Inszeminator blogja

    - Egy igazi, egy valódi dácsáról van szó, talán éppen a legutolsóról. Mert valamiféle súlyosbodás történt a helyzetben - mindig az van a politika körül - és akkor például kitalálják odafönn, hogy nem lehet többé dácsát kivinni Magyarországra. Semmilyen külföldi elvtársnak sem lehet odahaza igazi dácsája. Követségi titkár elvársnak sem lehet. Nem vagyunk annyira jóban. Furceva asszony is duzzog. Órákig előszobáztatja a művelődési, vagy oktatási minisztert. Már nem emlékszem pontosan melyiket. Különben is aludtam, legalábbis úgy tettem és nem mertem megmozdulni.

   - Egy korábbi kis szines Furceva Asszonyról:

   - A Kreml Vladimir-termében állt a magyar küldöttség. A Vladimir-terem híres volt jégpálya-simaságú padlójáról. A rajta állók csupán azzal foglalkoztak, hogy el ne bukjanak, és nem gondolhattak arra, hogy kedvükre mozogjanak. Az oroszok, mint például Molotov, szőrrel bevont cipőkben jártak, és így kedvükre ugrálhattak. András egy híres orra bukás történetét mesélte el. A hírhedt Furceva asszony bejött a Vladimir-terembe, ahol Sztálin ült, és elesett, mégpedig úgy, hogy Sztálin láthatta, hogy nincsen bugyogó rajta. Talán ez volt az oka annak, hogy Sztálin megkedvelte, és kultuszminiszternek nevezte ki.

    / Faludy /

   - Túlságosan is ráértem abban az időben, jól jött egy kis mellékes. Nem mintha imádnék másnak trógerolni, de ha ráérek, szükségem is van rá és megfizetik miért ne. Márpedig megfizetik, arról biztosítva voltam. Ismertem a fiatal házaspárt, aki segítséget kért, s az asszony nagybátyjáról is tudtam. Nem nagyon dicsekedtek vele, ott van ahol van - követségi titkár, vagy valami ilyesmi. Egyébként parasztgyerek, még onnan a politika magasából is tartja a kapcsolatot földijeivel. Alföldi juhász dinasztia, nem éppen gazdagok, mindenkinek jut egy egy levetett nadrág ami már nem fájintos a követségen.

   - Nagyon hirtelen történtek éppen a változások, vagy csak szerettek volna megtörténni...Idehaza  rebesgették, hogy a Kádár beteg - utódot keresnek, de nehéz ám utána bárkinek is a sorompóba lépni. Jaj, de nehéz...A szovjet is haragos egy kicsit, nem tudják eldönteni valóban beteg, vagy csak kéreti magát. Kiismerhetetlen ez az ember. Vonattal utazik...Valaki tehát eldöntötte, hogy akkor nincs többé kedvezményes dácsa az elvtársaknak. Majd, ha rendesen viselkednek...

   - Voltunk vagy hatan a gyülekezőhelyen, friss tavaszi szél fujt, bemutatkoztunk, engem a sors abba a kocsiba rekesztett ahova a titkár úr vette be magát. Tulajdonképpen nem is nagyon bántam, kiderült, hogy a sofőr, az autó tulajdonosa valami akadémikus, nemrég hallottam riportot vele a rádióban. Gondoltam érdekes utazás lesz. Az új Volgát amúgy sem ismertem, hát most kipróbálom.

   - Az akadémikust a kinti helyzet, a titkárt pedig hazai pletykák érdekelték. Ekkor került szóba - odafele menet Kádár állitólagos betegsége, meg a lemondás, és az utódlás rejtélyes problémája. És persze a választék, és a választék sanyarúsága. Nem bővelkedett a Párt hozzá hasonló furmányos koponyákban. Csupa egyforma száraz, munkásfazon. Legalábbis ezt írták mindegyikről ha valamit írtak róluk egyáltalán. Munkás, munkás, munkás, paraszt csak Dobi István volt, a részeges államelnök.  Szerettek gyárakba járni, üzemeket óvodát felavatni, munkásokat nézegetni munka közben és okos tanácsokat adni, mintha értenének hozzá. Arra pedig mindig is vigyáztak az elvársak, hogy legfeljebb nyakbőségben különbözzenek egymástól. Emlékszem sokakat érdekelt a főnök betegsége akkoriban. Nem mintha változásokban reménykedhettek volna, a póráz mindenképpen megmarad, de lehet hosszanbb is, rövidebb is. Az akadémikus egyáltalán nem hitt a főnök betegségében, valami álnok belső harcról filozofált, a titkár pedig nagyon neheztelte Furceva asszony eljárását, a gőgöt, amiben részesítette a magyar miniszteri potentátot, de semmit sem tehettem - mondta, így is alig jött létre a találkozás. Egy idő után már nem érdekeltek az udvari pletykák, szép csendesen elaludtam.

   - Nehezen, álmosan kászálódtam ki a kocsiból, friss szél fújt idelenn is a Balaton északi partján, de hamar kimelegedtünk, mert a dácsát rejtő kamion elég messze tudott csak leparkolni. Vagy száz métert kellett gyalogolni a dácsa minden egyes darabjával és csak estére végeztünk vele. A titkár elvtárs nagyon vigyázott minden apró darabkára, jött ment futkosott, utolsó, értékes darab a szállítmány, nehogy elkallódjon valami. Az akadémikus egy kőrakás aljában süttette magát a gyenge napfényben, láthatóan szívességi fuvar volt a részéről. Nem messze tőle a szemüveges szőke, aki mellettem ült a hátsó ülésen nyugodtan olvasgatott. Senki nem szólt rá a nagy hurcolkodásban, hogy kapjon már fel valamit, a titkár elvtárs sem. Mintha ott se lett volna.

   - Sok darabból áll egy emeletes dácsa. Sok sok gyalulatlan ronda göcsörtös fadarabból, szálkás gerendákból, girbe gurba megvetemedett deszkákból lécekből nekem nem kéne, legfeljebb gyujtósnak, hamar megállapítottam. Arra gondolni sem érdemes ki fogja ezt a sok limlomot passzentosan összerakni, és ha összrakja mi lesz belőle...? Mindegy, nem az én dolgom, alig vártam ,hogy hazainduljunk. Valahol Almádi környékén vacsorát is kaptunk egy útmenti vendéglőben, egyenvacsorát, nem túl fakszisat, talán pörköltet nokedlivel, de jó sokat.

   - Sört is ittam, jóllakottan, fáradtan terpeszkedtem a hátsó ülésen, robogott velünk a legmodernebb Volga hazafelé, le-le csukódott a szemem. Egy idő után láttam hogy a titkár elvtárs egyre többet pislog hátra, mintha arról szeretne megbizonyosodni valóban alszom e? Úgy döntöttem kedvére teszek, s a továbbiakban nyitott szájjal horkoltam is egy kicsit...

   - Na meséljen - szólt a titkár félig hátrfordulva. Van időnk...Ekkor szomszédom a szőke szemüveges, aki egy nyomorult fadarabot nem vett a kezébe, valóban mesélni kezdett. Mesélt az egyetemről, az egyetemistákról, némelyiket csak úgy futólag emlitette, másokat kimeritőbben. Volt köztük olyan akit ismertem mielőtt rádiós lett, s mivel rádiós lett, / ma is az, egyik fő megmondóember /odakinn  el kellett végeznie a legfontosabb tudományokkal való ismerkedést. A titkár elvtárs sok csúnya dolgot hallhatott most felőle. Önfejű, kritikus, kifejezetten javíthatalan. Idegenekkel barátkozik és nem érdeklik túlságosan a szovjet hétköznapok. Haza kéne hívni mielőtt baj lesz - ajánlotta csendesen a szemüveges. A titkár elgondolkodott mitévő legyen - gondom lesz rá - mondta töprengve - maga csak figyeljen. A hónap végén újra kinn leszek - akkor keressen meg.

   - A hosszadalmas jelentés pontos, kimeritő lehetett, a titkár elvtárs meg volt elégedve. Köszönöm, hogy időt szakított rám - mondta. Holnap visszautazik...? - kérdezte kurtán, s a szőke szemüveges buzón bólogatott. Annál is inkább - fejezte be a beszélgetést a titkár.

   - Sokáig csend volt a kocsiban, csak a motor duruzsolt, aztán a titkár elvtárs az órájára nézett, hallgassunk híreket, mondta hirtelen, és bekapcsolta a rádiót. Egyszerüen csak bekapcsolta, nem keresgélt, megnyomta a gombot és rádió megszólalt:

   - Itt Washington, Amerika hangja - híreket mondunk.

   - Az akadémikus meg se rezzent, a Volga gurult tovább, a titkár elvtárs előremeredt, én látványosan magamhoz tértem. Az adás vége felé értünk fel Budapestre. Amikor kiszálltam és elköszöntem, még mindig szólt az Amerika hagja, a szabad Magyarország hangja.

  Bacsó Péter, és mások ürügyén...

   - Kaptam egyszer egy vastag stencilezett valamit, szinte újat, alig használtat. Akitől kaptam mámorosan, csillogó szemekkel nyomta a kezembe. Neked hoztam - olvasd el, a Tanú forgatókönyve. Fiatal srác volt /a néhány év korkülönbség is számított/, munkatársam volt a József Attilában. Gyanakodtam kissé mert elég különös társaság vette körül. Szerintem valamely tagja a szines kis közösségnek lopta valahol filmesek közelében.

