Inszeminator blogja

        Nézem a táncosokat - a műsor már vége felé járna - nem fáradnak, nem lassulnak, mintha sohanapján akarnák abbahagyni. Reccsen, dobban a deszka a talpuk alatt, száll a por az egyre dühödtebb, elszántabb toppantások után....Az arcok is egyre veresebbek, egy idősebb pocakos arcáról patakokban ömlik a veriték, de nem lassul - ott akar megahalni...? Mi ez...? Magával ragad ez az fergeteges tánc, ez a gyors, erőteljes...Mintha a lassú lépések, az üveges méltósága után csak erre vártak volna, erre a robbanásszerű, dévaj belefeledkezésbe, amikor látnivaló, hogy semmi sem számít, sem idő, se műsor, ez már a maguk őszinte zárt világa, s ekkor jutott eszembe a Móriczi Ököritó.

     - Somlói tavaszi napok voltak Somlón. Hát hol máshol? Második alkalommal. A hatalmas sátor szinpadán Bognár Szilvia, aztán az APTE. Hogy kik ők...?

Kezdőlap Apte táncegylet

Apte Táncegylet Ajkán 1977-ben alakult meg az Ajka-Padragkút Néptáncegyüttes. Az azóta eltelt évtizedek virágzó néptáncos életet varázsoltak városunkba. Jelenleg két felnőtt együttes is működik, mindkettő komoly szakmai alapokon, eredményesen. Az Apte Táncegylet jelenleg a padragkúti Művelődési Házban tevékenykedik. Itt tartja próbáit, képzéseit. Művészeti vezetője Kovács Norbert, együttesvezetője Vastag Richárd, tánckarvezetője Gaschler Beáta. Széles repertoárja felöleli a magyarlakta vidékek táncait, koreográfiáit. Az Együttes több alkalommal ért el első helyezést a Balatonföldvári Folklórfesztiválon, rendszeres fellépője különböző országos eseményeknek (Művészetek Völgye, Skanzen, Millenáris Park Táncháztalálkozó, Néptáncantológia). Évek óta házigazdája a Bakony Népművészeti Találkozónak

      A csoport számos külföldi fellépést tud maga mögött. Fellépett Finnországban, Írországban, Olaszországban, Belgiumban, Erdélyben, Lengyelországban, Egyiptomban, Ausztriában, Németországban, Moszkvában, Japánban, Franciaországban.

     - Nagyszerű táncosokról van szó, olyanokról, akik képesek a körülöttük lévő levegőt is izzásba hozni, akik nem csak járják, de élvezettel élik is a táncot. Hát persze, hogy most értettem meg itt a somlói estében, és éppen általuk az ököritói tragédiát. Amikor már őrületbe csap át a szenvedély.

     - Kilencvenkilenc évvel ezelőtti történet. Elővettem, hogy idézzek belőle. Válogattam, csipegettem, mert a majd száz év Móriczi tapasztalatai ma is érvényesek. De még mennyire érvényesek, mintha csak a felszín változott volna, dizájnosabb az eszcájg de a hülyités, parasztvakitás, a "modernitás " majdnem ugyan az. Nem győztem csodálkozni a száz éves írás érvényességén, mit idézzek, mely passzusát, hisz tökéletesen passzol mai korunkra és éppen érvényessége miatt felhagytam a válogatással, íme az egész:

Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 8. szám

MÓRICZ ZSIGMOND: ÖKÖRITÓ

Háromszázhuszonöt halott, kilencvenkilenc sebesült.

Mind halottam, valamennyit gyászolom.

Földieim, véreim, s a mi a művésznek talán legfontosabb: a modelljeim! Ott tanultam megismerni nem csak a magyar parasztot, hanem az embert is.

És ha ismerek valakit s valamit, őket és az ő életüket ismerem, s csakugyan mikor a nagy szerencsétlenség hírét hallottam s a részletes tudósításokat olvastam, olyan tisztán láttam az egész eseményt, hogy ma már szinte alig hiszem, hogy nem voltam ott köztük.

Könnyetlen fájdalommal, fájó szeretettel, szerető haraggal gondolok rájuk s nem is éppen ez a rettenetes szerencsétlenség borít el aggodalommal, hanem azok az állapotok, amelyek előidézték s amelyek, mint az azóta eltelt tíz nap eseményei mutatják, egy hajszálnyi örvendetes alakuláson sem mentek át.

*

Számtalan mély és nagy oka van, hogy ez a borzasztó baleset megtörténhetett.

A ki ma vasúton utazik le oda, nem ismerheti meg ezt a népet, a mely az utolsó tíz esztendő alatt rendkívül sok szellemi fertőzést szedett fel.

Ököritón ugyan sohasem voltam, de ennek a falunak ugyanaz a kálvinista népe van, a mi az egész felső Szatmárnak, s különösen az ecsedi láp többi falvának. Mikor először arra jártam, gyalog mentem végig az egymáshoz csak egy-egy jó hajításnyira fekvő falvak során: Ér-Endréd, Dengeleg, Iriny, Pórtelek, Mezőterem, Gencs magyar és sváb népe között, be Nagykárolyba, onnan Kaplonyba, Kálmándra, Börvelybe. És sohasem felejtem el azt a sajátságos benyomást a mi elfogott, mikor az Érvidék tiszta levegőjéből bekerültem az ecsedi láp világába. Pedig akkor már nem volt meg a nagy láp. Épen kiszárították s azokban az években termett először a nád és sás, meg a végtelen területű ingoványok helyén rengetegre nőtt kukorica. Ámde ott ült még akkor is a nép lelkén a láp világa, amely egy ezredéven át megőrizte az ősi magyar életmódnak és életfelfogásnak némi színét és illatát. S a parasztok éppen akkor komoran szidták, s véres düh ingerlékenységével feszegették, hogy játszották ki őket az urak. Elvették tőlük a csikászó, halászó nádtermő szabad vizet a mely kenyeret adott és hűen gondoskodott a maga népéről. Még ott rohadt a háló az eresz alatt, a halkas a színben, a kutya ott kapart egy-egy földdel befolyt csikverem gödrében, de már nem volt víz, az új Krasznán mezítlábas gyerekek szaladgáltak át, sehol sem ért kötésnél mélyebb vizet a pulya. De csak legalább, ha már föld maradt a helyén, öles kukoricát termő föld, nekik maradt volna. De jöttek az urak, a nagyurak, idejében, még mikor víz alatt volt a világ, s összevásárolták a nép lápilletményét három forintjával, öttel, adtak neki jó, kiélt szántóföldet érte, ott a falu közelében, s örült a paraszt, hogy húsz hold vízért egy holdat, vagy kettőt, vagy csak háromvékást is kapott; mert ugyan ki hitte volna, hogy legyen idő, mikor vederrel kell a lápra hordani a vizet! Ha pedig meg van a láp, úgyis csak a szegény ember aratja azt le, nem mennek a Domahidyak, a Tiszák, a Károlyiak nádat vágni! Hanem aztán megtörtént a képtelen csoda, hamar eljött a tavasz, mikor milliószámra feküdt a hal a száradó pocsolyában, kapával gereblyélték; s mikor hiába jöttek a madarak ezerszámra, nem találtak helyet a hova fészket rakhassanak. A gém, a szárcsa, a sok vízimadár rémülten kóválygott ősi hona körül, mint a paraszt s egyforma irigyen és keserűen látta, hogy kijátszották őket az urak az otthonukból...

Börvely, Domahida a láp déli részén vannak, Ököritó, az éjszaki sarkában. Vonat még akkor nem ment, akkor építették a csengeri vonalat s akkor tervezték az ecsedit.

Gyalog indultam el Börvelyből Nagyecsedre; nagy dolog idő volt, aratás, semmi fizetésért sem lehetett szekeret kapni. A nyílegyenesre vágott Kraszna parton haladtam előre. Balról zöld táblák, sűrű falvak, Csanálos, Vállaj, Mérk sváb tornyai látszottak, jobbról mély földfenék, a melyről hamar elfogytak a nagyterjedelmű kukoricatáblák, aztán egyhangú, egyszínű tompa, fekete sötét volt a föld a szemhatárig. Mikor alkonyodott és nyugaton leszállt a nap a derűs és élő, emberlakta világ fölött: a keletre terülő lápföldre kísérteties villóhomály telepedett. Szinte félve néztem el rajta s láttam megelevenülni a múltat, a hajdani lápot... Erősen alkonyodott s még mindig messze volt Nagyecsed. Szaporáztam az utat s utolértem egy ökrös szekeret, a mely lent a töltés alatt az országúton ment. Fölkéreszkedtem rá. Ecsedi szekér volt. Emlékszem, a szekér az úton úgy haladt a száraz földön, mintha vízparton menne, mindig attól tartottam beledül a fekete mélységbe, bár az egy színben volt az úttal s mikor egyszer valami kanyarodót átvágni akarva, belehajtotta az ökreit a gazda a lápba, úgy süppedt a szekér a puha laza földbe, mint a tavi sárba s rajtam különös borzongás vett erőt, féltem, fáztam s éreztem a tószagát.

Egy évezreden át szinte megközelíthetetlen hely volt ez a vidék s különösen a láptól éjszakra a Szamostól a Tiszáig sohasem volt, jóformán az egész ezredév alatt igazi nagy népáramlás. Török, tatár erre csak vendégnek járt, hadak utjába ez a hely sosem esett, csak természetes úton fogyott és szaporodott s míg a Duna-Tisza közén a török korban 300 községből harminc is alig maradt meg, itt minden falu felviszi az adatait az Árpád-korig. Ököritót 1315-ben már Ukurithow-nak írják, 1345-ben Ukurithow-nak, 1458-ban Okerytho-nak, ha Szirmaynak hinni lehet, s bizonyára úgy is ejtették ki, mint ma. 1344-ben Lajos király új adományt ad rá a Kölcseyeknek, a kik nyolc év múlva eladják a Domahidyaknak s azóta mindig a nagy szatmár-megyei családok birtoka. Ha változott is örökség, hagyaték, vásár utján a földesúr, az élet ugyanaz maradt és annyi változás az életmódban s életfelfogásban nem történt Nagy Lajostól a forradalomig, mint azóta a láp lecsapolásáig, a vasút megnyitásáig s az első amerikai kivándorlóig és ez alatt nem annyi, mint ettől fogva máig.

*

A kik a magyar parasztot megírták Szentjóbi Szabó Lászlótól Gárdonyi Gézáig, azok mind ugyanabból a szögből nézték a szegény embert. A jólelkű úr szemével, a kinek tetszik ez a nála primitívebb emberállat, a kit meg lehet figyelni, lehet kedvelni s bármikor ott lehet hagyni a faképnél: de nem lehet szeretni és gyűlölni, nem lehet vele érezni, mert hisz annyira alattuk áll rang, mód és műveltség dolgában, hogy nem is juthat eszébe senki írónak, hogy egyenrangúnak érezze magát velük. Ezért látják csak a külsejét a parasztnak. Csokonait s Jókait közelebb viszi hozzájuk valami rokonanyag, a mi az ő lelkükben közös volt a magyar paraszttal: mindeniknél a humor képessége volt ez s Csokonainál élesebben, keményebben, durvábban, életteljesebben csendül ez a humor, Jókainál lágyabban, melegebben, színesebben, művésziesebben, de az eredeti tőből fakadtan. Csupáncsak egy írónk van, a ki teljesen, keresztül-kasul ismeri, érti, méltányolja s egészen magához valónak veszi a parasztot: Arany János.

