Inszeminator blogja

   - Nem értem a felháborodást. Már elfelejtettük volna a nótafákat, a mókafelelősöket, meg a hangulatjelentéseket...? Elhangzott az a szép dal ott azon a szép kongresszuson, és mindenki fanyalog. Hát ne fanyalogjon! Mégis, mit énekeljenek szegények? A nyuszi hopp-ot? Nevetséges.

   - Volna persze egy szerény javaslatom  - illene a környezethez, kevesebb méltatlankodást okozna, egyetértőbb lélekkel hallgatná elcsendesülve a köznép. Igazi népi kezdeményezés lenne - legalábbis az eljövendő éveket illetően. Ha már visszamenőleg sajnos nem lehet. Az alábbi dalocskára gondolnék szeretettel, mely egyszerű, könnyen megjegyezhető, a nép nyelvén, sőt legalábbis ajakán sajátos variánsokban élő igazi "népi" népdal. ( jahhj, van ilyen egyáltalán...?) Ősi, történelem előtti változat, olyasmi mint az igazi népi hímzés. Örök.

   - Kedves gesztus lenne néha Heltai Jenő úrnak is, aki valamely korabeli notabilitással kapcsolatban tett megjegyzést, miszerint az illető úr talpig aranyban van, pedig talpig vasban kéne járnia. Időszerű megjegyzés volt, ahogy ma is éppen az.

   - A dalocska szerzője valószínüleg ismeretlen. Ne is keressük, nem érdemes. Talán a bűnügyi krónikákban található lenne feljegyzés róla, de ma már a bűnügyi krónikákat sem lehet tárgyilagos szemmel vizsgálni, nem is nagyon érdemes, mert az is kurzusok szerint módosul. A talpig vas helyett talpig aranyban lévők kezei mindenkor messze nyúlkálnak.

   - Elismerem, nem a magasművészet kategóriájába sorolandó, amolyan brucca brucca brucca brucca stílus, rotyogtatós, de a szívekhez közelálló'...! Kell ennél több?

   - Sajnos a textussal imitt, amott problémák merülhetnek fel, de hát erre valók a pályázatok és a kuratóriumok. Mert igaza van a néhai sztárköltőnek - azok mint tudjuk jól fizetnek. Megkérdezték tőle ugyanis - mégis miből él, ha nem dolgozik...? Nem jött zavarba a költő, a feleségem benne van mindenféle kuratóriumokban, azok meg jól fizetnek - válaszolta.

   - Hát akkor dolgozzanak meg a pénzükért és találjanak ki valami mást a "betörés a mesterségem" helyett, mert azt a sort, hogy "virtuális rablás és  betörés a mesterségem" bár pontos és lényegre törő, sehogyan sem lehet beleszuszakolni a költemény intellektuállis "Prokrusztész" ágyába.

   - Muszáj volt ezt a nevezetes ágyat megemlítenem - jó is, hogy eszembe jutott - már csak azért is, hogy emeljem a poszt szinvonalát, ahogyan valamikor az ÉS korabeli szerzői között volt szokásban. Nem számított valakinek, aki nem használta bármilyen alakzatban szegény Prokrusztész ágyát. Dőltek az ágyak minden lapszámból. Hát akkor most itt is legyen, mert éppen jó helyen van.

   - Nálunk most készülődik a nevezetes ágy. Sokan sündörögnek körülötte, ájtatos kezüket tördelő dúskeblú dadák és szigorú tekintetü titokzatos reformátorok. Alakítják, formálják, kedden, április tizennegyedikén kiderül majd a mérete is. És a legkisebb kisinas fogja tudományosan szemrevételezni. És ő dönt...aki most odakinn játszik éppen. Felmászott az emeleti ablakba és onnan dobálja gyöngykaviccsal az lenn acsarkodó komondorokat. Ha neki nem tetszik, mehet az egész hóbelevanc gyujtósnak. Tetszeni fog neki, ebben bizonyos vagyok, mert egyáltalán nem olyan az a kisinas. Ebben a fordított világban ugyanis minden ő tőle függ. Tudja, meri és teszi. Amíg valaki jól pofán nem vágja és viszi ajtóstul még az abriktert is.

   - Prokrusztész ágya: olyan rendszabály, megoldási forma, amelybe a valóságos esetek széles köre csak erőszakosan kényszeríthető be. Prokrusztész mondabeli görög rabló áldozatait ágyába fektette, s aki hosszabb volt annál, azt megcsonkította, aki pedig rövidebb, azt erővel megnyújtotta. (Könyvoldal)

Forrás: Kislexikon.

   - Más, kevésbé emelkedett megfogalmazás szerint: "Prokrusztész - a görög mitológia hírhedt alakja - úgy rabolta ki a háza előtt elhaladó utasokat, hogy behívta és ágyába fektette őket. Ha az utas termete hosszabb volt az ágyánál, a felesleget levágta belőle, ha rövidebb, az ágy méretére nyújtotta. Prokrusztészt Theszeusz ölte meg saját módszerével. Az attikai rabló története paradigmája emberi kapcsolatainknak."

   - No de menjünk tovább...A második sorban szereplő évek számát bármikor meg lehet változtatni. Választások esetén lehet négy év, hosszabb, bennsőségesebb, belterjesebb ciklusok esetén szigorúan magánhasználatra lehet öt, hat, hét és nyolc, vagy akármennyi. Egyéni alkalmazásban persze, mert nem vagyok szerelmese a mértéktelen kollektivizmusnak.

   - Sőt az első sort is átírhatjuk. Mit szólnának mondjuk a: megjöttem én újból kérem, négy mázsát pihent a vérem, kezdethez...? vagy:...most jöttem leg-jobbkor kérem, négy mázsát pihent a vérem...De a ha nem tetszik a legjobbkor, lehet épp jókor. Ez sem hangzik rosszul. Sőt, azt hiszem ez lenne az igazi.

   - Tehát: ...most jöttem, épp jókor kérem, négy mázsát pihent a vérem, azt se tudják, hogy ki vagyok éééén... stb...Esetleg...majd megtudják, hogy ki vagyok ééén...!

   - Milyen szépen hangzana ez is kórusban, fúvós kisérettel, élénken bruccolva, cintányérral, amit Hruscsov elvtárs is annyira szeretett... És mennyivel őszintébben is hangzana. Az alábbi szöveg némileg röviditett változata az eredetinek, mert a lényegre kell összpontosítani - meg hát ki is tudná már pontosan az eredetit. 

   - Szerintem ennyi is elég. Azt a híres nótát, azt az internacionálisat, amely annyi zavart és méltatlan hozzászólást tudott kiváltani azt sem éneklik végig sehol, még csak azt kéne, a himnuszt sem...Elégedjünk meg elvtársak a rövöditett változattal, jó?!

   - Nekem leginkább az a része tetszik mely arról szól, hogy "sötét az utca kihalt a város, reggelre megtudjuk ki lesz a káros" - a többiről, miszerint: "ha rajta vesztünk, nem lesz több estünk, nem lesz több csókos éjszakánk", már kevésbé vagyok meggyőződve, mert sokan nyüzsögnek a csókos éjszakákon, sok jóbarát, sok sok igazi pártonkívüli és saját magától is független elszántan belharcos cimbora. 

   - Tehát megkérek mindenkit, hogy jöjjön föl ide a szinpadra és énekeljük el együtt közösen, mondaná a legközelebbi alkalommal, a legközelebbi nótafaelvtársnő/úr és akkor...:

   Most jöttem én Vácról kérem,  

   öt mázsát pihent a vérem,

   azt se tudják, hogy ki vagyok én!

