységek könnyedén beolvaszthatók. Könnyedén megszabadult a természettudománytól, mert könnyú megszabadulni az efféle babonáktól. Gyengeségében a nemzet erősebb volt, mint a néprajz a maga erejében. Öt diadalmas fajt győzött le - egy legyőzött nemzet."

      Itt ki tudja miért szó sem esik II.Henrik angol király XII. szazadi látogatásáról, aki katonáival egyetemben teljesen hatása alá került az immár hat évszázada gyakorolt párlási tudománynak, de ő végül is hazament. Talán a technika nem volt még tökélyre fejlesztve, és csak Cromwell idejére fejlődött annyira, hogy bárkit képes volt levenni a lábáról. Nagyon érdekes dolog a történelem....!

      Sajnos jómagam nem tudom megitélni, az ír Whisky kiválóságát, lévén a skót Chivas Regal hűséges alattvalója. Karácsonyra kaptam egyet a fiamtól ,születésnapomra pedig egy másikat a lányomtól. Most elég jól elvagyok velük egy darabig. Amúgy pedig  a fent említett korábbi post megírása után került kezembe a Yeats által írott Kelta homály s éppen egy pohár Chivas Regal társaságában ültem le, hogy beleolvassak. Csinos könyvecske, sokat igérő szép kiadvány, de néhány történet olvasása után bennem nem hogy elmélyült volna, inkább egyre csökkent a homály. Jesszusom...Ennyire cinikus lennék?

       Töprengtem, s tovább olvasva egyre inkább úgy éreztem, muszáj feltennem a kérdést - a sok apró történet mely tündérekről manókról jó és rossz szellemekről, furcsa alakzatokról és alaváltozásokról, babonákról rejtélyes esetekről szól, míly mértékben van kapcsolatban az évszázadok alatt tökélyre fejlesztett lepárlási technikával? De ki is mondhatom, szemtelen nyíltsággal mindenféle poézis nélkül szárazon - e csodálatos történetek miféle rokonságban vannak a méltán híres itallal az ír whiskyvel?

      Falusi szellemek. / Village ghosts /

      Az ókori  térképkészítők az ismeretlen, még felfedezetlen tájak fölé ezt írták: "Itt oroszlánok élnek!" A halászok és földet művelő szántóvetők falvai fölé pedig, akik oly más képzeletvilágban hittek, mint mi csupán egy sort írhatunk bizonyosan: "Itt szellemek élnek".

       (...) Egyszer eképp hallottam panaszkodni valakit: - Jézus keresztjére! Hogy jussak oda? Ha a Dunboy-i hegy mentén megyek, Burney kapitány lát meg. Ha körbejárom a vizet, majd fel a lépcsőkön, ott egy fej nélküli figura áll, s megint egy mási a rakparton, egy harmadik meg az öreg temetőfal mellett. Ha viszont pont az ellenkező úton megyek körbe, Mrs. Stewart kisért a Hillside Gate- nél, s maga az Ördög a Hospital Lane-ben.(...)

       Azért valljuk meg őszintén - egy ilyen felsorolásban már megcsillan valami költészet. Látványos, figyelemfelkeltő és sokkal meggyőzőbb lehet, az útközben felbukkanó fej nélküli emberek látványa, mint akárhány nyüzsgő egér, amit a kontinens tehetségtelen megszállottai vizionálnak.

      (...) H-ban él egy farmer - név szerint Paddy B -, nagyerejű férfi abszolút absztinens. ( Micsodaaa? ) Felesége és sógornője, elnézve hatalmas erejét, azon töprengenek, mi mindent művelne ittas állapotban.( noch einmal: micsodaaa?). Egy éjjel, amikor a Hospital Lane-en haladt át, megpillantott valamit, amit elsőre szelíd nyúlnak vélt. Kisvártatva úgy találta, hogy az egy fehér macska. Amint közeledett hozzá, a lény lasan duzzadni kezdett, s annak növekedésével arányban érezte saját erejét apadni, mintha kiszippantották volna belőle. Erre megfordult és elszaladt.(...)

      (...)A Hospital Lane mellett halad a "Tündér ösvény". Minden éjjel tündérek vonulnak rajta végig, hegyről tengerre, majd tengerről hegyre. Ösvényük tenger felöli végén kunyhó áll. Egyik éjjel Arnbunathy asszonyság, aki arrafelé lakott, nyitva hagyta ajtaját, mert a fiát várta. Férje a kandallónál aludt. Egy magas férfi lépett be, és férje mellé telepedett. Miután ott ült egy darabig, az asszony megszólalt: - Az Isten szerelm ére, kicsoda maga? - Amaz fölkelvén kilépett a házból és csak ennyit mondott:- Sose hagyja nyitva az ajtaját ezen az órán, mert bejöhet a Gonosz. - Az asszony fölébresztette urát, és elmesélte neki az esetet. - A Jó Népségből volt velünk valaki, állapította meg a férje.(...)

       (...) Ezek a mesemondó emberek rendszerint nehéz életű, kevés szavú halásznépek, akik a szellemek tetteiben a félelem varázsát élik át. A nyugati mesékben viszont a szeszélyes báj és különleges szertelenség található. Az itteni mesemondók a legvadabb szépségű tájakon lakanak, rájuk a fantasztikus fellegekkel teli égbolt súlya ereszkedik. Többnyire farmerek, földművesek, akik időről időre elhorgászgatnak. Csöppet sem félnek a szellemektől, hiszen még művészi és játékos örömüket is lelik cselekedeteikben. Maguk a szellemek is osztoznak ezen emberek derüjében . Egyik nyugati városban, amelynek elhagyatott partján buja fű serken, eme kisértetek - amint azt nekem elmesélték - oly életvidámak, hogy amikor egy létezésükben kételkedő ember kisértetlekta házban merészelt aludni, ágyastól kidobták az ablakon. A környező falvakban fura álruhát öltenek. Az egyik halott öregúr egy hatalmas nyúl laakjában lopkodja saját kertjének káposztáit. Egy gonosz tengerészkapitány évekig befalazva élt egy kunyhó falának vakolatában szalonkmadár alakjában, a legszörnyűbb hangokat hallatva. Csak akkor szabadult meg, amikor lebontották a falakat. A kemény vakolat mögül a szalonka füttyögva tűnt elő - s tovaröppent.(...)