A magyar paraszt igen gazdag anyag, a minek főoka minden bizonnyal az ősisége. Úr a magyar paraszt, a nemes magyarságnak szellemi örököse; nagy részben, különösen a tisztább s jobban elzárt, tehát népanyag konzerváló vidékeken testi örököse is. Ököritó vidéke éppen ilyen tájék és sehol sem szebb a magyar paraszt faja s különösen sehol sem gazdagabb, romlatlanabb, értékesebb a nyelve, a szelleme, a humora, a lelki tartalma, mint éppen erre felé, a Szamosháton s a Tiszaháton. Ha idegen ember kerül közéjük s csak látja őket, csak beszél velük, de semmi anyagi érdek nem hozza igazi viszonyba velük, akkor egészen a sablonos magyar parasztirodalom szemével látja őket: csupa daliásság, okosság, kedves magabizottság, remek humor, hatalmas tréfaképesség, erős munkabírás, úri mulatni tudás és csupa tetsző, szeretni, dicsérni való tulajdonság ékesíti őket. De ha úgy esik, hogy érdek, anyagi érdek, pénzkérdés hozza össze az idegent evvel a paraszttal, kellemetlenül és dühösen veszi észre, hogy ravasz, komisz, telhetetlen a paraszt, se istent, se embert nem ismer, s ezen a nyomon elindulva látja, hogy durva, szabadszájú, oktalanul makacs, megátalkodott, okos szóra nem hallgat, a mellett lomha, rendes munkára nem való, s fajtalan, lelketlen... És örül, ha végül ép bőrrel szabadul közülök.

Hol már az igazság! Bizonnyal valahol középen. Mindezek az erények s ezek a bűnök meg vannak a magyar népben, s részben a történelmi osztály, a nemesség hagyatéka nála, részben a világ minden pórnépével közösek és a nagy szegénységből s az élet nyomorúságából fejlettek. A magyar nép értékes anyag, nem is lehet becsesebbet kívánni már parasztnépnek, mert az már nem lenne többé paraszt, hanem valami lendülésre kész fok, a mely belső qualitásai miatt kénytelen a baromi munkát ott hagyni s a magasba, a szellemi munkára törni. A magyar nép olyan, hogy azzal lehetne valamit kezdeni, de az a baj, hogy a fölötte álló rétegek nem olyanok, a melyekből jó áradhasson lefelé.

Valami szomorúan sajátságos dolog az, hogy nálunk senki sem egészen az a mi. Minden osztály több valamivel önmagánál s e miatt kevésbé felel meg a kötelességének, mint kellene. A parasztunk alkalmas volna rá, hogy középbirtokos legyen, és ez arra, hogy nagybirtokos. A mesterembereink hivatalnok generatiót nevelnek, a kishivatalnokok olyan qualifikációval végzik unott, becsetlen munkájokat, a mivel főhivatalba is juthatnának, s az egész vonalon, a falusi bérestől, fel a képviselőkig, mindenki úr akar lenni és pedig munka nélkül. Hiányzik nálunk egy fok, az egész társadalom alapja: az igazi munkabíró, igavonó nép. Ha ez meg volna s ez sugározná fölfelé a föld erejét, azt az erőt, a melytől a nemzet, az Antaeus mindig új erőre kap: akkor rendesen elhelyezkedne mindenki a maga helyére. Vagy ha felülről jönne az az irányító s a magasabban állók szellemi fölényével és értékével ható erő, a mely munkára szuggerál, akkor is elboldogulnánk. De a mai Magyarországból hiányzik nemcsak az alsó fok, de a legfelső is: a nemzeti talajból kinőtt király.

És ez mind oka annak, hogy Ököritón leégett egy csűr s benne negyedfélszáz ember.

*

Hogyne volna oka, mikor éppen ez az eset mutatta meg oly rémesen, hogy a félvak magyarnak is meg kell látnia, hogy a mi népünknek mit hoz a kultúra: ecsedi-láp lecsapolást, vagyis a piszkos szegény életnek végét, - óh nem azzal, hogy a fél filléreket hozó földnek az értékét, s a jövedelmét százszorosra emelte, hanem azzal, hogy a fél filléreket is elvette a szájából s ráeszméltette a népet, hogy itt nem lehet megélnie, a fölös nép menjen Amerikába. A falu szélén futó vasúton! a melynek alig is van egyéb haszna, mert az ugyan nem haszon Pál Estánnak, hogy ma vasúton megy Ököritóról Györtelekre; nem haszon, hanem tíz krajcár pénzkidobás.

És a kultúra hozta, a kultúra a táncrendet. Ez a nyomtatott papírlap jelzi legtisztábban, mi történt hát a néppel? Az hogy bizonyos kultúrigényekre tett szert, de semmi kultúrmunka képességre. A föld jövedelmét semmivel sem tudták növelni, de a személyi kiadások horribilis módon felszöktek. Nem faekével szántanak ugyan, de nem is haladnak egy lépést sem Hollandia földművelése felé. A maguk szőtte vászonruhából ellenben kivetkeznek, s anyagi képességeiket messze meghaladó módon ruházkodnak. Jön a divat, itt is van a nyakukon s megtanítja őket a fényűzésre, közel hozza a várost, a hol a legújabb divatú blúzokat lehet varratni; ellenben nem hoz semmiféle piacot; kénytelenek ma is búzát termelni, meg tengerit s egy kevés árpát s álmodni sem tudnak róla, hogy lehetne a kiszipolyozott öreg földnek jobban kiszedni a zsírját.

Mit hozott hát a kultúra? Azt hogy a régi halász, pásztor, tehetetlen szegény földtúró parasztnép világába nem hozott reális hasznot, de hozott morális kárt. Ma nagyobb divat ezekben a falvakban a durvaság, a szívtelenség, a komiszság, mint bármikor is volt; ma aki valamit ad magára, hetyke és kemény és az istennel se törődik! Mert ő az első a világon!... Mi is történt Ököritón? A szomszéd falvakban már van rezesbanda, na hát lesz nekik is! De olyan, hogy olyan nincs több a megyébe. És neki a falunak, neki a környéknek, fel kell hajtani a népet, itt legyen mindenki húsvét vasárnapján! mert olyan bált kell csinálni, a milyen még nem volt! Azért is kell vasárnapra tenni, ünnep első napjára, a mi eddig rettenetes szentségtörés lett volna! táncolni! ünnep első napján! De mit! ott egye a fene a papokat, a hun egy kicsirázott, szakadjon rájuk az ég, meg egy darab isten!...

Ez a tónus az, a mi az egész életükben uralkodik, s ami megtermette a rettenetes bajt.

Beszögezték a kaput? hát persze hogy beszögezték! Hogyne szegezték vóna, mer még a császár se jön be ott fizetés nélkül! Próbálja meg! Míg a koronát le nem teszi! De még be se néz oda korona nélkül senki! [*]

Ha jött volna egy bölcs ember, a ki megmagyarázza nekik milyen veszély fenyegeti őket, ugyan ki hallgatott volna rá a bortól, kedvtől és mesterségesen eldurvított magaerejétől elvadult nép közül? Senki.

- De barátom mindenki odaég, ha beszegezik a kaput!

- Égjen, de pénz nélkül nem jön be senki.

- De nem az ég oda, a ki nem fizet, hanem maguk, a kik fizetnek.

- Ég az isten! Sose égett még oda senki.

Azzal ott hagyja a bölcs embert ez az egy is; mert mind csak a maga feje után okos, s csak arra hallgat, a mit a falu mond! A faluban pedig a "magyaros keménység" a divat s még a lányok is olyanok akarnak lenni. Más ma ezekre nem hat, csak a falu, se szép szóval, se rosszal; a jó tanácsra siket, a paranccsal szemben dacol. Megjárná a szolgabíró, ha az önérzetüket nem akarva bántani, a szívükre próbálna hatni! Szív nincs! Parancs? Annak pedig visszaüt! Hiszen csak ne engedték volna meg, hogy bált tartsanak abban a csűrben, lett volna olyan kis forradalom, hogy a csendőrség se bírt volna velük vérfürdő nélkül.

Rossz petróleumlámpát és lampiont hozott a kultúra, a melyben bizakodva ötszázan mertek máglyára állani. Mert míg fáklyával világítottak, addig bizony nem táncolt csűrben senki éjszaka!

Ennek a "magyaros keménységnek" adták bizonyságát a környékbeli falvak, mikor másnap megtartották a táncmulatságot. A lapok felháborodva írták Komlódtótfaluról, hogy másnap táncolt. Látszik, hogy aki írta, nem ismeri ezt a népet. persze, hogy táncolt, hát Budapesten nem tartottak meg valami bált a miatt, mert elsüllyedt egy hajó valahol háromezer utassal, vagy mert Messina romokban hevert? Komlódtótfalutól Ököritó csaknem olyan messzi van, mint Budapesttől Messina! Azok nem szomszéd falvak, közbe esik Szamosbecs, Sima, Tatárfalva, Sályi, Szamosujlak, Porcsalma s ez a hat falu úgy elválasztja őket egymástól, hogy bár két-három óra járás az egész távolság szekéren, mégis elegen vannak Tótfaluban, a kik sohasem voltak életükben Ököritón s annyit tudnak róla, hogy az ököritóiak náluk mennek keresztül Szatmárra.

S ennek a magyaros keménységnek az ököritói szerencsétlenek akkor adták legfőbb bizonyságát, mikor meglátta az eszeveszetten, durván, nagy erővel táncoló tömeg azt a felfutó tűzcsíkot; a mely a fellobbant lámpából szikrázott a száraz lombokon a tetőig.

Ebben a pillanatban teljesen elvesztette az az ötszáz emberi lény mindazt a kultúrát, a mi a sok ezeréves szellemi művelődésből rájuk jutott. Fenevadakká változtak, nemcsak a rémület hatása alatt, de azért mert arra voltak ők mintegy ránevelve, hogy ebben a percben nyers állatokká legyenek. A táncoslegény ököllel ütötte el a lányt, ordítva vágott előre s egy másodperc alatt földre voltak tiporva az elől állók, a kik az út sodrába állottak s nem a kapu felé rohanókéban. És senki sem ért a kapuhoz, hanem bent két lépésre attól eleven máglya nőtt az önmagukat tönkretevő boldogtalanokból. A jelenlevő emberi erőnek semmi része sem használódott el a kapu kitörésére s a hirtelen lecsapó füstben és tűzben a legparányibb emberi ész és akarat nélkül mintegy szétrobbanva sült ki az emberi testekbe töltött energia. Alig, alig néhányan mentek ki a nyitva levő kis ajtón, s jellemző, hogy volt legény, aki kívülről, tehát a szabad ég alól, tiszta ésszel tört be, s így az emberhalom alól ki tudta vonszolni húgát s épségben vitte ki a pokolból. Ellenben a többiek, a boldogtalan állatok ott vesztek, mintha csak nem is az isten képére teremtett lények lettek volna, hanem kosok és bárányok a tűzben. És fölfelé meredt a karjuk és a szemük s mikor annyira nőtt az emberhegy, hogy elérték róla a valami három méter magasságban levő nyílást a csűr falán, azon ugráltak ki az égő emberek s így megmenekültek mintegy százan. És a letapodottak visszarángattak a kit tudtak s volt a kit egészen ketté szakasztottak.

*

És mi történt a tűz óta?

