Inszeminator blogja

Jól vannak.

Főleg a kandúrok.
Mi sem természetesebb egy oszmán világban, ahol az őslakosok nyugalmával birtokolják a környéket.
Őrzik a házat, a megszokott életformát.


Éjjel szélesröptű hatalmas sirályok keringenek Sultanahmet megvilágított kupolái felett, kisebb madár ilyesmire nem is merészkedik.
Nincs is madárcsicsergés, se éjjeél sem nappal, mert apró madarak sincsenek, amolyan ide oda röpködők, viháncolók, csak macskanyávogás.

A reggel megérkező szőnyegkereskedő, kávés, vagy egyéb árus felszolgálja az aznapi élelmet, vizet, s aztán kiül a boltja elé olvasóját morzsolgatni, vevőt csalogatni, szomszéddal társalogni.

 Sokan vannak.

 A macskák, a kereskedők, az utcai árusok, és csapatokban a túristák, akik mennek a magasba tartott bot után - vezetőjük után - aki mindent tud, amit tudni és látni érdemes.

A japán csapatok fegyelmezetlenek.

Lemaradoznak kisebb csoportokban mert minden macskát lefényképeznek.

No meg a kutyákat.

A parkokban hentergő, fülükben sárga jelet viselő birkózókat, akik szintén jóltáplált őslakói a jeles vidéknek.

Talán már Bizánc idejében is itt lehettek, hiszen a hatalmas terület valaha Hippodrom volt, ahol sok korábbi bizánci és oszmán épületet kellett lebontani, hogy teret nyerjenek az új építkezéshez.

Ezek között az épületek között volt az egykori bizánci királyi palota, a Hippodrom (lóversenypálya) nézőtere és számos oszmán méltóság palotája.

A Sultanahmet-dzsámit a 14. oszmán szultán, I.Ahmed építtette, aki 1603-1617 között uralkodott. A Sultanahmet- dzsámi a legnagyobb és a legszebb mecset Isztambulban.

Építését 1609-ben kezdték el, és 1616- ban fejezték be.

A Sultanahmet-dzsámi az egyetlen olyan mecset Isztambulban, és egész Törökországban is, melynek hat minaretje van.

A legenda szerint a szultán Mehmet Agától az építésztől egy arany minaretes mecset megépítését kérte. Mivel az arany szó kiejtése a török nyelvben nagyon hasonlít a hatos száméra, Mehmet Aga félreértette a kérést, és egy arany minaret helyett hat minaretet épített a mecset köré.

A Sultanahmet-dzsámi mögött található az Arasta Bazár, melyet abból a célból alapítottak, hogy az ottani üzletek bérleti díjaiból fedezzék a mecset építését.

A bazár minden bejáratánál kinn a tábla az este 8 órára ígért dervistáncra, de két kisérlet után feladtam. Nem jöttek a dervisek és nem táncoltak.

A nagy fedett teraszon teázók vizipipával vesződnek - néha nem eléggé szelel - ilyenkor a pincér friss parazsat hoz, s fújja a füstöt amí nem dől eléggé, aztán a vendég szájába dugja a szopókát, s az szépen körbejár.

Csak a beszédes tekintetű macskák jönnek, alul és felül,és  minden irányból, ahogy nekik tetszik. Olykor beleszagolnak a vizipipa füstjébe és továbbállnak.
Múlik az idő.

Lehet, hogy laknak más őslakók is a környéken, de nehéz elképzelni, mert minden ház Hostel, vagy Hotel, pedig nagyonis látszik, hogy egyik sem annak épült.
Tetőterasz persze mindenhol dukál, ahonnan látni a tengert, s a nyári éjszakák itt igazán kellemesek lehetnek.

Negyedik szint, négy emeletes ágy, szétszórt holmik, diákok lakják.

Ledőlök kissé az ágyamra, s a fölöttem lévőt bámulom.

Kézműves munka, IKEÁ-t nem látott az bizonyos, és rögtön elárul valami fontosat.

Merengésemből ordításra riadok - közel a mecset, a nagy a kék, a Sultanahmet, és ímára hívna a hanszóró, de inkább vacsorázni megyek.

Korábban is sejtettem a huzakodás okát, ejrópáét és a törökökét, de ahogy járom a várost egyre bizonyosabbá válik, hogy ez a föld soha nem lesz tagja, csatlós páriája az únió piacra éhes kannibaliznusának
Túl sokat, számukra igaz értékeket kéne feladni, sőt megtagadni csillogó üveggyöngyökért, a mindennapok nyugalmáért.

Tengerparti luxusszállodái ellenére sem, mert az valami más.

Hiába sütött mindvégig a nap, a hideg tengeri szél, s a fáradtság a sok gyaloglástól hajóutakba, villamosok hosszú járataiba zavart, s ezekből ugyan úgy lehetett bámészkodni.

Sehol egy bevásárlóközpont, amolyan ejrópaias teszkómadaras, és minden felirat török.

"I. Szulejmán szultán 1541 augusztus 26-án érkezik meg főseregeivel Buda alá, de 27-én állítják csak fel táborát Budától északra Óbudán, mivel Roggendorf táborhelye bomló holttestekkel van borítva, s a nyári kánikulában azok kiállhatatlan bűzt árasztanak.