   Betörő a mesterségem,

   nincsen abban semmi szégyen,

   nem az égből várom a kajám...

   Sötét az utca, kihalt a város.

   Reggelre megtudjuk ki lesz a káros.

   Ha rajta vesztünk, nem lesz több estünk,

   Nem lesz több csókos éjszakánk...!

   - Egyébként is, magyar dalt a magyar embernek - ahogy a korábbi divatos szólás mondja:..."ez a fasza Tanitónéni, ezt énekeljük!"

     - Nem akartam új bejegyzést írni április 11-e előtt, aztán mégis meggondoltam magam. Muszáj volt bemennem reggel a városba, muszáj volt, mondom, de már útközben kivirult a kedvem. A rádió, televizió kora reggeli szellemi pókhálója, mely rosszkedvűen rámtelepedett, mindenestül elszállt ahogy körülnéztem a zöldelő mezőkön. Fehér kökényvirágsorok az út mentén, távolabb árkok vízmosások dűlőutak oldalán a hatalmas zöldelésben itt, ott vörösesbarna kéknyakkendős kövér fácánok, néhol terjedelmesebb lapályon ahol a belvíz minden évben hónapokra megtelepszik fehér vizimadarak, leginkább sirályok. Csapatokban követik a friss szántást, a boronát, lecsapnak mindenre ami kifordul a földből. Tavaszi robbanás van mindenfelé. Szemet gyönyörködtetőn, izgatón és reménykeltőn.

    - Szó sincs itt semmiféle politikáról, "nyúlról", "sünről", természetes helyükön jól vannak a nyulak is, a sünök is, a "magyarok nyulai" meg ha vannak, pláne. A friss zöld tengerről, ahol most kövér fácánok sétálgattak nekem egy régi vita lezárása jutott eszembe. Témája az évszakok változása volt, talán éppen Ady verse ihlette az a párizsi ahová beszökött az ősz. Ezúttal a tavaszról volt szó, mert állitólag az a legszebb évszak, és sokszor a tél és a nyár is lecsippent belőle.

     - Még tavasz van szólalt meg a vitázók mögött egy apró fekete emberke  - kilátszik a varjú a vetésből....! Elkerekedtek a szemek. Varjú a vetésből...- mit keres ott? - kérdezte valaki, akinek az aranyeső sárga tombolása, a májusi orgonaillat, a kerti, vagy ligeti madarak hangos csivitelése jelentette mindezidáig a tavaszt, más mértékegységet el sem tudott volna képzelni.

     - Ahogy a szinpompás fácánokat néztem, próbáltam melléjük képzelni néhány nagycsőrű fekete madarat, és úgy véltem, igencsak kilátszanának még a vetésből. Mert van amikor még, és van amikor már nem, és akkor nyár lesz hamarosan. Ott vannak mert ott van dolguk. Hosszú erőteljes csőrüket belevágják a talajba ahol gyengébb, világosabb színű a növény, mert alul valami kártevő birizgálja. Ilyenkor a magot is kiszedik, a kukoricáét például, de van ahol épp ezért jóval mélyebbre vetik hogy el ne érje. Mindezekről pedig Hermann Ottó jutott az eszembe és hazaérve gyorsan előkerestem a madarakról szóló könyvét.

     - Aztán megtaláltam a keresett állatot a gugliban is, de a kifejezést nem. A paraszti mértékegységet kerestem, mindhiába - ami sem nem hüvelyk, sem nem centiméter, egészen más és kifejezőbb minden technikai eszköznél. 

     - Kilátszik az a varjú a búzából vagy sem...? Ez a lényeg. Fekete varjakról van szó, nem a városban is egyre betelepülőbb dolmányosokról. Ezek is szépek, méltóságteljesek. Gyakran látom őket a Déli pályaudvar külső peronjain sétálgatni, de róluk nem sok emlitést tesz Hermann Ottó. Amit a feketékről ír, már csak nyelvezete miatt is érdemes az olvasásra, még ha az említett szólást nem is találtam benne:

       (Kiváncsi lennék Ekkerjoz ismeri-e?)