     A következő történet elég prózai, szerintem nincs benne semmi homály, a költő mégis külön fejezetet szentelt neki. Ő tudja miért. Kedélyállapot és vérmérséklet szerint sokféleképpen lehetne elmesélni, más más tanulsággal. A poharak száma szerint:

     A gyáva. ( The Coward )

     Egyik nap a Ben Bulben és a Cope hegye mögött lakó, ugyancsak életerős farmer barátomnál jártam vendégségben. Ott futottam össze egy ifjú legénnyel. akit barátom lányai érezhetően nem kedveltek. Megkérdeztem miért nem szimpatikus nekik ez az ifjú, mire a két lány azt felelte, mert "gyáva". Ez fölkeltette érdeklődésem, hisz olykor, ha a természet robosztus, életrevaló gyermekei gyávának vélnek valakit, az talán csak az illető túlfinomult idegrendszere miatt lehet. Jól megnéztem hát a legényt - de nem, az a rózsás-pozsgás fehér arc, az erőskötésű test nem vallott túlzott érzékenységre. Egy idő múlva elmesélte nekem élettörténetét. Régebben vad és szertelen életet élt, mígnem egy nap, úgy két évvel azlőtt, későn ment hazafelé éjszaka, és ahogy mondani szokás, érezte, amint a kisérteti világ kezdi beszippantani. Egy pillanatra maga előtt látni vélte halott bátyját feltámadni, és ő ekkor megfordult és futásnak eredt. Meg sem állt, míg az úton csaknem egy mérfölddel odébb lévő kunyhóig nem ért. Oly erőteljesen vetette neki fejét az ajtónak, hogy az széttörte a vastag fareteszt, és ő a padlóra zuhant. Attól a naptól kezdve föladta szilaj vad életét, javíthatatlan gyáva lett belőle. Semmi sem tudta rávenni, se nappal, se éjjel, hogy azt a helyet újra lássa, ahol bátyja arcát megpillantotta, inkább két mérföldet körbement, csak hogy elkerülje, és ahogy megvallotta, még a vidék legcsinosabb lánya sem tudta rávenni, hogy egy estély után hazakisérje...

      Most pedig töltök maganak e nagy izgalomra egy pohárka 12 éves Chivast, de vigyázni fogok az ajtóra. Egyébként pedig a közeljövőben muszáj lesz vennem egy üveg valódi ír Whiskyt, mert azért mégiscsak érdekel a tündérek és manók és fej nélküli emberek csodaországa. Fej nélküliekből nálunk is van elég minden utcasarkon, csak sokkal unalmasabbak. Semmi költészet nincs bennük.

    " Már csak ember vagyok..."   (Ilosfalvy Róbert emlékére)

     A Film Szinház Muzsika ezzel a címmel írt a Manon Lescaut egyik előadásáról. Arról, melyet a bemutató óta mindenki várt, hogy majd egyszer....amikor majd végre összekerülnek...!

     Azt hiszem számítás lehetett abban, hogy nem párosították őket egybe, mert a gyönyörű Házy Erzsébet, az egykori társ, Simándyval volt kezdetben egy szereposztásban. Az igazi "lovagra" még várni kellett, egyenlőre még a másik Manon, Moldován Stefánia társaságában adta a szenvedélyest.    

     Mintha anyagi szempontok is közrejátszottak volna, hogy a bemutató utáni lanyhuló lelkesültséget ezzel a trükkel lehessen újra felcsigázni. A "Ház"-ban rengeteg pletyka, szóbeszéd keringett, legkitartóbban a Házy-Ilosfalvy nagy szerelem és következményei emléke élt, autóbalesettel gázolással, börtönnel, mi volt igaz, mi nem...? A Házy-Manonnak és Ilosfalvy-Des Grieux-nek tehát mindenképp össze kellett egyszer jönnie. Mindig vannak párok akiket egymásnak álmodik a környezetük, s a nevesebbeket még a külvilág is.

     " F. Prévost (Prévost d’Exiles, 1697–1763) híres regénye, a Histoire du chevalier Des Grieux et de Manon Lescaut 1733-ban jelent meg, s mivel közerkölcsbe ütközött szerelmi története miatt, a könyvet betiltották és elégették. Az összes művei közül azonban éppen a Manon Lescaut az, amelyik a XIX. század folyamán számos zeneszerzőt, a XX. században pedig több filmalkotót megihletett." 

   Nevezetes nap volt, óriási várakozással teli előadás. Még tán a hintóba fogott lovak is megérezték a levegőben lévő feszültséget. / Puccini és a jéglovak /Az első felvonás, az ismerkedés, majd a szökés. Még a második is lement aránylag símán, pedig elfogtuk az öreg Geronte parancsára szegény Manont. De a harmadik...

    III. felvonás [szerkesztés]

helyszín: tér a börtön előtti Le Havre kikötőjében

Le Havre kikötőjében , a börtön előtt várja Lescaut és Des Grieux a hajnalt. Sikerült megvesztegetniük egy őrt, így reménykednek Manon kiszabadításában. A szöktetés viszont meghiúsul, azonban nagy zűrzavar kerekedik, a nép kitódul az utcára, a katonaság pedig igyekszik csillapítani a helyzetet. Az őrmester egyenként szólítja a hajóra felszálló elítélteket, köztük Manont is. Des Grieux megpróbálja áttörni a katonák sorfalát, hogy kiszabadítsa szerelmét, azonban a rámeredő puskacsövek leállítják. Ekkor könyörögni kezd a hajó parancsnokának, hadd szállhasson fel ő is a hajóra, aki végül megszánja és engedélyezi, hogy kövesse szerelmét a száműzetésbe.

Wikipédia.  

     Mint ama megvesztegetett őr sétálgattam Manon ablaka felett, s jól láttam miként gyülekezik az Operaház népe a nagy pillanatra. Amikor Manon is megjelenik a szinen, Des Grieux valóban megpróbálja áttörni a katonák sorfalát, s látva, hogy immár semmit sem tehet inkább énekelni kezd:   

     ....Ó nézz rám, őrült lázban égek, mint istent úgy sirva kérlek, nincs rangom nics büszkeségem, már csak ember vagyok...    

      Igazi nagyívű, szenvedélyes nagyária, Puccini ezzel tette le valamikor a névjegyét, s lehetőséget teremtett hatalmas, drámai csúcspont megélésére, de ezúttal kicsit más a történet. Titkos mellékszála is van, s ehhez semmi köze sincs sem a librettó írójának sem Puccininek. Vajon egymásra talál-e a két főszereplő úgy igazán e drámai pillanatban, mint egykoron...? Mellékes kérdés, hogy mi történik a szinpadon, ki megyen Dél-amerikába és ki nem...? A nagyária most kettejüknek szól, s ezt mindenki tudja. Akik a panorámafüggöny takarásában lapulnak, s azok is akik kétoldalt a ligeti, meg a városi oldalon zsúfolódnak. Mert látnia, de legalább is hallania kell mindenkinek a nagy találkozást. Még a kapitány is zavart egy kicsit odafenn a szinpadra benyúló hajó orrában, aki egy pillanatra habozni látszik, s aztán kegyesen enged, jöjjön a lovag a szerelme után ha már annyira akar. Manon és Des Grieux pedig hosszan és szenvedélyesen egymás karjában és.... És persze fortissimo Puccini módra és függögy.

