Inszeminator blogja

           Lekéstem az újévi koncertet - fát vágtam, gallyaztam az udvaron, délután háromig eszembe sem jutott. Karácsony előtt jártam a császárvárosban másodmagammal, tervbe vettem még egy gyors kiruccanást is, de valami történt a vízpumpámmal, le kellett állítani a kocsit és meg kell várni január első hetét, előtte senki nem hajlandó minálunk csavarkulcsot fogni.

           Tulajdonképpen ott Bécsben érlelődött már a gondolat, hogy előbb utóbb elő kéne venni ezt az egykori úgynevezett Gotterhalte-ügyet. Több mint százéves történet, de kellőképpen áthallásos. Trianon még csak mint palotácska szerepelhetett a köztudatban, s még az első világháború ellenfelei sem gyűrkőztek komolyabban. Századelői béke, 1901, még alig kezdődött az újabb évszázad.

           A Gotterhalte-ügy aprócska esemény, semmi komolyabb jelentősége éppen csak kínosan jellemző és kellemetlen. Amikor először olvastam tüstént "pártunk és kormányunk", valamint  elvtársaink buzgolkodása villant elém kissé nyomasztóan, mert megtisztelhető főhercegeink már nemigen vannak. Van más helyettük. Mindig egy újabb...

         Hát meddig tart még ez a nyomorult puhány lihegőn számító szervilizmus...? Amikor ide is, oda is - meg le is meg fel is...? Ez a mindenkinek és senkinek de leginkább csak keveseknek összhatalmi játék. Nemhogy megállítani nem vagyunk képesek, de csúszunk visszafelé egyre gyorsabb ütemben, s közben rajtunk vigyorognak az azóta született szomszédos nemzetállamok.

           Nem tudom, nem is akarom semmi konkrét történethez kapcsolni a százados eseményt, mert nem az esemény a lényeges, hanem a jelenség. Tudom sokakat nem érdekel, mert mással vannak elfoglalva a nagy népi szemfényvesztésben, piti ügy - ilyesmin fenn akadni...? Éppen most? A jelenség pedig virul, és tovább él mert kitartóan életben tartatik, s eképpen zavartalanul fennmarad. És ezt nevezik odafönn komoly képpel politikának...?  

                                              RÁTKAY LÁSZLó

                 Az Országgyűlés képviselőháza. Budapest, 1901.június 12.

                                             A Gotterhalte -ügy

       "A Frenc József nevével fémjelzett dualista korszak bővelkedett olyan ügyekben, amelyek felszínre hozták az osztrák - magyar közös állam feszültségeit. A komoly problémák (költségvetés, katonai ügyek stb.) mellett számos olyan kérdés is napirendre karült, amelyek 1848/49-ig tak vissza, és amelyek valós feltevések helyett szimbolikus-érzelmi politizálásban merültek ki.

        "Mi előtt vegyük le kalapjainkat? Azon emlékek előtt talán, amelyek a Gotterhalte hangjaira a magyar szívekben felevenednek?" - kérdezi az Országgyűlésben ingerülten Rátkay László (1853-1933) függetlenségi párti képviselő, akinek a kultuszminiszterhez és Széll Kálmán (1843-1915) miniszterelnökhöz intézett interpellációja - a korabeli magyar közfelfogáshoz igazodva - egyértelművényúl teszi, hogy az uralkodó Magyarországon nem császár.

         Az Országgyűlés temperamentumos szónoka - ahogyan Rátkayt a Mikszáth Kálmán főszerkesztésében megjelenő  Országos Hírlap aposztrofálta - időnként népdalszerzőként is működött ( "Gyere haza, Kossuth Lajos!"), sőt, az 1880-as években a  - Rákosi Jenő igazgatósága alatt álló -Népszínházban egy-egy darabjával még a vasárnapi parasztokkal és " gazdag leány- szegény legény" sablonnal operáló népszínműveket is megpróbálta nemesebb irányba téríteni. Rátkaynak tehát volt érzéke a dramaturgiához.

         Tisztelt Ház! Interpellációmat annak az esetnek az ötletéből és okából teszem, hogy az országos ifjúsági tornaünnepélyen a Gotterhaltéval kezdték meg az ünnepélyt. De ezt csak alkalmul használom fel arra, hogy egyúttal a magyar nemzeti Himnusz kérdését felvessem (Halljuk, halljuk) és a kérdésnek  esetleg törvényhozási úton való rendezését kérjem.(...)

        A tisztelt miniszter úr / Wlassich Gyula kultuszminiszter / egy meghívót bocsátott ki, azt hiszem tisztelt képviselőtársaimhoz is, amelyen egész szabályszerüen fel van sorolva, hogy mi lesz a műsor. Ezen meghívón az osztrák néphimnusznak, a Gotterhalténak eljátszása nincs megemlítve (felkiáltások a szélsőbal oldalon..Ahá!) ezt a tisztelt miniszter úr ingyen és meglepetésül szánta nekünk. (Derültség és zaj a szélsőbal oldalon). Őszintén megvallom tisztelt Ház, hogy ha tudtam volna, hogy egy magyar nemzeti ünnepen a Gotterhaltét fogják játszani, megkíméltem volna magam a megaláztatástól, amelynek ki voltam téve (élénk helyeslés a szélsőbal oldalon) azáltal, hogy azt a Gotterhaltét végig kellett hallgatnom. (Úgy van! Úgy van! A szélsőbal oldalon.)