     - A vetési varjú életmódjának ismerete azért bír nagy fontossággal, mert a madár a mezőgazdasághoz szít és seregesen járva, munkálkodásával hatalmasan belevág a földmívelés menetébe. Míg a dolmányos varjú csak csókákkal vegyes, kisebb foltok szerint barangol a határban, addig a vetési varjú ezernyi és tízezernyi seregekbe verődve, dűlőket, határrészeket borít; ellepi az ugart, a kaszálót, különösen az új szántást és a már kelőfélben levő vetéseket, a cukorrépát is. Ebben a tömegességben és a vetések járásában különbözik a dolmányos varjútól, mellyel egyebekben életmód szerint rokon. Erre a madárra nézve is ketté van oszolva az emberek véleménye: a tanult úri gazda igen hasznosnak, az ősi renden gazdálkodó földmíves legtöbbje károsnak tartja: így itt is két pörlekedő között meg kell állapítani az élő igazságot, mégpedig lehetőleg úgy, hogy egyik fél se szidhassa a bírót.
Az emberek, a gazdák sokat beszélnek erre is, arra is a fekete varjúról, össze is kapnak fölötte, hogy de bizony kiszedi a magot a földből, hogy a megrontott vetést ki is kell szántani; meg aztán: szedni szedi, de csak azt, amely nincsen jól elboronálva és a kiszántás csak szófia-beszéd; senki sem tud falut, benne gazdát megnevezni, aki a fekete varjú miatt kiszántotta volna a vetést. Az a gazda, aki jól odanéz, mielőtt hogy ítéletet mondana, tudja, hogy a fekete varjú azért üti csőrét a földbe, mert ott férget keres. Igaz pedig az, hogy az emberek erre is, arra is beszélnek, néha le is lövik a fekete varjút, ki is akasztják karóra madárijesztőnek; de hogy felvágnák és belenéznének a zacskószerű gyomrába, hogy mi is van benne? arról ugyan nem hallunk semmit. Márpedig éppen ezen a gyomorvizsgálaton fordul meg a dolog és az igazság; ezen és az életmód egyéb tüneményein is, amely utóbbiak íme ezek.
A fekete varjú viselkedését jól meg lehet vigyázni, mert mindig seregesen jár és tesz. A seregeket csak az igen kemény, havas tél lazítja meg, amikor a fekete varjú az elbágyadásig fázik és nyomorog, beszorul a faluba, az országút kerékvágásai közé, hogy mindenféle hullajtott dolgon tengesse életét. A tavaszi szántás idején egy rész az ekenyomon jár, a sereg a friss szántásra széled, hogy a kifordított rögökből kibúvó kártékony bogárságot szedegesse; ez tehát hasznos munka. Megszállja az elboronált vetést is; ekkor fölszedi a felszínen maradt szemet és a borona nyomán kivetett férgeket, csimazokat; ez se kár. Ezalatt a tavasz és a bogárélet kifejlődött és a fekete varjú fészkeléshez lát; fiait nem szemmel, mely akkoron még nincs is, hanem kizárólag bogársággal neveli fel, ami ismét nagy és hasznos munka. Azután a seregek járni kezdik a határt úgy, hogy hálóhelyöktől reggelenként csapatokra szakadva, ezek a csapatok más-más határrészeket szállnak meg; ekkor lehet észrevenni, hogy némely csapat többször is egyazon pontra száll és ott működik; példának okáért: egy nagy bevetett táblának ugyanegy részére, ahol azután a varjúnyomokon sok kihúzgált palánta hever szerte-széjjel, amit a legtöbb gazda a fekete varjú részéről eredő nagy kártételnek tart. Mikor az élet már megerősödött, a seregek megszállják a kaszálókat, hol derekasan szöcskéznek és kabócáznak; aztán a kapások nyomára mennek, hol ismét a fölkerült bogárságot szedik, tehát hasznoskodnak. Annyi igaz, hogy később megszállják a learatott gabonakereszteket, amelyek járásuk irányába esnek és itt kárt is tesznek; a sereg zöme azonban a tarlón szedi begyre a kihullott szemet, egy kis rész a dűlőutakon szedegeti a hordás közben kihullott áldást, és ez már nem kár, mert ezek a részek az emberre nézve úgyis elvesztek volna. Szénakaszálás idején megszállják a seregek a rendeket és ugyancsak kabócáznak és szöcskéznek, mert ez az ugró világ ilyenkor nem tud megbújni, és így készen tálalt prédája a madárnak. Rámegyen a fekete varjú a tejes kukoricára, a gyümölcsre is; de ezekhez nincs meg a kellő ügyessége, így nem sok kárt tehet, amit pedig teszen, azt ezerszeresen megszolgálta a bogárság pusztításával. De megszállja a fekete varjúsereg a répaföldeket is, mégpedig éppen akkor, amikor a répabogár tömegesen elborítja ezt a fontos és igen értékes gazdasági növényt; ekkor evvel a bogárral él és kimondhatatlan hasznot hajt a termelő gazdának.
Így tart azután a tisztogatás munkája az őszön át is, amíg csak bogárság van. Igaz azonban, hogy az őszi vetésen, kivált ha selejtesen van elboronálva és nagyon későn történik, amikor tudniillik már a bogárság letűnt, s a fekete varjúnak ez a kedves eledele elfogyott, tehet a madár érezhető kárt is; de nem ám oly mértékben, hogy a vetést ki kellene szántani, csak talán egy-egy meddő folt maradhat a varjúmunka után; aztán bölcsen tudjuk, hogy a gabona bokrosan nő, és így, ha varjú nem teszi, bizony fogas hengerrel is meg kell ritkítani, hogy saját sűrűségétől meg ne fulladjon.
No, de vegyük most már végig. Amikor a tél keményebb szaka beköszönt, a fekete varjak serege a város, a falu házfödelét szállja meg éjszakára, hogy védelmet találjon a fagyos szelek ellen; napközben lopkod a szérőkön, a veteményest bolygatja, s ahol van alkalom, elborítja a szalmakazlakat, szétzilálja, hogy ha lehet, még valami maradék szemhez jusson. A téli nyomort már ismerjük.
Most pedig következik az ítélet. Annyi bizonyos, hogy a fekete varjú fő eledele a bogárságból telik, melyet nemcsak a fölszínről szedeget, hanem kiszedi a földből is, mert a féregrágástól megbetegedett, elsárguló palánta, megmondja a madárnak, hogy a gyökerén féreg rágódik; a varjú kihúzza a beteg palántát és kiszedi a rágó férget: ezt jelentik a szemlélődő embernek azok a kihúzgált palánták, és így tudjuk meg, miért szállja meg a sereg sokszor egymás után a bevetett táblának ugyanazt a részét? jele ez annak, hogy ott elhatalmasodott a drótféreg, vagy más baj; itt tehát a fekete varjú munkája áldás.
Hogy a fekete varjú reáveti magát a "csalamádé"-nak vetett kukoricára, a zabra, az árpára, ha rossz a boronálás és sok szem marad a felszínen, hát ki csodálkozzék azon? Ha rossz a gazdasszony és szerte heverteti az istenáldást a házban, bizony rámegyen gyerek, cseléd, aki hozzáfér: az ember is szeret ám könnyűszerivel és kivált a máséból jóllakni. Hát a fekete varjútól várjuk, hogy ne tegye? Ugyan-ugyan! Mit csináljunk hát ilyenkor? Bizony védekezni kell madárijesztővel, gyerekkel, aki kerepel és a példabeszédet is követi, hogy hát "ezer varjú ellen elég egy kő".
Vannak vidékek, ahol sok az olyan gazda, aki egy szem búza vagy kukorica miatt nagy lármát csap, mintha már el kellene pusztulni a nagy kár miatt. Pedig mondottam már, hogy a madár egyéb munkájával reászolgált arra a szemre; sőt a madár óvó munkája nélkül az a szem meg nem teremhetett volna!
És még itt nincs is apróra elmondva, hogy a vetési varjú az, amely felszedegeti a háziállatokból átalakulás és szaporodás végett kiköltözködő sokféle bélférget, élősdit; így lesz orvosa és óvója a jószágnak!
Az ítélet tanúsága pedig most már ez:  a fekete varjú főként és elsősorban bogársággal él, és amíg bogársága van, nemigen keresi a szemes táplálékot, ennélfogva tavaszkor minél későbben kell vetni, azaz, mikor a bogárság már feljött, a fekete varjúnak tehát már van természetes tápláléka; ősszel pl. minél korábban kell vetni, amig a fekete varjúnak künn még bogársága van; a fekete varjú egyéb működése a vetéseken óvó, mert a földben rágódó kártékony férgek ellen megyen.
Addig, amíg Magyarország alapja a mezőgazdaság, amíg még mindig sok a parlagja, legelője, ugara, a fekete varjú nélkül el sem lehetünk.
Aki pedig tavaszkor igen korán, ősszel meg nagyon későn vet és rosszul boronál, az vessen magára, ne a varjúra, s állítson madárijesztőt vagy gyereket riasztónak.
Alapítva vagyon pedig ez az ítélet oly felvágott varjúgyomorra is, amely oly keményre volt megtöltve drótféreggel, mint a címeres úti kostök jófajta dohánnyal.
De azért ezt még jobban, alaposabban is ki lehet majd dolgozni, mihelyt az életet pontosabban megismerjük. Teszünk is róla.
Itt az élő igazság.
(Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról.)

   - Amit eddig írtam erről a napról, másnapra eltünt. Lehet, hogy nem kár érte, de bosszankodtam. Nem tudom ki törölte. Rajtam, és az állataimon kívül nincs itt senki. Mondom senki - miközben tudom én, soha nincs olyan, hogy senki. Ilyenkor erősödik fel bennem a kérdés, és szinte hangosan kiáltanék - ki vagy Te, aki beleszólsz hol így hol úgy olyasmi dolgokba amelyek csak rám tartoznának, s hallom a válszaszt messziről:..."Vagyok, Aki Vagyok"...Nekem pedig nincs is több kérdésem.

   - Mondom, amikor befejeztem az írást, elmentettem szokásos módon, de másnap már hiába kerestem. Figyelmeztetés lenne...? Elég volt, felejtsd már el...! Április tizenegyedike épp olyan nap mint a többi...Hogy neked éppen az ötvenedik...? Hát aztán...! Menj ki a kertbe, áss tovább. Adj szénát a birkáidnak. Tedd magad hasznossá. Szedd össze a rengeteg galyat, vagy folytasd a metszést. Most kell azt - most szép az idő...! Lehet, hogy jövő szombaton esni fog... Meglátjuk...

   - Különben is Márai és József Attila születésnapja április tizenegyedike, meg Benzé, a tied máskor van, csak beleélted magad egy újabb időszak megszületésébe, az ilyesmi pedig nevetséges. Senki sem születik ujjá soha, nincs ujjászületés, csak valami borzongató káprázat.