A nép, mint minden félcivilizált és erősen vallástalan nép, rettenetes apátiába süllyedt. Az égett emberek elbújtak és elmenekültek, mert jól ismerik az orvosaikat, akik barbár módra henteskednek s követelik az őket nagyon jogosan megillető s valójában igen kicsiny díjakat. De a parasztnak minden krajcár igen nagy pénz, még akkor is ha vásárol, hát még mikor csak az egészségét kell vele megfizetni. Nem is lehetett összeírni, hányan sebesültek meg, míg végre egy hét múlva híre ment és bizonyossá is lett előttük, hogy most ingyen gyógyítanak s ingyen adják az orvosságot. Az államnak valóban ingyen kellene adnia a népnek tanítót, orvost és ügyvédet.

Azonban nem csak a nép viselte magát paraszti állapotához illően, az urak is nagyon úri módon fogták fel a dolgukat. Csak az alispán és a főispán szerepét látni tisztán. Nagyon keményen lehetne megtámadni a magyar közigazgatást ennek a két úrnak a magaviseletét általánosítva. Az alispán lesürgönyzi a budapesti mentőegyesületet, amely felajánlotta a segítséget: "Szíves készségükért köszönetet mondva értesítem, hogy Ököritón egyéb munkálat nincsen mint háromszázon felüli hulla eltemetése." Ebben a pár sorban benne van a magyar úr gavallériája, hetvenkedése, oktalansága, s a hivatalra, a nép atyjának szerepére nem termett ember minden lelketlensége. Míg az alispán ezt a táviratot írta, minden bizonnyal ünnep utáni katzenjammerétől többet szenvedve, mint a szíve fájdalmától, azalatt száznál több ember ordított és nyöszörgött halál verítékkel kivert égett testtel... S az alispán csak egy hét múlva józanodott ki annyira, hogy a Mentőegyesület újabb ajánlkozására, elfogadta a segítségüket.

A magyar közigazgatást sokat szidják, pedig kívánni sem lehet jobb rendszert, mint a magyar vármegyék, hiszen ezek szabad és független emberekké teszik az egyes tisztviselőket. Ennél nagyobb áldást nem is lehet elképzelni, ha a tisztviselő rátermett a hivatalára. Az a legjobb hivatal, ahol az okos, becsületes és derék ember hadvezér lehet! Cselekedhet! S rögtön csatát nyerhet; nem kell a paragrafusok békóival küzdenie, s nem kell még a lélegzetvételre is felettes hatóságtól kérni három aláírással ellátott engedélyt. Ma már még a katonaságnál is megszűnt ez a szabad kéz. Talán utolsó tér, a hol meg van: a magyar közigazgatás. Szomorú volna, ha itt mint rendszer bizonyulna oktalannak és károsnak az emberi szabad akarat és szabad lélek számára biztosított cselekvési tér. Épen azért a vár megyei tisztviselők hivatali vétkeit csak egy szempontból kellene vizsgálat alá bocsátani: rászületett vezérhez méltó volt-e a működése, vagy nem? Ha nem, akkor menthetetlenül s azonnal el kell bocsátani az embereket. Ezt a rendszert nem lehet más módon egészségesen fenn tartani.

Pedig a magyar népnek ilyen hatóságra volna szüksége, ez felelne meg a nép természetének s ezzel lehetne csak a magyar népet arra a színvonalra emelni, a melyre belső erejénél fogva joga van.

Ha felelős a magyar paraszt azért a durva és elmaradott és nyers lélekért, a melyet a legegyszerűbb megfigyeléssel meg lehet állapítani nála, százszorta jobban felelősek az összes felettes hatóságai, a mért nem képesek rájuk hatni s a lelkükben levő rendkívül nagy értékű anyagot igazi kultúrával kiművelni.

Az ököritói szerencsétlenségért felelős minden tanító, minden pap, minden szolgabíró, minden jegyző, s minden vármegyei hivatalnok, a kinek 1848. óta köze volt ehhez a faluhoz. Fel egészen a mai belügyminiszterig, ha ez nem vette tudomásul az alispán hirhedt táviratát. Csak a főispánok nem felelősek semmiért. A főispánt nem azért küldi le a kormány a megyékbe, mert felteszi róluk, hogy lelkük van s a megyének hasznára lesznek, hanem azért mert szép a nevük, mint egy lobogó és legalább is olyan daliák, mint a vármegyei hajdú: tehát nem dolgozni kell nekik, hanem reprezentálni! Ilyenformán Szatmár megyének most ideális főispánja van. S ez az úr két nevezetes dolgot jelentett ki: "addig nem megy le Ököritóra, míg el nem temetik a halottakat, mert azt a látványt nem bírják ki az idegei", s hogy "Ököritón nincsen szükség segélyre, csak egy díszes emlékoszlopra."

Bizony, bizony, akárhová nézünk, az ököritói tűz világa mellett csak szomorú látni valók tűnnek szemünk elé.

[*] * Valaki, és pedig úri ember, a fiát akarta bent megkeresni, nem engedték be, míg nem fizet. Nem volt nála pénz, ami falun rendes dolog, - így menekült meg, mert épp abban a percben tőrt ki a tűz. S e miatt menekült meg a kis fia is, mert azt sem engedték be nézőnek, korona nélkűl.

               - Ezért - amint Nietzsche mondja - csak igy szabad beszélni:cinikusan és ártatlanul. Elvetemülten és rafinériával, csaknem gonoszul okosan, ugyanakkor tiszta szivvel, derülten és egyszerüen, mint az énekesmadár.

    - Díszruha pedig kell. Nagyon is kell. Ezt jó ha minél előbb megjegyezzük. Akinek kifogása van ellene, jobban teszi ha hallgat. Legfőképpen az ilyenek mint ez a hülye Becsei, akinek se Anyja, se Apja és csak véletlenül jött a világra, és azóta is mindenféle nevelőintézetekben tekereg bambán. Az ilyeneknek, akik soha életükben nem ültek vacsoraasztalnál meghitt családi körben, nem jártak templomba vasalt ünnepi ingben és a cipőjüket sem kellett fényesre csiszolni soha - kuss legyen..! Ezeknek hiába is beszélhet az ember, hogy milyen felemelő érzés a pillanat, amikor havonta egyszer arra a várva várt tíz percre leveheti kopott fekete rongyait, átöltözhet, s besorolhat abba a földszinti egy a szürke, egy a fekete vonulásba, ki a nagyterembe, a körben felállított cirkuszi rácsok mögé. Nem tudhatják mit jelent más rendes embereknek a díszruha, ami egyébként az ágyak feletti polcon porosodik szögletesre hajtogatva, s amit a kövtkező havi beszélőig bámulni lehet.

     - A dolog úgy történhetett, hogy BÉÉ hadnagy egy szép tavaszi estén, mert akkoriban is voltak szép tavaszi esték, orgonaillattal, lágy fuvallatokkal és egyéb kellemes és kellemetlen szagokkal, hazafelé sétált halkan fütyörészve a sátoraljaujhelyi főutcán, s e szép hosszú utcán, arcán a jól végzett munka derűs nyugalmával, mert szüntelen, talán még álmában is sugárzott róla a tökéletes elégedettség, összetalálkozott egy másik egyenruhával, egy vasutassal, és az a néhány szó amit váltottak egymással, később jelentős fordulatot eredményezett a fiatalkoruak börtönének sivár, de olykor erősen kanszagú részlegében.

     - Jó estét BÉÉ elvtárs - köszönt szomorú arccal a vasutas és baktatott volna tovább lógó orra után, ha BÉÉ hadnagy el nem kapja a karját, mondván...Hová, hová vasutas elvtárs..? Miért olyan szomorú..? Mi bántja a lelkét vasutas elvtárs ezen a szép tavaszi estén...? Ne is kérdezze hadnagy elvtárs, sóhjtott nagyot a vasutas - mert így beszélgettek, egyenruha a másik egyenruhával.....Nagy az én bánatom, és nem találok rá megoldást....

     - Megoldás pedig mindig van - mondta nyugodt, határozott, kissé mesterkélten fennsőbbséges és pedáns torokhangján BÉÉ hadnagy, aki ezúttal is tanújelét kívánta adni a lélekbúvárkodásban szerzett tapasztalatainak, s azt is tudta a maga gyakorlatából, hogy a jó fenyítésnek csak a mértékét kell megfelelően eltalálni, és a probléma könnyedén - szinte magától megoldódik. Igaz ugyan, hogy az előtte ácsorgó sötétkék egyenruhát viselt, és nem azt a kopott feketét, melyet az egykori iparitanulók hagyatékából nyertek a bentiek, és a fején tányérsapka volt, nem az a furcsa hogyishíjják....és jóval idősebb ráncosabb és borostásabb is volt a kelleténél - egyszóval BÉÉ hadnagy hirtelen ráeszmélt, hogy már valószinüleg kijött a börtön kapuján - a hosszú főutcán igyekszik hazafelé, és furcsán megtévesztette a kopott sötétruhás, kissé görnyedt, és ijedten alázatos vasutas alakja, mert egy hasonló figura testi valójában, rendszerint pökhendi gőgöt váltott ki a fiatal húsosképű hadnagyból...Sebaj.

       - Mi lenne az a nagy gond ? - érdeklődött leereszkedőn BÉÉ hadnagy, mert a gondok megoldásában mint már említettem nagy szakértelemmel rendelkezett. Ezúttal ugyan fenyités nélkül kénytelen megoldani a problémát, de oda se neki...Nagyobb feladatokat is megoldott már sikerrel és újra feltette a kérdést, mert jól esett neki....Ekkor a vasutas elmesélte BÉÉ hadnagynak, hogy az ő nagy bánatának okozója egy vagon kék posztó, mely a  zavaros időkben valahogyan az állomáson maradt, és nem kell senkinek.....Hát mondja meg nekem hadnagy elvtárs - sopánkodott a kopott kis vasutas - létezik olyan a szocializmusban, hogy egy vagon posztó nem kell senkinek...?

       - BÉÉ hadnagy pedig tüstént arra gondolt, hogy lám mekkora szerencse, hogy mi a szocializmust építjük, ahogy ezt szívesen és gyakorta volt szokásában emlegetni - mert ha most például a kapitalizmust építenénk, ez a nyomorult  sápatag kis vasutas eladhatná az egész vagon elárvult possztót és dúsgazdag ember lehetne néhány pillanat alatt....És még az is könnyen megeshetne, hogy szolgálati helyét rútúl és önző módon elhagyva elosonna Sátoraljaujhelyről akár a világ végére is, amíg futja a posztó árából. Nyilván nem törődne semmivel és senkivel, mert a kapitalizmusban az embernek ember a farkasa és ott a kapitalizmusban mindenki csak saját nyereségére gondol és senki sem törtődik méltóképpen a közösséggel, pedig az egy igen felemelő érzés és az országnak is hasznára válik. Meg a Társadalomnak is.!

       - BÉÉ hadnagy komor képpel gondolkodott, s ez örömmel töltötte el a vasutast, mert komoly embernek, megbízható elvtársnak tartotta a hadnagyot, s mennél tovább figyelte a töprengő kövérkés ábrázatot, annál jobban érezte annak bizonyosságát, hogy a hadnagy megtalálja a megoldást. BÉÉ hadnagy megveregette a vasutas vállát és atyai jóindulattal bocsátotta útjára a kopott kis embert. Majd gondolkodom a dolgon - tette hozzá bíztatólag. S még aznap éjjel álmot látott.