Maga a padisah a vár nyugati mellékén Logodon ( ma Logodi utca) telepedik le.

Ezt követően a padisah a sátra előtt felállított arany trónusán szemléli végig 600 német és cseh katona lemészárlását.

Rendkívül fényes győzelem volt ez - vallja Dzselalzáde Musztafa - a hitetlenekből egy nagy sereg fulladt a megsemmisülés tengerébe, vagy égett el a kínzó tűzben, s egyszersmind Buda vára megmentetett a pokolra valók jogtalan birtoklásától."

Mint ama pokolra való jogtalan bitorlók egyszerű leszármazottja persze tudom, hogy azok az idők elmúltak, de sok minden megmaradt belőle. Elég csak Isztambul utcáit járni, figyelni az életüket, a mindennapjaikat.

Micsoda liberális örjöngés lenne, ha pl. külső villamos, vagy hév megállóinkat magas, katonai drótakadályokkal öveznénk, melyeken belül még fegyveres rendőr is van...

Ahhoz, hogy ejrópa keblére ölelhesse e szép terjedelmes piacot, olyasmiről kéne itt lemondani amiről szó sem lehet, amiről a törökök még csak elgondolkodni sem fognak..

Ha ötmillióan képesek németországban úgy bezárkózni, hogy még a nyelvet sem hajlandóak megtanulni, akkor mit akar ejrópa?

..." s egyszersmind Buda vára megmentetett a pokolra valók jogtalan birtoklásától."...

Mondjunk Berlint Buda helyett?

Vagy mást, esetleg Brüsszel-t?

Isztambul, mint város mecsetek nélkül felejthető, a Boszporusz hajózható, a száraz palacsintába csavart sokféleség számomra egyforma íz, a férfi a bay-t keresse, a nő a bayen-t ha rájön a szükség, s ami "cikis", az a kijárat.

A Sultanahmet negyed macskái az állandóságot képviselik.

Ahogy elődeik tették egyiptomban, s ahogy teszik a szent tehenek Indiában.

A kávézóban lábad elé telepszik és néz, vagy végigsétál a széksorok párnáin.

Nem láttam, hogy egyet is arrébb kergettek volna.

Kiszolgálni annál inkább.

Jár nekik a tisztelet.

   Apád, anyád nem törődött veled, hát majd én megtanítalak - sipított Málics nagyanyja, és lerángatta a fiúról a takarót. Nyirkos hideg volt az alagsori szobában, beszűrődött a teavizes lábos csörömpölése, az ablak előtt két női láb igyekezett az utcai kapu felé, távolabb rigók fordítgatták a nedvesen csillogó avar összeragadt leveleit.
   Málics nehezen kelt fel, alig mosakodott, nehezen, nyögve ült a konyhaasztalhoz, minden nehezére esett ezen a reggelen, még annak a gondolata is, hogy iskolába kell mennie. Összehajtotta a zsíroskenyeret, zsebredugta csak úgy, és kiment köszönés nélkül.
 - Hova sietsz? - csodálkozott a nagyanyja.
 - Örsgyűlés van, a Zalka tart előadást Lukács tábornokról aki rokona volt...- nem fejezte be a mondatot, inkább becsukta az ajtót.

   Málics lódított - szokása szerint. Az örsgyűlés már néhány napja megvolt, és azóta még jobban útálta a Zalkát. Nem tudta pontosan miért, talán a szülei miatt, akik egy este nem jöttek haza, napokig egyedül maradt a sötét udvari lakásban, és a nagyanyjához kellett költöznie.
   Bezzeg Lukács tábornok, a nemzetkozi brigádok parancsnoka, akit a fasiszták megöltek Huesca alatt - vele semmi baj,  meghalt jó időben, s a rokon is megkapta a megfelelő villát amikor eljött az ideje, pedig csak fényképről ismerte.
   Zalka emeleti szobája a városra nézett, kis félkör alakú erkély is tartozott hozzá asztalkával székkel, és felülről láthatta a női topánkákat amint lefelé haladtak a Fillér utcán az angol követ rezidenciája felé.
   A magas kőfallal körülvett díszes kertbe Csiszéréktől lehett valamennyire belátni, s amikor a kis szemüveges Csiszér meghívott egy szűkebb társaságot, hogy megmutassa a lendkerekes tankot, amit apja hozott külföldi útjáról, az ablakban könyökölve bámulták az elegáns vendégsereget.
   Zalka megvetően köpött egy hosszút - fasiszta burzsujok, ezek ölték meg a rokonomat! Hogy milyen fokon állt rokonságban a híres tábornokkal, senki sem kérdezte. A lényeg, hogy jó ügyért áldozta fel az életét, a híres tábornok, partizán is volt, írni is tudott könyveket, mi kell még...Néhány leszármazottja büszkén békében élhette nyugalmas életét, még ha nem is találkozott vele soha életében.

   Nagy hülye volt az apád, mondogatta Málics nagyanyja, de én tehetek róla. Magam cseréltem egy fél zsák krumpliért a piacon azt az átkozott harmónikát még az első háború alatt. Nagyapád sem tudott lebeszélni róla.
  - És mi lett belőle? - állítólag szerelem. Anyád vitte bele a mozgalomba, mert a mozgalomnak nagyon kellett egy jó harmónikás. Neki sem volt sok esze, de szépen játszott rajta, s ment az anyád után, aztán ki tudja mibe keveredtek. Hozzá ne nyúlj soha, mert bajt hoz rád is.