 - - -

   - Kinyitottam a műhely ablakát, hogy rágyujtsak, de erős szél verte befelé az áprilisi szúrós permetet, gyorsan visszacsuktam, inkább lemondtam a cigarettaszünetemről. Odalenn nem nagyon akart sorba rendeződni a fürdőbe igyekvők népe, itt ott verekedtek, ez is új, a politikaiak távoztával felborult minden ami valamiféle rendnek nevezhető. Távolabb, a nagyház környékén most is sepregettek néhányan, de most nem jöttek közelebb. Csak néztek a zavarodott sorakozó felé, de nem mozdultak.

   - Szombat volt, fürdő és tisztacsere napja. Ingeket varrt mindkét varroda a héten, a műhelyem mennyezetig volt pakolva tizesével összekötözött ingekkel azokra varrtam "specálgéppel "a gombokat. Aztán végig a lyukakat a másik oldalon. Még Sátoraljaujhelyen kérdezte Marosvölgyi őrmester nem volna e kedvenm összerakni - valódi NDK csodagép. Rááltam mert már elég nagyképü voltam, és amúgy is bosszantott a kerülgetni való hatalmas láda. Végül is mi az nekem, összerakni egy gombvarró és gomblyukazó gépet, aki egy teljes évet elvégeztem már a Vasutgépészeti Technikumban kalapácsfejet reszelgetve a gyakorlati órákon...?

   - Magam is elképedtem, hogy sikerült. Szúrt vágott ahogy kellett, mindent úgy csinált ahogy a német elvtársak kitalálták. Még szép, hogy sikerülnie kellett, mint az álló meg falióráknak is működniük kellett, és minden egyébnek vasalónak, gyerekjátéknak, mindennek amit behordtak javításra a smasszerok. Na jó, volt hozzá némi fáintos német leírás, meg néhány részletező fénykép, de más semmi. Rögvest meg is emelkedett az órabérem harminc fillérrel. Ettől kezdve teljes egy forint ellenében vehettem részt a szocializmus építésében. Irigyelt régiókba emelkedtem az ötvenfilléresek között, csak éppen semmit sem tudtam kezdeni vele. Egyenlőre...

   - Lassan összeállt a sor odalenn, a sepregetők maradtak megnyúlt, csalódott képpel ahol voltak, a nagyház fala mellett, nem közelítettek, mint néhány héttel korábban. Nem kellett aznap gatyákkal, ingekkel szórakoznom, magam vezettem a sorakozót, s láttam amint a seprűsök körülöttünk ólálkodnak, s lassanként egész a közelünkbe söprögetik magukat. Muszáj volt hátra mennem a sor végére, mert valami furcsa dolog történt, folytott hangok, szitkozódások hallatszottak mint akik nem értik egymást.

   - ...mi van?...mi van? - mit nyiszorog tata...? Hagyja a hülye rizsát inkább adjon egy cigarettát...! Ahogy kissé arrébb húztam a "Tatát" nekem is belesúgta a fülembe, hogy az amerikaiak már Bécsben vannak. Ez teljesen biztos...Ezek meg nem értik...Te érted...? Már nem sokáig tart ez a rohadás...Felmentik Budapestet és akkor...

   - Valami nagyon furcsát láthatott az ábrázatomon, mert izgatottan bizonygatni kezdte s eközben lassan körbe is vettek seprést imitálva mind a söprüsök. BÉÉ hadnagy tünt fel ekkor az épület kijáratánál, gyorsan be kellett fejezni a társalgást. Csak annyit tudtam kinyögni, hogy tévedésben vannak az urak, ez a társaság itt csupa tolvaj, meg gyilkos és egyáltalán nem érdekli őket, hogy hol vannak az ameriakiak, Bécsben, vagy Moszkvában - már csak ketten vagyunk itt politikaiak, a többieket elvitte az amnesztia.

   - Na erre meg ők tátották mind a szájukat. Ez a szó varázserejű mindenféle zárt intézményben. Mire szóhoz jutottak volna, BÉÉ hadnagy közeledett elegáns fekete kesztyűjével csapkodva bal tenyerét, így hát a hírhozók búsan visszasöprögették söprögették magukat, vissza a nagyház irányába. Csalódottan vették tudomásul, hogy ezek itt csak hasonlítanak a "budapesti srácokra" - nincs bennük semmi érzék a legújabb hírek befogadására, csak az a rohadt staub érdekli őket és letatázzák, meg lafaterozzák a segitőkész jóakaratú embert, aki jóhíreket hoz.

   - Felálltam a székem támlájára, onnan elértem azt a kis rést ami a plafon alatt nyílott a kötegelt ingek felett, átmásztam rajta és a másik oldalon lecsúsztam, Soha még ennyi inget gatyát nem zsúfoltak be a műhelyembe. Muszáj volt rágyujtanom mert erősen korgott a gyomrom, pedig  dél még odébb volt. Nem sokkal, de azért odébb. A lépcsőház egyik fordulójába mentem, ahol egy kisebb ablak nyílt a szemközti kórházépületre, s nem sokkal, talán csak néhány méterre az ablak előtt csenevész kis fácska próbálta apró, tavaszi leveleit bontogatni. Ide jártam dohányozni, s nap mint nap figyelhettem hogyan fejlődnek, hogyan bontakoznak a kis levélkezdemények. Ezeknek a leveleknek még le is kell hullaniuk mind egy szálig, hogy az én időm is elkövetkezzen. Az pedig Karácsony második napján lesz. Akkor telik le a két és fél év - már nem sok van belőle.

   - Az épületet néhány évvel korábban húzták fel, valamiféle tervezőintézetnek volt szánva, s csak utánunk vált a híres fordítóirodává. Ideiglenesen szállásolták ide a sátoraljaujhelyi transzportot, muszáj volt megszüntetni dögletes lepratelepünket, de a szállitás utáni állapotoktól félve komoly óvintézkedéseket tettek az okos elöljárók. Olyanokat melyekbe majd beledöglöttünk. Inkább brómmal, vagy valami egyéb nyugtatóval kisérleteztek volna félve a helyváltoztatás döbbenetes hatásaitól. De nem...Lehet, hogy fiatalkorúaknak nem szabad brómot adni...?

   - Hajnali négykor indult a konvoj és késő estére értünk a Gyüjtőbe. Teljesen elcsigázva  a rabomobilban való áldogálástól szinte kábultan szóródtunk széjjel a nyolc tíz ágyas zárkákba. Valaki vizet ivott a csapnál és nem értette, hogy ott van. És volt benn egy ajtó és amögött egy vécé volt. És meleg fűtőtest húzódott az ablak alatt és mindenki egyszerre akarta mindezeket birtokba venni és valami pánikszerű örjöngés tört ki amit az okosok sejthettek előre, s az esztelen tombolást csak a vacsora tudta megszakítani. Addigra az ágyak is szinte darabokban voltak, mert az élre vasalt törekkel teli szalmazsák helyett, mely kimeríthetetlen forrása a megaláztatásnak, itt matracok voltak....

   - Sürü gulyásleves érkezett, hússal. Még be sem fejezhettük, s már jött a következő adag. Lenyomtuk, mert muszáj, ha adják.  Nem tudtuk, hogy szilvásgombócot is hoznak még - január elején - és azt is kétszer. Rettenetes éjszaka következett. Ki kellett nyitni az ablakot, senkit sem érdekelt a januári fagy. Fosott és hányt mindenki, a sátoraljaujhelyi összeszűkült gyomor képtelen volt megbírkózni ilyen rettenetes támadással - napokig csak kóvályogtunk, szinte elviselhetetlen volt a költözéssel járó változás. Fűtés, víz, angolvécé. Ezek mind egyszerre, Uramisten. Visszatértünk a civilizációba mely idegennek, álomszrünek tünt és csak nehezen szoktunk hozzá. Pedig ismerős volt.