   - Beleolvastam, de roppant zavart a "stílusa", mert valóban forgatókönyv volt, itt ott bejegyzésekkel áthúzásokkal, és nem nagyon tudtam kiolvasni belőle a valódi történetet. A film már régen elkészült akkor, de betiltották a srác szerint, én meg azt keresgéltem mi okból és miért tehették...? Nem értettem a mámorát amivel a kezembe nyomta. Főleg néhány jelenetet tartottam túl elnagyoltan gyávának, és ezt tiltották volna be...? Persze nem gondoltam az elvtársak rémült óvatosságára. A szellem maradjon csak a palackban, az irónikus csipkelődő szellem meg annál inkább. Komolyság, tartás és kitartás, előre a lenini úton ez a lényeg. Nem barátkozunk közben sem jó sem gonosz, ártó szellemekkel, mert nem tudjuk megkülönböztetni őket. Amikor pedig már megnézhettem az eltiltott filmet, sajnáltam, hogy továbbajándékoztam a forgatókönyvet.

    - Sok év telt el azóta, s nemrég láttam épp a film rendezőjét Bacsó Pétert tolószékben hófehér hajával mentősökkel a háttérben egy üres szinpadon. Néhány szót mondott csupán, s nekem ujra a "fehérhajú" jutott róla az eszembe. Az arcát, alakját, mozdulatait ma is tisztán látom, s az a néhány szó amit mondott beleégett az emlékezetembe.

    - Néhány éve, amikor felhívtam a neves történészt, hogy hozzátegyek valamit a rádióban elhangzott riportjához, felvette a telefont.  Mivel a riportban szóba ejtette lakókörnyezetét, nem volt nehéz utánakeresnem a telefonkönyvben, találtam is egy hasonló nevet, végül kiderült jó helyen keresgéltem. Azt mondta szerencsém van, teljesen véletlenül vette fel, mert szinte soha sincs otthon. Bemutatkoztam, megemlítettem a riportot és ezzel kapcsolatban szerettem volna felhívni a figyelmét valamire, ami mindig kimarad a nagy, szenvedélyes emlékfolyamokból... Kiderült valóban érdemes volt, mert nem volt tudomása róla. Aztán készülő könyvéről esett szó, ismertem a témáját és ehhez is lett volna valami apróságom, távoli, mellékes de nem akartam beszélni róla...Nem akarom összezavarni - mondtam, de ő nem tágitott. Nyugodtan zavarjon össze - szólt és én szabódtam mert ezt a történetet még soha nem mondtam el senkinek. Még a családom egyetlen tagjának sem, senkinek, annyira legbensőbb magánügyemnek tartottam. Egy olyan pillanatnak ami csak kettőnkre tartozik. Valahol, valamikor valakivel...Semmi olyasmi ami történelem...Tulajdonképpen kicsit szégyeltem is, mert a naivitásomat, tájékozatlanságomat, és persze ostoba jóhiszeműségemet bizonyította.

   - Így került elő a "fehérhajú", mire ő rögtön közbevágott. Ismerem, hallottam róla - vágta rá - hírhedett figura, a legnagyobb vamzer a kisfogház történetében. Jó akkor nem mondom. Próbáltam elállni, visszakozni a témától - de ismét közbevágott - mondja csak... ( mi egyebet mondhatna egy történész aki a korral foglalkozik...?) makogtam valamit, és a végén már nem emlékszem miről is beszélgettünk.

   - S, hogy miért veszem elő éppen most...? Bármennyire is tisztelem az elhunyt rendezőt, ő most csak ürügy ehhez a  történethez, részint témája, részint fehér hajkoronája miatt. Azonkívül az is okot ad a felelevenítésre, hogy lassan kipusztulnak mind az enyhitő szinek, melyek elviselhetőbbé, időnként pedig talányosabbá szinezik környezetünket. Körülöttünk már már minden egy, illetve váltakozva kétszínűvé, fehérré és feketévé silányul - az angyalok seregében mindenki születésétől fogva pedigrés angyalkának mímeli magát, és éppen úgy történik mindez a másik oldalon. Mindig patás ördögök ocsmány gyülekezete a másik oldal, annak látszik és annak kell látszania, kinek kinek gusztusa és hajlama szerint. 

   - "Jóbaráttal"  egy nyári délután fél négy tájban ismerkedtem meg, azért tudom pontosan mert megnézte az óráját, körülbelül úgy mint akinek hamarosan lejár a munkaideje. Rendes, barátságos, szinte kellemes embernek látszott miközben papírt fűzött az öreg Continentálba még mosolygott is, lepötyögtette az adataimat, közben mint akinek eszébe villan kellemetlen modortalansága egy pakli Kossuthot tolt felém, keresztül az üres íróasztalon, gyujtson rá - mondta és elnézést kért, hogy korábban nem jutott eszébe.

   - Megköszöntem a kínálást, de nem fogadtam el a cigarettát, annál is inkább mert eddigi 15 és fél évemig eszembe sem jutott, hogy valaha is rágyujtsak. Miután felvette az adataimat, átnézte a hevenyészett, néhány oldalnyi jegyzőkönyvet, amit alig két órával korábban, elfogatásom helyszinén a Haditechnikai Kutatóintézetben  vettek fel, összegyűrte, és a szemététkosárba dobta. Erre itt nem lesz szükség - mondta, és mosolyogva felém fordult. Azt hittem hamar végzünk, de semmi egyebet nem tudtam mondani, illetve eszem ágában sem volt semmit hozzátennem ahhoz, amit oly nagy lendülettel a kosárba hajított. Láttam, hogy nincs megelégedve, fejét csóválta - nem lesz ez így jó, mondta és kiment.

   - Talán tíz percig is bámészkodhattam a kis szánalmas, rideg helyiségben, ha lett volna mit, mert "jóbarát" székén és írósztalán kívűl csak egy másik asztal árválkodott a bejárat mellett. Kopottan, durván lepattogzott festékkel, s olyan lábakkal, melyek gömb formában, amolyan bunkó formában végződtek a feketén  mocskos padlón. Az asztalon nem volt semmi. Sem írógép sem iratok, összekaristolt lapján csupán tintafoltok. Annyira ronda volt, hogy már már érdekelt mi célt szolgál, lehet-e valami értelmes funkciója ilyen állapotban, s ha van miért éppen itt...? 

   - Gondolataimba merülten bámészkodtam, amikor "jóbarát" helyett négy fiatalember lépett a szobába. Kicsit közelebb húztam a székemet az íróasztalhoz, mintegy jelezvén, hogy várjanak a sorukra, mert előbb az én ügyemet kell elintézni. Igérem rövid leszek, még így is legfeljebb késő délutánra, esetleg vacsorára érhetek haza, pláne, hogy azt sem tudom hol vagyok, szóval türelem. Az előadó elvtárs kiment valamiért, én s őrá várok...

   - Ekkor az egyik, "jóbarát" íróasztala mögé lépve becsukta a szélesre tárt ablakot. Néhány pillanat múlva pedig a legközelebb álló csendben sziszegve szólalt meg a hátam mögött: hogy mersz ülve maradni a jelenlétemben...? Hátrafordultam, hogy megnézzem ki szólit, de abban a pillanatban kirúgta alólam a széket.

   - Tulajdonképpen ez volt az első menet. Annak is csupán bevezető, mondhatnám, ismerkedési mozzanata. Ezen első padlórakerülés után pedig már csak alig néhányszor tudtam felállni. Újra és újra odalenn találtam magam...s csak arra vigyáztam, hogy jól összeszorítsam a szám, nehogy a fogaim kirepüljenek. Amikor végre abbahagyták és kimentek, nehezen tudtam feltápászkodni a padlóról. Rettenetesen fel voltam háborodva, és elhatároztam, hogy mindezeket el fogom mondani "jóbarátnak", aki tulajdonképpen kedves embernek látszik, cigarettával is megkínált és nyilván semmit sem tud a távollétében történtekről. És tényleg semmit sem tudhatott a durva inzultusról, mert amint visszajött ismét az írógép elé ült szinte jókedvűen, és ismét elém tolta a pakli cigarettát. Már éppen szólni akartam, hogy ne mászkáljon el, mert akkor itt olyasmik történnek, hogy az...de az egyértelmű, megszokottnak tűnő mozdulat ahogy kinyitotta és szélesre tárta az ablakot, s ahogy újra elém tolta a pakli cigarettát elbizonytalanított... Lehet, hogy mégis...? Arra gondoltam várok és csak akkor fogok panaszt tenni ha megismétlődik a dolog.

   - Nem kellett soká várnom, mert hamarosan újra kiment fejét csóválva. Látványosan, mímelten bosszankodva tette, és akkor rögtön jöttek a "kosztosok". Beosztottjainak is nevezhetném, vagy segédeinek, de nem érdemlik meg a titulust. "Kosztosok" ők, akik koszt, kvártély fejében végzik a legmocskosabb feladatokat. Mindig négyen. Hosszúujjú fehér ingben, sötét nadrágban, de legjobban a cipőjük szinét tudtam megjegyezni a mocskos padlón...Barnák voltak, a "kosztosok " cipői, de nem egyforma barnák. Némelyik világosabb, másik sötétebb.