        De nem csak ez történt tisztelt Ház, hanem amint a Gotterhalte hangjai megzendültek, karszalagos rendezők - nem tudom, a tisztelt miniszter úr egyenes utasítására vagy megbízásból-e, avagy sem - a felállított díszsátor előtt álló közönséghez, többek között hozzám is odajöttek, s felszólítottak, hogy amíg a Gotterhalte hangjai zengenek, addig én a kalapomat vegyem le. (Zaj és felkiáltások a szélsőbal oldalon: Hallatlan! Gyalázat!) /.../

        Hát azt kérdem én, hogy mi előtt vegyük mi le a kalapjainkat? Azon emlékek előtt talán, amelyek a Gotterhalte hangjaira magyar szívekben felelevenednek? (Úgy van! Úgy van! a szélsőbal oldalon.) A Gotterhalte elhangzása után felvonult az ifjúság, amely eddig nem volt ott, mert addig csak a katonazenekar jött fel. Azután jött az ifjuság, és itt megjegyzem miniszter úr: jobb, hogy a magyar ifjuság nem volt ott, mert ha már akkor ott lett volna, amidőn a Gotterhaltét játszották, én mint ott jelen lévő apa, nem tűrtem volna el, hogy én mint apa a fiammal szemben, a fiam pedig atyjával szemben a tisztelt miniszter úr közreműködésével meg legyen alázva. (Élénk helyeslés a szélsőbal oldalon) Az ifjuság nem volt jelen, hanem csak ezután jött be, s akkor felhangzottak először a Himnusznak, aztán a Szózatnak hangjai. Befejezésül ismét jött a Gotterhalte.

         Csakhogy a magyar ifjúság tapintatosabb volt, mint a tisztelt rendezőbizottság: a magyar ifjuság megérezte azt, hogy a Gotterhalte, a Szózat s a Himnusz közt kiegyenlíthetetlen érzelmi inkompatibilitás van, amit a tisztelt miniszter úr nem érzett meg, pedig ez a kérdés most divatban van. Az ifjuság nem engedte eljátszani a Gotterhaltét, túlkiáltotta azt, és ezzel megmutatta, hogy a Szózat azon szavait amelyeket az ifjuság énekelt, hogy " Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar" az ifjuság át is érezte, míg a tisztelt miniszter úr csak beszélte azokat. (Úgy van! Úgy van! a szélsőbal oldalon). /.../

        Nem akarom  tisztelt Háznak a szöveget eredetiben felolvasni, nem akarom, hogy a magyar parlamentben német szó hangozzék, nem akarom, hogy ennek a himnusznak a szövege itt csak érintve is legyen. Méltóztassék csak egyszer elolvasni. Abban egy eszme domborodik ki, az úgynevezett zsarnoki császári hatalom gondolata, az összmonarchia vágya! /.../ Nem akarom fárasztani a Házat azzal, hogy ezekenek a kérdéseknek egészen a gyökerébe menjek bele lélektanilag. (Halljuk! Halljuk! a szélsőbal oldalon) De egy kétségtelen, az, hogy ha a tisztelt miniszterelnök úr azzal fog védekezni, hogy a Gotterhaltét azért kellett eljátszani, mert József Főherceg jelen volt az ünnepélyen, akkor ha nem csak felületesen megyünk el e kérdésnél, ha nem csak azt mondjuk, hogy a Gotterhaltét eljátszották, de meg is nézzük, hogy a Gotterhalte mit jelent, mi a szövege: akkor az az inkompatibilitási helyzet állott elő, hogy a magyar ifjuság, amelyet a hazaszeretetre oktatják, amely valamikor talán magyar honvéd is lesz, és magyar kardot fog viselni, eldefilírozott / díszmenetben haladt el / József főherceg előtt azon zene hangjai mellett, amely szövegében azt jelentette, hogy magyar ifjú és magyar honvéd, ne ismerj magyar királyt, ne ismerj magyar hazát, hanem ismerj csak osztrák császárt, osztrák császári hazát és osztrák birodalmat. Így van ez, Tisztelt miniszter úr, hiába méltóztatik mosolyogni./.../"

      Forrás: A XX. század Magyar beszédei.   

      Sok minden eszébe juthat az embernek egy ilyen beszéd olvasásakor. Nekem legelőször is az jutott eszembe, hogy ebben a beszédben vannak szavak melyek sokkal nehezebben kimondhatóak mint például az "útelágazás". Korábbi miniszterelnökünk birkózott nyilvános pódiumon a feladattal, s kénytelen volt feladni a küzdelmet. Jobban beszéltek volna eleink...? Hogy jobban-e, nem tudhatjuk, de hogy cirkalmasabban az bizonyos. Nem idéztem az egész beszédet, érezhetően hatalmas hazafiúi indulat fűti a képviselőt, s tán még az is fokozza indulatát, hogy a Tisztelt miniszter úr eközben mosolyogni méltóztatik.

       Nyilván tudja is miért. A képviselő a "nép nevében" mondja mondandóját, (de hát ki is az a nép...? Tudja valaki..?) s a Tisztelt miniszter eközben mosolyogni méltóztatik. Több mint száz év telt el az interpelláció óta, ma már mindenki láthatja este vacsora közben, hogy a képviselő a nép nevében "képvisel" s a miniszter úr mosolyogni méltóztatik. Olykor elnézően, máskor gúnyosan, a téma kívánalmai szerint. Ő ismeri a nagypolitika féltve őrzött, csak egyesekre, csak brancsbéliekre, csak biztos belső körre vonatkozó titkait. Ő tudja mikor kell a "Gotterhalte", és mikor jobb kezünket reszketőn  szívünk tájékára biggyesztve a Szózat. Ő tudja mit kíván a politikai helyzet. Tényleg tudja...?