      - Éppen úgy mint Jákób a bibliában, csak az angyal helyett neki Makarenkó jelent meg álmában  - annál is inkább, mert éber állapotában is gyakorta vizionált a nagy szovjet pedagógussal. Erős hatással volt haladó szellemű értékrendjére a modern szovjet pedagógia, legfőképpen pedig Makarenkó elvtárs - akitől sokat tanulhatnánk mondta sejtelmesen - de soha nem tett említést arról mi lenne az. Nekünk amúgy sem volt közünk ilyesmihez, és nem is értettük volna ez nyilvánvaló. Az egyes számú történelmi név birtokosa ekkor megemlítette, hogy volt itt a közelben éppenséggel Sárospatakon is egy világhírű pedagógus akit Comeniusnak hívtak, de BÉÉ hadnagy leintette, hogy a neve alapján nyilván római volt és az akkori dolgok a mai társadalomban már nem érvényesek. A szovjet pedagógia más mint a többi...A mai világban ez a legmodernebb pedagógia, mert nem ismer lehetetlent - mert haladó szellemű, mert bölcs és legfőképpen nagyon igazságos..../.Mondhatnánk majdnem olyan mint a szovjet röplabda, csak nincs benne szerva, meg forgás, és az a nagyszerű társadalmi egyenlőség - de nem mondjuk, mert nem akarunk tiszteletlenek lenni, és valószínüleg igaza van a hadnagynak - mi egészen mások vagyunk, selejtesek, nem is értenénk egyáltalán. Kénytelenek vagyunk csendben beletörődni, hogy hasztalan minden sóvárgás, vágyakozásunk meddő, Makarenkó elvtársat meg sem érdemeljük./...

       - Makarenkó csak néhány pillanatig jelent meg BÉÉ hadnagy álmában és a következőket mondta...BÉÉ hadnagy..! Figyelj rám kedves fiam...! ( e néhány szó megdobogtatta a hadnagy szivét, és izgatottan forgolódott álmában)...

       - ...Itt ülök a nagy szovjet menyországban - már túl vagyok minden igazoló eljáráson, de a teendőim most is számosak, és gyakran figyellek benneteket...Eljutott hozzám amit Te nem hallhattál, mert az a történelmi nevű fiatalember, az a ...hogy is hívják ott nálatok...? Tudod az az első számú, aki ha jól emlékszem nyolc évet kapott szervezkedésért... az a vörhenyes képű vigyorgó....

       - BÉÉ hadnagy fülig veresedett álmában, de nem akart mgszólalni, várta, hogy az íjesztő nevet végre Makarenkó mondja ki. A nagy szovjet pedagóg azonban huncut ember volt, és egyre csak nógatta sürgettee  makacskodó hadnagyot...Na segíts már édes fiam...és ekkor BÉÉ hadnagy szemét lesütve, s a botránkozástól elcsukló hangon suttogta párnájába a vörhenyes képű vigyorgó nevét, KOSSUTH...

       - Na ez az - vágta rá tüstént Makarenkó - ez a Kossuth gyerek azt hiszem fején találta a szeget...Tudod...amikor rólam beszéltél a nagy hatos zárkában...Szeretem amikor rólam beszélsz édes fiam...Bármelyik zárkában. Igaz ugyan, hogy csak névrokona az egykori nagy zavarkeltőnek, dörgött a példakép ismertlen hangja - és szakálla sincsen, de most nem erről van szó. Azt hiszem igazat beszélt...Van ilyen - hidd el nekem....

      - BÉÉ hadnagy vörösen lehajtott fejjel állott a létra aljában, mert minden pontosan úgy történt  mint Jákób esetében, csak ezt most nem Jákób lajtorjájának kell neveznünk, hanem Makarenkó lajtorjájának - és neki nem kellett birkóznia álmában  nagy szovjet pedagógussal, mint Jákóbnak az angyallal, és ebben nincs semmiblaszfémia, mert én odahaza a pasaréti református egyházközségben sok hasonló nagyhitű embert ismertem és határozottan állíthatom, hogy BÉÉ hadnagy hite és meggyőződése épp olyan vak és feleslegesen buzgó, valamint épp oly felszines és fagyosan embertelen volt, mint némely hangadóké ott a távoli Torockó téren.

       - Megtörtént esetről volt szó, erre világosan emlékezett, mert valóban látta, hogy az a vörhenyes képű szemtelen vigyorgó akit sajnálatosan éppen Kossuthnak neveznek, súgott valamit a mellette állónak, és persze hiába várta volna, hogy elárulják mi az...Éppen azért, mert már meglehetősen kiismerte e gyülevész népség undoritó szokásait, nem is nagyon érdeklődött a gyanús sugdolózás témájáról. Úgy tett mint aki semmit nem vett észre, és tovább folytatta szokásos mondókáját. Újabban néha már bánta is, hogy bemerészkedett a nagy hatosba, mert belevigyorognak a képébe - és csinálni kéne már valamit, mert fegyelmezetlenek, és némelyek újabban egészen nyilvánvalóan semmibe veszik.

       - Főleg az a vörhenyesképű vigyorgó, aki ha csak véletlenül is feléje fordul, bokáját összecsapva jelentkezik, hogy KOSSUTH...Ennek ez a mániája....Pedig nem is rokona csak névrokona az egykori rebellis kormányzónak...Ki érti ezt...? Egy ilyen - akinek nyolc éve van ellenforradalmi szervezkedésért - amit csoportosan követett el a Társadalom és  a Dolgozó Nép ellen. és aki éppen ezért ki is van tiltva, mint az itt tanyázók nagy része az ország összes középiskolájából. Mert ha egyszer tán letelik az a nyolc év maradéktalanul, maradjon még valami, ami emlékezteti korábbi szemtelen okoskodására. Csak maradjon és maradjon...Maradnia kell és muszáj, hogy legyen ilyen előrelátó szigorú gondoskodás, ha már kiírtani nem lehet az ilyet amúgy hetediziglen. Nem szégyelli magát az ilyen...? A Mecsek tájéki banditákról pedig emlités se essék ez alkalommal, azok nem is az Isten teremtményei...

      - BÉÉ hadnagy némi neheztelés félét érzett most a nagy szovjet pedagógust illetően, és felfelé pislogott, mert a lajtorja legtetejéről dörgőn felerősödött Makarenkó elvtárs hangja...BÉÉ hadnagy...édes fiam...! Tudod mit mondott az a....hogy is hívják..? KOSSUTH...nyögte odlenn BÉÉ hadnagy teljes megsemmisülésben...

   ..."Makarenkó kallódó fiatalokat fogdosott össze, és próbált valami értelmeset kezdeni velük - itt meg összefogosott fiatalok kallódnak értelmetlenül....Hát ezt mondta édes fiam...- gondolkodj ezen és beszélj a vasutassal...!

       - BÉÉ hadnagy ekkor újra összetalálkozott a vasutassal, és meglepő ajánlatot tett a vagon kék posztót illetően. Amaz pedig, kissé vonakodva de végül is ráállt a tranzakcióra, és ezt a manővert akár szocialista összeköttetésnek is nevezhetnénk, ami egészen más mint a lélekvándorlás, csupán annyi köze van az előbbihez, hogy valami vándorol egyik kézből bele a másikba.

       - Csakis igy történhetett, mert alig néhány nap elmúltával jelentős változások beindulásának lehettünk boldog résztvevői. BÉÉ hadnagy meg az égiek, és még ki tudja ki mindenki, talán maga a Társadalom, vagy személyesen a Dolgozó Nép, akik köztudomásuan a szájuktól vonják el a falatot, és teszik ezt nap mint nap, mint azt a hadnagy sem felejti el hangoztatni nap mint nap, most még nagyobb áldozatra szánták el magukat. Olyasmire, amire álmunkban se gondoltunk volna, mert mindig máson jár az eszünk - legfőképpen ez utóbbin. Eszünk vagy nem eszünk..? Mert bizony sovány a koszt.

      - ....Marosvölgyi őrmester pedig bejött a szabászműhelybe, és Szoma úr elé tolt egy listát mondván - néhány nap múlva jön az anyag, készüljön fel és szedje össze magát. Szoma úr a kancsal szabászmester, akinél ez idő tájt alkalmazásban állottam, gyanakodva fürkészte a listát. Nem szerette a váratlan fordulatokat. A reá mért tizenkét év felét már szépen egyenletes ritmusban letöltötte, s mindent ami eltért a nyugodt kiszámítható tempótól, ingerült reszketéssel vett tudomásul. Izgalmának feltünő jelei piciny izzadságcseppek formájában gyülekeztek egyre magasabb homlokán, s ritkás hajzata lucskossá fonnyadt a hűvös helyiségben. Képes volt napokon keresztül dadogni izgalmában, ha elképzeléseit bárki keresztezni merészelte. Ilyenkor gyakran tett félhangos megyjegyzéseket az őrmester hebehurgya szokásait illetően - szerinte a hosszúszárú gatyák kiszabásának műveletét nem kellene megszakítani a női körletek háromszögletű fejkendőinek vagdalásával, mert az csupán egy egyszerű és roppant haszontalan művelet, s ő most a gatyák szárainak relytélyes elrendezésével van elfoglalva.

     - Nekem tökéletesen mindegy volt mely célból nyargalászok a hosszú asztal mellett, nem értettem a szakma fortélyait ráadásul politikai voltam, mely állapot alig volt elviselhető rendesebb, ártatlanságukat szünet nélkül hangoztató sértődékeny gyilkosok számára. Némi kárörömmel figyeltem mesterem őszinte felháborodását..: Mi az Istencsudája ez..? Hányan vagytok ti tulajdonképpen....? Fejét csóválta erős rosszallással, mert magam sem tudtam a pontos létszámot. Vagyunk vagy 120-an, 140-en körülbelül...Mit utdom én..? Nem az én dolgom számon tartani.....Mi az hogy kürülbelül, és ki vette le a méretet...?

     - ..a tököm vette le - rikkantott feléje az őrmester - ne azzal foglakozzon. Itt a lista és kész. Kit érdekel a méret...? Nem a maga dolga...és reverje is legyen..! - érti? Ez nem az a szar daróc ami maguknak is van..Ez jóféle posztó, békebeli....Érti? És ne is olyan legyen mint a maguké...Öltöny, vagy valami hasonló. Legalábbis majdnem hasonló...Négy gombja legyen, és felül kis hajtóka...Ha már nem emlékszik milyen, szivesen elmagyarázom...

     - A szabász egyre csak értetlenkedett - tudom milyen az őrmester úr, de posztóból még akkor se láttam. Ezzel az erővel akár frakkot is szabhatnánk, az se lenne külömb....Hogy fog az kinézni...? Arra nem gondol..? Csíkok is lesznek rajta...? Csikok nem lesznek rajta - legfeljebb magán lesznek mindjárt - vágott vissza az őrmester - ne szórakozzon velm, nem lesz az olyn egyszerű. Belső zseb például nem kell nem kell - tulajdonképpen külső sem, ahogy a zsidóknál a halottakon - talán csak egy, felül a jobb oldalon, szivarzseb szerű, az is csak úgy mutatóba. Mintha valóban ott lenne...