   - Néztem a fácskát a forduló ablakából, s kicsit odébb húzódtam, mert két tiszt jött fölfelé a lépcsőn. Két hadnagy, egy férfi és egy fekete hajú nő. Dosszié szorult a hadnagynő hóna alatt és az én nevem volt rajta. Korábban gyakran láttam dossziékkal közlekedő tiszteket ott a fordulóban, s akkor néhányan még aznap kiszabadultak. Berohantam Marosvölgyi aprócska irodájába és elmondtam mit láttam. Szabadulsz - mondta az őrmester, megyek megnézem, és elsietett.

   - Azt hiszem legalábbis örömmámorban kellett volna kitörnöm, de nem éreztem semmit. Csak álltam BÉÉ hadnagy irodája előtt kábán, aztán behívtak, arra nem is emlékszem mit közölt velem a hadnagynő, csak BÉÉ hadnagyra emlékszem, aki furcsa ajánlatot tett. Elintézi, hogy műszerész képesítést igazoljanak, ha lemondok a mostani lehetőségről és kitöltöm az időmet.

   - Lemondani amnesztiáról...? Ilyet még nem is hallottam. Nem tudtam mit válaszoljak. Négy hadnagy várta a válaszomat - Marosvölgyi őrmester a szemközti kórház felé nézett, mint akit nem is érdekel a válaszom. Leginkább őt, mint műhelyfőnököt érinthetett kellemetlenül a szabadulásom, de kifelé nézett a kórházon túlra a temető felé, ahol most is folyt valami kandeláberes dísztemetés zenekarral, veres drapériákkal ahogyan kell. Hosszú kínos szünet - nem tudtam eldönteni, hogy ez vicc, vagy komoly ajánlat. Nem válaszoltam semmit a döbbenetes ajánlatra. Képtelen voltam bármit is mondani. Tudtam, hogy egy női meg egy fiú műhely munkája fog megállni műszerész híján, de mi közöm hozzá...? A törvény szerint szabadulnom kéne, így gondoltam - vagy mire leér a törvény betüje, már odalenn kevesebbet ér és alakítható...?

   - BÉÉ hadnagy bosszúsan kiküldött. Azóta sem tudom egyáltalán lehetséges-e ilyesmi..? Lemondhat e bárki a törvényes, reá szabott  amnesztiáról...? Néhány perc múlva Marosvölgyi jött ki az irodából. Szedd össze a holmidat - mondta sürgetve, ha van valami amit ki akarsz vinni, hozd be az irodámba. Megyek bezárok mindent, igyekezz. Megvárlak.

   - Volt egy cipőcském kb három centi hosszú, meg egy használható hasonló méretű aprócska gyalum és persze a "Füzet". ( Tavalyi bejegyzések, az "Irakban kitört a..." két része szól a "füzet" körüli bonyodalmakról ). Ezeket adtam oda, ezeket nyelte el lapos aktatáskája, és megindultunk, hogy végigjárjuk a kötelező formaságokat.

   - Öreg kapus állt az épület földszintjén, a női körletben - néhány héttel korábban egy szombat délután keresett meg először, mert megállt a falórája. Hol az a műszerész..? - bődült befelé, s már vitt is magával. Odalenn a női részlegben más illatok voltak, nagyszerű kellemes illatok, de a néptelen folyosón nem volt senki. A bejárattal szemben   aluminiumkeretes falióra függött a magasban, valahonnan már létrát is kerítettek alája. Na kezdjen hozzá - vetette felém az öreg és nagy szerencsémre el is ballagott. Leakasztottam az órát, jól megrázott, és rögtön megállapítottam hogy elektromos. Ilyen még nem volt soha a kezemben, csodálkoztam is milyen apró kis szerkezet, szinte semmi, csak egy madzag lóg ki belőle. Nem tudtam mi célból lóg ki belőle és véletlenül meghúztam. Abban a pillanatban megindult az óra, de szerencsére az öreg már nem volt a közelben, nem láthatta.

   - Legalább három órát töltöttem a létra tetején s eközben már a lányok is előkerültek. Takarítottak, énekelgettek, ahogy régi filmeken szokás amikor a falusi népet akarják mind jobban karakteresebben megmutatni. Mert egyesek szerint a falusi népek régen mindig énekeltek. Ezek az egyenfejkendős lányok persze riszálták magukat rendesen a létra alatt és csak balhéból énekeltek, mert átköltött szövegeikkel akartak üzenni fenti ismerőseiknek. Gyakran találtam a varrógépek belsejében is üzeneteket, némelyik "szíjat" magam raktam bele.

   - Kiléptünk az épületből, az öreg smasszer a fejét csóválta, bánta, hogy cserben hagyom. Néhány méterrel távolabb visszafordultam - van ott egy madzag ami kilóg az órából, azt húzza meg ha ujra megáll - mondtam, s még láttam amint lejjebb lépked a lépcsőn ordítva és átkozódva, szidva az anyámat, merthogy nagy rizikót vállalt, hogy beengedett a női körletbe. Marosvölgyi nyihogva röhögött mellettem, már befordultunk valami hivatalos épületbe de még hallottam az öreg rekedtes átkozódását.

   - A raktárban nem ismertem meg a nadrágomat. A szakadozott nyári inget, a szandálom maradékát még csak csak, de ez a nadrág nem az enyém. Visszatoltam a pulton. Sötétbarna nadrágban érkeztem Sátoraljaujhelyre gyönyörűen kavargó hóesésben, s úgy lucskosan vizesen került zsákba szegény, hogy e napon vastag fehér penésszel borítva kerüljön elő. Mert mégiscsak ő volt, az enyém volt, s csak lassan tűnt el itt ott a fehérsége, ahogy a szemerkélő esőben villamosra szálltunk a temető melletti végállomáson.
   - Ketten jöttünk ki aznap, a másik egy móri fiú volt, nem ismertem. Mellette csavargónak tüntem, neki nagykabátja és még sapkája is volt. Döcögött az öreg villamos a kelet pályaudvar felé, ismeretlen szomorkás tájakon, idősebb riadt nő ült az őrmesterrel szemben, furcsán laposan méregetett, aztán hirtelen felpattant és arrébb ment. Leültem a helyére és vártam. Marosvölgyi táskáját fixíroztam, elhozta e a kincseimet, vagy valahol egy óvatlan pillanatban megszabadult tőlük? Ravasz gazember volt a macskabajszú, egészen a keletiig kínzott, ott vette csak elő, csak úgy mellékesen, én meg beledugtam a törölközőbatyumba.

   - A troli felé menet megkért, hogy vigyem el a fiút a Déli pálaudvarra, Móri, nem ismeri a várost, ő mindjárt otthon van , várja már az ebéd. A kanyarban ahol a 73-as troli a Rottembiller utcára fordul, akkoriban egy földszintes épület volt, szép nagy sportáruház, hatalmas kiratakokkal. Barna köpenyes férfi fogta a rolót úgy engedte kia az utolsó vásárlókat, odabenn már az erős világitást is oltogatták. Marosvölgyi megállított minket, akarsz venni valamit..?- kérdezte, de nem is várta meg a választ, odalépett a köpenyeshez, akivel néhány szót váltott, s aztán eltüntek mindketten a sötét áruházban.

   - A móri gyerek a teret bámulta, én fázni kezdtem a szakadozott ingben, a szúrósan szemerkélő eső lassan átáztatott, amikor elegáns férfi jelent meg Marosvölgyivel, és befelé invitált. Olyan mozdulattal mely megkülönböztetett személyiségeknek járna, s amitől engem azonnal elöntött a víz. Beléptünk az áruházba, közben mindenütt teljes erővel felszikráztak a fények, káprázott a szemem, s döbbentem láttam, hogy a különböző osztályok pultjainál szabályos rendben állnak az eladók, nők férfiak és kedves mosoly van az arcukon. Rettenetesen szégyeltem magam, legszivesebben kirohantam volna, az öltönyös, elegáns úr azonban határozott mozdulatokkal terelgetett fényes birodalmában.