        Ami pedig a "kiegyenlíthetetlen érzelmi inkompatibilitást" illeti, az bizony jelen van ma is a tisztelt Házban, és máshol is, egyebütt is, csak ne kelljen egy szuszra érthetően kimondani. Tulajdonképpen mindenhol jelen van. Talán ezért is bukdácsolunk oly kitartóan, s nem tudjuk kihez kapcsolódjunk önként és igazán. Mert nagyon bizonytalan ám a jövendő esztenő is, ez a kétezerkilences. Lesz itt mindenféle zenebona.

        Azt írtam valakinek, hogy nem szeretem az olyan kívánságokat melyek a boldog szóval kezdődnek. Nem tudom mi az, óvatos vagyok, hátha árt az egészségnek. Így hát csak valamivel jobb évet kívánok mindenkinek, aki képes volt idáig eljutni. Egyébknt pedig csak vicc volt ez az egész, kicsit keserű ugyan, mert ilyen a hangulatom.

        Muszáj volt az anginát is belecsempésznem a címbe, mert szebb szó mint az infarktus, és nem is olyan kegyetlen romboló. Inkább figyelmeztet, vigyázz, ha nem változtatsz a dolgaidon infarktus következik. Ez utóbbi olyan mintha váratlanul pofáncsapnák az embert. Aljas és tisszességtelen. Pedig...

        Az hiszem senki nem veszi komolyan az anginát. Valami kellemetlen nyomást érezni ebben az állapotban ami már volt máskor is, és csak lassan enyhül. lyenkor szükségképpen rágyujt az ember, hogy oldja a feszültséget. Ha még valami konyak, netán pálinka, egy éppen nyitott hosszúnyakú illatos palack is akad a közelben, azt is segitségül hívja, mert az is kell. Holott nem kell.

       Ezek semmi esetre sem kellenek, mert bűnös, elvetendő dolgok, piha..! - mármint a mindent tudó okosabb hivatásos rábeszélők szerint, akiknek , hogy a fene enné meg őket végül is mindig igazuk van. Lemondani mindenről, válogatni, betartatni, szabályokat követni, hát miféle élet ez...? Mindenki tudja, okos élet, számító, tervezhető élet, csak éppen e tájékon nehezen megy az ilyesmi. Lehet, hogy máshol is...? Ismerősömnek kutyát ajánlott a főorvos úr. Szerzett egy kis pulit, elvannak, a puli diktálja a tempót, megváltozott az "életminősége", azóta savanyú blazírt pofával követi fától fáig, a felírt "jószágot".

        Monsieur Boucart, ötvenkét éves belga kisvállalkozó fölment háza földszintjén lévő irodájából, asztalhoz ült az első emeleti ebédlőben, látszólag semmi baja nem volt bár a leves után úgy érezte muszáj  innia egy nagy pohár vörösbort. Megitta, s ez után szótlan figyelte amint felesége a második fogást szervírozza. Nem kezdett hozzá azonnal, várt egy kicsit, mintha befelé figyelt volna. A megrakott tányérba nézett egyre veresebben s aztán egyetlen hang nélkül előrebukott. A tányér megbillent, a pohár kissé távolabb csupán megrázkódott. Monsieur Boucart halott volt.

       A repülőtéri sztrájk elhúzódása miatt kissé zavarodottan vártunk a tömegben az érkezési oldalon. A lányom végül is megérkezett Brüsszelből. Hosszú, nyolchónapos ösztöndíjának első hazaútja végül is jól sikerült. A gyors, rövid híradások már a kocsiban megkezdődtek - kivel mi történt, mikor stb. Christian, a néhai Monsieur Boucart nagyobbik fia kórházban van. Infarktus. Negyven év körüli lehet, az öccse már túl van rajta...Az is...? Nem is tudtam róla.

       Füreden tőlem kérdezte egy valószinűtlenül fiatal ember, hogy milyen az amikor ott lenn combtőnél vakarásznak..? Fiatal futbalista volt, huszonegy éves, edzés után találták meg a fürdőzők egy pad alatt.

       Hová kúszik ez a ronda veszedelem, hová siet - mármint az egyre fiatalabbak esélyeit tekintve? Hogyan lehet egy állandó mozgásban lévő sportolónak infarktusa...? Olvastam, hogy az angina és e rondaság között csak egy hajszálnyi a különbség. Nem vesszük észre...? Dehogynem. Csak nem akarunk tudni róla. Nem tudom mi ez..? Talán valamiféle gonosz "békebetegség"...? Persze más okok, más korok, más körülmények...Korábban is gyakran előfordult, a békeharc idején is...Amikor a károsító tényezők sorába szépen beleilleszkedett a politika, és minden eddigit megelőzve erélyesen pusztított.

       Cristiannal egykorú lehetett gyerekkori ismerősöm, Andor bácsi. Elegáns textilkereskedése  volt a belvárosban, de minden délben  hazautazott a csőrös ötös busszal a Pasaréti úti társasházba, ahol Lili néni, anyám barátnője ebéddel várta. Aznap valamivel korábban érkezett, fáradtnak tűnt, ledőlt kicsit a hálóban. Amikor másodszorra sem jött elő a feltálalt ebédhez, Lili néni bement hozzá. Andor bácsi már halott volt.