     - Szoma úr, a meglepett kancsal szabász, aki ezidáig képes volt minden kérést és utasítást készségesen teljesíteni, ezúttal zavarban volt. Láttam rajta és örültem neki csendesen, mert egyáltalán nem tartozott a kedvenceim közé. Nyilvánvalóan nem kapisgálta ezt a díszruha dolgot, s ebben kivételesen egyet értettem vele. De mégis - minek ez a díszruha, őrmester úr...? - próbálkozott ismét. Marosvölgyi vállat vont - ki tudja azt...? Felült a hosszú szabászasztalra, oldalzsebéből majszolnivalót húzott elő, nekem hangosan megkordult a gyomrom, Szoma úr a papírt símogatta gondterhelt ábrázattal. Micsoda baromság, motyogta maga elé...Hatféle méret. Ál szivarzsebbel, amibe nem lehet semmit beletenni...És miért pont hatféle..? Lopva rám pillantott, pedig rólam csk egyfélét állapíthatott meg és újra a fejét csóválta. Mi a frásznak ez egyáltalán...? Bálba mennek....hatféle méretben..? Minek a díszruha ebben a lerohadt kócerájban..?

     - BÉÉ hadnagy kitalálta és kész - vetette oda az őrmester. Nem olyan rondák a beszélőn...Nézzen rá erre, pedig ez még kinéz valahogy...Bár, tette hozzá elgondolkodva, és legyintett. Nekem rosszul eshetett volna a legyintés, de nem reagáltam a mozdulatra...Igaza van a hadnagynak,- mondta szánakozva. A múlt vasárnap magam is láttam ezt a csürhét...Hiába álltak távol a sűrü rácstól, a látogatók jó része ugyancsak elképedt ahogy bevonult ez a ...Nem ismételte meg az előbbi kifejezést, mintha valami oylasmi jutott volna eszébe, hátha nem is a vonulók sora tehet saját siralmas külsejéről. Kicsit halkabban, mesterem felé fordulva folytatta: elől a szolgálati szürke szép rendesen,s aztán ez a ronygyos fekete - gondolhatja...És igy sorban, szürke -fekete, szürke-fekete, kinek kell ez...? Tiszta égés én mondom magának. Hát hol vagyunk ..? a kutya úristenit...az erdőben..? Most majd kék posztóban lesznek, és újban - jobban mutatnak a rács megett...Amúgy pedig - tette hozzá némi rezignációval - a bakancsuk úgyis elárulja kik is valójában.....

     - A díszruha üzenet....Azt mondja érdemes volt kérem ide, a messzi határszélre látogatni - várjuk szeretettel, ha van engedélye, a következő hónapban is. Semmit sem kell hoznia, úgysem adhatja át, tulajdonképpen a közelébe sem mehet, meg aztán ott van az a sűrű rács ....ugye érti..? Ez itt nem éppen tündérország, de legalábbis valami olyasféle, hehe..Higyjék el kérem mi nagyon igyekszünk, és erre büszkék is vagyunk. Átépítés folyik - megesik ilyenkor némi kellemetlenség, ezt beláthatják. Ha majd befejeződik a munka minden sokkal szebb, modernebb és barátságosabb lesz. Meg fogják azt is látni. Lesz fűtés is, mert akkor már ablakok is lesznek, meg festett hajópadló.

     - És a sűrű rácsozatot sem kell majd minden látogatás előtt mint a cirkuszban újra összerakni, mert a végleges kevésbé lesz macerás...Sokkal biztonságosabb és magasabb is lesz, mert majdnem a plafonig ér, és világosabb szürkére festjük, hogy jobban mutasson körben a mintás fal tövében....A látogatási dő az valószinüleg nem lesz majd hosszabb, mert az nem tartozik az épitkezés eredményei közé, de később talán, ha már minden elrendeződik, már ilyesmin is el lehet gondolkodni. Talán lehet lesz kicsit módosítani, s az idejét is felemelhetjük a távolabbról érkezők megelégedésére....Mondjuk tizenöt percre...Azért az már valami. Azér' már a messzi Dunántúlról, Pécsről meg Révfülöpről is megérné idelátogatni, nemde..?

     -Az egész környezet és minden feltétel sokkal barátságosabb lesz, és korántsem lesz akkora huzat, mert már ablakok is lesznek ahogy mondtam, és akkor majd a hang is jobban terjed. A Társadalom rengeteget, szinte erején felül költ a fogvatartottak megfelelő ellátására......itt tessék - itt középen tessék csoportosulni, ahol még nem szedték fel a parkettát, mert csak ennyi maradt az egykori - na mindegy, szóval ez a terem a nagy ablakaival, melyeket muszáj volt eltávolítani valamikor más célokat szolgált, dehát gondolom az érdekli magukat most a legkevésbé - mindjárt bejönnek, még egy kis türelem, a szolgálat most ellenőrzi a megfelelő ruházatot....Addig is mint már azt hiszem mondtam - a szájától vonja el a falatot a Társadalom, hogy az itt lévők semmi hiányt ne szenvedjenek....Na látják, már itt is vannak....Ne tessék tolongani, maradjunk szépen itt a középen egy csomóban a maradék parkettán...Később, ha már mind felsorakoztak, néhány lépéssel közelebb lehet majd menni a a rácsokhoz...Türelem...!

     - A feketelyukról' mégcsak nemrég értesültek a tudomány emberei, s makacsul vitatják létezik e, s ha igen milyen lehet. Pedig köztudott, hogy az ilyesmi régóta nyilvánvaló - legalábbis földi változata mindenképpen. Nevezhetik bárminek - tábornak, gyüjtőhelynek, Saujhelynek vagy leprának - semmi sem jut ki egyikből sem. Semmi lényeges..odafenn a fény reked meg, idelenn a hang. Ha már beszippantódtál - ott maradsz. Lapulj, vagy húzd ki magad, mindegy - maradj veszteg, mást nem is tehetsz. Feketék vagyunk mint a lyuk és majdnem némák. Mintha sötét üvegfalak mögött tátognánk...A félelmes szájzár tökéletesen működik.

     - Az egyetlen lehetőség, ahol találkozhatnál, beszélhetnél valakivel, s akinek retorziók és megvonások, fegyelmezések nélkül elmondhatnád, hogy milyen életet élsz idebenn - hogy semmi sem igaz - ha feljebbviteli tárgyalásra mehetnél...Mondom, ha...Ha ha ha.

     - A feljebbviteli tárgyalás szép álom. Manapság külföldre sem mehet senki - mért akarna valaki éppen feljebbviteli tárgyalásra menni...? Államköltségen utazgatni, urizálni...Most minden másképp van, mert ez a helyzet. Ezt el kell fogadni...És ha mégis mehetnél.? Ugyan már - mi jó van abban.? Ne álmodozz. !!!! Egyszeri lehetőség lenne a sóvárogva várt feljebbviteli tárgyalás - csak annyi, hogy kidugd a fejed a víz alól...Utána még rosszabb, mert benn ragadsz a süppedő bűzös mocsárban amig időd lejár, vagy el nem szállítanak.

     - Feljebbviteli tárgyalás.? Elhagyni akárcsak egyetlen napra az intézmény fennhatóságát - felügyelet, féltőn óvó tekintetek nélkül olyan irtózatosan messze elmenni...találkozni szülővel, rokonnal, ügyvéddel, akárkivel...? Mi az, hogy jogod lenne hozzá.? Elment az eszed...? Nem tudod mit beszélsz - a messzi távolban rádjöhet valami ellenőrizhetetlen szószátyár roham és fecsegsz. Nem mintha titkolni valóink lennének, de így sokkal jobb. Neked is jobb. Gondosan vigyáznak minden lépésünkre nehogy eltévelyedjünk, és szükségünk is van a kellő óvatosságra.

     - BÉÉ hadnagy az iroda ajtajában állt - s ahogy reggeli átadás után munkába menet elhaladtunk mellette, csak ennyit szólt:..."magának ma van a feljebbviteli tárgyalása"...Az egész sor megtorpant bambán - az összes meglepett szabó. Mintha egyenként falnak csapódtak volna, mert nem mondott nevet. Mindenki izgatott várakozással fordult a hadnagy felé...neki..mutatott felém a hadnagy. Elöntött a forróság - még nem tudtam mi a módi. Hátulról azonban sürgető parancs érkezett...Tovább..Felzárkózik, gyerünk - és persze mentünk tovább, mert vár a munka. Aláírtad, hogy "nem kívánsz részt venni" a saját tárgyalásodon...Mit akarsz még..Nem tudtad..? Akkor még nem. Ahogy azt sem, hogy egyetlen nehéz kéz vezeti  vágottvégű tollat, s a fekete tinta is ismerős minden aláíráson.

     - Akik itt vannak, a lejobb helyen vannak itten - nem tündérek egyáltlán, sőt, egyesek a pokol címzetes gazember törzsvendégei, mivel korántsem e helyt  gyülekeznek az említett tündérek, s a "mezők liliomai"....Amúgy pedig nincs az emberölésnek  és a legelvetemültebb gyilkolászásnak olyan fajtája, melynek képviselője hiányozna innen.. Mindenki képviselve van - manapság sajnos politikai ügyekben elmarasztaltak is, de mind mind igazán jól érzik magukat. Bárki megkérdezhetné őket...

     - Csak tessék... Van szép díszruhájuk is, láthatja...Ne, ne menjen közelebb a rácshoz, innen is  egészen jól látni - mondtam még mielőtt bejöttek, hogy négy öt lépésnél ne menjenek közelebb...innen is láthatja...Nem tetszett érteni.? És csak a családról, a rokonokról, meg az időjárásról, ahogy már mondtam...Különben azonnal vége - magának is meg az összes többi láűtogatónak....Lépjen vissza kérem maga is - ne kelljen megismételnem, mert azonnal befejezzük a látogatást.....Innen a terem közepéről is láthatja melyik a magáé - csak minden másodikat figyelje - a szürkeruhások azok az őrök...Na látja..Tessék nyugodtan itt maradni középen egy csomóban, különben ahogy mondtam befejezzük a látogatást, és a jövő hónapi lehetőséget is elveszti. Ha nem hallja amit mond, az a maga baja. Mások hallják, mert rögtön felismerik a magukét...Tessék hangosabban kiabálni.!

       - A díszruhának jelentős funkciója van - kéretik komolyan venni..Állami díszruha. Jár nekünk, mint csíkos cilinder a cirkuszi majmoknak. Aki engedély nélkül meri használni, csak úgy a maga örömére, súlyosan megbűnhődik....El a kezekkel a díszruhától!!! Épp úgy mint szegény Kóreától...Rohadt Amerikaiak, mit képzelnek ezek..? A Dulles külügyminiszter, meg az a nyamvadt Trúman, aki az elnök ottan.

       - Magyarország nem rés, hanem erős bástya - már díszruhánk is van....olyan díszruhánk van, hogy még a szavuk is elakadhat. Ilyen sehol a világon nincsen. Amerikában sincs ilyen szép díszruha...Nem túl sikkes az igaz, de szabályos, modern ál szivarzsebbel. Manapság ilyenbe öltöznek a pesti huligánok.....És írni kéne az ENSZ- be, de tényleg, vagy szemléletesen bemutatni de tüstént, hogy mással szórakozzanak, ne a magyar üggyel, mert amióta díszruhánk van, megbékéltünk  sorsunkkal - jól vagyunk - nézzenek ránk. Már semmi se hiányzik. 

Timur és csapata - az eredeti változat

 

A. A. Medvegyev: Timur és csapata - az eredeti
 

     Található pedig mindez Majoros Sándor úr irodalmi honlapján, ahol mindenki azt csinál bármilyen művel, vagy művecskével amit csak akar, és úgy forgathatja ahogy tetszik neki. És szavazni is lehet. Ez azért fontos, mert ilyenkor meglódul az emberben valami, és szavaz. Nem tudja minek, de szavaz. Mert véleménye van? És ha máshol seholsem tudja elmondani, hát odabök egyet a gombra...? Nagyon így lehet ez a dolog... Nesztek, ez vagyok én....

