Inszeminator blogja

       - Legkorábbi emlékeim apámhoz kötődnek. Nem jók és nem is rosszak. Egyszerűen csak vannak. Némelyik korán kételyt ébresztett bennem - bizonytalanságot a felnőttek nagyságát' megbízhatóságát illetően. Mer' azt mondta nyugodtan bújjunk át a vagon alatt, nem fog elindulni. Honnan tudta? Illetve nem is tudta, csak mondta, mert éppen alatta voltam, amikor lassan megindult  felém a csillogó, tömör vaskerék. Szép volt, fényes, döbbenten bámultam, az utolsó pillanatban rántott ki alóla. Lassú vagyok - azt mondta, és megszidott. Sokáig gyalogoltunk még azon az óriási pályaudvaron, de már nem bújtunk többé a vagonok alá, inkább kikerültük őket. Hosszan, unalmasan.

      - Aztán felmentünk a várba. Mostmár olybá tűnik mintha még aznap déálután lett volna, pedig később volt, jóval későb. És fenn, Budán, a büszke vár kibelezett üszkos maradványai között, ott is állandóan a csillogó vaskerékre kellett gondolnom. Pedig csak  nyugalmas szürke romok voltak, csak por és törmelék mindenütt és ingó-lengő, bizonytalan pallók kanyarogtak, amiken át kellett egyensúlyozni, hogy bele ne essen az ember valami mélységes törmelékkel teli gödörbe. Hatalmas ablak nélküli, üres termekben is bolyongtunk, ahol a sarkokban barna kupacok bűzlöttek, legyek köröztek felettük és nagyon büdös volt. Alig vártam, hogy újra kimenjünk a levegőre, a bágyadt napsütésbe, ahol inkább port kavarjon a szél, mint szúrós szarszagot a hűvös huzat. 

     - Urak és elegáns hölgyek túráztak a veszélyes halmok tetején, s egyre csak botladoztak az unalmas törmelékek között - szabad volt ekkor még a vesztes háború után. Bárki megnézhette a látványos romokat, a szarszagú királyi várat, a szemközti pesti oldalt, a hidak maradványain gubbasztó sirályokat, mindent ami maradt, s legfőképp ahogy...

     - Az urak cipőit belepte a por és időnként a nadrágszárukat is muszáj volt leporolni. A hölgyek bosszúsan imbolyogtak a nehéz ösvényeken, egyesek nyakában viccesen félrecsúszott a boa, üvegszemű rókák himbálóztak, szinte kiugrottak  némely egyensúlyát vesztett asszonysáig nyakából. Rossz volt nézni - de én azértis néztem, mert jól szórakoztam. A szűk pallójárásokon ahol csak valami bizonytalan szálkás fakorlátba lehetett kapaszkodni komoly balesetek történtek. Harisnyák szakadtak, urak méltatlankodtak:...mondtam, hogy nadrágban jöjjön fiam! Van magának az a brüsszeli kék....mondta, mondta, de azt nem mondta mi lesz itt.... Háború volt fiam, maga ezt nem érti. Davosban nem volt háború, örüljön neki... - ...jaj miket beszél, ott is krumplit ültettek a parkokba...ott másképpen éreztük a háborút...Ínség volt, aggódtunk, mit tudja azt maga...Azt a brüsszeli kéket meg amúgy is utálom - proli tempó...

     - Az úgynevezett egyszerűbb embereket kevésbé érdekelte a lehangoló látványosság, nekik bizonyára elég volt, hogy túlélték a bombázásokat, örültek, hogy megmaradtak egyben. Apán Ördögkúton lelkészkedett a háború alatt, járta a környező falvakat, kóborló árvákat szedett össze, neki bizonyára valamiféle élmény lehetett az írdatlan pusztítás látványa. Manapság katasztrófaturizmusnak nevezik az ilyesmit. Nem szakadnak a harisnyák, nem kell egyenesre tekerni hátul a varrást, a kínai piacon olcsón .beszerezhető minden ami kell, és elvisz bárhová bámészkodni, nyálat csorgatni bármely utazási iroda.