      Lili néni kemény erdélyi asszony, nekiállt ügyeket intézni. Legelőször is felkereste a belvárosi elegáns textilkereskedést és nagyon meglepődött. Ha vásárolni akar semmi akadálya, de a bolthoz immáron semmi köze, ez esetben legyen szives távozni. Háziasszonyként egyáltalán nem foglalkozott politikával, nem ismerte a napi zavaros ügyeket, de összedte magát és kissé erőszakosan ugyan de kiderítette néhai férje utolsó napjának részleteit. Nem volt túl nehéz dolga, a magas fess emmbert - így mondta a szót - a környéken szinte mindenk ismerte.

       Ezek szerint Andor bácsi már rögtön nyitás után szembesült a ténnyel, hogy ahol áll, a textilkereskedés már nem az övé. Az árukészlet sem, a finom kelmék és egyebek már a "dolgozó népet" illetik, úgy ahogy vannak szépen felpolcolva. Neki semmi keresnivalója itt többé nem lehet, fel is út, le is út. Mit tehet ilyenkor az ember...? Andor bácsi, a magas fess fiatalemmber - nem tudom felejteni Lili néni örökbecsű szavait - kilépett csendesen az utcára, betért egy közeli presszóba, kávét rendelt, elolvasta a korábban vett ujságot, s amikor mindezekkel végzett, elment a gőzfürdőbe. Lili néni ez utóbbi közlést ridegen fogadta. Unitárius lelke képtelen volt világi szintre lealacsonyodni. Az én Andorom nem járt soha gőzfürdőbe - mondta döbbent elképedéssel hangjában, s ezzel le is zárta Andor bácsi múltjának további feszegetését.

       Ez utóbbit kisgyerekként én sem voltam képes felfogni. Elvették mindenét, ez rendben van, illetve nincsen rendben egyáltalán, de a környéken egyre többektől vettek el mindent és azt a mindent érdemeikért másoknak adták. Azok meg elfogadták, sőt némelyek, az önérzetesebbek, akik jobban lihegtek a "mozgalomban", még többet követeltek.

       Biztos bánatos volt, szegény Andor bácsi, hát betért egy közeli presszóba, ivott egy erős kávét, tán még konyakot is rendelt hozzá. Mert olyat is hallottam, hogy egyesek konyakot isznak bánatukban, de hogy valaki bánatában gőzfürdőbe menjen arról soha nem hallottam. Sajnáltam Andor bácsit. Nagyon őszintén sajnáltam, mert Lili néni sokat nyöszörgött és szipogott nálunk abban az időben. Neki már nem lehet gyereke attól a magas fess emmbertől, az Andor bácsitól. A magas fess emmber korai veszte egy alacsony kopasz törpe lett, meg az általa vezényelt korszellem.

         Ez volt a Rákosi korszak. Számtalan infarktus, elmebaj és öngyilkosság korszaka. Ugyanakkor népünk nagy tanítójának, atyjának dicsőséges korszaka is egyben. Andor bácsinak meg a többi burzsujnak semmi esélye nem maradt. Örülhetett ha életben hagyták.

         "A nevével jelképezett korszakban az emberi jogok súlyos sérelmet szenvedtek. Sokakat ért megtorlás: a koncepciós perekben kivégzettek száma száz és kétszáz fő közé tehető, 40 ezren voltak rendőri őrizetben, illetve internálva, közel 13 ezer főt (két és fél ezer családot!) kitelepítettek, kitiltottak Budapestről. 1950–53 között 1 millió embert vontak ügyészi eljárás alá, minden második ellen vádat is emeltek. A rövidesen bekövetkező változások során hozott közkegyelmi rendelet 748 ezer embert érintett"

Az államosítások légköre 1949-ben

Heimer Jenő államosító igazgató, 1970-ig az államosított irodagép vállalatok vezérigazgatója visszaemlékezik 1983-ban^[1]: "Úgy hajtottuk végre, hogy másnap kora reggel percre azonos időpontban léptek be a kijelölt vállalatokhoz, nehogy azok egymást értesíthessék." "a szakma elsö számú ellenségének tartottak, úgy gondolták, hogy én találtam ki az államosítást, sőt az intézkedésemre telepítettek ki néhány irodagépes kollégát. A kitelepítéseket ma is igazságtalnnak tartom." "… még vakon biztam Rákosiban. Csak akkor döbbentem rá a valóságra, amikor a letartóztatottak között jó barátom, aki szegény a börtönben megzavarodott és meghalt."

F:Wikipédia.

       Amikor átvittem a szomszédba egy névjegykártyát, hogy a rajta lévőket értesítsék, ha valami bajom lenne, ők a mentőket értesítették. Nekem eszembe sem jutott. Én csak szét akartam robbanni, és ömlött rólam a víz. A mentőssel jól összevesztem, felingerelt olyannyira, hogy ki akartam szállni, de visszanyomott azzal a két tappanccsal amit a mellemen tartott. Fehérváron egy órai kisérlet után ujra kocsiba raktak, s föl a nagyfaluba. Bármit kérdeztek csak bólogattam. Másnap valami boncterem félében megkérdezte valaki, hogy nem zavarnak e a medikusok akik körben állnak a fal mellett fehér köpenyben. Nem tudtam mi következik, hát nem zavartak. Ékes angol bevezető után lemeztelenítettek, és feldugták combtőnél a drótot. Az orvos megkérdezte miért szorítom az ágyat? Elmondtam egy kis idevaló történetet. Angolul fordította halkan. Aztán azt mondta, meséljek még tovább, és közben figyeljem a monitort, ahol azok a fekete csomók bomladoznak. Meséltem és a drótot figyeltem amint derekasan rombolja a gonosz fekete csomókat. A végén egyetlen fekete csomó sem maradt bennem, de tudom, nem az én meséim risztották el őket. Vagy mégis...?