   - Valahol, nem is emlékszem melyik osztályon megállított, szembefordult, könnyed mozdulattal megfogta a vállaimat és végignézett rajtam. Legelőször is valami kabátfélét javasolnék a fiatalembernek - mondta Marosvölgyihez fordulva. Sportosat, fiatalosat, na nézzük csak. A következő pillanatban már egy galambszín kordbársony dzsekibe rázott bele és a tükör elé kisért. Szörnyűséges látvány fogadott. Legalább két éve nem néztem tükörbe, de azért megismertem magam. Anyám szavai jutottak eszembe valami régi debreceni diáktörténet kapcsán - "..felül huj, alul pfuj.."

   - Noha kiemelt órabérért dolgoztam nem voltam krőzus, ragaszkodtam a forintjaimhoz, ezernégyszázat össze is gyüjtöttem, szerettem volna minél többet hazavinni, de engedtem az igazgató úr csábításának, s a következő osztályon ázott töröközőbatyumat már egy szép sporttáska nyelte el. Ezek után már csak megtekintettem az egyéb helyeket, legszivesebben elnézést kértem volna az összes eladótól, aki visszaállt, esetleg visszaparancsoltatott szokásos helyére, egy kis váratlan túlórára. Nagyon meg voltam elégedve a kabátommal meg a sporttáskával, s közben azt is észre vettem, hogy az újraázott nadrág örömtelien kezdi visszakapni eredeti szinét, s ezek után szandálom maradékával már nem is törődtem. Kitart a madzag hazáig, elég volt a vásárlásból. Urasan távoztunk, én lucskosan, az arcomon is folyt a víz a megtiszteltetéstől, nem tudtam megköszöjem e Marosvölgyinek ez utóbbi fél órát, vagy átkozzam ahogy csak tudom az új kabátban.

   - A móri sráctól hamar megszabadultam, végre egyedül maradtam, s ahol a Krisztina kőrút szétválik, a mozdonyfordulónál muszáj volt leülnöm egy padra. Nem volt kedvem hazamenni. Az a világ ahonnan kiszakadtam nagyon messzire került. Ültem a szemerkélő esőben s a rendőrt figyeltem a mozdonyforduló bástyaszerű kerek magasa alatt - ő meg engem. Az út kockaköveit rendesen helyükre rakták azóta, semmi nem emlékeztetett barrikádra, fegyverosztogatásra izgalomra, minden csendes volt és néptelen, csak az eső. Az eső szemerkélt éppen ugyan úgy. Odaát a túloldalon kivilágított dohányüzlet, egyébként minden zárva és a környék szinte néptelen. Átmentem, beléptem a boltba, idős hölgy meglepett képpel tolt be valami fiókot, s rögtön a tárgyra tért.

   - Én csak két vagy három cigarettafajtát ismertem, Kossuthot leginkább meg Rodopét, és komolyan zavarba jöttem a választék láttán. Valami könnyebbet...? - kérdezte a hölgy és Velencét ajánlott. Elfogadtam és kértem még egy öngyujtót is hozzá, és amilyen gyorsan csak lehetett kisompolyogtam az üzletből.

   -  Visszatértem a padomra, de hiába csattogtattam az öngyujtót nem működött. Bosszús arccal tettem a hölgy elé - nem működik - mondtam. Persze, hogy nem - válaszolt a hölgy, mert benzin is kell bele. Elővett egy ampullát, megreszelte és lassan tölteni kezdte a vattával teli tartályt.

   - ...mostmár menjen inkább haza! - mondta csendesen felém se fordulva - biztosan várják..! Megint elönött a víz. Hát ennyire látszik? Visszabotorkáltam a padomhoz, rágyujtottam, jó szar cigaretta volt az illatosított Velence, s közben az egyre közelebb  sétáló rendőrt figyeltem. Igazolvány híján kikészítettem a szabadulólevelem, s kezemben tartva vártam. Vagy tíz méterre a padomtól megállt, hosszan vizsgálta a ruházatomat, aztán megfordult, és visszament a mozdonyforduló bástyája alá.

   - Egyre erősebbn esett, muszáj volt hazamennem. Ebéd közben értem haza nem egészen váratlanul. Apám egy ujságkivágást mutatott, ahol írtak a terhes anyáknak és fiatalkoruaknak adható amnesztiáról. Én ez utóbbakhoz tartoztam. Helyem volt az asztalnál, de csak a felnőttek tűntek ismerősnek. Nagyapám dús fehér fürtjeivel, és szüleim, akiket havonta láthattam, semmit sem változtak. Nővérem, öcsém és kishugom már inkább. Nem mondhatnám, hogy idegennek tűntek, de másként éltek mind az emlékeimben.

   - Tudtam, hogy ők azok, de már nem éreztem annyira közelinek egyiket sem. Abban is biztos vagyok, hogy ők is valami ilyesfélét éreztek. Kiszakadtnak, olykor idegen testnek éreztem magam később is, fájt, hogy képtelen vagyok változtatni rajta. Elveszett valami, aminek hiányát ma is érzem. Nem tudom megnevezni, képtelen vagyok pontosan meghatározni. Egyszer olyasmit álmodtam, hogy osztálykiránduláson hajtánnyal mentünk valahova és egyszer csak elfogytak a sinek. Tovább kellett menni, muszáj volt célba érni, toltuk a masinát a talpfákon zötykölődve, de nem értünk a végére mielőtt felébredtem. Tolom a hajtányt a talpfákon, nem is érdekel hova.

    - Ha már lovakrúl nem tehetem... Mert ők is megérdemlik... 

    - Nekem ez jutott. "Az lovakat" csak messzirűl bámulhatom. Különben sem vagyok országos híresség. Batthyányit, Kossuthot is csak hírből ösmerem. Nem is találkoztam velük soha...Bár Batthyányiról utca is el van nevezve itt a faluban, és én éppen a sarkon lakom ahol a Fő utcát keresztezi.

    - Van Petőfi, meg Hősök utca is, de például világháborús emlékmű egyáltalán nincsen. Amit komolyan hiányolok, mert állitólag pocsékká lövöldözték akkoriban a falut. Lehet, hogy nem is akarnak emlékezni rá...? Csak egy vörös márványféleségből készült bumfordi Krisztus árválkodik a kereszteződésben, de ez viszont nagyon emberi.

   - Kicsit túljutott már a krisztusi koron, a korabeli szőlősgazdák állíttatták az ezernyolcszázas évek legelején. Írtam már róla a "Fejbelőtt Krisztus ürügyén" - most viszont éppen csak megemlítem, mert az a foltos dög gyakran üldögél a talpazatán. Az a foltos dög egy macska. Idegen macska. Bevándorló.(Bár ez elég rosszindulatú megjegyzés, mert egy macska mindenütt otthon van.)

Tudom nem illendő ilyen szavakat használni olyan lényekkel kapcsolatban akiket valamikor nagytudományú okos emberek, a napisten főpapjai is  istenségnek tartottak, de hát változik a világ. A mai emberek szerintem már azt sem tudják például, mi volt egykoron az ösztöke, pedig volt az is. Használták is, még a mezítelen talpú apró gyerekek is.