      Odakinn felzúg a taps, idebenn a szinpad minden zugából tombolva tör elő a szinház népe virággal ünnepléssel, szó sem lehet tablóról, pedig ilyenkor az jönne, de nincs az a kérges lekületű ügyelő aki képes lenne ennyi oda nem való civilt néhány perc alatt kiűzni a deszkákról. A zsölyék népe is tombol odakinn, és végül mégiscsak létrejön a tabló. 

      A továbbiakban pedig rendes, kívánatos irányba fordul a szereposztás, nem mintha Simándy mester rosszabb lenne, de ez a páros így tökéletes.

      Házy Erzsébet huszonöt éve elment, s most elment szinpadi párja, Des Grieux lovag is. Nyugodjék békében.

         / Vasárnapi melléklet helyett /

         Talán jobban járok ha a vizen tanulok meg járni, bár sem a hely sem az idő nem volt alkalmas efféle kisérletre. Örkény egypercesében a nagy, ünnepelt író legalábbis a balatonon próbálkozik amikor beviteti magát az üdülő gondnokával a víz közepe felé és megkérdi: mondja János bácsi idelátnak e még a partról..? - s amikor igenlő a válasz továbbviteti magát. Csak a harmadik kérdés után állnak meg, mert János bácsi szerint már nem láthatják őket a partról semmi esetre. Na jó, akkor húzza be az evezőket János bácsi - mondja a nagy író - megpróbálok egy kicsit a vizen járni... 

         Kézen járni szerintem sokkal egyszerűbb, ezt tapasztalatból mondom. Bárki megtanulhatja csak legyen rendben van a vérnyomása. Tersánszky Józsi Jenő is tudott kézen állni, még járni is egy kicsit. Valamikor az ötvenes évek elején, a legnagyobb éberség idején amikor "erős vár voltunk" az imperialisták elleni harcban, összetalálkozott az akkor már Moszkvára átkeresztelt Kalefon Kolozsvári Grandpierre Emillel, a legpolgáribb polgári írók egyik rettegő, megsemmisítendő képviselőjével aki rémülten feszengett a nagyhangú, feltünően gesztikuláló író társaságában. Tersánszky vidáman, ordibálva fejtegette a tér közepén, hogy már nem tart soká, jönnek az amerikaiak, és ezeknek hamarosan végük van meglátod...Nem említette népünk bölcs vezérét, sem annak mindenttudó pártját, még barátainkat sem, de aki ilyesmit hallott rögtön megértette a lényeget. Végük van és kész. Bemondta az Amerika hangja...

        Idővel azonban észrevette Kolozsvári szemében a hideg rémületet, s a megrőkönyödést, és hirtelen témát váltott. Átváltott politikáról ginasztikára, mintha az kevésbé lett volna feltünő...

      ...Ezt meg tudod csinálni...? - rikkantotta, s egy hatalmas lendülettel máris kézen állt a forgalmas tér közepén. Nohiszen...Komoly, megbecsült, idősödő írók társaságában nem éppen szokványos az ilyesmi - kulcscsomók, zsebkendők, papírdarabkák és mindenféle aprópénz szóródott szanaszét a zsebeiből - inge kabátja a nyakába csusszant, hosszú lábai a magasban kalimpáltak, tett néhány bizonytalan lépést, s végül a Gomba presszó kitóduló közönségének tapsa közepette visszahuppant.. S mindezt a Moszkvára átkeresztelt téren Grandpierre ámulatára, akinek szolíd polgári világképében az ilyesmi kifejezett szörnyűségnek számíthatott. És akkor a kétcsövű furulyáról még említés sem esett.

       Nem ezért szerettem meg Tersánszkyt, nem a különcégei miatt, de valahogy hozzátartoztak írásaihoz ezek, s az ehhez hasonló mutatványok is. Az ember álljon kézen bárhol és nyugodtan, ha kedve van, kinek mi köze hozzá...! Meg az az őszinte kezdet, az is tetszett nagyon, hogy mire is akart jutni írásaival - egy kis pénzt, meg némi világhírt említett szerényen - mi máson is járhat az esze egy kőművesek mellett trógeroló vidéki írópalántának az egyetlen nadrágjában?

       A világhír másoknak jutott, olyanoknak akik a nagy egyetemlegességet célozták meg, s képesek voltak egy frappáns kezdő mondat után annak értelméről negyven oldalon keresztül egyfolytában és zavartalanul értekezni. A "leütés uraim, a leütés", a kezdet, ami mindent meghatároz - de negyven oldalon...? Ez sem akármi...Bizonyos körökben többre tartják mint a kézenállást - ők tudják miért....

       "Mélyéges mély a múltnak kútja..." - írja Thomas Mann, és aztán mereng és mereng, és újra mereng, hosszan ráérősen. De sokszor hallottam már a "József és testvéreinek" e kezdő gondolatát a leg lehetetlenebb marhaságokhoz odabiggyesztve csak azért, hogy...

       Na miért is? Kinek, s minek, mifélének akart látszani aki eképpen kezdett egy magánepizódot saját nyomorult kis életéből? Igaz, hogy múltja neki is van, de hol van ez a múlt, József és Putifárné, meg a szines kabát, az exodus, a vörös tenger kettéválasztása, majd a Kánaánhoz való diadalmas megérkezés felemelő, boldog  pillanatainak fennséges ábrázolásától.. Óriási, lebilincselő történet, boldog befejezés, a sok sok feldolgozás itt mindig véget is ér, de a bibliában a történet tovább folytatódik.

       Beteljesedett az ígéret, csak éppen az nem volt publikus, hogy a Kánaán földje bizony foglalt. Vajon Mózes is tudta ezt...? És elvezeti-e népét az ígéret följére akkor is, ha tudja élet-halál küzdelem következik a maroknyi pásztornép életében a megmaradásért? Hogy már az első lépések veszélyesek a nagyobbak, erősebbek, a területüket, jószágaikat féltő hatalmasabbak között? Ezt csak úgy mellékesen kérdezem, mint szemlélődő valaki, aki csak nehezen rágta át magát ama bőséges negyven oldalakon.

        Hogy jövök én ahhoz, hogy Thomas Mann kezdő sorait profán módon kisajátítva idézzem, nem is tudom...? Csupán eszembe jutott, ennyi a magyarázat - mert negyven évi bolyongás után mi is elérkeztünk valahova - és most döbbenten láthatjuk, hogy a "Kánaán, az ígéret földje" túlzsúfolt, és tulajdonképpen is foglalt. Mindig is az volt, már a kalandozások idején is az volt, eleink vissza is jöttek vérző fejjel némi rablott holmival. Ma már nyithatnánk "cukrászdát Bécsben", ha lenne hozzá pénzünk,s ha a Bécsiek ebben segitségünkre lennének, de eszük ágában sincs és pénzünk sincs elegendő. Egyenlőre legfeljebb kiszolgálunk, rosszabb esetben a padlót mossuk valamely bécsi cukrászdában.