       Infarktus...? Ugyan már, a legtöbben csak legyintenek. Én is azt tettem. Bosszanott ugyanakkor, hogy néhányan amint lekerülnek az intenzív osztályról, máris rágyujtanak. Miért? Tudom, semmi közöm hozzá, de mégsem kéne ennyire értelmetlennek lenni. Önzésnek is nevezhetném, és, hogy beálljak az okoskák sorába, azt is mondhatnám, hogy a következő menetéhez, ha túlélién, én is hozzájárulok ám az adómból. Ha érdekelne valakit a véleményem azt mondnám, hogy mindenkinek csak egy infarktus jár államilag. A következőt, meg az utána következőt fizesse zsebből a marhája.

     Kiváncsi vagyok Christian felhagy e vele...? Értelmes tanárember, aggódom érte. Várom a híreket.

        Betlehem a buszmegálló szomszédságában, háttal a szovjet emlékműnek, de szemben falu templomával. Erős rácsozat védi a szent családot, elkél az manapság. Kicsit meglepődtem elhaladva mellette, annyira meglepett a múlt és a jelen találkozása.

      A képen leginkább az értékelhető igyekezet látszik. Volt szovjet emlékmű amikor az kellett, zömök bádog obeliszk, de égre törő, s aztán az idők változtával megtepedhetett mellé a buszmegálló. És ahogy telik az idő, a kopár, koszos kis terecske szépen megváltozik. Már pad is van, dizájnos szemétláda, az ünnepre készülődve baloldalt méretes adventi asztal, és ott a betlehem. A kor követelménye, hogy rácsok mögé kell rejteni. Van valami különös ebben a meglepő kompozícióban. Világok, korok keveredése és dilemmája - vagy csak kis falusi zűrzavar? Lehet, hogy mindkettő, csak nézőpont kérdése. 

      Bádog obeliszk szemben a tudor stílű kastély templomával. Téglaépítmény ez is, a tizenötéves évforduló alkalmából emeltetett. A legszebb Kádári időkben. A lelki alapozás nehéz munkája közben, a téeszesítés, a szocializmus alapjai lerakásának küzdelmes idejében. Semmi sárkányölő izmoktól dagadó harcos, semmi sarló és kalapács mégcsak egy apró csillagocska sem tellett a tetejére. Vár a munka elvtársak, húzzunk bele...."Bebádogozták." 

   Nem jut eszembe most a vers, de majd lesz aki tudja elejétől a végéig, én csak a passzus végére emlékszem...:.."bebádogoztak minden ablakot". Na persze máshol, de divatja volt abban az időben a bádogozásnak. Ne lásd a világot csak az eget, szállj magadba, egyebet nem tehetsz. Passzentos ötlet volt a rácshoz. Bádog az ablak előtt, mely fölfelé irányítja a tekintetet.

    Ostobaság - a tekintet már régen befelé vette az irányt, de mégis...Ha ezt a csonkagúlát hosszában kettévágom, és felfordítom, máris van két darab ablakravaló. Ilyen egyszerű.

       Ők meg itt maradtak, a kapitány, egy lajtnant, néhány szerzsant, a többit nem tudom elolvasni. Meghúzódnak a bádogsapka alatt, amíg tehetik, míg valaki el nem orozza a fejük fölül. Vessünk egy töprengő pillantást rájuk is, ha már a mieinkre, akik szétszórattak az itteniek földjén, nem is tehetjük. Rossz csere volt, erőszakos és nagyrészt értelmetlen. Hátulról figyelik a rácsokkal védett betlehemet, de szemben a templom tornyával. Lesz e így "feltámadás"...?

      Ma már könnyebb szívvel mondhatjuk, békés karácsonyt nekik is.

   "Várj...! Lopok neked egy kekszet..."

      - Hosszú várakozás volt mindig a karácsony, izgalom, kutakodás és végül beteljesedés. A biblikus történet szerint a születés estéje, s e pillanattól már családi ünnep is egyben. Tudom ez így túlontúl leegyszerűsített történet, de valahogy számomra mégis így igaz. Megszületett a család, mert megszületett a kisgyermek. Nélküle család-e a két ember mégha párban is, csak úgy maga-magában?

     - Nem tudom, az ókeresztények miképpen ünnepelték e napot, Krisztus születésének napját.? Ünnepelték, megkülönböztették-e egyáltalán, készítettek-e egymásnak ajándékokat, szórtak-e szénát mint némely vidéken az asztal alá, csak külső jegyei vagy belső tartalma is volt e a napnak már kezdetek óta? Voltak szép csendes bennsőséges pillanatai korábbi karácsonyaimnak. De másfajták is,  gyermekkori karácsonyok, templomi, irgalmatlanul hosszúra sikeredett szentebeszédekkel, amikor már tűrhetetlenül macskásodtak a lábaim és egyáltalán nem értettem miért kell ennyire túlfecsegni a már már bosszantóvá nyújtott örömhírt. Krisztus megszületett, na...Ezt már tegnap este megtudtuk - a mai nap a tiszteletadásé, tudom, de én már nagyon éhes vagyok.

     - Aztán végre a karácsonyi ebéd. Hosszú és jó ebéd, mert a karácsony az karácsony. És Béke meg család. És a szeretet aprócska megnyilvánulásai az asztalnál, olyasmi például, hogy nem veszekszünk. Nincs "osztozkodás". És még valami kifejezhetetlen belső nyugalom is, amit nem mi teremtettünk - csak meglepett, tudtunk nélkül szállt ránk - s ettől olyami érzésünk támad, mintha megékeztünk volna valahová.