    - Nekem egyébként tetszett ez az úgynevezett "eredeti" változat, főleg, hogy a végén még káposztás pirog is jut mindenkinek. Ez már majdnem olyan mint a kommunizmus...

    - Szeretem a káposztás pirogot. Régebben a komolyabb művek végén amikor a népéhez hű főhős teljesítette már hősies feladatát, utolsó szavai egyikét még meghallhattuk, illetve meghatottan olvashattuk, amikoris szerényen, el-elcsukló hangon felvételét kérte a pártba. Ez amolyan slusszpoénként hangzott el leginkább, és illett nagyon komolyan venni. Gondolom továbbították is a megfelelő csatornákon az illetékes döntéshozó elvtársakhoz, és a kérés meghallgatásra talált. Gonosz, polgári származású padszomszédom egyszer ugyan megjegyezte, hogy a kérés tulajdonképpen nem is a pártvezetőségnek szólt, hanem a nyugdíjbizottságnak, de akkor ezt, mivel én klerikális származásu voltam, egyáltalán nem értettem. Mirólunk a Jóisten gondoskodott, nem a nyugdíjbizottság. Éppen úgy mint az ég madarairól és a mezők liliomairól.

    - Nem akarom én bántani a Timúr és csapatát, meg a többieket sem, csak időnként a körülöttük sertepertélő nagy igyekezet megfeküdte a gyomromat. Volt valamikor egy olvasópályázat "Kell a jó könyv" elnevezéssel, és sok sok ilyen "Jó" könyvet megismerhettünk. Szenvedélyes propagálói is voltak az ilyesféle mozgolódásoknak. Mert például volt nekünk egy Ipper Pál elvtársunk is, aki nagyhatású megmondóember volt, a maga korában, a 168 óra, és még mi minden remekbeszabott ideológiai marhaság szülőatyja.

    - Leült például kamerák kiséretében egy tornateremnyi kisgyerek közé és elmagyarázta nekik, hogy milyen jó lenne ha fegyverek helyett iskolákat építenének. A gyerekeknek tetszett is az ötlet meg nem is. Még több iskolát...? Nekik éppen elég volt ami van. Sőt...Ipper azonban nem volt olyan, hogy ezt csak úgy szó nélkül hagyja. Régi ávós beidegződés indult meg benne, kivette a pipát a szájából - ettől volt egyébként annyira intellektuállis, a pipától - és kórusban ismételtette a gyerekell, hogy " fegyver-helyett-isko-lát...! A gyerekeknek persze mostmár tetszett a játék, naná, melyik gyerek nem szeret ordibálni....? Akármit is...

     - Mi annak idején sokkal szerényebben, de sokkal eltökéltebben, és mindenféle televiziós mesterkedés nélkül  itéltük el az amerikai imperialistákat. És felszólítottuk őket a háború befejezésére. Minden örsgyűlésen. A Trúmann elnököt, és még a Dulles külügyminisztert is. Azt a rohadt gazembert...

    - Na ezt próbálná ma utánunk csinálni valaki...! És a Timur és csapatát olvastuk, mert kellett a "jó" könyv, de azért egy kis Verne Gyulát is, meg a Rab ember fiait is, hogy le ne ragadjunk már a Kincskereső kisködmönnél, meg a Kököjszi és Bobojszánál. Már Gárdonyit ne is említsük, az már igazán csúcsa volt mindenféle rebelliónak. Hol volt szegény Gárdonyi a világhírű Gajdarhoz képest...? Zója, meg a Timur és legendás csapata, az igen... Meg természetesen a Távolban egy fehér vitorla, és a Távol Moszkvától.... Az is kellett. És persze elvárták tőlünk, hogy  ugyan olyan kéretlen jótevők, megszállottan buzgó igazságkeresőkké váljunk, mint ránktukmált példaképeink. Hát idővel megtörtént...És persze nagy baj lett belőle.

    - Timur és csapata afféle szállóigévé, illetve közmondásos jópofasággá vált, még akkor is, ha legtöbben sohasem olvasták. Kivehettem volna a könyvtárból, egyszer kisérletet is tettem rá, de elő kellett volna jegyeznem. A könyvtáros tanitónéni azt mondta, hogy ha annyira szeretek olvasni, hogy még a Timur és csapatát is szeretném elolvasni, ajánl nekem egy igazi jó könyvet, egy nobel díjasat és rámtukmálta Martin Alexander Nexőt. A címére már nem emlékszem, de az író neve a rémülettől belémragadt. Talán azért is mert az Egri csillagoknál is sokkal vastagabb volt. És dán.

   "Jaj, már megint a Timúr és csapata",- ". Na tessék, erre meg jön Timúr és csapata". "Meneküljünk, itt van a Timúr és csapata" - és még sok hasonló meglepett felkiáltásra emlékszem. És természetesen illett jó képet vágni ilyen alkalmakkor, sőt illett hálát is mutatni és végtelen szeretetet. Érezték e Timúrék mennyire színjáték és mennyire nyögvenyelős a hála? Szerintem sose érezték. Elfogadták, bezsebelték az elismerést, aztán tovább áltak.

    - Na jó, ne legyünk mérhetetlenül igazságtalanok, mert volt nekünk is valami hasonló csapatunk, akiről még dalocska is szólt, hogy aszongya: "és akkor jött a Tenkes kapitánya -  jól odacsap, hol sanyargatni lát". Mer' így volt valljuk csak be...! Na de mennyire más volt ez a jóízű hazai, még akkor is, ha a Tenkes nem is valami nagy hegy, alig nagyobb mint a kapitánya, és ott legfeljebb csak a vakondok maradhatnak észrevétlen, de mit számit az, a legenda a fontos. Csak az számít, hogy önzetlenül segítünk a bajba jutottakon, az elesetteken. De nem úgy mint a keleti macska a szeráj udvarán, aki látván, hogy a teve egy óriási gőzölgő rakattal beterítette a kis keleti verebet, segít rajta és kihúzza a szarból. Na nem, adjunk legalább a látszatra. Azt meg már megemlíteni se nagyon merem, főleg ilyen izgalmakkal teli kormányváltásos időkben hogy kiket is tisztelhetünk a frissen érkezett urakban, Timúrt és csapatát, vagy a Tenkes kapitányát?

    - Azt hiszem éppen ideje belekezdenem tulajdonképpeni mondanivalómba, éppen eleget locsogtam a segitőkészségről szegény Timúr és csapata ürügyén.

    - Jött ugyanis a diszpós, hogy ráérek e másnap, lehetőleg egész nap...? Ha pénzről van szó - mondtam, természetesen ráérek, egyébként nagyon el vagyok foglalva. Pompás, mondta ő és még azt is hozzátette, hogy ebben az esetben az érettségi sötét öltönyömben jelenjek meg, mert az elkerülhetetlenül fontos. Biztosítottam róla, hogy sötét öltöny lesz, de nem érettségi alkalmából, hanem konfirmandusi minőségemben kaptam, ami jóval korábban volt. Igaz, hogy régen nem volt már rajtam és legutóbb amikor egy temetés alkalmából muszáj volt magamra öltenem sötét öltönyömet, kissé már szűknek s főleg divatjamúltnak bizonyult. Nem lesz probléma - tettem hozzá, legfeljebb majd hátul állok a temetésen, ha nem tudom rendesen begombolni a kabátot. A diszpós a papírjait vizsgálgatta, kissé összeráncolt homlokkal...Nem temetés lesz...motyogta - valami Bors, ha jól látom. Szóval reggel hatkor a filmgyár előtt.

    - Nem esett jól a korai felkelés, de időben ott voltam, s vagy tizedmagammal, középkorú gyászolók társaságában mihamarabb egy ott várakozó buszra száltam. Természetesen pillanatokon belül elaludtam. Nem érdekelt az uticél, a korai erős napsütés is bágyasztott, s mire megérkeztünk a csepeli szabadkikötőbe, már patakokban folyt rólam a víz. Először még valami deponált ruharaktárfélébe, legalábbis árnyékba menekültünk, de ez nem tartott sokáig mert jöttek a hivatásos kergetők, a gyógyíthatatlan asszisztensek, akik valamilyen mappával a hónuk alatt születtek és soha nem hagyják békén a szegény megfáradt embert. Ezek a filmgyárban szívják magukba az éltető nedűt, ott nőnek fel ott házasodnak, onnan mennek nyugdíjba, s végül ott szórják szét hamvaikat a poros udvaron.

    - Gyerünk kifelé, kifelé, senkinek nem kell semmi, minden rendben van, ruházat megfelelő, sapka kalap, nem kell, jó az idősebbeknek legfeljebb kalap, de mostmár tényleg kifelé mindenki de azonnal. Hogy honnan került elő ennyi idegesítő aszisztens csak a jóisten meg a felvétel, vagy gyártásvezető tudhatja. Az embernek néha az az érzése, hogy azért olyan időigényes és költséges dolog egy filmfelvétel, mert rengetegen igazgatják.

    - Hosszú poros és forró kikötő partján vonultunk, távolabb egy rozoga hajó látszott kikötve, fennhangon imádkoztunk, hogy az lehessen a helyszín, és imáink meghallgatásra találtak. Az volt. Ekkor még sem kamera, se más nem volt még a helyszinen - reggelizni mentek az urak de ezuttal csak magukban tehették, mert semmiféle nőnemű lény nem mutatkozott e sivár tájékon. Baromi unalmas lehet így, a női nem kívánatos jelenléte nélkül a messzi távolban művészileg reggelizni, ezt beláthatjauk. 

    - Mi, csendben gyászloó robotosok elfoglaltuk hűvösen szellős szálláshelyünket a legkülönbözőbb romos kabinokban, és vártunk.  Szellőst mondtam, mert a hajó eléggé kibelezett állapotában állt a kikötőben, és hűvöset is mondtam mert a vasszerkezet még őrizte az éjszakai lehülés kellemes maradványait. Ilyenkor olvasnivalót vesz elő az ember, mert az a reggeli sokszor délig is eltart ( ugye, ugye MPP kedves...?), vagy ha tud alszik egy keveset, de legtöbbször csak morzsolja kevés pénzért a perceket. Aztán telik múlik az idő, semmi különös nem történik, ücsörgünk a kibelezett hajóban, mely egyre forróbbá, elviselhettlenné válik. Végre az egyik asszisztens elárulja, hogy a déli napfényre várunk, amikor majd a legjobban csillog a víztükör és jó messzire ellátni. Nabaz...- ezért kellett hajnalban feketébe öltözni?

    - Jó rendben, nem nyújtom tovább, egyszer minden reggelinek vége szakad és megjön a szűkebb stáb is, mert most már rendesen csillog a víztükör, és messzire ellátni, és az is kiderül, hogy szó sincsen semmiféle temetésről. Megjegyzem ezt már korábban is gyanítottuk mind a tizen, tizenketten, azt viszont nem, hogy beszervezett gonosz titkosügynökök vagyunk, akik a hajóban rejtőzködnek. Rohadt hortyfasiszta titkosügynökök akik most éppen tőrbecsalják a főszereplő elvtársat.