   - Nagyon hosszúra sikeredett ez a délután, s talán még hosszabbra a lassan komoruló este. "Jóbarát" időnként változtatott a stílusán, találgatásokba bonyolódott, olyasmikre akart rávenni amik nagyon is zavartak...Ennyire hülyének néz...? Nem akart túl sokat, csak a megbízóm nevét, a helyet ahol kiképeztek, és még néhány célpontot is szerette volna ha említek...Aztán szóba jött még a Széna tér, meg a Déli pályaudvari dolog...És arról is biztosított, hogy bármennyire is makacskodom előbb utóbb úgyis fény derül az igazságra. Van bőven ideje és vannak eszközei. Nem mintha fenyegetésnek szánta volna, de hasonló kijelentések után persze kiment, és újra és megint, mint mindig jöttek szorgalmasan a "kosztosok".

   - Nem számoltam a meneteket, értelmetlen lett volna, de úgy éjfél után a négyek eleddig kíméletesnek tűnő munkálkodása szörnyen eldurvult. Eljött az a pillanat, amikor a számlálásom, hogy na még ezt, meg még ezt meg ezt kell kibírni és talán vége lesz, már értelmetlenné vált. Hasmánt terjedtem el a mocskos padlón amikor néhány mummogással és a padlót verve végül is nem bírtam tovább - feladtam. A gépezet rögvest leállt, néhány pillanatig csend volt, aztán ajtónyikorgást hallottam, az egyik még búcsuzóul oldalba rúgott, végül szó nélkül kimentek.

    -  Kicsit pihentem a padlón - de hát, végül is ezt akartam, nem..? Egy kis szünetet, egy lélegzet vételnyit...Mint a legkisebb királyfi a mesében, aki a hétfejű sárkánnyal küzd, s ereje végére érve eszébe jut a csodasíp...És megfújja.... Nekem más jutott hirtelen az eszembe. Sípom se volt amibe belefújhattam volna és az jutott eszembe, hogy jó jó, szereztem magamnak egy kis laufot, de szemtelen módon be is csaptam őket. És tudom, hogy hihetetlen, de lelkiismeret furdalással vegyes szégyenérzetem támadt...

   - Szégyelltem magam. Nem illő, nem illendő ilyesmit csinálni - "jóbarát" akár szemrehányást is tehetne érte ha visszajön, hogy ilyen gyerekes trükkel húzom ki magam a szükséges dorgálás alól. Ő most a magyar állam képviseletében kérdezget engem - így mondta, és akkor ezek szerint becsaptam és félrevezettem a magyar államot. Becsaptam mindannyiukat, legfőképpen a kosztosokat, hiszen nem is akarok mondani semmit - komolyan aggodalmaskodtam tehát mi sülhet ki ebből.

   - Nem akartam, hogy visszatérve így lásson a padlón elterülve - a székemhez másztam de nem tudtam felülni rá, észre sem vettem mikor rugdalták széjjel a seggemet.

   - Amikor frissen ruganyosan visszajött, és kitárta szélesen az ablakot, én a falhoz húzódva álltam, mert szerencsére a talpam érintetlen volt. Indigós papírokat tekert a Continentalba - foglaljon helyet, mondta felém se nézve, gyujtson rá mondta, és újra felém tolta a pakli cigarettát...Amikor végzett újragépelt adataimmal föl sem nézve szólt: hallgatom...!

   - Álltam a falnál és nem szóltam semmit. Akkor már nem tudtam beszélni. Végre felpillantott, s aztán oldalt hajolva odakészített összekapcsolt indigós papírlapokat vett ki egy oldalsó alsó fiókból, felállt, székemet a bunkólábú asztal mögé penderítette, s a papírlapokra keresztbe félhosszú tintaceruzát helyezett. Írjon - szólított fel határozott hangon, s ezzel meg is oldódott számomra a bunkólábú asztal rejtélyes jelenléte.

   - Amikor tehát a páciens már teljesen beszédképtelen, más üzemmódba kapcsol a felkészült előadó. Írjon...! Hát írtam én, s ezalatt ő fel s alá járkált vastag füstöt okádva, mely füst lassan, kékesfehéren csavarodva gomolygott kifelé az ablak keretében a csöndes éjszaka sötétjébe. Figyelte persze amint írok, távolabbról bele bele nézett s amikor közeledtem a lap végéhez  ő is közelebb jött. Kihúzta a kezem alól, olvasni kezdte, majd dühösen széttépte.

    - Pedig elég részletesen írtam svájci tartózkodásomról, melyet ötéves koromban éltem át az ottani vöröskereszt jóvoltából....Ne ezekről írjon, ez nem érdekel - mondta dühösen és egy újabb adag összefűzött csomagot helyezett elém. Nehezen ment az írás, mert csak térdepelni tudtam a bunkólábú asztal mellett, s a tintaceruza is állandóan kicsúszkált az ujjaim közül. A mögöttem lévő szék is zavart. Nem tudom miért tettem, miféle gonosz ördög szállt meg, de a második kisérletem sem tetszett neki. Igaz majdnem szó szerint ugyanazt írtam, s amikor kihúzta a kezem alól, rögtön felismerte. Szét is tépte az irományt irgalmatlanul. Dühösen kirohant, s ezúttal feltünő nagy zajjal csapta be maga mögött az ajtót. A következő pillanatban pedig megjöttek a "kosztosok" - dühösen és szitkozódva és fogcsikorgatva, és kialvatlan szürkén dühös ábrázattal irgalmatlanul eltángáltak. Késő volt már nagyon, végére járt az éjszaka, még az ablakot sem csukták be, s így hajnal közeli madárcsicsergés közepette folyt a dulakodás. Megpróbáltam állva maradni, falhoz lapulni, de csak az ingem bánta. Így is úgy is megkaptam amit nekem szántak, legfeljebb valamivel kevesebbet, mert a végére csak hárman maradtak. Sikerült ugyanis összecsuklanom egy jobbegyenes elől, s az a fejem fölött reccsent a falon.

   - Mindezen csúfságoknak és gyötrelmeknek eredményeként nem sokkal ezután egy emeleti félhomályos zárkában találtam magam. Az ajtóval szemközti bukóablak résnyire nyitva volt, hűs légáramlat ereszkedett a vállaimra ahogy alá álltam. Oldalt két masszív fapriccs húzódott, nem hogy feküdni, ülni sem voltam képes egyiken sem. Ilyen alaposan még nem voltam soha kiklopfolva. Azon töprengtem hogyan fogom állva tölteni az éjszakát amikor lassan kinyílt az ajtó. Középmagas egyenruhás alak állt mozdulatlanul a küszöbön. Nem gyújtott villanyt, talán nem is lehetett - az ajtó feletti heszlámpa sem világitott. A kinti világosság erős kontúrokkal vonta körbe az alakot. Jobb karján összehajtogatott pokróc, baljában csajka. Úgy állt ott mint egy komornyik, vagy szobainas aki a dolgát végzi esti lefekvéshez való készülődés alkalmával. A tányérsapka két oldalán hófehér ( Bacsó-szerű) tincseken világított át a kinti fény. Nagyon ellenemre való volt a megjelenése....Mit akarnak még...? Menjen a francba...Hagyjanak végre kicsit egyedül... Beljebb jött a két priccs között, oldalt fordult, könnyed mozdulattal huppantotta priccsközépre a pokrócot. Elképedten, szinte gyűlölettel néztem lassú mozdulatait amint még végig is simítja, s végül ráhelyezi a csajkát.

   - A fogai megvannak...? - kérdezte csöndesen, de még ekkor sem nézett rám, csak a pokrócot simogatta és a kopottas csajkával babrált. Mintha az agyam bénult volna le egy pillanatra...Szörnyen elszégyeltem magam. Itt van valaki, az orrom előtt, akit érdekel a sorsom, akihez szólhatnék, ha tudnék, de csak dünnyögtem valamit...Itt a vacsorája, - mondta - ekkor nézett rám először - de... azt hiszem, maga most nem tudna enni... Ha nem bánja odaadnám olyanoknak akiknek fontos lehetne...- mondta kimérten, csöndesen, majdnem szakszerüen...

    - Bólintottam, ő pedig zubbonya egyik oldalzsebébe csúsztatta a serclit, a másikba valami fehérséget, s lassan kifelé indult. Átlépte már a küszöböt, de nem csukta be az ajtót. Megállt a körfolyosón, várt, hallgatózott. Lentről cipekedés hangjai, nevetgélés, emberi beszéd hallatszott. Nem tudtam még a hajnali kivégzésekről, nyilván előkészületei folytak e fontos, szinte mindennapi eseménynek...Hosszan áthajolt a korláton, sokáig figyelte a lenti hangokat, s amikor azok elcsendesedtek, gyors léptekkel visszajött a zárkába. A falnál álltam szemközt az ajtóval a bukóablak alatt ahol hűs levegő áramlott befelé. Felkapta a csajkát, elém lépett és a kezembe nyomta.

   - "Enni muszáj" - mormogta csendesen. Elővette oldalzsebéből a lapos hóvirágsajtot, először csíkokra vágta, majd a csíkokat kockákra. Kisebbekre mint egy mokkacukor.  Közel volt, erős dohányillat áradt belőle, arcbőre olajosbarna, a haja hófehér, és szuszogott amint gyors mozdulatokkal aprította a lágy hóvirágsajtot. Amikor befejezte, egy darabkát bicskája hegyére tűzve orrom elé tartott..."Nem rágni...szopogatni...érti..?" Sűrün bólogattam, amikor megismételte: nem rágni, szopogatni...! Sajnáltam amikor végül elment.