   Málicsot nem érdekelte a harmónika, puskaporral kereskedett, és nagy csodálója volt a Gábor Áron utcai, sarki trafikosnőnek, Frau Kirschnek. Félbehagyott reggelivel a zsebében lassan bandukolt a széles utca füves középső részén, hullott gesztenyéket, faágakat rugdosott, s amikor rozsdabarna fénylő kupacot talált maga előtt abba is jó nagyot rúgott.
Barnás gomboknak hitte, pedig tantuszok voltak. Igaziak.
   Huszonegy darabot összeszedett, annyi fért a zsebkendőjébe, a többire ráterítette az avart. Nem volt nyugta egész nap, futkározni sem mert hátha elárulják a megcsörrenő tantuszok. Úgy döntött hármat elad belőlük, vagy inkább csak kettőt, mert Frau Kirsch amúgy is gyanakszik már a fiatal fiúkra.
   Bemennek a fülkébe néha kettesével, becsukják az ajtót, de kifelé bámuknak a pult felé, mintha dirdnlijét lesnék. Málics nem is sejtette, hogy ami alatta van arról ábrándoznak. Jól ment az üzlet, apránként adogatta féláron a tantuszokat, mígnem az egyik véletlenül rájött, hogy bármennyit lehet egyetlen tantusszal telefonálni, csak gyors reflex kell hozzá. És persze az üzletnek is befellegzett.
   Frau Kirschet egyre jobban zavarta a sűrű telefonálgatás, megtanácskozta a dolgot az ügyvéd úrral, aki hasonlóképpen sűrű látogatója volt az üzletnek, de ő mindig vett öt darab szopókás cigarettát és sohasem telefonált. Frau Kirsch a cigarettákat hártyapapírba göngyölve nyújtotta át, s aztán persze, ha Kirsch úr nem volt a közelben kellemes beszélgetésbe bonyolódtak.
 Hasonló kellemes társalgást folytattak gyakorta a Lukács uszodában is, annál is inkább, mert Kirsch úrnak ilyenkor az üzletben kellett maradnia. 

   Málics nagyanyja nehezen viselte a hőséget, behúzódott a szuterén legbelső zugába, de ott is csak egyre bágyadtabban legyezgette magát.
 - Hozz egy pohár vizet fiam, de jól ereszd ki a csapot, aztán maradj itt egy kicsit, mutatni akarok valamit.
   Málics engedelmeskedett, s amikor visszajött, az öregasszony egy papírlapot nyomott a kezébe. Valami értesítés volt, engedély egy személy részére, nem nagyon értette miről szól.
 - Meglátogathatom az apádat, remélem jól van. Úgylátszik Pesten van. Az anyádról nem írnak.
   Málicsot nem igazán rendítette meg a hír, amúgyis ritkán látta a szüleit. Hogy börtönben vannak, vagy valahol máshol terjesztik a kultúrát, neki teljesen mindegy volt. Többnyire vidéken kódorogtak, apja harmónikázott, a kóristák énekeltek, anyja zajosan agitált a teherautó platóján, vagy valami gyűlés kókadozó bágyadt hallgatósága előtt. Ütemes taps zárta az efféle rendezvényeket, aztán mindenki gyorsan hazament.
   Az öregasszony fejét lóbálva dünnyögött, mintha csak magának tenné:..mondtam neki jókor, hogy menjen a templomba, a szent gyónás megszabadítja minden bűnétől, de csak nevetett. Csak nevetett.

   Hatalmas csörömpölés szakította meg a délután nyugalmát, Málics kirohant az utcára, aztán föl a Pasaréti út sarkára, ahol kersztben állt egy katonai teherautó. Ütközésnek semmi nyoma nem volt rajta, csak az ügyvéd úr összeroncsolt topolínója jelezte, hogy valami történt.
Frau Kirsch a trafik ajtajában állt, fölfelé nézett a szemközti ház erkélyére, valamit súgott a szomszéd fodrászüzlet kisasszonyainak, s azok követték a tekintetét.
   Málics közelebb ment, s hallotta amint gúnyosan megjegyzi: jáá jáá, ez már a délutáni műszak kisásszonyok.
   Szemben az első emeleti széles félköríves erkélyen idősebb uraktól körbevéve a grófnő állt fehérben, szokásos turbánjával a fején.
   A kék parolis katonák sietve kirángatták az ügyvéd urat egykorvolt topolínójából, és elfektették a füvön. Frau Kirsch közönyös szemmel szemlélte a műveletet, ő inkább a grófnőt figyelte, aki maga is mozdulatlanul állt odafönn, kártyával a kezében. Megszakadt, a délutáni parti.
Kedélyesen, szélesen mosolyogva útálták egymást: az ittfelejtett magyar grófnő, aki téglát hord és maltert kever, s az osztrák trafikosnő.

    A kékparolisok valószínüleg késésben lehettek, elébe vágtak a kis topolínónak, s a teherautó lökhárítója egyszerűen fölöklelte. Még csak el sem görbült a kemény vasdarab. Sok villa volt arrafelé amit őrizniök kellett, teherautón szállították a váltást. A lakók nem szerették, ha őrizetlenül hagyják őket a zöld bádoglemezekkel borított kerítéseken belül. Az éberség látható és láthatalan megnyilvánulásai, a belső ellenség aknamunkája, ahogy ez a semmi kis topolínó is képes volt megzavarni a szabályos őrségváltást, sűrűvé, nyomasztóvá változtatták a mindennapokat. Elsőbbség?
Mi az?