      - A főszereplő elvtárs biciklin érkezik a parton, lassan óvatosan. A hajóhídon áll az összekötő elvtárs, vele kéne felvennie a kapcsolatot. Látszólag minden nyugodt, sehol senki, forrón süt a déli nap, most már messzire ellátni, főszreplő elvtárs pedig nem látja, hogy a hajóhíd takarásában az összekötő elvtárs lábánál két gonosz hortyfasiszta pribék tartja fenyegetően revolverét. Főszereplő elvtárs már már leállítaná kerékpárját, amikor önfeláldozó elvtársa - menekülj Máté - kiáltással, a kormányállásból  vízbe veti magát.

    - Na ekkor nyomulunk fel a hajótestből és írtózatos lövöldözés kezdődik az úszva menekülő után. Soha nem gondoltam volna, hogy ekkora zajra képes egy tucatnyi vaktöltény, lövünk mint az állat, a hátunk mögül pedig asszisztensek, világosítók, kellékesek teszik ugyanezt ugyanannyi csúzlival. Csöpi úszik hatalmas karcsapásokkal, forr a víz körülötte, s csak akkor marad abba az égzengés amikor már az öböl kijárata felé tart, ami jó néhány száz méter,s onnan már a Duna szabad vize is megcsillan előtte.

    - Jó, Jó, még még, hagyd - engedd ki egészen a nyílt vízre...jó lesz...- instruál a rendező...És ekkor valami szörnyűség történik. Úristenatyám....Mi ez...? - kiált fel szegény rendező...Már már a nyílt vízen a menekülő, amikor egy gyorsnaszád fordul eléje. Szabad szemmel is jól látni amint Csöpi menekülőre veszi, próbál kitérni a mentőőv elől, de semmi esélye. A rendező mostmár némileg magához térve néz szét meglepett környezetén, és ujra felteszi rémülten a kérdést...Mi volt ez...?

    - Alighanem Timúr és csapata, mondja valaki vigyorogva. És lőn. Gyorsan közeledik a naszád, szovjet elvtársak hozzák a hatalmas termetű kimentett elvtársat - a rendező kényszeredetten mosolyog. Van vodkánk...? - kérdezi gyorsan az egyik asszisztenst, mire az rögvest kocsiba vágja magát. Drásztvujtye továrisi, drásztvujtye, Csöpi szabadkozik, ő nem tehet róla, nem baj lapogatja a rendező, kibirod mégegyszer, gondolom. Hát persze, hogy kibírja, dupla gázsiért mindent kibír az ember, a szovjet elvtársak pedig harsogva nevetnek és tetszik nekik a dolog nagyon, pláne, hogy a rendező jól beszéli a nyelvüket. Hallották a lövöldözést és látták a menekülőt, hát tették a dolgukat, mert ez a drúzsba. És ez baráti kötelesség. Mert mindig annak van igaza aki lő. A menekülő meg a a gonosz. Nemde...? Hatalmas nevetés...Na zdarovje...!

    - Szerencsére a nap is ugyan úgy csillog az öböl vizén, mindenki a helyére áll. Bicikli közeledik, csapó - kezdhetjük előről az egészet. A zsebkendőmből hasítottam egy csikot azt dugom a fülembe, mert őrjítő a közelben csattogó vaktöltények iszonyú lármája. Néhány csúzlival lövöldöző is jócskán mellé céloz, érzem a hátamon. Csöpi ugrik, s ezúttal háborítatlanul, hosszú egyenletes csapásokkl úszik ki a lassan hömpölygő Dunára, mert a szovjet elvtársak takarásban maradnak a rozoga hajó mellett. Szóval ilyen egy filmfelvétel...- mondja a nagyfőnök. Na igyunk erre is egyet elvtársak...!

     Tarolt a brit versenyző. Még a közönség fiatalabb része is ráérzett a hang szépségére, és végigvisitozta a joviális, szelídképű mobilárus nagyszerű előadását. Nem tudom mit hallott belőle...!? A tombolás rendes operai előadásokon is előfordúl, de csupán a teljesítmény felhevült elismeréseként, sohasem közben, és annak is csupán befejeztével. Hallottam már igencsak meglepődve templomban is hasonló tetszésnyilvánitást, ha nem is ilyen mértékűt, de hasonlót, vastapssal kisérve, egy művészeti fesztiválon. A karzatról figyeltem, s jól kivehető volt a közönség azon része, akik már megfordultak komolyzenei hangversenyen, éppenséggel templomban is, ahol ennek semmi hagyománya. No mindegy, maradjunk a Turandotnál, s főleg Kalafnál.

A Turandot egy Giacomo Puccini által komponált három részes opera, mely Friedrich Schiller azonos nevű 1801-ben írt és 1802-ben Stuttgartban megjelent színdarabjából készült. Az olasz nyelvű librettót (szövegkönyvét) Giuseppe Adami és Renato Simoni írták, Carlo Gozzi Turandot olasz nyelvű adaptációja alapján. Puccini halálakor az opera nem volt kész, a művet Franco Alfano fejezte be. Az ősbemutató a milánói La Scala színházban volt, 1926. április 25-én Arturo Toscanini vezérlésével, aki csak a Puccini által komponált részeket vette be az előadásba. Később az operát Alfano kiegészítéseivel is előadták.

A Turandot szó perzsa jelentése a „Turán (Közép-Ázsia) lánya”. Turán egy Közép-Ázsiai régió. Perzsául a történet „Turandokht” néven ismert, ahol a „dokht” szó a „Dokhtar” szó származéka, melynek jelentése „lánygyermek”.

A kép az ősbemutató plakátja.

   - Muszáj hivatalos, vagy annak tűnő wikipédiás részletekkel megfejelnem a történetet, hogy aki olvassa képet kapjon szükséges részletekről, melyeket ezeket után komolyan vehet, mert szavahihető emberek teszik elébe. Amit majd a sajátomból fűzök hozzá, kicsit fura lesz, és soha nem kerül bele semmilyen pédiába.

   - Turandot legendája sokféleképpen élt, még vígjátékot is csináltak az amúgy komor történetből, vagy éppen fordítva...? Ime egy magyarázat:

    - "Puccini és librettóíróinak az invenciója, hogy olyan fontos változtatásokat hoznak be a témába, amely elmélyíti a hősnő lélektani életét. Kitalálnak például egy őst, akinek emlékezetét és kívánságát híven őrzi magában a hercegnő. Egy hisztérikus, de érzelmes szűzlányt alkotnak belőle, akit egy korábban esett sérelem tesz emberivé, s mintegy akarata ellenére rabjává egy átoknak. A férfiaktól való félelme abból ered, hogy a szexuális gyönyör az ő hite szerint a halált hozza számára. Ezért fejezteti le sorra a kérőket. A kegyetlen hercegnő ellenpontja a műben Liu, a nagylelkű szolgálólány, aki szerelméért adja életét. Calaf herceget pedig azáltal teszik emberivé a szerzők, hogy nevét elárulva a hercegnő kezébe teszi életét. Az önátadás gesztusa a valódi szerelem bizonyítéka. E három szereplő átváltozásai nagyon lényegesek. Lelki fejlődésük zenei ábrázolása befejezetlensége ellenére remekművé tették Puccini utolsó operáját."

   - A "Nessun Dorma" színhelye a harmadik felvonás:

   - Azt mindig is tudtam, hogy Puccini operáját más fejezte be, de hogy ez megtörténjen egy budapesti előadással azt nem gondoltam volna. Pedig megesett. Azt pedig végképp nem, hogy milyen körülmények között.

III. felvonás

Az ősbemutató III. rész első felvonásának a díszlete (Galileo Chini rajza)

Első kép

Éjszaka van. A császári palota hatalmas kertje. Mindenfelé virágok és bronzba öntött bálványszobrok, tetejük megvilágítva a tövükben égő tömjénfáklyák fényétől. Baloldalt pavilon, amelyhez öt lépcső vezet. Mellette hímzett sátor. A pavilon a császári rezidencia egyik palotájának a kiszögellő épülete, Turandot lakosztályának tőszomszédságában. Nagyon messziről heroldok szava hallatszik, amint az óriás várost bejárva a császár parancsát hirdetik. Innét is, onnét is visszhangszerűen válaszolnak más-más csoportok. A pavilon lépcsőjén fekszik a herceg. Az éjszakai csendben hallgatja a heroldok szavát. A heroldok Peking szerte hirdetik a lakosságnak, hogy fejtsék meg az ismeretlen ifjú nevét.

A herceget megint megkörnyékezi a három maskara: Ping, Pong és Pang. Gazdagságot, szerelmet, hatalmat ígérnek neki. A herceg továbbra is kitart Turandot mellett. Közben az őrök, a tömegből előrángatják az apját és a szolgálólányt Liut, hangoztatva, hogy megvan a név. A szolgálólány kijelenti, hogy csak ő ismeri az ifjú nevét azonban nem hajlandó azt elmondani, inkább meghal. (Itt ér véget Puccini által szerzett rész). Turandot szívét a szolgálólány halála sem puhítja meg, tovább keresteti a fiú nevét. A herceg akkor hirtelen megragadja és megcsókolja, mire Turandot szíve meglágyul és ráeszmél az eddig elkövetett szörnytetteire. A herceg látva Turandot változását elárulja a nevét: Kalaf, Timur fia, ezzel életét a hercegnő kezébe adva.

     - Mindig is szerettem a Turandotot. Kezdetektől fogva lekötött a változatos zene. Ez nem afféle - dobd le a kulcsot/nem dobom - opera amivel gyakran gúnyolódnak az ilyesmit lekezelően félrelökdösők. Ők naposcsibe figurákhoz szokottan mondanak véleményt, mert csupán annyit látnak, annyit ismernek, hogy valaki mikrofonnal a kezében elriszál jól rosszul valamit amihez hang sem kell egyáltalán.  Vannak persze, s régebben még többen voltak a súlyos egyéniségek opera szinpadon, csak azzal nincsenek tisztában a könnyen itéletet mondók, hogy ez bizony a szellemi mellett komoly fizikai megerőltetés. Három négy kilót is képes leadni egy énekes az előadás végére. Wágner esetében teljesen bizonyosan.

     - Sokan hiszik, hogy bárki bármit képes bármikor előadni, hiszen ott a kotta, ott a korrepetitor és kész. Sajnos nem így van. A hangnak nem csak lefelé és felfelé van terjedelme, de van bizony időbeli is. Ezért vannak például kifejezetten Wágner énekesek, akik több órán keresztül képesek a hangjukat azonos szinten azonos erővel tartani.

     - Egyszer rábeszéltem barátnőmet, hogy nézzen meg egy Turandotot, nem miattam ó nem. Szép nagy alabárdom lesz többnyire, de lesz amikor hóhérsegédként nyaggatom többedmagammal szegény Liut, még halála előtt, de mindez nem érdekes, a zenére figyeljen, főleg Liu hlálára és a Nessun Dormára. Akkor még nem is tudtam, hogy a szerző ez utóbbit nem is érte meg.

   - A Turandot premierjén 1926. április 25-én a milánói La Scala színházban, Arturo Toscanini karmester a III. felvonás közben leállította az előadást majd a közönség fele fordult és kijelentette: „Qui finisce l'opera, perché a questo punto il maestro è morto” („Itt véget ér az opera, mert ezen a ponton a szerző meghalt”). A függöny lassan leereszkedett.^[1].

Wikipédia.