   - A váltás' idején mindenféle dokumentumműsorok egyikén a Nagy Imre per egyik vádlottjának korábbi orvosa beszélt. Losonczi Gézáról volt szó. Nem értette, hogy első kiszabadulása után miért álltak a fogai megdőlve egy irányban. ( A Tanú ideje ) Én rögtön megértettem. Talán másfél hónapot tölthettem a kisfogházban első lépcsőként, s bár meglehetősen sokat mászkáltam föl s alá a függőfolyosón, s odalenn különböző előadói szobákban, a dohányillatú rézbőrűt nem láttam többé. Csupán egy villanás volt számomra, és némi remény. Néha az is elég.

- - - - - - - - - - - - -

   - Utólagos bejegyzés: ( van erre szép angol kifejezés tudom, én nem használom )

   - Az említett történész rendesen helyre rakott. Hallott a rémséges fehérhajúról, s jobban, pontosabban ismerte az eseményeket mint én.

   - Június 27-e hajnalán volt, hogy a hófehér üstökű, olajosképű lassú léptekkel kisétált a körfolyosóra és figyelte a lenti készülődés hangjait. Jóval később, egy emlékező cikkben olvastam, hogy ezen a reggelen végezték ki Tóth Ilonát. Ha rá gondoltam, mindig felmerült bennem egy kép.

   - Erös csengetésre valami rózsaszínes ragacsban ébredek, a nap vakítóan besüt a zárkába, s valahol lenn, talán  az épület előtti árnyékos részen, a nyugati oldalon, lassan kihül egy fiatal orvosnő teste.

   - A hivatalos papírok mást mondanak. Egy nappal később történt, mert azon a hajnalon két másik volt soron. A többi stimmel.

       "A  párttitkár nem ajánlotta az utazást. Épp most kell odamenned..? Muszáj neked minden fosadékban megmártóznod…? Megint rádszárad a java - évekig tart amig levakarod magadról, de az még semmi mert továbbra is bűzleni fogsz.
Vérbeli mozgalmárként utálta a napi politikát, nem örült a kinevezésének sem, maradt volna KISZes továbbra is aki továbbképző táborokban vizsgáztatja a mozgalmár lányokat. Ti azt el sem tudjátok képzelni, milyen édes az élet egy ilyen táborban - válogathasz a kendermagban öcsém….Úgy bizony….Nem kell foglalkoznod csak némi elmélettel, és sok-sok gyakorlattal…Ezek többnyire egyéni foglalkozások, de vannak csoportosak is a leánykák hajlandósága szerint. Azok többsége pedig kezes és hajlandó mert bízik a kialkudott jövendőben...Igazi élvezet egy egy ilyen lelkes csapatot felkészíteni...
      - Az élet azonban nemcsak tábori parádézásból áll, néha keményebb feladatok következnek - például kinevezik az embert ifjan párttitlkárnak. Nincs többé tábor, meg semmilyen bizottság, csak vállalati ügyek - dögunalom….Alig múlott el a szörnyű tavasz ahol a zsidó vörösbendit kavarta a szart, már itt is van a másik balhé. Szörnyű - teljesen pártszerűtlen…..
      - Azt már régesrég tudtam, hogy finoman szólva bizonyos embereket nálunk nem szeretnek, meg azt is, hogy az Internacionálé utolsó sora hamis. Megforgatni az egész világot…? Még mit nem….A mozgalmárok nyugalomra vágynak. Minél magasabbra kerülnek annál inkább. Odafenn a szamárlétra fölső végénél sokkal nagyobb a szerszám kilengése, a magasban pedig hamar szédülékennyé válik az ember, nem vágyik semmi mozgolódásra, fél hogy leesik.
     - Nem mártózni megyek a fosadékba csak körülnézek egy kicsit. Prága gyönyörű város - kiveszek néhány nap szabadságot, csinálok néhány vázlatot ennyi az egész. Semmi értelme mondta a párttitkár - kollégám egyébként - csupán néhány évvel idősebb, és a szomszéd iróasztal az övé - mondom semmi értelme, és idegesen kopog szépen rendben tartott ceruzájával. Ő a ceruzáit tartotta rendben, egyéb dolga nem volt, főnökünk meg a logarlécét.
     - A csehek majd kiegyeznek valahogy, nem lesz semmi ugrálás mint Párizsban. Inkább ezt nézd meg - elém dobott egy Che brossurát - most Ő a legfontosabb - a cseheket le kell szarni.
     - Ez volt prágai utazásom előjátéka - a cseheket le kell szarni. Latin Amerika - ez a jövő - nem ez a pudvás Svejknép, nincs vér a pucájukban. Addig szórakoznak mig jól pofán vágják őket és kussolnak."

    Muszáj volt idebiggyesztenem egy korábbi bejegyzés bevezető sorait - Prága 68, avagy, magyar katonák, mit szól anyátok ...? - volt a címe, s erre mostanság több kézenfekvő ok is mutatkozik. Benne vagyunk ugyebár az eu-ban, ahol momentán épp lesajnált fosadékék viszik a prímet, mi meg..!? Mi meg ott toporgunk a pálya szélén és adjuk a jobbnál jobb elvtársi tanácsokat, mert egykori, harcos kiszeseinktől, akik remekül visszakomázták magukat a hatalom környékére többre nem is telik. Valahogy rá kéne ébreszteni őket, hogy ez már valami más.

     - Itt  nem biztos, hogy bárkit bármikor elfektethetnek, ez már nem a régi "bőrgyrnitúra" sőt egyáltalán nem fektethetnek el senkit, mert ez a társaság már egy másik kompánia. "Bőr" is csak egy van benne, de túl nagy hatalma van, legfeljebb fényképeszkedni lehet vele, ha egyáltalán észrevesz és megengedi. 

      - A korábbi ellenségek táborában vagyunk kedves elvtársak. Beengedtek, és odaadták a kisseprűt, meg a lapátot, hogy valami dolgunk legyen - ha már nem tudtuk legyőzni őket. Kiszeseink persze nem nagyon törődnek seprűvel lapáttal felmosóronggyal, nekik teljesen mindegy kinek alkalmazásásban türemkednek felülre, a lényeg, hogy a jelen és a jövő kezükben legyen. Összeomlik a világ, ha nem ott van, az ő kezeikben. Egyetlen képességük, hogy sarzsiér pénzér bármire hajlandók, bármire képesek.

     Egy példa...Természetesen a multból, mert a mai hazug és rablóállapotok eredője onnan való.

     A szocialista nagyvállalat rendkívül gazdaságos részlegét átadja egy másik, valamelyest e körbe tartozó kisebb, de ráfizetéses vállalatnak, és máris megvalósul a szociáálista kiegyenlitődés. A nagyvállalat négy embere, aki a nyereséges részleggel korábban foglalkozott szintén átkerül és szerveződik köréjük egy főosztály. Így aztán sógorok és sógorok sógorai meg egyebek, akik soha életükben nem foglalkoztak, jelen esetben gázzal, mindenféle osztályokat és csoportokat alakítanak, és rövid idő múlva rendesen bele is ágyazódnak a nagy semmibe. És ez a teljes foglalkoztatás. A négy ember továbbra is ugyanazt csinálja mint eddig, de már szerveződött köréjük egy fősztály gépkocsiállománnyal sofőrökkel, klubhelységgel, titkárokkal és titkársággal. Van miből..

     Az átadás és átszerveződés okán erkölcsi bizonyítványt kellett beszereznem, s ezek után, mivel "szocialista" vállalatról volt szó, természetesen felfüggesztettek. Néhány jóakaróm megsúgta, hogy ne mozduljak, ne menjek sehova, az új társaság gázt legfeljebb az öngyujtójában látott, maradjak, várjam ki a végét. Máig égnek áll a hajam ha rá gondolok, hogy így kerültem a műszaki osztály e csoportjába, ahol soha egyik kollégám sem foglalkozott gázzal, viszont jó szomszédok és egykor kollégák, és kiszbéli jóbarátok töltötték ott az időt, nagy nagy nyugalomban. Előre jelzem, hogy két év után úgy széjjelrugták az egész bandát, mint a tyúkszart, de addigra már sikerült túljutnom rajtuk.

    Rettenetesen éreztem magam a napi dögunalomban, s ekkor egy régi operás meglepett egy diszpóval. Hoppá hoppá, hiszen filmezés alatt is lehet unatkozni, olvasni, vagy éppen dumálni, figyelni mi és hogyan történik, s közben nem kell körbe rakni magam ostoba dossziékkal, mintha csinálnék valamit.  Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy meséltem róla, mert szabadságot vettem ki aznapra, egy napot, ami elég szokatlan télidőben. Lazán vették hálistennek minálunk a dolgokat, s később megállapodtam a munkaügyisekkel - jesszusom, még erre is tellett - hogy ilyen alkalmakkor csak két órát számolnak, s én a nyolc óra fejében négy napot filmezhetek. Igenám, de az unatkozó kollégák egy idő után már nem elégedtek meg beszámolókkal, filmezni akartak. A főnök, aki valamilyen gyorstalpaló érettségi után, hasonló  rapid diplomát szerzett, és leginkább optikusnak tartotta magát, a gáztengerben, nem volt hajlandó megválni logarlécétől. Menjetek csak - mondta, ne is lássalk benneteket idebenn. Mentünk hát, mert szereztem nekik is egy egy diszpót, fogalmam se volt hova, ilyesmit az ember soha nem kérdezett.