    Frau Kirsch ragaszkodott a dirndli viseletéhez, csak a színeit váltogatta, a grófnő pedig az asztaltársaságához a félköríves teraszon. Mintha egymást akarták volna túllicitálni, s voltak akik még tisztelték is őket a kiállásukért.
    A környékbeliek autóit nemsokkal ezután elkonfiskálták, az ügyvéd urat tehát semmi kár nem érte. Mikor már megtehette, azokon a bizonyos napokon, melyeket megjegyzett magának ellátogatott a Lukács uszodába, s a nagymedence sekélyebb oldalán órákig ült egy padon hölgyét figyelve. Frau Kirsch széles mozdulatokkal tempózott a mellig érő vízben oldalán kisérőivel, akik még ebben a  hkényelmetlen elyzetben is megpróbálták magukra vonni a hölgy figyelmet. A medence ezen részén kavics borította a talajt,  kiváncsi kamaszok buktak le körülötte, látszólag gyűjtőszenvedély okából, s ezen az ügyvéd kajánul mosolygott. Ha túl közel merészkedtek, Frau Kirsch megállt, így társalogván tovább az őt körülvevő urakkal, s  megvető mozdulatokkal próbálta eltávolítani a túlbuzgó kamaszokat.

   Kicsit távolabb, egy másik padon a horpadtmellű szívta cigarettáját, egyiket a másik után. Mögötte alig néhány lépésre volt a férfizuhanyzó, ahonnan a koszos lepedő mögül gőz áramlott ki folyamatosan, és hangos beszédfoszlányok is, melyeket a horpadtmellű időnként följegyzett. Nem mindenkiét, csak ő tudta kikét. Idősebb urakét, íróforma emberekét, színészekét, s az ügyvéd úr ezt is ugyan olyan kaján mosollyal figyelte.
   Málics nem szerette Frau Kirsch társaságát, a hölgy hangos jáá, jáá kiáltozásiat, a folytonos manírt, a gáláns viselkedési formák túljátszását. Tulajdoképpen ő is szeretett volna kavicsokat szedni a fehér húsformák közelében, ezt akár be is vallhatta volna magának, de csak bámulta a víz alatt is fehéren virító formákat, és nem merészkedett soha néhány méternél közelebbre.

   A nyár elmúltával iskolát kellett változtatnia, nagyanyja intézte szülei kényszerű távollétében. Már már beletörődött, hogy sehova sem veszik fel, akár otthon is maradhatna. Hosszú, kemény küzdelem volt, végül sikerült egy távoli iskolát találni, ahol befogadták, mert nagyanyja nem volt hajlandó feladni a küzdelmet.
 - Méghogy engem büntessenek, mert nem jársz iskolába...! Messze van messze van, kit érdekel? Elmész villamossal a Széll Kálmán térig, és onnan legyalogolsz a Duna felé. Hát ott van, keresd meg. Nagy sárga épület, a környéket lebombázták, hamar megtalálod.

- Szeretném megismerni a szüleidet - mondta az osztályfőnök. Málics nem tudta mit válaszoljon. Nem tudom hol vannak, nyögte ki végül, alig hallhatóan.
 - Élnek...?
 - Nem tudom, a nagyanyámnál lakom...
   A nagyszünetben Zöld' csapódott hozzá az udvaron. Málics hallgatagon követte. Sok mindent megtudott így az osztály különböző csoportjairól, kire kell vigyázni, kik az önjelölt hangadók. Délután a Dunaparton csavarogtak. Zöld - rendes nevén Kosasras - nővére zöldszínű női kabátját viselte, akit egy este elhívtak egy kis beszélgetésre, és azóta nem jött vissza. Ennek már több mint egy éve.
   A hajóállomásnál hosszabban megáltak. Zöld a vizet nézte, a kötéln feltorlódott hordalékot.
 - Bele kell ugranom a Dunába - mondta csendesen.Tegnap eldöntötték, hogy itt a pontonhíd mellett.
 - Hát ugorj...
 - Nem most, majd a télen. Fogadásból. Nagyon félek tőle.
 - Hülyeség.
 - Nem az, fizetnek érte. Azzal vádolnak, hogy a nővérem fasisztákkal barátkozott, pedig nem is tehette, kicsi volt még.
 - Megteszed?
 - Meg. Másképp nem hiszik el, hogy ártatlan.
 - Mennyit kapsz érte?
 - Hárman vannak, fejenként tíz forintot. Már elképzeltem mit veszek belőle a csarnokban.

   Tél közeledtével Zöld egyre zaklatottabban viselkedett. Málics látta, hogy néha körülveszik, noszogatják, nem hagyják békén. Hosszú szénszünet szakította meg a tanítást, ment mindenki ahova akart. Január vége felé a meghírdetett széncsata eredményt hozott. Büszkén írtak róla az újságok, helyre állt a rend, sikerült visszaverni a kapitalisták ármánykodását. Az osztályfőnök megemlékezett egy szerencsétlen balesetről, és kihúzta Kosaras nevét az osztálynaplóból.