   - Aznap amikor fönn a karzaton kapott csak helyet a barátnőm, már a három kérdés megválaszolásánál láttam, hogy valami nincs rendben. Máskor is, másokkal is előfordult már ilyesmi, de most Kalaf, a mindenkori Kalaf, akit a legjobbnak tartottam, mert hangja, tatáros alkata erre predesztinálta, túl sokat mozog, izgatottan tekintget jobbra balra, szinte hallhatóan aprókat krákog, láthatóan nem érzi jól magát, s legszivesebben véget vetne az egésznek. Kitartott azonban jól rosszul a harmadik felvonásig, s amikor egyedül állt a szinpad közepén, hogy a nessun dormába belekezdjen, aggódó tekintetek figyelték minden takarásból. Már már túljutott az ária csúcsán, amikor karjait széttárva megmerevedett, nem jött ki hang a torkán, s mint akit lelőttek hanyattvágódott.A zenekar még néhány pillanatig tovább játszott, aztán zavartan megállt. Döbbent csend, pisszenés sem hallatszott a házban, és nem ereszkedett le a függöny, ez volt a legszörnyűbb. Legalább egy perc telt el így teljes mozdulatlanságban, mire az ügyelő végre magához tért, berohant és kihúzta a nyelvét. Aztán valaki dobogva rohant a deszkákon, és végre lecsapódott a függöny.

    - Idáig azt hittem, hogy  ez a pontos megbízható gépezet, bármi jön is közbe, mindig pontosan megbízhatóan működik. Sajnáltam a kis tatárt, aki nem tért magához, s már már hazafelé készülődtem, amikor közölték, hogy egy másik Kalaf fejezi be az előadást. Sokan zúgolódtak, levetkőztek, hangoskodtak, mondván már csak egy kép maradt, teljesen fölösleges folytatni. Történt már olyasmi, na jó kinn a szigeten, nem a házban, hogy az első felvonás vége felé esni kezdett és a másodikat nájlozacskóba csavart hegedűk cincogásával nyitották. Csak néhány taktust játszottak és máris vége volt a Mosoly országának... Ha már megkezdődött a második felvonás, az annyi mintha végigjátszották volna az egészet, nem kell visszafizetni semmit.

    - Több mint egy órát toporogtunk, amig megérkezett az új Kalaf. A kis tatár herceg szép bordó ruhácskája kicsi lett volna a kétméteres szakállas fickóra, ő vonult be diadalmasan valami szines kínai hálóingben. Erősen markolásztam az alabárdomat, mert az előttem "feltáruló" látvány lenyűgözött. A lépcső másik szélén, a túloldali kolléga nyüszítve vinnyogott ajkát harapdálva. Nem a kétméternyi szakállas miatt, ó nem. Ez a jelenet végig állókép. Mindenki a helyére áll, szemben a közönséggel szépen lépcsőzetesen ahogy illik. Az előadás végén pedig tabló, ami azt jelenti, hogy mégegyszer feljön a függöny és akkor van vége mindennek. Rohanás kifelé, tülekedés lökdösődés a széles lépcsősorokon.

     - Ha valami őrült újra felhúzta volna rettenetes botránytör ki a szinpadról menekülőket látva. Hosszú volt ugyanis a várakozás, mindenki rohant volna már haza, az öltöztetők is, akiknek sajnos részt kellett venniök a hosszú hátulgombolós kinai lebernyegek egyenkénti aprólékos kigombolásában. Elvégezték hát a munkát előre, s a lépcsőn, állva s az alabárdba kapaszkodva ezúttal mást sem láttam, mint rengeteg szőrös csupasz hátat girbe gurba lábszárat, s a legkülönbözőbb színű formájú és állagú alsónadrágot. Ez volt hátulról a diadalmas tabló melynek rész vevői a szerelem mindenhatóságáról harsogtak fortissimóban, s kicsit távolabb a nézőtér félhomályában elegáns hölgyek és urak arca fénylett a meghatottságtól. Gyönyörűséges kép volt.

     - Folytatás a szoci nótafákhoz + Elie Wiesel furcsaságai.

     -Apámtól kölcsönvett könyvet adtam kölcsön a hatnapos háború idején egy zsidó kollégámnak, aki - nem akármilyen öntudat részéről - ha nem is büszkén, de egyértelmüen vállalta zsidóságát. Tipikus honi világi fickó volt, fogalma sem volt Palesztináról, az ottani eseményekről, nem is érdekelte más csak a szakmája, meg a nők.

   - Rettenetes baromságok keringtek mindenhonnan, a szociálista sajtó ügyesen keverte a szart, hol ide, hol oda húzva ügyesen növelte a homályt. Arra gondoltam talán teszek hozzá magam is a magam módján, de inkább a képet szerettem volna kicsit tisztítani, világosabbá tenni és kölcsönadtam apám könyvét a "Palesztina" címűt. Háború utáni kiadás, angol riporterek utibeszámolója Egyiptomról, Palesztináról, a zsidó merénylők harcairól ( kegyetlen mészárlások voltak ezek, most épp fordítva történnek a dolgok) zsidók és arabok mindennapi életéről stb.

   - Soha nem kaptam vissza. Robi kollégám mindig szabadkozott, hogy most ennél a családnál van, most meg a másiknál, aztán elváltak útjaink. Megirtam ezt egy kommentben az azóta megszünt judapestnek, választ is kaptam rá - nagy lehetett az érdeklődés - válaszolták. Én meg azt mondom...Robi add már vissza a könyvemet, a fene a jó dolgodat!!!!!!!!!Az akkori merénylők már mind a politikai élet eminenseivé váltak, nincs rá szükségetek.

   - No de nem ez a lényeg. Egy ottani történet a lényeg, és csupán azért jutott az eszembe, mert előző postomhoz, mely a szoci nótafákról szólt egy régi régi börtönnótát elevenítettem fel, s ehhez bbjnick:

    "Betörő a mesterségem,

nincsen abban semmi szégyen,

nem az égből várom a kajám..."

És tényleg! Van ezekben a "jóemberekben" valami masszív öntudat (büszkék arra akik, és arra, amit elértek) és rettenetesen meg tudják vetni, aki nem tudja az eredményeiket, sikereiket értékelni. (Aki nem akkora sutyerák, aljas vörös gengszter, mint ők, azt nyomoréknak tartják.) Bűnözőmentalitás, a legrosszabb fajtából!:-(

   - és Mormogi Papa szólt hozzá mondván:

    "Hát kérem, valahogy így kezdődött ez az "öntudat". Hogy valamelyest a stílusban maradjak: ez az a hozzáállás, amit vasvellával kéne szaporítni..."

    - E két komment eszembe juttatta "Palesztinát" - Robi az Úristenit hozd már vissza a könyvemet...! Nem fogja tudom, muszáj emlékezetből idéznem a történetet, mely akár a mostani kormányváltási procedúra szépségeibe is bepillantást enged.

    - Még Egyiptomban jár a két újságíró, történeteket, véleményeket gyüjtögetnek s ekkor találkoznak az alábbi történettel:

    - Juszuf a városi tolvaj - mindegy milyen város, ez a foglalkozása - szörnyű balesetet szenved munkája közben és hosszú keserves kinokat kénytelen elviselni felgyógyulása folyamán. Végül azonban felgyógyul, s első útja a kádihoz vezet igazságtételt követelve.

    - Történt ugyanis, hogy egy éjszaka, amikor Ali ereszcsatornáján igyekezett felfelé, hogy annak nyitott ablakán bemászhasson, és Ali értéktárgyait és minden ott található használhatót majdan magával vigyen,az ereszcsatorna kiszakadt a falból és Juszuf emeletnyi magasságból a porba zuhant. Keze lába eltörött, munkaképtelenné vált az életveszélyes, használhatatlan csatorna miatt.

    - A kádi megértvén és mérlegelvén a panasz súlyosságát, azonnali hatállyal berendelte Alit, aki bűnös módon elhanyagolta a csatorna állagát, de nem tudta megbüntetni a vétkest, mert Ali azt rögvest a kovácsra hárította. Nagytiszteletű kádi - mondta Ali méltósággal, immár három hónapja, hogy megbíztam a közeli kovácsot, hogy javítsa meg az ereszcsatornámat, mert baj lehet belőle. Ímé megtörtént a baj, de nem az én lelkemet terheli, mert előrelátó módon, mint látod idejében intézkedtem.

    - A kádi bölcs ember volt, behívatta a kovácsot és feltette neki a kérdést...Igaz e amit Ali előadott miszerint megbízott téged a munka elvégzésével, de te azt bűnös módon nem teljesítetted....? A kovács hebegett habogott, de végül csak elismerte Ali igazát és semmi komolyabb mentő körülményt mint a saját lustaságát nem volt képes azzal szembe állítani. A kádi pedig, mivel a bűnös hanyagság akár emberi élet kioltására is alkalmas volt, a legsúlyosabb ítéletet hirdette ki....-köttessék fel a kovács a saját műhelyének ajtógerendájára, hogy az arrajárók is láthassák, és tanuljanak belőle.

    - Ekkor pedig elvezetteék a kovácsot, aki majd megfulladt a röhögéstől. A kádi nem is értette miért e jókedv, de rövidesen visszaérkeztek a poroszlók és jelentették, hogy az itéletet képtelenség végrehajtani, mert a hatalmas termetű kovács éppen egy fejjel magasabb az ajtógerendánál.

    - A kádi néregbe gurult, de muszáj volt a tisztség méltóságának is eleget tennie, s dühösen rivallt a poroszlókra mondván: ... azonnal hozzanak egy alacsonyabb kovácsot...!

   - - - 

   - Előfordult már, hogy segitséget kértem, és köszönet mindenkinek, akitől kaptam. E bejegyzés megírása után keresgélni kezdtem a hatnapos háborúval kapcsolatban, és eszmbe jutott Elie Wieselnek egy könyve, melyet az idegennyelvű antikváriumban vettem anno. Francia nyelvű, livre de poche kiadás - Le mandient de Jerusalem - a címe.

    - A wikipédia nem említi, ha beírom a címet a gugliba ott sincs semmi. Nem értem az egészet. Meghülyültem volna...? Se nem Wiesel, se nem Jerusalem...? Sajnos nincs a közelemben, az mindent eldönthetne...Ha valaki tud valamit róla, nem bánnám, ha írna róla. Volt egy időszak amikor nagyon szerettük volna, ha a világhírű békenobeldíjas Elie /Lázár/ aki állitólag jól beszélt magyarul, nagyobb dicsőségünkre magyarnak vallja magát, csakhogy akkor nem kellett volna koncentrációs táborba tessékelni. Vagy, vagy kéremszépen.

   - Az említett, nem tulságosan nagyívű regényben valahol az elején történik említés a következő háborúról, persze arab szemszögből. Nem emlékszem már kinek a szájába adja az író, de lényeges:...a következő háború után már nem lesz szó zsidókérdésről...- hanzik a magabiztos kijelentés. Aztán jött a hatnapos háború és...Ja akkoriban Arafatot szeretgettük, meg azt a libiai fekete párducot, no igen régen volt. És hasonló kijelentéseket már mások is tettek korábban aztán mindig másképpen lett.

   - Robi, a fene a jó dolgodat add vissza a könyv emet, szépen kérlek....!

Frissités

   - Jól emlékeztem. Hiába nincs benne a gugliban, és a Wikipédia sem említi, megkaptam otthonról az üzenetet. Elie Wiesel, Le mandient de Jerusalem ott van a livre de poche-ok között a polcon... És az a legszebb az egészben, hogy a sorozat honlapján a teljes sorozatban sem szerepel. Miért?

    - Éppen a holokauszt emléknapján írtam a fenti postot, és a wikipédia szerint állitólag a kifejezést is ő vezette be a köztudatba.