    Már korábban elmagyaráztam, hogy egy filmfelvétel nem abból áll, hogy hirtelen leforgatnak egy csomó jelenetet...Van hogy egyet, netán kettőt egész nap, és azok között is órákig tartó szünetetek, nyavajgások, veszekedések vannak isten tudja miért. A két kolléga, a párttitkár és a kisztitkár nem törődött semmiféle jóakaratú figyelmeztetéssel, a szereplési vágy oly mértéktelen módon elhatalmasodott rajtuk. Útközben azt is próbáltam érzékeltetni, hogy az ilyen nagyobb csoportokban való megjelenés alkalmával a legfontosabb a mimikri. Úgy kell jelen lenni, hogy mégse legyél ott, de a végén azért felvehesd a járandóságot. Tél volt, havas latyakos, szélfútta undorító idő, ilyenkor külső felvételen hamar menedéket keres az ember. Tudtam egyet s mást a filmről, de nem szóltam, hadd kegyen meglepetés. Arra azért mégsem nem számítottam, hogy mindketten elegánsan kiöltöznek, mintha legalábbis valami fontos eseményre mennénk. 

    A megadott címen hamarosan egy iskolai tornateremben találtuk magunkat, s nekem rossz érzéseim támadtak. Tépett ruhájú sárgacsillagos  emberek ácsorogtak az egyik sarokban, itt ott szokásos módon asszisztensek sürgölődtek. A kisztitkárt egyből diszkvalifikálták dús körszakálla, és pipája miatt, a párttitkárt viszont kapásból kiválasztották, mint jókiállásút - hallottam amint az egyik fontoska megjegyezte. Jó kiállású, így mondta. Én amint lehetett észrevétlen beállottam a zsidók csoportjába, lehetőleg mindig háttal a nyüzsgőknek, hogy fel ne tűnjön a csillagom hiánya. Alig másfél, két órai ácsorgás után mindenkit kitereltek a latyakos utcára, ahol néhány teherautó dübörgött. A zsidók felmásztak a platóra, miközben nyilas pártszolgálatosok próbálták nógatni őket. Nekem nagyon nem tetszett az egész, és sárgacsillag híján szép csöndesen visszasompolyogtam a tornaterembe. Jó büdös meleg volt odabenn. Az okosabbja már korábban svédszekrényekből és bírkózószőnyegekből menedéket épített magának s ott lapultak csendesen kisebb csoportokban. Időnként behallatszott némi izgatott kiabálás - még öt zsidót kérek, hol vannak a fegyveresek...? kérem mindenhol felállni... igyekezzenek, stb. Ahogy mindenkor szokásos felvételeknél, ahol statisztákkal kell bajlódni. A kisztitkár néha kilátogatott, nyugodtan tehette, nyilvánosan kizárták mint "történelmietlent", pedig szivesen beraktam volna a zsidók csoportjába szakállastul mindenestül. Teljes félreértése a dolgoknak, hogy egy pipázó fekete körszakállas beképzelt nyavalyás ne tűzhetné fel a sárga csillagot. Mindegy nem az én dolgom...Én nagyokat szundikáltam a birkózószőnyeg alatt, s ha nagyon úntam magam néha magam is kilátogattam némi testmozgás céljából. Persze gondosan és körültekintően, nehogy valamely őrült filmes asszisztens látókörébe kerüljek. Egyébként odabenn is lehetett hallani minden fontosat - leginkább az utasításokat a kiáltásokat, kamera indul...Csapó...tessék...! Felbőgtek a teherautók motorjai...ennyi...stb.

     Már délfelé jártunk amikor megjelent a párttitkár teljes felszerelésben. A kabátját hozta, hogy vigyázzunk rá. Híres Petőfi Sándor utcai szabó munkája, nehogy baja essék, vagy ellopják, igazán drága holmi. Más elvtársak is odajárnak, nagyon népszerű a műhely, semmi konfekció mint a tömegeknek szokásos. Méret utáni úri szabóság - megadják a módját.  Egész havi fizetésemet csodálhattam benne. Átvettem a kabátot, s megcsodáltam milyen jól fest az új uniformisban. Valami kisebb szerepre is kijelölték -  mondta, még nem tudja pontosan, ő nem kiséri a zsidókat mint a többi egyszerű kisnyilas, kinevezték azok főnökének, rá többet is rábízhatnak - így mondta. Közben persze igazított is a zubbonyán, aztán a géppisztolyát derékszögben, csővel előretartva peckesen ellépdelt. Vasalt bilgeri csizmája is igen szépen szólt. Én csak bámultam a svédszekrény árnyékában, amikor megszólalt mellettem a kisztitkár. Jól néz ki nem...? - neki való szerep...!

     Érdekelt a "neki való szerep", kiosontam a svédszekrény alól, egyenesen a filmesek kamerája, a kocsi közelébe, onnan jól látni mindent, s valóban - a csapó után a zsidók újra megmászták az autókat. Fekete pártszolgálatosok ordítoztak körülöttük az egyre sűrűbb hóesésben. Az én emberem akinek kabátját őriztem - mert drága az a kabát, az elvtársak is odajárnak a Petőfi Sándor utcába - a járda szélén állt, szétvetett lábakkal hintáztatta magát, karjait háta megett tartva lóbált egy fekete lovaglópálcát. Géppisztolya a hasán lógott figyelmeztetőleg. Néha rákiáltott egy egy közelebb állóra, úgy viselkedett ahogy egy főnöknek kell, aki nem koszolja be a kezét az aljanéppel. Arra megvannak a megfelelő emberek. Ő csak utasításokat osztogat, és jól néz ki, mert neki való szerep...Ahogy a szakállas kisztitkár megjegyezte.

        Kódok sokaságát cipeljük észrevétlen, és adjuk tovább a szinte öntudatlanul a tőlünk származókat. Másképp is nevezhetném őket, kevésbé nagyképű kifejezéssel, de ez a három betű már általánosan ismert - elektronizált környezetünkben meg sem lehetnénk, talán kiszáradnánk, összefacsarodnánk nélküle. Némelyik mint valami emlékkép olykor elővilllan, értjük, vagy csak sejtjük az értelmét, másokat meg arrébb tologatunk mint szinehagyott, fakult ócskaságot - lejárt - mást követel a kor.

        Megcsodáljuk a szerencsés piramisokat, ki szines képen, ki tevehátról a forró homokban, nagyok, jelentőségteljesek - őket nem taposhatja szét egy üresfejű tinilány semelyik ballába. De az a rettenetes, emléket taposó mozdulat is valamifajta kód lesz az utódjának, amit az ostoba fruska majd tovább ad.

        Jó érzés tudni, hogy a kapott örökség ( kód ) továbbfejleszthető. Kevesen tudják, hogy az idő nem kissebbíti, inkább növeli az értékét, jó érzés tudni, hogy a múlt ismerete, a csendben rejtőzködő kódok megfejtése, továbbadása igenis gazdagít. 

       Ugyanakkor a jelenben élve a mai ember hajlamos mindenről megfeledkezni és többnyire túlértékeli önön fonosságát. Únott, közönyös mozdulattal tol félre mindent mi kevéssé digitális, inkább ósdi, és képtelen elfogadni, hogy a világ már Ő előtte is létezett. Ha hajlandó kivenni a rágóját, hogy valamit témázzon, a hangja számonkérő: milyen világ az ahol sem Meki" nincsen, sem esemest nem lehet küldeni a szomszédba...? Szar ügy...

       Mert a szivárványos technika bódító hazug világában él. Nem tudja mi az - hogyan működik és miért, de az övé. Neki csinálták, használja. Ha nem működik vesz a pénzéért másikat. Mindig jobbat és azt hiszi ettőll ő is jobb lett - pedig csak tartozéka annak a kütyünek amit a kezében tart...Egymás nélkül szart sem érnek.

      Ha autójában ülve átrobog  Európán, gyorsan teszi . Hat henger morog alatta, gép mondja merre menjen, s a gép vezeti mindvégig amikor egy betoncsíkot követ. Az van az orra ellőtt, arra figyel, s amikor majd visszaérkezik azt mondja, jártam Európában, pedig sehol se járt. Azt a betoncsíkot úgy kellett eleve megépíteni, hogy kikerüljön minden utjába eső akadályt, városokat, falvakat Európát, emberlakta helyeket.

       Egy svájci kisváros főterén félreállva, friss reggeli kiflit majszolva böngésztem a térképemet, és sehogy sem értettem, hogyan mehet keresztül a térkép szerint e tündéri kisvároson egy autópálya. Aztán megértettem. Merthogy hatalmas betonlábakon fölötte ment végig. Furcsa látvány volt.

      Ha csak tehetem letérek az autópályáról, mert emberek között akarok lenni, legalábbis olyan helyeken ahol a gépekkel szemben még többségben vannak.