   Néha ki kell mennem a ferdekre', felébreszt a fullasztó hőség.
Az ajtó alig egy méterre a hajókorláttól, nézem a sötét vizet, a lassan úszó jégtáblákat. Ha szél fújja szét a felhőket, s előtűnik a téli hold, fehéren virítanak, lassan, csikorogva utaznak lefelé.
Sokáig nyitva hagyom az ajtót, megigazítom a száradó pufajkát, mire fé löt felé beindul a csepel, mely csupán indítómotorja a nagygépnek, már száraz, szinte törik.
Estére persze újra teleszívja magát, mi mást tehetne tizenhat óra alatt a lucskos fedélzeten.
   Hajnali öttől este kilencig tart a műszak, egyszer váltanak le rövid időre.
Kapkodva nyelem a forró levest, meg ami utána következik.
   A szekrényem tele van kockasajttal. Mielőtt kilépek a fedélzetre, megtömöm velük a zsebeimet, ragad tőlük a szám egész nap, de nem ázik át, mint valami kenyérféle.
Néha innék rá valamit, de elég ha csak a nyelvemet nyujtom ki, a hó vagy az eső is megteszi, nem engedhetem el a kötelet, mert elszabadulna az ötszáz tonna sóder.
   A dereglye orr-részénél állok, ha otthagynám, kifordítaná a Duna, s csak a jóisten tudná megállítani.
A hátsó részét Durkó tartja - rendes gyerek - sohanem beiglizik, lassan ereszti szabályos nyolcas hurokkal a két bak között.
Nemrég jött, már inkább tavasz felé.
Hozzám osztották be, a fedélzeti vendégszobába, magam sem tudom engem is miért ide, de jól el vagyunk.
   Megvárja amíg levetkőzöm, csak aztán kezd neki maga is.
Keveset beszélünk, mintha rejtőzködne. Bizalmatlan, ám néhány hét múltán kissé feloldódik.
Ismerem a környéket ahonnan származik, jártam az Orosháza melletti Gyopárosfürdőn, a tavaknál, napota jártunk át kölökkoromban Szentetornyáróli, eleinte fizettünk a jegyért, aztán elköltöttük fagylaltra és inkább koldultunk az állomáson. Végül már azt se, belógtunk a tó kerítetlen túloldaláról.
   Gádorost is említve elérzékenyül, pedig jókötésű parasztgyerek.
Jól keresett a fővárosban, gyakran járt moziba, értesült a világ dolgairól, látta a párizsi diákokat, ott a Dohány utca sarkán, a Hiradóban, s beléjük szeretett.
A ruházatukba, a hajviseletükbe, a bátorságukba, s hogy nem félnek semmitől.
Forradalom?
Majdnem.
Megmutatja kék hurkákkal tarkított hátát - na ez lett belőle.
Van mit nézni rajta.
A fején is van három öltés, kicsit csúnyán forrt össze a szakadás, azt mondja elmúlik. 

   Minden pénze ráment, de szerzett egy farmert az Ecserin, egy igazit.
Balatoni beavatásra azonban már nem tellett. 
Tudnivaló ugyanis, hogy a farmer szakszerű beavatása, legalább is az igazié a balaton selymes vizében történik nyáridőben, melynek során a tulajdonos besétál az enyhén zavaros, kissé szürke vízbe, majd a parton állva testére szárítja. 
Anyagiak hányában Durkó a Dunába gyalogolt be a római parton, hogy szakszerű legyen, s meg is szárította magán a tavaszi szélben ahogy kell.
Néhány nap múlva kölcsönkért, hogy hazautazzon, s a csatlakozásra várva szólította meg a két közeg.
- Diák?
-Egyetemista...elsős az estin.
- Na jöjjön velünk.
Levetkőztették, jól megbotozták, s amíg feküdt tehetetlenül a haját lenyírták papírvágó ollóval. A nadrág szárát is felvágták kétoldalt derékig, s aztán elengedték.
- Na így szellősebb is, meg betyárosabb - mondta az egyik búcsuzóul.

Durkó csak hason fekszik azóta, de már nem bizalmatlan annyira. Néha beszélgetünk. Éjszaka a korlátnak támaszkodva nézzük a sötét vizet, a ragyogó holdat, a csillagokat. Nem marad sokáig, keres valami értelmesebb munkát, visszamegy az egyetemre, és már nem szereti annyira a párizsiakat. Van rá igéret, hogy megteheti.
Irígylem. Nekem nincs hová visszamennem. A központi bizottság begyűjttette a kiadványt amit szerkesztettem. Meg aztán ott a múlt, amibe bárki belekapaszkodhat.

A bocman' leköltöztet a hajó gyomrába a 3-as kabinba. Kerek ablakocska, piszkoszöld vasfalak, egy szék kisasztallal két ágy, az egyik felett három festmény.
Erős szinek, valahonnan ismerős.
 - A dandy' váltója leszel, nem fog zavarni - egyébként az ő képei, fest.
Látásból ismerem a fickót. Magasabb nálam, szőke és kékszemű. Igazi belvárosi zsúrfiú, aki időnként eltűnik egy hétre amíg a munka tart, s a következő szabad héten övé a világ. Senki nem tudhatja hol jár ilyenkor.
 - Ha összefutnánk valahol a belvárosban ...- mondja, de nem kell folytatnia.
 - Miért pont Picasso-t másolsz?
 - Felismerted?
 - Nen volt nehéz...
 - Itt csak nézem őket és gondolkodom. Szeretem, hogy velem vannak. Mintha becseméásztem volna őket ebbe a vasvilágba.