   - Nem az adóhivatalról van szó, egyáltalán nem, csak egy hosszú hegyesvégű botról, amivel a teheneket, meg az ökröket igyekeztek terelgetni. Persze nem mindenhol használatos, mert próbálná csak valaki Indiában. Ahol a tehenek az idők kezdete óta szent állatok.

   - A macskák manapság már kikerültek az istenségek szent csoportjából, ösztökére egyáltalán nincs szükségük, és az emberek már nem is nagyon tisztelik őket. Igaz ugyan, hogy van külön táplálkozástudományuk és "forradalmian" új gasztrokülönlegességek várnak a polgárosult városi macskákra, mert az emberek valahogyan mégiscsak tiszteletben tartják őket. Vagy éppenséggel a forradalmian új szent tudomány leple alatt minden ócskaságot megetetnek szegény macskákkal, mert ezzel is lehet jó sok pénzt keresni. Ráadásul ízfokozókkal dúsítva, nehogy már kimaradjanak az általános gyönyörűségből, amit az ember is kénytelen elviselni. Pedig nincs az a gyönyörűséges ízfokozó ami egy tündéri mozdulatokkal terelgetett egér utolsó perceit követően megismerhet a macska.

   - Hogy mi erre bizonyíték...? Van ám bizonyíték. Nem mintha magam próbáltam volna összehasonlítani az egérrágcsálást a Whiskastáppal, szó sincs róla. Viszont bármit is teszek a macska táljába, ott rögtön nekilát, nem érdekli a jelenlétem. A saját egerét viszont csak megmutatja, mert büszke rá nagyon is, de nem enged a közelébe. Ha csak közelítek, diszkréten odébb áll. Nem osztozik. Fogjak magamnak...

   - Korábban, nem tudván hová tenni az árpával teli jutazsákokat, egyszerűen sorba raktam őket az eresz alatt, és nájlonborítás alatt vészelték át a telet. Nemigen volt árpa a környéken, könnyű volt később túladnom rajtuk, de egyszer észrevettem, hogy akkori fekete kandúrom gyakran üldögél a zsáksorral szemben mozdulatlanul. Megdöbbentem, amikor megláttam mit figyel ott mozdulatlan ülve, mint valami kirakat előtt. A nájlon túloldalára egércsaládok költöztek, kirágták a zsakokat és boldogan, háborítatlanul élték vidám életüket, mint valami bőséggel ellátott egérparadicsomban. Egy életerős vadászó macska szeme láttára.

   - Iszonyú haragra gerjedtem, lerántottam a leplet, pokollá változtattam egy szempillantás alaltt szemtelen birodalmukat. Nagy volt a riadalom. És még akkor is, amikor bosszút álltam az egereken, és megfordítottam a táplálkozási sorrendet, még akkor is csak megmutatni volt hajlandó macskám a dicsőséget és négy kalimpáló egérkölyökkel a szájában jött hozzám egy pillanatra. Kiváncsi lettem volna a picinyekre, de irígyen arrébb ment, máshol rakta le az ovodáját. Ott gyengéd óvatos macskamozdulatokkal óvta védelmezte őket és sokáig egyben tudta tartani a szétmászkáló nyiszorgó társaságot. Tudta, amíg a gusztusa engedte.

   - Óvodába menet a Hüvösvölgyi úton gyakran láttunk elütött, széttrancsírozott szerencsétlen macskákat. Kislányom ilyenkor félrekapta a fejét, inkább behúnyt szemmel botladozott mondván "nem szeretem a lapos macskákat"...

   - Mert volt bizony a környéken éppen elég a társasházak, villák tágas kertjeiben - némelyeket gyógyászati szempontból nagy becsben tartottam. Körülbelül öt éves koráig a kisfiam ugyanis gyakran betegeskedett. Ha már minden mesét elmodtam századszor, ha már a diafilmek sem kötötték le, akkor jól bebugyoláltam, s az ablak elé álltunk macskanézőbe. Mindegy milyen időben és évszakban, néhány ráolvasásszerű "cicamicagyereelőőő" mondóka után valahonnan csak csak előkerült egy macska. Ezek vidították a kiskölköt és hosszan figyeltük macskaméltóság méltóságteljes vonulást az ilyenkor többnyire néptelen udvaron. Néha magam is meghatódtam egy kicsit, pedig nem is szerettem a macskákat.

   - No de vissza, falura. Volt ám itt szőlőművelés már a rómaiak idején is, amikor az a Szeuzó nevezetű ember még maga gyönyörködött az ezüsttálaiban, és a későbbi Lordok, még rézbaltával járták az erdőt lombkoronával a fejükön. Divat ez manapság is harcoló felek között, na persze csak ott ahol van honnan beszerezni a fejre tűzhető álcázó gallyakat.

   - Nem volt szivem elzavarni a foltos macskát a szőlőművesek keresztje alól, sokat változtatott a macskákhoz való viszonyomon a falusi élet. Valamikor talán ősz tájékán egy posztomban emlitést tettem a macskámról, úgyis mint a világ legszebb macskájáról és ezt a beírást Pilgrim rezignált kommentje követte, miszerint mindeddig abban a hitben élt, hogy övé a világ legszebb macskája. Szegény jó lélek hajlandó beismerni, hogy egy vidéki macska, aki szabadon jár kel, már ebbéli szabadsága okán is hajlamos megszépülni.

   - Sokat gondolkodtam a dolgon és nemrég rájöttem, hogy viszonyunkat, egymáshoz való viszonyulásunkat ember és macska között tulajdonképpen a macska dönti el. Mi emberek csak készségesen asszisztálunk. Részesei vagyunk a folyamatnak amíg ő megengedi. Hihetetlen finom testbeszéddel képes kommunikálni egy macska. Azt mondja, most nem akarom, vagy most csak egy kicsit, aztán kérem a reggelimet - és aztán engedj ki mert dolgom van. És ha minden jó, és mindennel mag van elégedve, akkor nyek...Csak ennyi. Azt jelenti, köszönöm.

   - A legfurcsább amit ennél a mostani álarcos macskámnál tapasztalhattam a hála kifejezése. Évek óta hármakat nevelt, finoman szinte előkelően, de a legutóbbi ellése nem sikerült, meg akart halni. Láttam, hogy kilóg belőle valami, de nem engedett a közelébe, arrébb vonult a szégyenével. Hiába kerestem állatorvost, nem volt ráérő a környéken, csak tanácsokat kaptam jobbnál jobbakat, hogy aszongya - húzza ki belőle...!

   - Nem állt ellen, csak nyöszörgött aprókat amikor kihúztam belőle egy hatalmas elhalt állatot, s ekkor olyat tett amit csak nagyon ritkán - néhány percre az ölembe kérdzkedett. Csak néhány percre, mert már ment is tovább. Idővel azonban újra ott láttam kinlódni a korábbi fa alatt. Volt még valami odabenn, kitapogattam.

   - Találtam egy állatorvosi rendelőt a közeli városban ahol kipakolták, és néhány óra múltán már érte is mehettem. Hosszúszőrű elegáns divatmacskák, macskadívák és macskasztárok is voltak a ketrecben, persz szépen elkülönítve, hátsólábaiknál fehér gyolcsba csavarva mint félholt sellők.

   - Az én szép kistermetű fekete-fehér parasztmacskám felismert, kinyitotta a szemét és közelebb kúszott. És kúszott lassan kitartóan a rácsig, és odaszorította a pofácskáját, és úgy hallgatta a bíztatásomat, hogy mindjárt hazamegyünk, és még azt is mondtam neki, hogy ne törődjön semmivel, még ha soha többé nem is lehet kismacskája, nekem akkor is ő a világ legszebb macskája. Tudom, hogy elhitte. ( Ez az igazság kedves Pilgrim.)