        Többnyire pedig csak álldogálunk a lehetőségek küszöbén tehetetlenül, mert elfogyott minden erőnk a korábbi vágyakozásban és reménykedésben, és mintha nem is akarnánk tovább gyürkőzni. Egyesek kimondordottan visszavágynak a sivatag homokjába, ahol időnként manna hull az égből, s mondják erős bizakodással, hogy nekünk az is elég. Sok mindenki sugallja mindezt, nem is véletlenül, ezen is lehet pénzt keresni, s aki hajlamos ilyesmire meg is teszi.

        "...ne mondjuk inkább feneketlennek?" - valahogy így hangzik a kezdő mondat második fele, de ezt a részt már kevésbé szeretem. A feneketlen múltat állandóan felkavarják egyesek a maguk kénye szerint, és halászgatnak az iszapos büdös lében. A magam kútját persze egyáltalán nem mondhatom feneketlennek, én lepillanthatok ha akarom akár a legaljára. Sok kacat van benne, még jól látom őket, ha kedvem van kiválasztok egyet. Most például okom van megtenni, mert van ott valami szembeötlő és nagyon nyomja a bögyömet.

       - Bizonyos ideje látogatója vagyok egy cserszömörce illatú csendes rendelőnek, ahol erős lámpával szoktak belevilágítani az ember rejtett titkaiba, ahol kedves szavakkal nyugtatják, hogy engedje el magát, ahol ...na jó szabad a gazda. Szerencsére nem a Magyar Agyar Bt. - ről van szó, ott egy középkorú férfi gyakorolja e nemes hivatást. Olyasvalakinek tűnik aki egyszer mondja kimérten amit akar, s aztán cselekszik meg sem várva van e a páciensnek valami hozzáfűzni valója a művelethez.

        Közte és MIköztünk' egy belvárosi szőke vadászbombázó rendel - láttam fehérben, aztán később civilben arasznyi tűsarkain tovalibbeni és nagyon megörültem, hogy nem az ő körzetéhez tartozom. Iszonyatosan megalázottnak éreztem volna magam a jelenlétében, mert daliás termetem és szépségem immár kevésbé érvényesülhet mint korábban, s manapság inkább verbálisan próbálok hasonló helyzetekben érvényesülni, de egy ilyen helyen ettől is tökéletesen megfosztottnak érzi magát az ember. Vagy azért mert teletömködik a száját tamponokkal és egyebekkel, vagy mert - s ez még rosszabb - hasznos és fölöttébb javallott injekciózást követően teljes deformálódás következik be az ábrázatán, hogy csak bámulni legyen képes ostobán, mint valami sorsába süppedt együgyű vágóállat.

        Minálunk' csend békesség és nyugalom van, és jelentős lelki erősbödésben volt részem már az első alkalommal, amikor a törékeny, már nem túl fiatal doktornő, diagnózisa után a véleményemet kérdezte...Hogy mit szólok hozzá...? Mintha konzíliumot tartanánk jelen állapotom felett. Hát nekem is lehet véleményem jelen állapotom felett...? Micsoda idők...! Megtapasztaltam, hogy igenis lehet. Ettől függetlenül persze úgyis azt fogja cselekedni amit jónak lát, én pedig egyetértek és megértően beleegyezem. És ettől a döntésemtől rögvest jobban is érzem magam már csak azért is, mert időt nyertem, és látszólag a közös döntésünk is felment bizonyos következmények elviselése alól, mert nem úgy rohan le, mint egy szakmai dúvad, hogy ez van meg az van, és ez lesz meg az lesz, vágom fúrom tépem és kész - na lássunk hozzá de azonnal - nem...! Az emberi lélek oly törékeny és kiszolgáltatott eme sem nem ülő, sem nem fekvő amúgy is kiszolgáltatott és bizonytalan állapotában. Ó egek, kegyelem...

        Mit szólna hozzá, ha...? Az a véleményem, hogy...Szerintem most...és így tovább. Lehet, hogy nem a szakma gyöngye, ezt nem tudhatom, de hogy a bizalmam tökéletes és megkérdőjelezhetetlen iránta, az kétségtelen. Még akkor sem rohan le tüstént, midőn a vörösloknis asszisztens tálcán elhelyezi keze ügyében a szükséges szerszámokat. Akár meg is ismerkedhetnék velük egyenként, külön mindegyikkel melyek részt vesznek majd az eljövendő percekben sorsom alakításában. Illetve dehogyis a sorsom, csak jelenlegi állapotom alakulásában. Már felhúzta a gumikesztyűt, akár hozzá is kezdhetnénk, de nem sietünk, átérezzük a pillanat méltóságát. Én mindenképpen - tökéletesen megnyugodva dőlök hátra, szemeimet behúnyom, és várom hogy finoman megérintsen. Nem ajánlotta senki. Véletlenül tartozom hozzá. Szép az élet, még ilyen is előfordul benne.

        Ha pedig letekintek amaz említett mélységbe, régenvolt emlékfoszlányaim közé, nővéremet látom és Padányi doktor urat, akitől kevésbé tartottam mint a rettenetes iskolafogászattól és nővérem ajánlatára inkább őt választottam. Egy nyári délután, már iskolaszünet idején rendesn kifúrta két fogamat, de nem tömte be mert nem volt mivel, ( komor idők), s hosszas töprengés és számolgatás után másnap délutánra rendelt vissza hasonló időpontban. Másnap délután azonban hasonló időpontban, de nem egészen váratlanul letartóztattak a kifúrt, tömésre várakozó fogaimmal egyetemben, ennek okából pedig Padányi doktor urat évekig nem láthattam.

       A gyüjtőfogházban azon kívül, hogy elveszíthetem őket, egyéb veszedelem nem leselkedett rájuk, sem az épekre, sem a kifúrtakra, de a Fő utcán, abban a verestéglásban, amit hol Fő utcának, hol Gyorskocsi utcának neveznek, na ott már az éhség meg valamiféle kellemesebb körülmény utáni vágyakozás megfosztott a józan megfontolástól és engedtem "sportőrnagy"  csábító ajánlatának.

      Kábé egyhónapi aszalódás után ( Régi bejegyzés: Szurdi úr rumbája, szól ezen időszakról ) mely egy forró padlatú, zárt ablakú cellában történt a Kisfogházban, az új helyre a Fő utcára érkezvén, a hivatalos mérlegelés alkalmával kereken 50 kilót nyomtam szovjet katonai szerelésben derékszíj nélkül. Eléggé nyúlánk voltam az ötven kilóhoz, az orvosalezredes nem is értette, hogyan, s miként...? Pedig valószínüleg mindenem megvolt, csak félig kiszáradtam. Hárman kaptunk fél kanna vizet ivásra, mosakodásra, padlómosásra. Meg is kérdezte honnan jöttem, de így sem értette, s ráírt valamit a lapomra, aztán behívta a görög smasszert és elmagyarázta, hogy fiatalkorú vagyok, és ötven kiló teljes szerelésben, és ezért dupla kaját rendel számomra mindenből. Reggeli. ebéd, vacsora, mondta lassan tagoltan a bólogató készséges görögnek aztán elbocsátott. Olyasmi érzéssel távoztam az orvosi szobából, hogy kisérőmet a sűrü bólogatások ellenére egyáltalán nem érdekli az orvosi utasítás. Nem is csalódtam benne.