      Itt a tavasz eleje, igéret csupán, de már katalógusok, szórólapok, e-mailek árasztják el környéket, mert állítólag majd menni, menni kell.

      L.P. még ősszel elment. Maga szervezte az útját - egy sötétedő alkonyi órán átlépett a széles bástyafalon. Néhány könyve kegyeletből hozzánk került. Az alábbi hosszabb idézet rá emlékeztet, egyfajta kódolt üzenet ez is:

      Eötvös Károly mesélőkönyve - novellafüzérnek is nevezik - mindenesetre írói munkásságának része a múlt század elejéről, régebbi időkre tekint vissza, néha kicsit bőbeszédüen, aprólékosan, ráérősen. Utazás a Balaton körül ez a címe. 1957-ben adta ki a Szépirodalmi kiadó 5000 példányban. Mintha az itthonmaradtakat kívánta volna kissé felrázni... Nézzetek szét. Ne csak az idegen csizmákat lássátok...Maradt még ebből az országból szerethető, nem muszáj innen mindenképp elmenni.

      Nekem kifejezetten kedvemre való néhol az aprólékossága, amit pedig a jurátusok útjáról ír az ma is megfontolható.

Pozsonyi országgyűlés az 1800-as évek elején.

       "Nézzünk csak be a kávéházba, Hollinger uram kávéházába, ahol minden estéjüket vidáman töltik el a jurátusok. Ott van az a kávéház Pozsonyban a sétatéren. A kemence sem füstösebb. Gyertya világit, s nem villamosság. A félhomály szelidíti a füstöt. Minden ember pipáz. A szivar még nem divatos. A cigarettet még hírből sem ismerik..Csibuk járja és tajtpipa. Csak néhány bécsi zsidó s néhány fanyarképű magyar mágnás szopja még a szivart. De ilyet ott nem látni ahol a jurátusok dévajkodnak.

       Különös szokása volt Hollinger uramnak. A lutri. Minden este bankot adott, lutrit játszott, nyerni hagyta vendégeit egy krajcárért húsz egész garasig. Húsz garas volt akkor egy forint. Ha váltó garas akkor váltó forint, ha pengő, hát pengő. Ötven váltó garas tett egy pengő forintot, egy forintban volt hatvan krajcár.

       Amint a játék órája eljött: Hollinger uram csak hozta be nagy bádogedényben a garasokat.(...) A garas rézpénz volt. Volt krajcáros, kétkrajcáros, garasos és kétgarasos rézpénz. Ily otromba pénzeket ma már csak Olaszországban lehet látni. A pénzek ötvenfélék és százesztendősek voltak. Némelyik olyan kopott, hogy se csírját, se fejét se írását nem lehetett látni. Amelyik nem volt kopott: az tele volt zöld rozsdával, méreggel, szennyel, s a ragadós piszoknak mindenféle fajtájával. Ezer szerencse, hogy a doktorok  akkor még nem találták föl a bacilust, különben annak a nemzedéknek ki kellett volna pusztulni az utólsó emberig.

     Hollinger uram a nyereménynek szánt garasokat előbb megfürösztötte forró vízben, azután megmosdatta szappanos vízben, végre megkeféltette istenesen. Ha sehol a világon, de Hollinger uramnál fényes garast lehetett kapni.

     (...) A jurátus is játszott, minden jurátus játszott.(...) Külön asztaloknál ültek a jurátusok. Sokan voltak. Volt az országgyűlésen négy ötszáz. Fiatal, egészséges, vidám, lánglelkü mind. Nemcsak a követ urak mellett voltak jurátusok, hanem a királyi táblabírák mellett is. S tetemes számban összesereglettek Hollinger urem kávéházában.

      Július közepén volt az idő. Az országgyűlés elnapolta magát egy hónapra, vagy hat hétre. A lutri végeztével éppen arról tanácskoztak a jurátusok, hol és miként töltsék a szünetet?

     A közeli vármegyék s a dunaparti vármegyék jurátusainak a kérdés nem okozott gondot. Ők hazaindulnak. Olcsón is gyorsan hazaérnek. A dunai hajók is elviszik őket. De mit csináljanak a messze lakók? A felső vármegyék ifjai, a tiszáninneni és tiszántúli ifjak? Egy-két hétig utaznak haza, egy- két hétig vissza: elmúlik a szünet az utazásban. Hát a sok hiábavaló költség, fáradtság? Mire való volna az?

     Egyik messzividéki jurátus odakiált közibük: - Tudjátok mit, fiúk, járjuk be hát az országnak azt a részét, amelyet eddig nem ismerünk...! (...) Megindult a tanakodás. Hogy az idegen nem ismeri országunkat, szent igaz, de szomorú igazság is. Hogy a földkerekségnek minden országából vannak útleirások: ez is igaz. Minden naptár tele van gyönyörű leírásokkal? Magyarországról semmi. Ide nem jön se angol se olasz se francia, se amerikai. Ha jön is : fut szökik, nem ír, eltagadja, hogy ittt járt. Német ugyan elég jár, de vagy hallgat rólunk, vagy ha szól és ír: hazudik és gyaláz.

      De hiszen nem csodálhatjuk. Mi magunk se ismerjük önhazánkat. Még magyar utazó sincs Magyarországon. Széchenyi Wesselényi is csak idegen országokon járt...(...) Fényes Elek munkái is üres hivatalos adatokkal telvék. Alig van bennük élet. Költészet népleírás semmi. Népünk lelkéről, nemzetünk szelleméről senki sem beszél. Mintha a vármegyék viszályain kívül nem is volna magyar világ.

      Ki utazik minálunk...? A vándorló legény, de az sem magyar nagy részben.(...) A gabona és marhakereskedők, s a hajcsárok. De hiszen ezek nem utazók, hanem üzletük emberei. (...) A drótos tótok, babkárok, bálisok, kucséberek. Jámbor lelkek, de egy magyar sincs köztük.

      Szegény kálvinista diákok. No ezek igazi utazók. Legátusok és szuplikánsok. Minden esztendőben elindul kollégiumából négy- ötszáz ifjú, s bejárja az ország nagy részét. S hogyan járja be? Gyalog.(...) Hátán háza, kebelén kenyere. Ott hál ahol megesteledik, ott lakik jól , ahol szívesen látják. Bejárja az egész vidéket.(...) Ez az igazi utazás. Így készül a magyar tudás, a magyar önérzet, a szellemek magyar világa. Nem is ám hintón, bezárt vasúti kocsiban, vendéglők termeiben, nagy urak váraiban: tőzsdék, kiállitások tárlatok zagyva tömkelegében, éhsóvár tömegek tolakodása közt, szótárak és ismerettárak sivár, aszú, holt adathalmazaiból.

     Így beszéltek a jurátusok Hollinger uram füstös kávéházában, amikor a lutrijátékot befejezték. Utazzunk hát fiúk a saját országunkban. Ismerjük meg elvégre saját édes hazánkat.

      - Hol vannak már a legátusok, szuplikánsok, babkárok, bálisok és kucséberek...? Ez utóbbi háromból kettő már csak a telefonkönyvben. Egyébként vándorló kereskedő mindegyik. A kucséber német, a bális házaló olasz, a babkáros meg vándor vászokereskedő. Én ide sorolnám még a vándorköszörűst, az üstfoltozót meg az üveges tótót, aki annyira fél a hanyatteséstől. Ezekről nem beszél a kissé pátoszos szerző, akit időnként elragadnak a megismerhető ország szépségei. Szerencséjére meghalt még Trianon előtt.

      (...) De hogy utaztak hát a jurátusok? Arra is megcsinálták a tervet és a készülődést. Bizony nem fiákkeren, nem gőzhajón, nem vasúton, nem automobilon. Mind nem volt még ez akkor.

      Két pár tiszta, könnyű köpönyeg, fél váltó ruha, bot és pisztoly: ebből állott az utimálha. ( ....már elnézést, mi az, hogy bot és pisztoly ...úgyis mint útimálha...?..Csak neeem?) Erős ifjúnak csak pehely a súlya. Bizony gyalogszerrel történik az utazás. Szerény összegű pénze mindegyiknek van. Ha megúnnák a gyaloglást: fogadnak majd az útban itt- amott parasztkocsit, hosszú oldalasat, négy átalvatő üléssel, hogy elférjenek rajta mind a heten.

     (...) Boldogtalan gyorsvonaton utazó! Térdén kendő, fülei pamuttal betömve, szemein okuláré, kezein kesztyű, zsebkendője hat, fején fedő, örökké lesi honnan jön a légvonat. Ki-kinéz az ablakon, de addig nem lát semmit, míg kalauzkönyvét Baedekerjét meg nem nézi. S este, mikor jegyzeteit papírra teszi, ha teszi, akkor is a Baedekerjét nézi. S ha utazásait leírja: azokat is csak Baedekerjéből írja. S ha valamikor később beszélni, adomázni, utazásaival mulattatni akar: akkor is csak Baedekerjét nézi. Agya szive üres mint az üres hólyag. Gondolata érzése ott van a Baedekerben. Ára a könyvárusnál négy korona. Kapható itt meg amott. Aki naponkint ötszáz kilométert utaz: mind így utaz. Ügynöknek jó, dolga után járónak jó, utazásért utazónak csúf és ostoba."

      Na itt van a vége. Nem tudom mi válthatta ki e nemes felháborodást...? Talán hasonló érzés amit én is érzek az autópályán...? Talán. 