     - Kápé fogadkozott, hogy egy lavórnyi dohány fog összegyülni karácsonyra. A szabókat és az asztalosokat külön felszólította, hogy a mestereket mindenképpen környékezzék meg, elvégre karácsony van. Nem hagyhatnak magunkra...!

      - És egyszer van egy évben karácsony a rohadt életbe. Az asztalosok, már lopják a gallyacskákat, fa is lesz. Néhány őr meg az összes tiszt szemérmetlenül behordja a karácsonyfájátt, hogy talpat készítsenek alá az asztalosok, azokról szakadnak le itt ott az ágacskák. Péká gyüjti a saját szalmazsákjában, a jövendő karácsonyfán alszik, nohiszen...Nem bízik senkiben csak önmagában - nemhiába szobaparancsnok, azt csinál amit akar - azt mondják legalább két arasznyira már tellik az ágacskákból, igazi fa lesz...

      - A műszak utáni motozások sem maradnak el, bár már reggel óta huszonnegyedikét számolunk, megy minden a maga robotos útján. Csak valahogy mégis sokkal lassabban. Mintha valami tunya lazaság vett volna erőt az őrökön is. Tényleg karácsony lenne..? Holnap is műszak, persze persze, munkanap, mint rendesen hisz a Karácsony csak egy név a naptárban mint a Jolán...

       - Séta után egy lófej formájú kőszéndarabot kellett szétverni az egyik ágyvégen. Pokrócokkal vontak az esemény köré zárt fülkét, hogy a levált darabok ne repüljenek szanaszét. A végén fél vödörnyi szenet sikerült összeszedni, s a néhány kiutalt fadarab segitségével tűz is égett a kis kályhában. Péká emberei ülték körbe a kályhaközt - magánterület - és a lavórt bámulták. A lavórnyi dohányt. Azt a középső kört a lavór alján valóban valami barnás, dohányhoz hasonlító mocsok fedte. Az alaminium itt ott azért kilátszott alóla. Csak kibli-víz, meg vacsora után - mondta péká figyelmeztetőleg - addig semmit...

    Elmúlt a kibli-víz, a sárgaborsó-főzelékes vacsora is, és hirtelen senki nem tudta mi következik. Végül Péká mégiscsak megadta a jelet, na akkor gyujtsunk rá, vetette oda egyik emberének, s az máris sodorni kezdett. A kis kályhában vígan lobogott a szétvert lófej, aprócska sánta főrend, mini Quasimodo vigyázta, az egyetlen, aki képes volt falból. ólomból, és a kibli leveles rozsdájából is tüzet csinálni. Megélénkült a zárka, csomagok kerültek elő, sütemény és kolbászillat lengte be a teret. Erre a pillanatra tartalékolt mindenki aki az utóbbi időben csomaghoz jutott. Itt a Karácsony...

    ....mennyből az angyal, leesett nyakkal - rikkantott fel valahol Giricska, aki valamiért képtelen volt visszatartani magát. Kussolj, jött a válasz félhangon, de Giricska nem törődött vele, ünnepelni volt kedve.. A harmadi vagy negyedik angyalos dalocskáját már nem tudta rendesen befejezni. Tompa puffanás, valami pad is felburulhatott - na de miért...? Mert már mondtam...Unalmas vagy!

     Nem láttam az esetet ERR felsőágyán olvastam az ágyközi padon állva. Illetve az odahelyezett könyvet, egy útleírást, meg sem érintve a szögletesre vasalt ágyat. A három könyv közül az egyiket mely a zárkában fellelhető volt. ERR megengedte, hogy odategyem, mert az én földszinti ágyam mellett a túloldalon öt förtelmes kibli sorakozott, és az ablak is nyitva volt éjjel nappal. Nem éppen olvasásra ingerlő környezet. Néha felállt mellém, és olvastatott magának. Eleinte még elhittem, hogy nem ismeri a betüket, de hamar figyelmeztettek, hogy mást akar. Erős ruganyos fickó volt, egy akkoriban híres ugrócsoport legfelső tagja. A csoportban alatta lévő tag, a bátyja, akinek a mutatvány végén a vállára kellett ugrania, egy emelettel feljebb tartózkodott egy másik zárkában. Láttam korábban a csoportot rögtön felismertem, és nem értettem, hogy kerülhetett ide a cirkusz látványos, csillogó világból. Nyilván azért, mert azt a világot sem ismertem, más a porond, és más amikor civilben rabol az ünnepelt artista.

     Furcsa soha nem hallott csendben és nyugalomban telt a Karácsony. Giricska brutális elnémítása után, az apró négy-öt fős risztes csoportokra szakadozott zárka népe csendben majszolt, alig beszélgetett. ERR jelent meg mellettem a padon, de most nem akart olvastatni magának.

     Neked semmid sincs..? - kérdezte vígan rágcsálva valami nyúlós szalonnadarabot. Nem volt kedvem beszélgetni, felolvasni még annyira sem, oda se néztem, csak úgy válaszoltam. Nemrég jöttem - mondtam, alig három hete, nem kaphattam még levelet sem. 

    Várj, lopok neked egy kekszet - súgta, és eltűnt. Láttam amint csoportról csoportra jár, mindenhol leül beszélgetni, aztán tovább olvastam, megfeledkeztem róla.

    Nem tudom mennyi ideig kóborolt, egyszer csak felpattant mellém újra és egy kekszet rakott a könyre - itt van - mondta. "Legyen neked is karácsonyod".