     - Mentem apám után és nem értettem miért nem valami játszótérre mentünk ahol hintázni lehet...Vagy ki a dunapartra a Manci-hídhoz, ahol nem esem bele semmiféle rejtelmes gödörbe, nem jön a csillogó vonatkerék és olyasmit látok ami engem is érdekel. Ma már nem bánom, hogy láttam a romokat, a pusztítást, a kiváncsiskodó meglepett polgárokat és polgárasszonyokat, a sok szürkésfekete foltot mindenütt ...ez vér fiam, maga ne nézzen oda!

      - Évek múlva, amikor újra odavetődtem, meglepődtem az ismerős  látványon. Álltak a romok szinte ugyan úgy, szépen tisztességesen  kitakarítva, ahogy egy rendes romkertben illik, de már tilos volt a bejárás. Magánterületté vált. Pártunk és főleg kormányunk magánterületévé, titkos építménnyé, melyről csak jóravaló vezetőink tudhattak, mások, a sokadalom meg buták egyáltalán nem.

     - Mert a romokat gondosan és szakszerűen beépítették olymódon, hogy kivúlről csak a háborús szégyen nyomait mutatta, hadd lássa minden utolsó szemét csatlós mire jutott a csatlósságával - de belül vastag betonfalak, betontetők védelmét élvezhették a kormányzati  odamenekvők. Készültek egyesek a harmadik világháborúra, gondoltak ravaszul a jövőjükre - ki gondolná, hogy éppen egy romhalmaz alatt lapulnak, s azt kéne lebombázni...? Mondták, hogy valami alagút vezetett ide egyenesen szemközti parlamentből. Nem nagyon hittük, elég ide egy állami csónak néhány jó evezővel, hogy ne maradjon fej nélkül az ország.

      - Azért a vezetettek, vagy megvezetettek jövőjére is gondoltak egy kicsit. Csónakot ugyan nem kaptak, de tele lett a város beton vízmedencékkel, melyekben néhol víz is zöldellt, harsogó zöld békákkal.  Géppuskafészkek is épültek nagyobb gyárak tetején, vasútállomásokon, még a belvárosban is mert rettentő veszélyek közepette tengődtünk, mindenki a vesztünkre tört. Nagy volt az összetartás meg az izgalom, aztán meg csak a krumploibogarak jöttek, azok meg csak rágtak, rágtak, de egyáltalán nem nem lövöldöztek.

      - Augusztus végén, szép meleg nyárutón költözünk a Klotild udvarba, megnéztem a házat most a hétvégén a borfesztiválra menet. Elfért benne, bár kicsit szerényen az egész kanizsai gyalogezred. Elfoglaltuk a várat, jöttünk szétverni a romok takarásában megbúvó erősségeket. Béke volt már jó ideje, és nagy barátság a baráti jugoszlávokkal. Rózsaszín betéttel amit a személyibe lehetett rakni - kapta aki kapta - még utazn is lehetett hozzájuk olasz cipőért, egyebekért.  Légkalapáccsal vertük a betonfalakat, mi a hülyébbek, mert mások a felsőbb szinteken csak állandóra kötötték a kapcsolót, és leültek kártyázni a fekve vonagló csörömpölő vasszörnyek között. Tipikus katonadolog. Hamar kiderült, mehettek falat kalapálni, régi, összelövöldözött vakolatot leverni, de inkább csak bámulták a pesti oldalt, s azon tanakodtak, merre lehetnek azok a bizonyos kijáratok.

     - Érkezésünk késő délutánján hosszú eligazitást kaptunk az egykori Sándor palota előtt, számos rejtelmes utalással futkosóval, haditörvényszékkel miegymással melyből csak annyi volt világos, hogy a kijelölt útvonalon lehet haladni, s onnan semmilyen irányban  letérni nem lehet. Röhejes volt, eszünk ágában sem volt betartani, aztán mégis. Édeskének' ( Haraszti Imre) van egy nyitott ajtajú kalitkája, benne lakó eleven madárral, aki soha sem szabadulhat, mert az ajtóhoz közelítve az szépen becsukódik. Itt nem volt ajtó, csak a széleken, nem volt semmi belső kerités, de bármely irányban próbált valaki elindulni, letérni csak egy kicsit is az engedélyezett útvonalról előkerült egy mogorva civil a romok takarásából és szétvetett lábakkal eléje állt. Megértettük.