Esténként derglyések jönnek a szalonba. Kártyázank, ritkán szólnak. Egyedül élnek a Dunán, családjuk alig van, nincs kihez szólniok.
Jeleik vannak, csak számukra ismerős kézjelek, rövid kiáltások.
 - Elengedtek a temetésre - reggel elmegyek - mondja az egyik.
 - Megtalálták a Pokornyit?
 -Meg. Az mindent elvállal, senkije nincs. Amióta szabadult itt él a Dunán.
Ismerős név. Várom a holnapot, meg fogom kérdezni tőle hol vándorol most benne a repeszdarab.
Délfelé tűnik fel a parton szabályos sötétkékben. Felnyitja a derglye kabinját, lemegy, nem néz senkire.
Amint újra felbukkan ráköszönök.
- Szia Pokorny...
Rám néz, látom megismert. Főleg, hogy elhagytam az i-t a neve után - sokáig nem szól.
- Mit akarsz?
 - Semmit.
Olyan mint volt. Én meg ostobán valami mást vártam. Persze, hogy ő az. Hallgatag, merev és bizalmatlan. A Dohány utca sarkán lőtték le, a zsinagóga kerítésénél. Visszamegyek a helymre, az érkező megrakott dereglye elé. Mire végzek, már kötélre vette az egyik jeges, áll a kormányállásban, csak a hátát látom. Mennek fölfelé

Forró a vas a talpam alatt, éjszaka is alig képes lehülni a rekkenő nyárban. Nehezen várom a másnapot, a heti váltást amikor Cugaj lép mellém a másik csoportfőnök. Erőteljes vasgyúró alkat.
- Éjszaka számítok rád - halászni megyünk. Kilencre visszajövök.
Itt lakik a faluban, néha benéz, amikor semmi keresnivalója akkor is. Még jó, hogy holnap csak fél műszak, kibírok a tizenhatóra után egy kis éjjeli halászatot.
Amikor minden elcsendesedik nekiindulunk. Közel a parthoz a fák lombjai alatt csorgunk a gázló felé. Hárman vagyunk, semmi hang, csak a víz csobog, megkapaszkodunk a lombokban amikor emberi hangot hallunk a közelben. Határőrök.
Valami szlovák banda tagjai szöktek át állítólag.
Kettesével járőröznek, a hajóra is feljárnak igazoltatni.

A gázló kőrakásai felett megállunk, illetve nekem kell egyhelyben tartani a csónakot, néhány méterre a gáttól, Cugaj a dobóhálót kezeli. Tudja hol és miképpen. Tilos de hatásos szerszám a dobóháló, háromezerért csinálja a gépész. Vennék egyet, mert szép, de mire mennék vele.
A harmadik csak a halakat pakolja vödörbe - tizenegy vödör, te jó ég, mire készülnek ezek?
Világosodik mire végzünk, a csepel már morog a hajó gyomrában ahogy visszaérkezünk.
Délfelé szolgálati motorosokkal megérkezik a vezetőség Pestről. A fizetést is így hozzák nem számít milyen az idő.
Hatalmas lakoma a szalonban. Nem szeretem a halászlét, de ezt azért megkóstolom mielőtt lelépek. Fenségesnek találom, de nem viszek belőle. Nincs is miben. A górék persze hoztak magukkal jókora edényeket. Tizenegy vödör hal, már bánom, hogy nekik lapátoltam át az éjszakát.

Hosszú és lassú az út Pest felé, a vonat csak cammog, aludnék, de szóval tart ez a kis poloskaképű. Teli van bánattal, megalázottsággal, nem érti hogyan történhetnek meg vele ilyen szörnyű dolgok.
Egyre jobban érdekelnek a sirámai, adom alá a lovat, hadd fájjon még jobban.
 

- Rohadt Hortysta csürhe az egész, az összes kapitány. Minden jegesen ők az urak. Hol itt a demokrácia? Be sem léphetek a szalonba - matróznak tilos - csak takarítanom szabad. Azt bezzeg muszáj. Átmennék egy másik hajóra, megtehetném, de mind ilyen. Beszéltem már a többi matrózzal is, de semmit se tehetünk. Ők az urak...érted? Hát hol élünk? Hiába vagyok párttitkár átnéznek rajtam. És a vezetőség...? 
- Tudod mit mondott az igazgató elvtárs amikor kifakadtam?
- Mit?
- Ott az irodában persze más volt a hangnem, ott nem voltam matróz-1. Ott azért mégiscsak volt némi tisztelet.
 - Azt mondta: párttitkár elvtárs a kapitány az kapitány. Élet, és halál ura. A hajón még a jóisten is csak utána következik.