      Nem tudom mi volt a kisérőpapiromra írva, mindenesetre megemlítettem Főőrnagynak a szobaparancsnoknak, akit muszáj volt eképpen magamban megkülönböztetnem, minthogy akkoriban éppen öt darab őrnagy tartózkodott a harminchármas cellában. Meg kellett említenem, mert nyoma sem volt a duplázásnak, se reggel se délben sem este, s a fene evett meg a folyamatos éhségtől. Szerencsém volt, úgy emlékszem talán három négynaponként járt mifelénk úgy esti időben az említett orvosalezredes egy házimunkás kiséretében, aki nyakában lógó tálcáján hordozta a különböző orvosságokat. Rendelés történt ajtón át, gyors hatásos, de leginkább csak ismertebb gyógyszerek kérincsélése, aztán vagy sikerült vagy nem. Bróm viszont korlátlan mennyiségben rendelkezésre állt, illetve azt nem is kellett megindokolni, csak nyújtani előre a kanalat és kész, jött az a bróm jótékonyan, szinte magától. Kellett az is nagyon, Főleg Bőrgyalu nyakalta rendesen aki már megtárgyalta korábban az öreg hadbíró őrnaggyal, hogy ha vannak a kötélnek fokozatai akkor ő drótkötélre számíthat.

      Elintéződött a duplázás, de nem tartott sokáig, mert a házimunkások csak annyit jegyeztek meg az adagolásból, hogy nekem egy kicsivel több jár mindenből, ha éppen van, vagy eszükbe jut. Sportőrnagy, aki a helyettesi minőségében Főőrnagy felső szomszédja volt, s edzőpartnere korábban az egyik  híres magyar bírkózónak, már hosszabb ideje benn tartózkodott, igencsak legyengyült állapotában felajánlotta reggeli lekváradagját az én levesadagomért cserébe, s én gondolkodás nélkül elfogadtam az ajánlatot. Nem hallgattam a józanabb hangokra, a kisfogházi diéta után mennyeinek tűnt a kétkanálnyi olvasztott hitlerszalonna. Hamar rájöttem azonban, hogy rossz cserét követtem el, de sportőrnaggyal nem akartam vitába keveredni, csak azt említettem meg, hogy a valamivel több lekvárommal semmit sem érek, mert másból is ugyan annyival részesedm mint ők. Ezzel ugyan elértem, hogy az őrnagy éberen figyelte az adagomat és sokszor figyelmeztette a házimunkásokat, hogy nekem több jár, tegyenek még hozzá egy keveset. Persze, hogy éber volt, útálta a lekvárt, a levest pedig nagyon is szerette, a reggeli kenyer részét aprította bele, s úgy kanalazta mint valami dús főzeléket.

      Nem használt kifúrt fogaimnak a lekvár, ez várható volt. Kínzó fogfájás gyötört éjjel nappal, és persze mindenkinek volt valami javallata miképpen lehet megszabadulni a gyötrelemtől. A lekvárra rá se bírtam már nézni, de a levesemet sem kaptam vissza. Főőrnagy szerint korábban kellett volna meggondolnom a dolgot, a helyettesének szüksége van kalóriára, mert lassan végleg elfogy, de azt is megemlítette, hogy a felette lakó szerint a kézenjárás is hatásos lehet erős fogfájás esetében. Nem hittem a dologban de megpróbáltam. Ostoba és tapasztalatlan papgyerekként gyakorta hülyítettek a tiszt urak, idővel azonban kikupálódtam, nem hittem el mindent legelső szóra. Mindenesetre kipróbáltam a kézenjárást, és talán az erőlködéstől, a szokatlan testmozgástól, a rengeteg vértől ami a fejembe zubogott, nem tudom mitől, de hol még jobban fájt, hol meg látványosan csökkent, néha pedig már alig alig éreztem.

       Megfigyeltem, hogy technikám tökéletesedésével kedvező arányban csökkent a fájdalom intenzitása. Éspedig egyre jobban. Leggyakrabban a hajnali órákban volt szükségem egy kis meditációs sétára, s csak arra kellett vigyáznom, hogy az ajtó alatt világitó fényes csíkban, mely a folyosó kinti eseményeit tükrözte, ha mamuszos csizma jelenik meg azonnal abbahagyjam. Ilyenkor leskelődés van a cirkliben s gondolom igencsak meglepődött volna bármely smasszer ha két csupasz lábfejet lát lassan elhaladni fejmagasságban. Gondosan vigyáztam, hogy ez be ne következzen. Az ajtó alatti kirohadt küszöb vízzel való feltöltése amúgy is az én feladatom volt a nap minden szakában, ha kellett még éjszaka is. A tiszt urak, mint vérbeli katonák komoly gondot fordítottak a "felderítés" szakszerű és hatásos megelőzésére.

       Állitólag volt abban az orvosi szobában feleszerelés legalábbis foghúzás céljára, és a tálcás alezredes értett is hozzá, de ezt csak szóbeszédnek tartottam, nem hittem benne. Abban reménykedtem hátha valami csoda folytán idő előtt  kikerülök, és rendes civil fogászhoz mehetek, talán vissza a Hadapród utcába Padányi doktorhoz legalább.

       Nyár vége felé teljesen megszűnt a fogfájásom, de senkinek nem beszéltem róla és a kézenjárással sem hagytam fel, ugyan úgy sétálgattam és egyre jobban mint a nagy kínok idején. Szórakoztatott, és sajnáltattam magam egy kicsit, de élveztem is, hogy időnként foglalkoznak velem. Jól esett. Idővel már egyáltalán nem gondoltam Padányi doktor úrra, pláne hogy az itéletem is megszületett. A környezetemben egyre szaporodtak a brómért sorban állók, a súlyos évek várományosai nehezen bírták éberen a terhelést.

       A Kisfogház és a Fő utca után végül is Sátoraljaujhely következett, ahol a nagy hatosban rögtön az ajtó mellett jobbra öt hatalmas kibli sorakozott állandó pocsolyában, s az elviselhetetlen bűz miatt "egészségügyi" okból éjjel nappal nyitva kellett tartani az ablakot. Kopaszként ez alatt volt az ágyam. Az ablak egy belső udvarra nézett, s ha szél is fújt könnyedén bekavarta a havat.

       Nyári ingben jöttem végig a városon gyönyörű hóesésben pirossapkás diákok kiséretében. Kipirult arcú diáklányok csiviteltek a hátam megett, s riadtan figyelneztették a két mogorva smasszert, ha néha elhagytam a szandálom maradékát. Nem estek jól a nyitott ablak alatti éjszakák, égtem a láztól de megnyugtattak, hogy majd jön pénteken a felcser és akkor...