      Viszont a végére hagytam az utitervet, melyet a pozsonyi ifjak két pár tiszta köpönyeggel, fél váltó ruhával, bottal és pisztollyal - végig jártak: heten voltak: az annyi mint hét bot és hét pisztoly.. Egy kisebb garabonciás sereglet.

    ...- Az útirend s az utazás célja így lesz: Mosonmagyaróvár, Győr városa, Pannonhalmán látogatás a szerzetnél, onnan be a magas Bakonyba. Csesznek várát megmásszuk, a zirci apátot meglátogatjuk. Aztán Veszprémbe érünk, a vár és város sziklahasadékat megszemléljük. Onnan ki a Balatonra. Balatonfüredre. Akkor legelső s tökéletes magyar fürdőtelepe az országnak. Tihany a maga visszhangjával és csöndes szerzeteseivel. Azután Csobánc vára, de előbb útba ejtjük Nagyvázsonykőt, Kinizsi Pál híres várát. Badacsony hegye és Szigliget vára. Innen Keszthelyre, megnézni a Georgikont. Megmászni Rezi és Tátika magas kővárait. Kirándulni Kehidára, s tisztelegni Deák Ferencnél. Onnan Sümegre. Várát megtekinteni, s a nagy költővel kezet szorítani. Somlyó, Kemenesalja és Pápa. Innen egyenesen Cenkre, a legnagyobb magyarhoz. Kismarton, Sopron, Fraknó vára - vissza Pozsonyba. Éppen letelik akkorra az országgyűlési szünet ideje...

       Támadt egy végtelenül gonosz ötletem, de nem mondom meg mi az - aki akarja úgyis kitalálja.

      Valamikor villamos járt a Rákóczi úton, és semmi baj nem volt vele. Elzörgött sárgán csilingelve a Keleti pályaudvarig - ott megfordult és visszafele még a hídon is át tudott menni nekifutás nélkül. Jó, persze, vele egészen más volt a város hangulata, és nem is ezek a böhöm nagy autók jártak - aranyos kis trabantok pöfögtek és hercig skodák meg fürge velorexek. Ez utóbbiak olyanok voltak, mint amikor lenyisszantják a dinoszaurusz farkavégit, három gumikereket tolnak alá, és pöfög és megy szépen magától. Éppen úgy mint annakelőtte mielőtt kihalt volna. Már csak azért is nagy a hasonlóság, mert az a barnás kifejezetten szarszínű borítás amivel befedték az volt a dinók igazi szine. Tudom.

      Annyi minden érdekes dolog volt a régi Rákóczi úton, felsorolni is nehéz. Ott volt például a Lottó áruház, meg az a híres NDK bolt, ahol alkatrészt lehetett venni a kávédarálóhoz, és lejjebb a másik oldalon a Marika, ahol meg cigánypecsenyét lehett enni - igazi jó cigánypecsenyét. Nekem ma is hiányzik. Szeretem a jó cigánypecsenyét.

      És tényleg egészen más világ volt, mert nem a Demszky volt a polgármester - akkoriban még azon mesterkedett, hogyan lehetne a hatalom közelébe férkőzni piros könyvecskével. Nem az Ifjú Gárda ócska kis izéjével, azzal minden proligyerek kitörölhette a magáét, egy frászt - a Mao piros könyvecskéjével. Mert balról fúrni az az igazi, abból mégsem lehet baj, legfeljebb még sokkal igazabbnak látszunk, már már a legigazabbnak a közönséges igazak között. És az jó...

      No de lényegében most az Edgár és a Lucia van soron, semmi esetre sem a napi politika, meg a nézelődés az egykori Budapesten. Szóval Edgár és Lucia...! - illetve a "Lammermoori nász", amit a Walter Scott mester írt, és amiből meg Gaetano Donizetti szerzett szokása szerint operát ezúttal Lammermoori Lucia névvel.. És ez csak egy volt abból a több mint ötven operából, amit a mester jegyzett. Szinte minden női névről írt egy operát, de még olyan huncut címűt is mint a "Nyolc hónap két órában". Nem én mondom, a wikipédia, onnan vettem a képet is. Látjuk, hogy le sem teszi a tollat meg a papirost, nagyon elkötelezett ember az operairodalom iránt és szép kockás nadrágja van.

Ami pedig a Walter Scottot illeti, engem nagyon lenyűgözött azzal az Ivanhoe című regényével, melyet még zsenge rajongó koromban olvastam. Attól kezdve szerelmes könyvek után keresgéltem, mely igencsak nehéz művelet egy kemény protestáns parókián. Talán ennek is köszönhetően legalább háromszor is elolvastam az Ivanhoe-t, s többé alig tudtam szabaduni a romantikától. Lélekben ódon várkastélyokban éltem, páncélingben és páncélnadrágban és skóciába vágytam mert az ódon várkastélyok leginkább ott találhatók.

   "Walter Scott (Edinburgh, 1771. augusztus 14. – Abbotsford, 1832. szeptember 21.) skót költő, regényíró, az angol romantika kimagasló alakja.

• " A múlt század elején nem volt nála kapósabb író. Senkinek sem volt több olvasója és senkit sem fizettek jobban." (dr. Voinovich Géza, 1906)
• "Shakespeare után ő az az angol író, aki legnagyobb hatással volt az egyetemes irodalomra". (Szerb Antal)
• Elsősorban a regénytechnika megújításában és a realista táj- és környezetábrázolásban alkotott maradandót.
• Alig van olyan műve, amit ne zenésítettek volna meg operaként.
•  
•  

• Nemcsak korának legünnepeltebb és legtöbbet olvasott regényírója volt, de ösztönzése és módszerbeli hatása pontosan kimutatható a következő írói nemzedékek fontos és továbbható alakjain. Romantika és realizmus egyaránt tőle vett példát. Balzac nem olyan, amilyen, és Jókai sem olyan, amilyen, ha nincs előttük tisztelt és szeretett mesterként Walter Scott. De ez csupán az irodalomtörténeti helyet határozza meg, világirodalmi helye azonban a könyvkereskedések és közkönyvtárak statisztikájából olvasható ki. A rég múlt angol romantikának ez a legfőbb regényírója jó néhány könyvével ma is világszerte a népszerű olvasmányok szerzőjének bizonyul. Manapság is újra meg újra fordítják a legkülönbözőbb nyelvekre. S legismertebb regényének hőse. Ivanhoe, de még inkább ennek a kalandos történetnek híres mellékalakja, Robin Hood, odatartozik a nagyközönség halhatatlan ismerőseinek sorába".

• ( Kicsit mintha Sir James Paul McCartney - re hajazna a mester, a bitlisz művekből, mintha a nagypapája lenne, vagy a nagypapa nagypapája, na jó ez tiszteletlenség volt részemről, visszavonom. )

      Namármost, akkortájt tehát, amikor még villamos járt a Rákóczi úton, akkoriban mutatták be az Erkel szinházban A Lammermori Luciát. Én hol az Edgár csapatához, hol meg ahhoz a másik társasághoz a Lucia bátyjának katonáihoz voltam beosztva, semmi az egész, mindössze ruha kérdése, még a kard is lehet ugyan az. Sokat számít minden korban és helyzetben az öltözet csereberélgetése, és nem csak szinpadokon, máshol is, az ember nem is hinné... 

       - A történet persze igazi romantikus mese, mert például van benne egy bika is aki megtámadja szegény Luciát, amint anyja sírjához igyekszik napnyugtakor a temetőbe. ( igazi vérromantika, nemdebár...?) Még jó, hogy a közelben van az Edgár is aki viszont lelövi a gonosz bikát, vagy valami egyéb merész dolgot tesz vele, mindenesetre a bika elhalálozik. Lúcia megmentve Anyja sírja közeélében a temetőben. Mindennapi dolog.

     -  A helyzet ugyanakkor sajnos az, hogy a Lúcia bátyja tette tönkre korábban az Edgár családját, és ezért az Edgár haragszik. A bika lelövése után viszont a szerelmesek rögvest egymásba szeretnek, és Edgár már szívesen kibékülne, hogy feleségül vehesse Lúciát. Meg is fogadják mindörökre, hogy egymáséi lesznek mindörökre. És erre fogadalmat is tesznek, ami ebben a helyzetben fontos következményekkel járhat. Eközben:

      - Enrico - Lucia bátyja - elérkezettnek látja az időt, hogy régi tervét megvalósítsa. Luciát összeesketi Artúr Bucklaw-val, a befolyásos főnemessel, és ez a frigy nemcsak új vagyont és hatalmat, hanem a királyi udvarral való szoros barátságot is jelenti.

Már gyülekeznek a vendégek a menyegzőre.

Normanno is segít a cselszövésben. Megnyugtatja Enricót: - Ó, ne félj, Lucia most már engedelmes lesz. Edgar már rég távol van s leveleit elfogtam mind. Most az az álhír, hogy Edgar feledte őt és már más lányért lángol, kiöli szívéből a szerelmet örök időkre...

Enrico ismeri húga állhatatos, hűséges szívét. S a hamis levelet mutatja meg Luciának, mely Edgar hűtlenségéről tanúskodik.

Lucia összeroppan a hazug hír súlya alatt.

Kintről éljenzés hangzik.