Micsoda hülyeség!
Nincs is oka a halálnak, legfeljebb okozója.
Egy vírus, vagy több vírus, esetleg fejlövés.
Az enyém okozója egy toronydaru.
Nézem azt a kövér pasast amint mászik fölfelé egyre lassabban.
Megpihen, leül, törli a homlokát.
Nem látják, hogy beteg?
Én látom.
És persze nem nézem az utat amint kanyarodik.
Nélkülem kanyarodik most is.
Most is kanyarodik.
Miért nem nézem az utat?
"Kössék fel az állát - mondja a főorvos".
Mindent hallok, látok, de nem érzek semmit.
A főnővér gézt húz ki a zsebéből, próbálkozik.
"Már merev - mondja"
"Takarják vissza - menjünk" - ezt is a főorvos mondja.
"...és tolják már innen erről a huzatos folyosóról..."
Huzat?
Az az ember beteg volt.
Üvegszilánkok csörömpönek.
"A halál oka?"
Nem értem a választ.
Zongorázom.
Egy Bősendorferen játszom.
Molly néni tanítja Chopint, csapóval a kezében énekel.
Nem érzek semmit, de minden folyamatos.
A múlt is jelen, meg a jelen is az, és van jővő, idő nélkül.
Vannak terveim is.
Még csak homályosan sejtem őket, de vannak.
El fognak temetni.
Vagy elégetnek?
Nekem mindegy.
Biztosan lesz temetés, mert az szokásban van és akkor majd foglalkozom velük.
A terveimmel.
Zongorázni már tudok.
Már mindent tudok.
Éppen ideje.
Festenii is, akár tereplovaglás közben félmeztelenül.
Minden olyan természetes és egyértelmű.
A lottószámokat is tudom.
Érdekel valakit?
"Főorvos úr...!"
Fúj a szél, hallom a hangját, és a hó is kavarog.
Az az enber beteg, aggódom érte.
Beügetek a torony alá, a lovam hangosan felröhög...
"Ne segítsek?
Megint üvegszilánkok, ezt nem szeretem.
Vezetés közben semmi esetre sem.
Gurulunk a folyosón, aztán valami felirat.
Proszektúra.
"A halál oka?"
Mindig ezt kérdezik.
Nem mindegy?
"Malária".
Ez tetszik?

   Rózsika halk kaparászásra ébredt.
Az utcai redőny felől jött a hang, melynek gránátszilánkok lyuggatta formátlan résein világos csíkokban szűrődött be az kinti lámpa fénye.
 - Dede, ébredj - bökte oldalba a férfit, de amaz csak ásítva nyújtózott egyet.
 - Nem rendőr - mondta, az nem kaprászik, az dörömböl.
Azért csak nézd meg, hátha visszajött...

A férfi kilopózott az egykori szabóműhely hátsó ajtaján, mely a bérház udvarára vezetett.
Kaput nem kellett nyitnia, azt már rég eltüzelték a háziak az ostrom alatt. Felismerte az alakot, pisszentett, s visszament vele a hátsó ajtón.

 - Te vagy az plébános - csodálkozott a nő - hogy kerülsz ide?
A férfi válasz helyett csak legyintett, és helyet keresett magának.
Dede gyertyát gyújtott, s a téglákon álló, deszkából eszkábált ágy alól üvegfélét vett elő.
 - Biztos voltam benne, hogy itt fogsz keresni, de egy pillanatig én is azt hittem a Mauskopf jött vissza.
 - Na igyál, ne reszkess, olyan vagy mint egy kisgyerek!
 - Amikor lelőtték azt a papot, akkor bezzeg nem reszkettél. Behúztad a plébánia kertjébe és ruhát cseréltél vele. Illett a kerek ábrázatodhoz az biztos. Halálra röhögtem magam, amint imára kulcsolt kézzel járkáltál a romok között.

   A plébános keserű vigyorral bólogatott, ivott néhány kortyot, de a keze tovább remegett. Dede már korábban észrevette a csomagot amit magával hozott, s most érte nyúlt.
 - Rózsikának hoztam - súgta, mert nem mert hangosan beszélni.
 -Történt valami?
 - A Kormányos - súgta a férfi, a Kormányost lelőtték. Utcai rendőrök, akik madzagos puskával járnak. Lesben álltak, nem vettük észre.
 - Elővette a Lugert, hárha elijeszti őket, dehát azok hárman voltak, és a Lugerben sohasem volt töltény, szóval elvágódott, felém dobta a pisztolyt én meg elrohantam. Ki a parkból, azt sem tudom merre, Csak rohantam, ki a városból, fel a Guggerhegyre az erdő felé. Nem kergettek sokáig, lefoglalta őket a Kormányos, pedig már halott volt.