       Hogy mi lesz akkor, azt senki sem közölte csak vigyorogtak sejtelmesen. Kaphatsz valamit az biztos. Zöldet, vagy fehéret. Lehet választani. És eljött a péntek este és eljött vele a felcser éppen úgy mint odafenn a Fő utcán, tálcás kisérőjével, csak ez a pofa nem alezredes volt hanem őrmeseter és a tálcán valóban két kupac valami volt: egy kupac fehér, meg egy kupac zöld. Elmondtam mi bajom van, ehhez ragaszkodott mert szakemberi minőségében volt jelen és a fehérre mutatott. Nekem azonban nem tetszettek a kissé mocskosnak tűnő fehér pirulák a fatálcán. Amikor zöldet kértem csak vállat vont, az is ugyan az - mondta megvetően.

       Még vagy két alkalommal megjelent fehér meg a zöld kupacaival, aztán teljesen eltünt életünkből a felcser. Ha a fogfájásnál segített, miért ne segítene magas láz idején a kézenjárás...? - ezen töprengtem de szégyeltem belevágni, meg aztán hely sem volt elég a művelethez. Végül is megpróbáltam, mintha csak úgy véletlenül jutna az eszembe és majdnem bevált. Csak majdnem - mondom, mert nem volt elég erőm hozzá.

       Aztán eljött a nyár és "Mán kííível vagy/Baghíra " főtörzs kiséretében egy délután megjelent újra a felcser. Ki akar fogat húúzatni bőgött be a hatalmas indus a zárkába...? Senki nem jelentekezett, erre a maga vékony jelentéktelen hangján a felcser is megismételte a kérdést. Engem hirtelen csábítani kezdett a lehetőség. Semmiféle orvosi ellátás nincsen ebben a kócerájban, hátha sikerül kiruccanni valahova a falakon kívülre. A foghúzást már egyáltalán nem tartottam félelmetes dolognak, fél évet eltöltöttem ezek között a falak között, s itt olyasmi dolgok történtek nap mint nap, melyek mellett egy foghúzás nevetséges semmiségnek látszott. Végül is ketten jelentkeztünk, s már mentünk is kifele a folyosóra a többi várakozó közé. Hatan reménykedtünk a kalandban, de hamar kiderült, hogy a lépcsőn nem lefelé, a lehetséges kijárat irányába, de bizony felfelé kell haladnunk,s a mormogásból rögtön rájöttem, hogy mind a hatan ugyan abban reménykedtünk, de tévedtünk is alaposan. Fönn a másodikon a folyosó végében a cipészműhely szomszédságában volt egy kopár orvosi szoba Egy asztal egy szék egy üres üveges szekrény és a sarokban múltszázadi valami lepellel letakarva melyből egy pedálos fogfúrógép látszott csupán.

      A felcser őrmester először is sorba állított mindannyiunkat szabályosan, aztán jobb zsebéből elővett egy zsebkendőbe csavart valamit, kibontotta és szétterítette az íróasztalon. Eddig meg voltunk - nagyon figyeltünk mi következik. Jobb felső zsebéből elővett egy ampullácskát, felfelé tartva finoman megpöcögtette, aztán megreszelgette, és pukk. Szép nagy fecskendője is volt az immár kiterített zsebkendőn, felszívta az ampullácska tartalmát, és gondosan légtelenítette, talán kicsit túlságosan gondosan mert elég sokat kispriccelt belőle. Sajnáltam is egy kicsit a sorban legelől állót, hogy a gyakorlatlansága miatt kevesebb jut neki az injekcióból. Én harmadikként vártam a soromra és reménykedtem. Nagyparaszt volt az első, megkapta az adagját, hátra kellett mennie a sor végére,s ezalatt a felcser fertőtlenítette a szerszámot, azaz zsebkendőjét a fecskendőt fölfelé tartva végighúzta a tűn, letörölve ezáltal a felesleges nyálat, s jöhetett a következő. Nekem, s az utánam kövtkezőknek már csak a szúrás jutott, igaz gondos nyáltörléssel, végig húzva a tűn a kockás zsebkendőt, mert mint kiderült csupán egyetlen ampullácskája volt, s azt már elhasználta. Csupán néhány pillanatig tartott mindez, s újra nagyparaszt állhatott a sor elejeén. Ekkor húzta elő a széket a mi emberünk, de valahogy sehogy sem akart kézre állni a művelethez. Hozzanak egy stokit - szólt a hátrébb állókhoz, s azok kerítettek is valahonnan, de még az is túl magasnak bizonyult. Végül mégis sikerült megoldani a helyzetet, mert a talpáról megfordított stokinak alsó keresztléceire ülve pontosan azt a magasságot sikerült megtalálni mely a felcsernek a legjobban megfelelt. Az is kiderült, hogy aki valamely felső fogát akarja kihúzatni, le kell hogy mondjon róla, mert az őrmester csak az alsó állkapcsok fogai felől volt kiképezve. Legalábbis azok jobban kézre állottak a felfordított stoki esetében.

      Szerencsém volt, én egy alsó érdekében jelentkeztem, melyet Padányi doktor úr fúrt ki valamikor, hogy rendbehozza. Itt ért véget szegénynek rövid pályafutása. Érdekes módon soha többet nem láttuk a felcsert, sem a tálcájával sem szerény fogászati felszerelésével. Orvos pedig egyáltalán nem létezett e tájon. "Mán kíível vagy/Baghíra" főtörzs egy félholtra is képes volt odabődülni - maaaj meggyógyúúl - és mindig neki lett igaza. Arra is rájöttem, hogy sokkal gyorsabb és minden faksznit nélkülöz a dolog ha csak úgy egyszerűen, mondjuk szólózás alkalmával verik ki az ember fogát. Ez esetben azonban a döntés sajnos más kezében van és nem biztos, hogy a megfelelőt képes kiverni. Valami ilyesmire mondja a Kis hercegbéli róka, hogy semmi sem tökéletes. De ott tyúkokról és vadászokról van szó az is igaz.

     Amikor már belektam nagyjából a házat, s azt hittem senki sem tud majd újabb történettel előhozakodni, egy délután a szomszédasszonyom a kutamat kezdte el dicsérni. Vigyázzon rá - mondta, látja, mi is meghagytuk, de sokan betömködték, vagy a szennyvizet vezetik bele, mert lusták derítőt ásni valahol a kert végében. Híres kút a magáé, ha máshol már nemigen volt a faluban, ebben a kútban még mindig lehetett vizet találni. Ide jártak még onnan fölülről is a temető felól...

    Ebben maradtunk. Aztán jött a tél s az én kutam színültig megtelt. Talán ha tíz centivel maradt a talaj szintje alatt. Szivattyúval próbáltam csökkenteni a vízmagasságot, féltettem a ház egyre nedvesedő vastag tömésfalait. Persze nem sok eredménnyel.