   - Azóta reggelenként a tornác korlátján ülve várja, hogy kinyissam az ablakot, s a széles belső részen - régi parasztház - van hely finom mozdulatokkal mindent elmesélni.

   - Sok macskám volt már, de ilyen még soha. Sok mindenben hasonlítanak egymásra, azt is mondhatnánk egyik olyan mint a másik. Nem tudom leírni, ahogy a háláját nap mint nap kifejezi, de érzem és jólesik. Téli estéken amikor kiengedtem, kicsit aggódtam is nehogy mérgezett valamit nyeljen. Gyakran előfordul errefelé az ilyesmi.

   - Jön a tavasz. Ha kilépek a házból vigyáznom kell majd mire lépek, mert a világ legszebb macskája hol ezt, hol azt hord szenvedélyesen az ajtóm elé, aztán elmegy. Nem vár köszönetet.

     Olvasom Téglagyári Megálló írását a szocializmus gyermekeiről a "Reakcióban", és persze hogy eszembe juttatta a Júlia utcaiakat. Ők voltak a szocializmus gyermekei. Az elsők, az igaziak. Jöttek a grund helyére épült új, szocialista házakba nagy hanggal, teli életerővel, hogy a múltat végleg eltöröljék.

   Kisebb nagyobb dombocskákból állott a grund, titokzatos, téglákből épített lejáratokkal, és senki sem tudta hova vezetnek a föld alatti rejtélyes folyosók. Még Galovits csipogójával sem merészkedett senki túlságosan messze a kijárattól. Mi lesz ha bedöglik a csipogó....? Német műszer, valódi csodalámpa, csak nyomogatni kell és zizegve világít. Illetve, mit is beszélek - csipogva. Csipogva világít. Ez a szakszerű kifejezés. És ezen is jól el lehet vitatkozni.

   Galovits olvasta a Huckleberry Finn-t és azt mondta nem ajánlatos mélyebbre menni mert bár német katonai lámpa a csipogó, de a németek elvesztettek két viláháborút, és ez igenis figyelmeztető jel lehet, úgyhogy forduljunk vissza amíg működik.

   Zsákmányoltunk ugyan néhány hosszú rothadó tusájú puskát, meg néhány rozsdás géppisztolyt, de semmi egyéb érdekesség nem volt odalenn, egyetlen hulla, vagy legalább egy használható koponya sem, semmi amért érdemes lenne továbbra is lemászkálni. 

   A grund inkább odafenn volt kiismerhetetlenül izgalmas az emeletnyi dombocskáival, melyeket nyilván odalentrő termeltek ki, elvadult bokraival, búvóhelyeivel mindaddig, amíg munkások nem jöttek talicskákkal, ezeket kubikosoknak hívták, és ezek a talicskás emberek széttalicskázták laposra a dombokat, és azon a laposon megépültek az első szocialista házak szocialista embereknek, akiket kádereknek neveztek, és ezek a káderek beköltöztek a gyerekeikkel, a kubikosok pedig kaptak egy kis pénzt és szépen hazamentek.

   A szocializmus gyermekei itt a Júlia utcában tűntek fel először, mert a szomszédos Lupény utcai villa gyermekei - A.A. miniszter és főfunkciunárius gyermekei a vezérkarhoz tartoztak, és bejáratosak voltak a Torockó téri kiskorúak birodalmába.

   Nem úgy a Júlia utcaiak. Ők nem keveredtek. Soha be nem tették a lábukat a térre, talán elvi okokból tartották távol magukat a libikókától. A hinta sem érdekelte őket. Saját pályájukon a Júlia utca gesztenyefái alatt fociztak, ahol még a legnagyobb hőségben is kellemes levegő volt, mint valami fedett légszabályozott modern stadionban. Irígylésre méltó helyzetbe csöppentek, s egyúttal ki is zártak mindenki mást a pompás lehetőségből, mert erőteljesen védelmezték kiváltságukat. Tartottuk a távolságot, mindenki maradjon a saját háza táján.

   Aztán egy szép napon mégicsak megjelentek, hogy kihívjanak bennünket egy mindent eldöntő meccsre. Először nem is értettük a dolgot. Mit is kell egyszer és mindenkorra eldönteni...? Aztán mégiscsak leesett a tantusz. Nem volt ebben semmi különös, a klerikális reakcióval kívántak megmérkőzni. A fényes szelek ideje...

   Egy iskolába jártunk mindannyian, a Baár- Madasba, ott éppen abban az időben hajigálták ki a tornaterem sarkából a faragott padokat - ezek istentiszteleti célokat szolgáltak és így sokkal nagyobb lett a tér, és a tornázókat pedig nem nyomasztotta többé a klerikális maradványok látványa.

   Elfogadtuk a kihívást, megállapodtunk a csapatok létszámában, az időpontban és hogy 12 gólig menjen a küzdelem. Nem volt időhatár és cserélni is lehetett számolatlanul.

   Mi, klerikális leszármazottak éppen ki tudtuk állítani a magunk hatosát, de bíztunk magunkban csere nélkül is, mert cserének legfeljebb egy alsótagozatos számíthatott, aki elfekszik a kapuban. Utcai pályáról volt szó, kiskapuval, abban bőven elférhet, így gondoltuk.

   Aztán megjelentek pontos időben a Júlia utcaiak néhány gimnazistával a csapatukban. Azt mondták, nem volt szó korhatárról, súlycsoportról, máskor jobban figyeljünk amikor megállapodunk valamiben. Nem volt mit tenni, tulajdonképpen igazuk volt. Az első hatot símán benyeltük. Összeszokottan rutinosan játszottak, de elég kiismerhetően. A másodikat már nehezebben hozták össze, meglepődtek, hogy megváltoztattuk a technikánkat, többet játszottunk védelemben és csak ritkán mentünk előre, de akkor többnyire hatásosan.

   Beesteledett mire megkaptuk a tizenkettediket, de már nem nullára - hármat nekünk is sikerült bepasszíroznunk és erre a háromtra igazán büszkék lehettünk. Nem is éreztük vereségnek a játékot. Ültünk a járdaszélen, a Torockó tér öntöttvas lámpái alatt, ömlött rólunk a víz, de a Júlia utcaiak is nehezebben vették a levegőt. Látszott rajtuk, hogy nem igazán tetszett nekik a második félidő. Méltatlannak érezték, ogy nem tudtak maradék nélkül lemosni minket a pályáról.

   Pusmogtak valamit, a nagyobb fiúk rágyujtottak, aztán elénk állt a csapatkapitányuk és felénk kiáltott: - fogadjunk, hogy nincs isten.!

   Nem számítottunk ilyen befejezésre, nem is értettük, hogyan gondolja, hogy miben kéne fogadnunk stb...?

   J.Gy. - aki legidősebb volt a csapatunkból ekkor felállt és csípőre tett kézzel büszkén kijelentette: - de van.

   Bizonyítsd be - mondta a Júlia utcai és közelebb jött. Te bizonyítds be, hogy nincs...! Én mondtam először - szólt a Júlia utcai. Na jó, mondta J.Gyé és kezet nyujtott.

   A két tenyér összecsapódott, s ugyanabban a pillanatban Gyéé megfogta az öntöttvas lámpát, a Júlia utcai pedig visítva  félreugrott...Mi volt - ez ordította a kezét rázogatva...

  - az Isten - válaszolta Jé.Gyé. Mi pedig egy kis elégtételt éreztünk a meccs megpróbáltatásaiért. Tudtuk, hogy ráz a lámpa, de titokba tartottuk. Nem szép dolog, tudom, nem becsületes azt is tudom, dehát mindig csak mi veszítsünk....?