 - Amikor idáig jutott, magához vette a csomagot, nézegette, megpróbálta kibontani.
 - Mi van benne? - érdeklődött Rózsika, de a plébános a fejét rázta - nem tudom - mondta határozottan.
 - A bőröndben volt...
 - Kaptam egy bőröndöt fönn a hegyen a Nagybányai út tetején.
 - Ott vártam az erdőszélen, nem tudtam mit csináljak, nem volt kedvem fölmenni éjszakára a kilátóhoz amikor jött egy taxi. Kövér pasas szállt ki belőle, vidáman lecsapta a taxiórát, s még beszélt néhágy szót a sofőrrel. Csak annyit értettem, hogy, akkor holap...
 - Amikor a taxi elment, utánalopóztam és az oldalába nyomtam a lugert. Nevetett. Hosszú úribunda volt rajta, vitézkötéses, és dőlt belőle a szesz. A bundának olyan illata volt, mint egy varázslat, egészen elképedtem. Nevetett és nevetett, és aztán azt mondta, ne itt az erdőszélen, és hogy tud jobbat is. Azt mondta ezzel a bundával nem megyek messzire, várjam meg, inkább hoz valamit.
 - Én meg azt mondtam neki, hogy ne nézzen hülyének, biztos telefonál a rendőrségnek, szóval le a bundával. Végig a háta mögött álltam, de ekkor megfordult.
 - Hozok magának valamit, csak tegye le azt a vacakot - mondta - már úgyis vége a háborúnak. Egy percen belül itt vagyok, az ajtót is nyitva hagyom, az előszobában van egy bőrönd, kihozom és kész.
 -Álltunk egymással szemben, nem tudtam mit csináljak, aztán beleegyeztem.

 - Amikor visszajött azt mondta, nehogy megköszönjem, másnap elégette volna az udvaron. Mégis megköszöntem. Aztán fölmentem a kilátóhoz, hogy ott várjam meg a reggelt, mert éjszaka egy ekkora bőrönddel mászkálni nem biztonságos.
 - Elnyomott az álom, meg az izgalom, így csak dél tájban mentem le a kispiacra, hátha megtudok valamit, de semmi. Aikt nagyon érdekelt a bőrönd annak azt mondtam költözöm. A Kormányost is kerestem, de senki nem tudott róla. Fölmentem a kriptájához a kiserdőbe, és ott is nyugalom volt. Az ördöglakat titkát már korábban elárulta, úgyhogy könnyedén bejutottam és ott néztem meg hogy mégis mi a fenét hurcolászok. Csupa női holmi - annak a rusnya kurvának a holmijai, mert ezt is mondta a hosszúbundás.
 - Kivettem belőle néhány darabot, olyasmiket ami Rózsikának kedvére lehetne és összecsomagoltam. Ez az. Tudtam a szabóműhely címét, te mondtad el egyszer, azt mondtad megnézed valamikor.

 - Rózsika boldogan dobta le a hálóingét és néhyány pillanat múlva valami bodros kombinéban forgolódott. A plébánost egyáltalán nem lelkesítette a látvány, ahhoz Rózsikának fiatalabbnak és soványabbnak kellett vola lennie, de igyekezett viselkedni és jó egészséget kívánt hozzá. 
 - Dede is csak egy pillantást vetett rá, majdnem morcosat, aztán visszaparancsolta az ágyba. 

 - Másap fölmentek a kiserdőbe a Kormányos kriptájához. Kettővel arrébb a fiatal nő üldögélt a sajátja bejáratánál, akivel szomszédok voltak egykor. Rózsika nem szerette a fiatal nőt, a kisfia meg egyenesen rettegett tőle. Látta amint vért locsol az egyik beomlott sírra. Kiment pisilni egy reggel és akkor látta a nőt a lavórral. Vér volt, vér volt láttam, csak ezt hajtogatta, Rózsika alig bírta lecsendesíteni.
 - Mutatok valamit - mondta, és elővett egy apró üveget. Nem vér, figyelj - ebben az üvegben van valami, amit most beleszórok a lavórba. Beleszórt néhágy apró szemcsét és a víz vöröses lett. Hipermangán - érted...?
 - A fiúcska nem kérdezte mire való, és Rózsika sem akarta volna elmagyarázni. Muszáj volt otthagyni a kriptát, a gyerek gyakran megfázott és nem bírta a vért...
 - Dede ekkor határozta el, hogy megpróbálkoznak a szabóműhellyel. Üres és romos, teljesen kifosztották, csak a cégtábla maradt meg, az is silány állapotban.
 - Mauskopf Benjámin Angol úri szabó. Alatta fehér krétával: Kifordítást rövid határidőre vállalok.

 - A bőrönd tele volt finom női holmikkal -csupa használhatatlan ribancholmi - sajnálkozott a Plébános, nemigazán asszonynak való. Batyúzni se lehetne vele. A parasztok inkább vesznek zongorát, mint ilyesmi kacatokat.
 - Dede mégis talált megoldást.
 -Levisszük a parókiára, ide a szomszédba, már voltam ott néhányszor a Jonatánnal. Becserélhetnénk ebédre, legalább egy heti ebédre.
 - A plébánosnak nem tetszett az ötlet. Már elképzelte, hogy mégiscsak ül a vagon tetején, apró szemcsék tapadnak az arcába, haját a jószagú füst borzolja csak megy és megy, viteti magát, aztán lesz ami lesz. A vetkőztetések ruhadarabjait mindig messzire szállította. Megaztán volt a bőrönd alján egy frakk, Dede nem is tudta mire való, de a plébánosnak már voltak tapasztalatai a vidékiek huncutságaival kapcsolatban.
 - Na jó menjünk a parókiára - mondta, adok egy részt a bőröndből hátha sikerül becserélni. Féluton Jonatánnal találkoztak, aki mint rendesen koszos raglánjában bandukolt egy üveggel a kezében. Sárgaborsó főzelék. Megengedte, hogy beleszagoljanak a forró gőzbe és a másik tenyerét is kinyitotta.
 - ...és egy fél öszibarack kompót. Holland... Ez jár mindenhez, minden főzelékhez...