     Igazi változást a csatornázás hozott. Nemhogy színültig, de még háromnegyedig sem telt meg a kút még télen sem. Kérdés persze mi lehetett addig benne ami úgy feltöltötte...? Nyáron persze még jobban leapadt, az elmúlt nyáron már négy fehér gyűrűt láttam benne, s nyolc tekerés után ért felszínre a vödör.

     Ma reggel amikor vizet húztam Wilmának és Franciskának, nagyon meglepődtem. Vissza is eresztettem a tele vödröt és újraszámoltam. Ma reggel, télvíz idején január hónapban kilenc és fél tekerés után ért fel a vödör. És öt száraz karika, öt száraz gyűrű világított odalenn. Hány lehet még tartalékban, nem tudom...

     Vezetéken jön a gáz a víz a villany - tudom. És persze egyre többért, néhol már van aki meg sem tudja fizetni. De még jön amennyi kell.

     Ezt a postot azért jegyeztem, hogy a forrónak jósolt nyárban majd visszaemlékezzek. Nálam 2009 január 23-án, egy téli napon, kevesebb víz volt a híres kútban, mint az elmúlt nyáron. Milyen idők jöhetnek...?

     A tűztornyok őreinek figyelmeztetése ma már más értelmet nyert. Fogyóban mindkettő - a tűz is a víz is - már kevésbé vigyázni, inkább félteni kell őket. Vigyázzatok...!

        A szombati MN, Magazin mellékletében, a "Mi a Magyar" sorozatában Gróf Leiningen-Westerburg tábornok naplójából (1849) idéz.

Altleiningeni gróf Leiningen-Westerburg Károly Ágost (Ilberstadt, 1819. április 11. – Arad, 1849. október 6.) honvédtábornok, az aradi vértanúk egyike.

Hessen nagyhercegségben született, olyan család gyermekeként, amelynek több tagja is katonaként szolgált, így szinte természetes, hogy két testvérével, Lajossal és Viktorral együtt a császári hadsereg szolgálatába állt. 1844-ben nősült, felesége, Sissányi Erzsébet révén magyarországi (törökbecsei) nagybirtokos lett. 1848 őszén Temesvárra rendelték ezredének törzskarával együtt, ahol is önként jelentkezett a szerbek ellen vívott hadjáratba. 1848 decemberében őrnagyi, 1849 márciusában alezredesi, áprilisban ezredesi ranggal tüntették ki. A tavaszi hadjáratban további érdemeket szerzett, amik elismeréséül július 1-jén tábornokká léptették elő. Július 2-án kiverte Benedek Lajost Szőnyből. Július 28-án Gesztely-i győzelme.Görgey Artúr jó barátja volt.

A kivégzése előtti utolsó perceiben a becsületét ért támadásokat verte vissza: „Csak most, későn esett tudomásomra, hogy a hírlapokban felülem azon hír szárnyal, mintha én Buda vára bevételénél az osztrák tiszteket orozva legyilkoltattam volna, nekem most többé lapok útján ezt megcáfolni alkalmam nincs, de itt az utolsó percben, Isten szabad ege alatt, a jelenlevők előtt – midőn mindjárt az Isten ítélőszéke előtt állandok – e felőlem terjesztett hírt ünnepélyesen alacsony rágalomnak nyilvánítom.” Kötél általi halálra ítélték, tizedikként végezték ki (hatodik volt a kötél által kivégzettek sorában).

Wikipédia.

       Február 24-én (1849) Cibakháza környékén folyik az osztrákok támadása, a tábornok újoncai menekülnek, de sikerül visszafordítania őket, végül ellentámadásba megy át másfél századnyi emberével oly sikeresen, hogy szinte túlszaladnak az ellenségen.

       "Itt történt azután, hogy gondtalanul továbbmentem, és mivel a Károly Főherceg ezrednek, melynek egy zászlóalja itt csatázott, szintén kék a hajtókája, mint az én legényeimnek, egyszerre csak az ellenség között álltam, abban a hitben, hogy a mieink. Érthetetlen, hogy egyik sem lőtt, vagy szúrt felém ők is nagyon meg lehettek lepve. Egyszerre azonba egy huszártiszt (Jelacic-huszár), ki szintén megtévesztett, jobb kezemet megragadta, és látom, hogy hat szurony van a mellemnek szegezve. Ez a huszártiszt Digby volt, angol ember, korábban a Wallmoden vérteseknél szolgált, jól ismertem Hartlieh altábornagy parancsőrisztje volt, és ő hozta a rohamozóknak a parancsot - bár későn - hogy vonuljanak vissza. Később hősként esett el, mert nem akarta megadni magát, egyedül maradt a szabadban, míg a többiek engem a csárdába hurcoltak, és ezt addig akarták védeni, míg segítséget kapnak."

 - - - - - - -

         Manapság már egyeztetett időben megy az ember fogorvoshoz is, de előfordul, hogy hosszabban várni kell. Ilyenkor az égővörös göndör asszisztens kihoz valami újságot, olyasmit mellyel leköthető a páciens figyelme. Nem mondok címet, mindenki ismerheti őket. Ezúttal nem vettem igénybe mert éppen könyv volt a kezemben, bár csukva, mert gróf Leiningen tábornok kalandjai és hányattatásai jutottak eszembe. Tudom nagyzolásnak tűnhet, hogy egy ilyen helyen, ahol összeszorult gyomorral és vacogó lélekkel kuporognak a legtöbben, én efféle oda nem illő témában elmélkedem. Nevezetesen, hogy mi kötötte, vagy mi sodorta az említett tábornokot oly mértékben a magyarok oldalára, hogy bitófán végezze? A születése szerint osztrák katona a magyar nemzet tábornokaként osztrák kezek által szűnt meg létezni Magyarországon. Ha van valamely emlékezete osztrák oldalon, vajon minek tartják, árulónak, dezertőrnek, kivégzendő hitvány alaknak, vagy a magyar nemzet mártírjának...?

        Az említett könyv egyik fejezete, mintha választ kínált volna a feltett kérdésre, bár mint már említettem, a hely, ahol mindez eszembe jutott nem éppen ilyen fölfedezések és megvilágosodások helyszíne szokott lenni.

        G.K. Chesterton, Eretnekek c. kötetének XIII. fejezetéről van szó Kelták és Keltofilek, címmel. Csak azért nem idézem az egész fejezetet, mert az író szokásához híven bőséges előzménytömeg után csap bele lényeges mondandójába és az bizony túlzás lenne. Mielőtt azonban bármit is idéznék tőle, meg kell jegyeznem, hogy az említett mű 1905-ben jelent meg, az  IRA pedig csak később, a huszas évek legelején. Ezt csak úgy mellékesen említem, hiszen angol szerzőről van szó. Legfőképpen pedig azon, neki tulajdonított mondást idézném, mely szerint :

       "Azok az emberek, akik tökéletesen hisznek önmagukban, mind az elmegyógyintézetben vannak."