    Olyan gyorsan tűnt el, hogy megköszönni sem tudtam. Megenni egy elorzott kekszet...? Karácsonykor...? Csak néztem és nem tudtam eldönteni mit csináljak vele. Ez most ajándék, vagy micsoda...? Rabolta, lopta, vagy kikényszerítette valaki csomagjából...? Úgy döntöttem ajándék. Megettem, de szégyelltem magam, mert éreztem legbelül, hogy nem tisztességes dolog lopott holmival ünnepelni. Így legyen "nekem is karácsonyom...?"

     Eszembe jutott Krausz meg az "ízesítés", amikor lágerkonyhai működésük során belelógatták pufajkájuk ujját a leveskondérba, s kitették a néhány percre a fagyba. Nem loptak soha semmit, de a barakkba érve lekaparták a ruha ujjáról a vékony faggyúréteget. Krausz sem volt büszke a turpisságra, dehát a túlélés fiam, a túlélés az a legfontosabb - így magyarázta. Egyetlen szem lopott keksz miatt nem szükséges háborognia a lelkemnek - így döntöttem.

    Nem gondoltam, hogy egy csendes karácsonyeste ilyen gyorsan képes elillanni. Pedig nem történik semmi. Nincs pankráció, semmi verekedés, amikor az ember alig várja a takarodót, hogy a zűrzavarnak végre vége legyen, az órák lassan múlnak, de most szinte  felriadok a folyosó felől jövő kiáltásra:...takarodóra felkészülni...! Máris...?

    Megbontjuk a szögletesre vasalt ágyakat, formára hajtogatott ruhadarabok kerülnek az ágyak végében lévő padokra, s aztán alsóban várjuk szabályosan nyújtott lábbal bicskaülésben a következő parancsot. Néha sokára ér ide, de aztán annál hangosabb az üvöltés: Jóóó éjszakát kííívánok!  És úgy vágjuk magunkat hanyatt egyszerre, hogy csak nyekken a sok rozoga vaságy. A lábnál hurkába csavart takarót is gyakorlott mozdulattal, egyszerre rántjuk magunkra. Vége a napnak.

    És folytatódik a karácsony most már félhomályban. Csak a heszlámpa világít az ajtó felett, és újra csend van. Még nagyobb, még szokatlanabb mélységes csend, és furcsa nyugalom. Csak szuszogás hallik innen onnan. A máskor még oly sokáig tartó éber suttogás, veszekedés elmarad. Most mindenki magában éli meg a maga karácsonyát. Az összes eddigit, s talán az elkövetkezendőket is.

    Aprószemű szúrós havat sodor be a szél a nyitott ablakon - fő az egészség - fejemre húzom a törekkel teli párnát. Tudom, érzem, hogy senki nem alszik. Várunk valamire...

    És gondoljon bárki bármit, amikor nincs rohangálás, vad kolompolás és ajándéközön mert nem lehet, s csak arra vagy képes, hogy a fantáziád működjön, és elképzelj magadnak csuda dolgokat, s azokra gondolj csendes szívvel akik várnak valahol,s akiket szeretsz, akkor tudom, hogy megvalósul, és ringatva bűvöl és elcsndesít, mert igazi belső ünneppé válik a Karácsony.

    Boldog Karácsonyt Mindenkinek!

     Több mint tíz napja írtam egy posztot, L.P. utolsó, vagány lépése + Brel, címmel, és a mai, szombati MN-ben, Temesi Ferenc, a maga Piros és Feketéjével, meg  egy nagy jellegzetes fotóval emlékezik meg a költőről, aki harminc éve halott. És a zenészről. Meg a belgáról, aki vallon is meg flamand is...Pedig főleg és nagyon francia. Mi mindenről még...? Azt is elsorolja.
T.F. teszi ezt, aki tudomásom szerint rockmániás és angoltudor, és alapvetően a Por, és sok más regény, sőt újságregény irója.
Kellene még néhány hasonló írástudó, olyan, akinek van érdeklődő kitekintése az anglomán ketrecből, és nem csak fanyalog, de érti is a "külvilágot". Jobban is persze, mert értelme vagyon, nem csak hivatala, mint ama honi eus alkalmazottnak, aki kitelepedvén okítja, rongálja saját satnya ízlésvilágával a hazai cybervilágot.    
Nem hiszem, hogy az említett posztom juttatta Brelt eszébe, mely posztnak végére egyik kedvencemet biggyesztettem, de örülök, hogy a költő-énekes újra nyilvánosságot kapott kicsit szélesebb körben Magyarországon.

      Nem akarom kisebbíteni egyéb franciák érdemeit a dalosvilágban, persze, hogy énekelgettek ők szerelemről, erről arról, be is juthattak könnyedén a szögesdrót mögé zavartalanul, Brel azonban nem, talán éppen Édit Piaf, Temesi által idézett szavai miatt is:  

     " Erejének legvégső határáig elment, éneklésével kifejezte élete értelmét. Minden sora arcul csap, majd otthagy a varázslatban."

     Hát ez az - nálunk egy énekes, dolga szerint másféle varázslatban volt érdekelt - másféle varázslatban segédkezett elmerülni, a tánckarral, és az összes kalimpáló kisérettel együtt, de semmiképpen azzal, hogy egy pillanatra ráeszméljünk kik vagyunk, hol is vagyunk, mi lesz velünk, milyen életet élünk....Élünk - e egyáltalán, vagy csak sodródunk balgán, bávatagon....? A korabeli bonmot-val élve, van e élet a halál előtt...?