- Megjött a vőlegény... meg kell, hogy mentsél - követeli Enrico húgától. Hiszen egyedül az Artúrral kötendő házasság mentheti meg az Asthon-családot a pusztulástól.

De Lucia még mindig habozik. Az eskü, az Edgarnak adott szó ott ég a szívében. Enrico azonban végképp megtöri ellenállását: „Hogyha elhagysz és elárulsz - életemről is döntöttél. Fejemre a hóhér bárdja vár. Álmaidban árnyam visszajár majd és átkot szór rád. Szüntelenül látod majd a bárdot, mely halálosan talált.”

     Szegény ártatlan becsapott Lucia...Megszegi esküjét, hogy mentse az Asthon családot, s e szörnyű pillanatban megjelenik Edgar, s kérdőre vonja. Drámai pillanat, a híres sextett, az opera egyik csúcsjelenete ekkor következik. Azt hiszem manapság már erősen félreérthető a szó, sextett. Ez kérem zenei kifejezés. Hatan művelik egyszerre, de nem egymáson. Néha éneklik, máskor különböző hangszereken húzzák vonják, esetleg fújják... És semmi köze a sexhez, főleg a gruppensexhez.

     Az Asthon-palota termében összegyűlnek az esküvői vendégek. Lelkesen fogadják Artúrt, a vőlegényt, hiszen az Asthon-ház rokonai, barátai mind őtőle várják sorsuk jobbra fordulását.

Megjelenik a holtsápadt Lucia is, szinte összeroskad.

Éppen csak aláírják a házassági szerződést, midőn moraj fut végig a tömegen. Nyílik az ajtó és Edgar ront be rajta. Az arcokon megdöbbenés... Edgar csak Luciát nézi.

Asthon durván rátámad: „Távozz vakmerő, azt mondom, távozz, különben véred ontom.”

Raimond megkísérli békére inteni a halálos ellenfeleket: „Az Úr igéje szól belőlem, halljátok szavát... Isten szent nevére kérlek benneteket, kardotok tegyétek el. Békét! A gyilkolásra nincsen bűnbocsánat.”

Edgar csak egyet lát: az aláírt házassági szerződést, Lucia hűtlenségének bizonyítékát.

Lucia egyetlen szót szeretne csak mondani elhagyott jegyesének, de azt elönti a vak düh. Nem hallgat meg semmiféle magyarázatot. Rátipor a gyűrűre, szerelmük, eljegyzésük jelképére, aztán iszonyatos szavakkal fordul a hűtlennek vélt Luciához: „Isten bosszúló haragja Még lesújt reád!”

Luciát az átok úgy éri, mint a villámcsapás: leroskad. Edgarra fegyverrel támadnak.

/ Wikipédia /

    Szóval az adott pillanatban berontunk Edgarral az élen, és hogy nyomatékot is adjunk felháborodásunknak, kardot rántunk. Kissebségben ugyan, de elszántak vagyunk - és ekkor hangzik el a híres sextett........No de van még előtte valami... Állóképnek nevezhetném, mely a lexikon szerint atmoszféra teremtés feszültségfokozás, a tartalmi összegzés egyik eszköze.

    - Ebben az esetben lírai hárfaszólóról van szó, idősebb úrhölgy hallgatja udvarhölgyei társaságában az üres szinpadon. Nemigen lehet tudni kicsoda a hölgy, mert Lúcia anyja már a temetőben nyugszik, de az egész jelenet igazi feszültségfokozás. A zsölyék népe lélegzetvisszafojtva hallgatja, s azon tanakodik - aláírja-e Lucia a végzetes iratot vagy sem...? Mindenki töprenghet egy kicsit. Én az  ügyelőpultnak támaszkodva álltam bevonulásra várva a szinpadtéren kívül - csak hölgyek vettek részt a jelenetben - amikoris az egyik udvarhölgy értem jött. Azt sem tudom, hogyan kerültem az "úrnő" elébe, csak az járt a fejemben nehogy rendező is jelen legyen valamelyik páholyban, mert akkor botrány lesz, de még mekkora. Ez kérem egyáltalán nincs benne a darabban...

      A közönség nem érdekelt, a közönségnek fogalma sincs mi miért történik, hallgatja a hárfát nézi az állóképet és kész. Csak annyit észlel az egészből, hogy egy fiatalember is megjelent a társaságban, az idős hölgy graciőz mozdulat kiséretében hellyel kínálja, amaz megpróbálja kissé sután viszonozni a mozdulatot s andalító zene kiséretében könnyed, bizalmas társalgásba kezdenek. Még a halk hárfaszó mögül sem hallatszik ki  beszélgetésük, legfőképp pedig az úrhölgy kissé izgatott hangja:

     - Jöjjön közelebb kedvesem, mondja, mi volt az a csődület délben a Rókus kórháznál...? Láttuk a buszról motorját egy olajtócsában, meg a mentőket, rendőrséget...Valami baleset történt...? Láttunk egy öreglányt is ott oldalt a padon visongani...Nincs semmi baja...?

     - Kecses, az udvari etikett szabályai szerint apró meghajlás kiséretében kénytelen vagyok elmondani a történetet, bár csak tőmondatokban, mert lassan véget is ér a hárfázás, és látom a következő jelenet, a híres sextett szereplőit csoportosulni. Meg hát amúgy is dolgom van Edgár kiséretében felbőszülni. Még egy kecses meghajlás, s a hölgy kegyesen elbocsát...

     - Hát igen, baleset történt. Igazi áprilisi baleset. Amikor a hirtelen felmelegedett időben kinyílnak és pompázatosan illatoznak mindennamű tgavaszi virágok, s az ember lelke megtelik bódulatokkal. Próbára mentem a Brankovitsra, konvojban haladtunk szépen a Rákóczi úton, s a Rókus kórház megállójához közeledve láttam amint egy idős asszonyság, két súlyosan megrakott cekkerrel a kezében kiválik a járdán állók tömegéből, s megindul az út közepén lévő tömött megállósziget felé. Nem nézett semerre csak ment előre az orra, meg a bizsergető tavaszi illatok után...Mi mást tehettem, elfektettem a motort és csúsztam a vastag olajon mindaddig amíg elértem. Megbillent a felém eső szatyor, szerencsére őt el sem értem - térdre esett, és e pillanattól kezdve csak visított és visított négykézláb a tavaszi olajtócsában. Ennyit láttak a "kollégák" is. Egy rendőr felvette az adataimat, a hölgyet pedig folyamatos visítozás közepette egy közeli padra ültették, s aztán inkább elvitte a mentő. A tömeg szétoszlott, nem folyt vér, nem volt halál, nem volt semmi érdekes. Kiderítettük hova vitték, de mire felkereshettük volna eltűnt.

        A tárgyalásra sem jött el. Mert az is lett az eseményből. Egy jókedvű kopasz rendőrőrnagy ugyanis közölte velem, hogy nyolc napon túli helyzet van. Megbillentettem a hölgyet, ő térdre esett, s ahogy földet ért a két kezével, a bal vállán lepattant valami csontszilánk. A kresz szerint pedig neki volt elsőbbsége. / néhány hónappal később már nem volt / Ügyészség, tárgyalás, ítélet - erre számítson -mondta az őrnagy. Ja és hogy visszaeső...

      Nem akartam elhinni, mert, soha semmi balesetem nem volt, de az ügyészségi kihallgatás után, amikor már a vádiratot is megkaptam, akkor már elhittem. Az ügyész súlyosbitó körülményként kivánta figyelembe vetetni, hogy korábban két és fél évre itéltek az államrend megdöntésére irányuló cselekedetemért. Hoppá, ujságolvasó ember vagyok tudtam, hogy életbe lépett valami mentességi lacafaca, elmentem hát a korábbi bíróságra, ahol megtudtam, hogy valóban életbe lépett, de csak akkor érvényes személy szerint, ha kérem. Maga pedig nem kérte ugyebár...? - nézett rám ártatlan képpel az ügyintéző. Hát bizony nem kértem - azt elfelejtették közölni, az ujságban vagy mi. Ez, ha jól belegondolok, igazán nagyszerű találmány...Megagggyuk', de kérje...!    

      Ketten voltunk a tárgyaláson egy öregúr, meg én. Nem ismertem, nem emlékeztem rá. Mellőle lépett le az öreg hölgy, nem tudta visszatartani. Tanúnak jelentekezett, s később tőlem kérdezte, minek tartanak tárgyalást, ha már az ítélet is készen van..?. Mert - miután kiküldték, engem már rögtön az itélethozatalra hívtak be. Kész volt minden, legépelve rendesen ahogy kell, de még csak írógép sem volt a közelben. Szerintem a létező legenyhébb büntetést kaptam. Hat hónap tíz százalékos bércsökkentést, melyet a munkahelyemen kell teljesítenem. Így tudta meg drága jó igazgatóm a József Attila műv házban, hogy az itéleten kívül milyen ügyekben vagyok sáros. Sikerrel fel is használta amikor kellett, s végül a Dunán kötöttem ki matrózként - Jegesek és mások - az előző bejegyzés szólt erről az időszakról.

     Furcsa véletlenek sodortak a legkülönbözőbb helyzetekbe, de már nem bánom. Régebben irigyeltem az egyenes jól kiszámítható utakat, útáltam a magam kényszerű kanyarjait. Semmiség, idővel eltűnik mindkettő mint a füst.