        Ez azonban valószinüleg nem egészen igaz, mert nálunk például tele van az ország hitvány politikusokkal és azok sleppjével, akik mind tökéletesen hisznek önnmagukban. Chesterton úr valószínüleg nem figyelt oda eléggé amikor ezt megfogalmazta, illetve nem járt soha a kontinens belsejében.

         "Kelták és keltofilek"

      /.../ Anglia és az angol vezető osztály  a fajelmélet abszurd istenségéhez nem is folyamodott mindaddig, amíg - egy pillanatra - olybá nem tűnt, hogy nincsn más isten, akihez folymodhatnék. Az angol történelem minden igazán nagyszerű alakja arcába ásíott, vagy nevetett volna annak az illetőnek, aki az angolszászokról kezdett volna előtte prédikálni Mégcsak nem is gondolok rá szívesen, mit mondottak volna, ha azt tapasztalják, hogy valaki felcseréli a nemzet eszményét, a faj eszményével. /.../

      A dolog lényege nagyon egyszerű. A nemzet mint olyan: létezik, és az égvilágon semmi köze a fajhoz. A nemzet olyasmi mint egy templom, vagy egy titkos társaság: az emberi lélek és az emberi akarat terméke - szellemi produktum. A modern világban pedig vannak emberek , akik inkább bármit elgondolnak, bárit megcselekednek, mintsem elismerjék, hogy létezne bármi is, ami a szellem alkotása.

      A modern világgal szembe állítva, a nemzet tisztán szellemi alkotás. Volt úgy, hogy a függetlenség kebelén született, mint Slócia. Volt úgy, hogy a függőség és alávetettség kebelén, mint Írország. Olykor valami kiterjedt dolog, mely sok sok apró részből áll össze egésszé, mint Olaszország. Olykor kicsiny dolog, és valamely nagyobból szakadt ki, mint Lengyelország. Ám tartalma minden egyes esetben tisztán szellemi, vagy ha úgy tetszik, tisztán lélektani. A nemzet: az a pillanat, midőn öt ember egy hatodik emberré válik. Bizonyára mindenki tudja ezt, - akinek valaha is vissza kellett szorítania valamiféle inváziót. Mr Timothy Healy, aki a legmélyebb intellektus a jelenlegi alsóházban, a nemzet lényegét tökéletesen megfogalmazta, midőn egyszerűen olyasvalaminek nevezte, amiért az emberek meg tudnak halni. Találó szavaival ekként válaszolt vissza Lord HughCecilnek: " Senki sem fog meghalni, még ön sem, nemes lord a greenwichi délkörért. 

      Hiábavalóság megkérdeznünk, miért nem tartozik Greenwich egy bizonyos szellemi egységhez, miként hajdanán Athén és Spárta tartozott./.../

      A külső körülményektől, fajtól vagy bárminemű fizikai jelenségtől független szellemi koherenciának legfigyelemreméltóbb példája: Írország.

      Róma meghódította a nemzeteket, Írország azonban a fajokat hódította meg. A normannok odamentek, és írek lettek belőlük : odamentek a skótok, odamentek a spanyolok és valamennyien írekké lettek. Odamentek Cromwell zordon katonái, de ír lett belőlk is. Írország, amely még politikailag nem létezett, erősebbé vált, mint mindazon fajok, amelyek tudományosan léteztek. A legtisztább germán vér, a legtisztább normann vér és a szenvedélyes skót hazafi vére sem bizonyult oly csábítónak, mint egy nemzet, melynek még zászlaja sincs. Az el nem ismert, az elnyomott Írország könnyedén magába olvasztotta a fajokat, hisz az efféle csekélységek könnyedén beolvaszthatók. Könnyedén megszabadult a természettudománytól, mert könnyú megszabadulni az efféle babonáktól. Gyengeségében a nemzet erősebb volt, mint a néprajz a maga erejében. Öt diadalmas fajt győzött le - egy legyőzött nemzet.

      Mivel ebben mutatkozik meg Írország valódi és különös dicsősége, lehetetlenség türelmetlenség nélkül végighallgatni, mikor modern szimpatizánsai makacsul - és hozzá míly gyakran - keltákról és kelticizmusról kezdenek beszélni. Végtére is, kik voltak a kelták? Ne válaszoljon erre senki! És kicsodák az írek? E kérdéssel szemben senki sem lehet közömbös, nem színlelheti, hogy mit se tud!

     Mr. W.B. Yeats, korunk ír géniusza, csodálatraméltó éleselméjüséget tanusít, midőn végül is félredobja a kelta fajra alapozó érvelést. Ámde ő sem kerülheti el teljesen  - követői pedig még kevésbé - az általános ellenvetést, mely magára a keltákkkal való érvelésre vonatkozik. Ebben az érvelésben az a célzatosság. hogy az íreket és a keltákat a modern világ különös és elszigetelt fajaiként akarja bemutatni, melyek elmerülnek a homályos legendákban és a meddő álmodozásban. Ez az érvelés arra törekszik, hogy az íreket különcökként tárja szemünk elé, mert azok tündéreket látnak. Arra törekszik, hogy az íreket rejtélyesnek és barbároknak láttassa, amiért dalokat énekelnek és különs táncaik vannak. Ez azonban tökéletes tévhit, valójában az ellenkezője igaz. Az angolok azok, akik különcök, mert nem látják a tündéreket. Kensington lakói azok, akik rejtélyesek és barbárok, mert nem énekelnek ősi dalokat, és nincsenek különös táncaik.  

    Ebben a vonatkozásban az ír nép cseppet sem különc, egy cseppet sem kelta, a szó elterjedt és népszerű értelmében. Ebben a vonatkozásban az ír nép egyszerűen közönséges és józan nemzet, mint annyi más, éli a közönséges és józan nemzetek életét, akiket még nem járt át a füst, akiket nem igáztak még le az uzsorások, s akiket nem rontott meg a gazdaság és a tudomány. Nincs abban semmi keltaság, hogy egy népnek legendái vannak. Mert ez egyszerűen emberi dolog. A németeknek, akik  (úgy gondolom) teutonok, sokszáz legendájuk van mindenfelé, ahol történetesen úgy adódik, hogy a németek emberiek. Nincs abban semm keltaság, ha egy nép szereti a költészetet : az angolok alighanem jobban szerették a költészetet, amíg rájuk nem vetődött a gyárkémény és a cilinder árnyéka. Nem Írország az amely őrült és misztikus, Manchester az, amely őrült és misztikus és valószerűtlen, s amely vad kivétel az emberi dolgok körében. Írországnak semmi szüksége arra, hogy eljátssza a fajok tudományának együgyö játékát. Írországnak nem kell színlelnie, hogy rejtélyes látnokok népe. Látomások dolgában Írország több, mint közönséges nemzet. Írország : a nemzetek modellje."