     Csúnyának látta magát, talán ez is hozzájárult, bizonyos dalai őszintén keserű, kesergőn lemondó hagjának - szép szeretett volna lenni, mint ama brillantinos argentínok akik a táncparkettek urai, s akik a legszebb nők kitartottjai. Szép, szép, szép, és ugyan olyan hülye....( Beau, beau, beau et con a' la fois...) De megrendítően szól barátjáról, Jojo- ról, aki már hat lábnyira a föld alatt,  de ott is énekel, mert számára nem is halott.

      És Fernand is elhagyja, egy fehér ló mögött kiséri ki a hajnali Párizsból, "Paris dort encore"...Dalaiban a kamasz öröme és bánata, is jelen van, valamint szemtelensége gúnyolódása a burzsoával szemben, aki majd lesz egykoron, de a táj, a múló féfikor is, és az öregségtől való félelem. A "Vieillir" egy rémült felkiáltás, de a Lés vieux' már csendes beletörődés, az ezüst óra hangján, "qui ron-ron au salon, qui dit oui, qui dit non", aki végül is ránk vár...

      Szó sincs persze állandó szürkeségről és busongásról, mert az Amsterdam, a Brüsszeli polgárok kigúnyolása - ismertem belgákat akik komolyan zokon vették a szöveget és kikérték maguknak, hogy ők bizony nem brüsszeleznek, a fene tudja mit érthettek alatta - és sok minden egyéb is beletartozik a repertoárba, barátok, nők akiket elérhetetleneknek tartott, a meggyilkolt Jaurésen keresztül , a kaszárnyaszellemen keresztül, és így a politikán át tulajdonképpen az egész világ.

      Temesi Ferenc írja : " Hát persze, hogy átsütött mindez a dalokon, legyőzve a francia nyelv okozta hátrányt. Sting például franciául énekelte számait. Jacques Brel nagy hatással volt a legkülönfélébb ihletésű szerzőkre. Hatott Leonard Cohenre, David Bowie-ra, Scott Walkerra, Joan Baezra, John Denverre, Frank Sintrára, Dusty Springfieldre vagy a Bolsoj Szinházra. Hogy csak néhányat említsünk. Marlene Dietrich a Ne hagyj elt, németül vitte sikerre. (...) Tizenöt nyelvre fordították le Brel dalait. Többnyire a saját szájuk íze szerint, vagyis katasztrofálisan."

 Jojo :

https://www.youtube.com/watch?v=tDi5TyWG-9o

 Jackie:

http://www.dailymotion.com/video/xhnia_jacques-brel-la-cha-de-jacky 

Les Remparts De Varsovie. (nyelvtanulóknak )

http://www.wat.tv/video/jacques-brel-remparts-varsovie-lkw9_laho_.html 

Madame promène son cul sur les remparts de Varsovie
Madame promène son cœur sur les ringards de sa folie
Madame promène son ombre sur les grand-places de l'Italie
Je trouve que Madame vit sa vie

Madame promène à l'aube les preuves de ses insomnies
Madame promène à ch'val ses états d'âmes et ses lubies
Madame promène un con qu'assure que madame est jolie
Je trouve que Madame est servie

Tandis que moi tous les soirs je suis vestiaire à l'Alcazar
Madame promène l'été jusque dans le midi d'la France
Madame promène ses seins jusque dans le midi de la chance
Madame promène son spleen jusqu'au bord du lac de Constance
Je trouve Madame de circonstances

Madame promène son chien un boudin noir nommé Byzance
Madame traîne son enfance et change selon les circonstances
Madame promène partout son accent russe avec aisance
C'est vrai que Madame est de Valence

Tandis que moi tous les soirs je suis barman à l'Alcazar
Madame promène son ch'veu qu'a la senteur des nuits de Chine
Madame promène son regard sur tous les vieux qui ont des usines
Madame promène son rire comme d'autres promènent leur vaseline
Je trouve que Madame est coquine

Madame promène ses cuites de verre en verre de fine en fine
[ Find more Lyrics at www.mp3lyrics.org/1duJ ]
Madame promène les gènes de vingt mille officiers de marine
Madame raconte partout qu'on m'appelle Tata Jacqueline
Je trouve Madame mauvaise copine

Tandis que moi tous les soirs je suis chanteuse légère à l'Alcazar
Madame promène ses mains dans les différents corps d'armée
Madame promène mes sous chez des demi-selles de bas quartiers
Madame promène carosse qu'elle voudrait bien me voir tirer
Je trouve que Madame est gonflée

Madame promène banco qu'elle veut bien me laisser régler
Madame promène bijoux qu'elle veut bien me laisser facturer
Madame promène ma Rolls que pour suivre quelque huissier
Je trouve que Madame est pressée

Tandis que moi tous les soirs je fais la plonge à l'Alcazar
Madame promène son cul sur les remparts de Varsovie
Madame promène son cœur sur les ringards de sa folie
Madame promène son ombre sur les grand-places de l'Italie
Je trouve que Madame vit sa vie

Madame promène à l'aube les preuves de ses insomnies
Madame promène à ch'val ses états d'âmes et ses lubies
Madame promène un con qu'assure que Madame est jolie
Je trouve que Madame est servie

Tandis que moi tous les soirs je suis vestiaire à l'Alcazar
Madame promène l'été jusque dans le midi d'la France
Madame promène ses seins jusque dans le midi de la chance
Madame promène son spleen jusqu'au bord du lac de Constance
Je trouve Madame de circonstances

Madame promène son chien un boudin noir nommé Byzance
Madame traîne son enfance et change selon les circonstances
Madame promène partout son accent russe avec aisance
C'est vrai que Madame est de Valence
Lyrics: Les remparts de Varsovie, Jacques Brel