      - Egy korábbi társaság mégis talált valami kijáratot, s hetekig használta is mígnem a csehóbéliek ahová délelőttönként tizenegy óra tájékán erősen bűzölögve megérkezetek, le nem buktatták őket. Tizenegy tájban kinyílt szokásos módon a közeli csatornafedél az Alkotás utcában, szépen előmásztak egyenesen a tábori csendőrség karjaiba. A titokzatosság, mely körülvett bennünket, más volt mint a szokásos katonai. Nem volt ellenségkép, nem futkostak diverzánsok, a válasz a kérdésekre, bamba miértekre pedig, hogy nincs válasz. Nem tudom mit titkolhattak például a Sándor palota dolgában, de a közelébe sem lehetett menni.

     - Szeretek szabadon járkálni a várban. Odalenn az alsó szint alatt a Zsigmond korabeli kápolna kövei között belém ivódott valami kitörölhetetlen. Lapátolás közben is gyakran megálltam, úgy éreztem valaki néz. Nézi mit csinálok, miért csinálom, mivé lesz az ő egykori kedves, megszentelt helye...? Üldögéltem a nyirkos falak között, s azon merengtem hová vezethetett az a frissen kibontott lépcső, kik járhattak rajta, milyen öltözetben, nők férfiak, jók és gonoszak, papok netán kancelláriusok királyi számadáskönyvvel a hónuk alat...? A kápolna melletti szűk udvari részen erős vasrácsokkal fedett kút - vajon kút e valóban, vagy egy titkos alagút...?

     - Esténként sötétségbe borult a vár. A nagyváros fényei lenn maradtak, nem jutottak fel idáig, csak némi bizonytalan morgás hallatszott a tintakék ég alatt. Járt némi pénz a pesti vakációért, egyszer haza is engedtek néhány órára, nem kellett sokat gyalogolnom.
 

     - A tintakék ég semmit sem változott, de most a nagyudvar oszlopos manzárdsorára biggyesztett reflektorok négyszögében kéklik, a szinpadon harmonika szól, franciás keverék dallamok, néhány idősebb pár táncolni próbál, külföldiek, a magyarok leülnek pohárral a kezükben, ez is jár a pénzükér'. A zene. Az ingyen zene.

     - Délelőtt a rádióban valaki arról beszélt, hogy a tavalyi bor még a hordókban van. Eladhatatlan, illetve vevőre vár aki nem érkezik. Iszonyú mennyiség van a pincékben, sok helyen le sem szedik a szőlőt. Itt nyomát sem látni az aggodalomnak. Olvastam, hogy a világosi fegyverletétel előtt vígan báloztak Szegeden, s máshol is. Nem a fesztivál fényét akarom csökkenteni, jó, hogy van. Jó hogy itt van, mert itt legalább hangulata van, bár ahogy nézem a bor csak kellék egy kiváló díszlethez. Jönnek mennek a párocskák, nézelődnek, mintha mindenki várna valamire. Értőn ízlelgetnek, de kevesen kóstolnak. Ki nem öntenék, ha már megvették, cipelik forgatják ahogy kell, még ha lőre is, gázolajszagú. Mert ilyen is volt. Jónevű borásztól. Benedek szerint garázsban tárolhatták, sokáig éreztem a számban. Erős vörösek is nehezen nyomták el. Zöld veltelínit kerestem, egyet találtam, az is olasszá nemesedett'. Leginkább fehérekkel barátkoztam ezúttal, de a somlói káptalani után már nem volt érdemes tovább kutatni. Ennél zamatosabb kedvemrevaló nem lesz, így gondoltam.

     - Néha kedvem lett volna képeket csinálni az estébe forduló nyárvégi délutánból, a szembe jövő lányokról, asszonyokról, akik gyakran szorongattak a kezükben valamilyen rozékat, mert a vörös talán már sok lenne, az már valami eltökélt megadás amit kerülni kell, csak módjával történjék az italozás, rózsaszínben, ártatlanságot megőrizve, s Latinosvics morfondírozása jutott eszembe, aki velőscsontjára várakozva figyeli a répát dühödten pucoló fiatal lányt, s vele megkérdezhetém hasonlóképpen a nők rozé iránti vonzódását...?  Vajon miért választják a nők...? - de nem kérdezem. Talán némely likőrök színe, édessége, selymes sikamlása jut eszükbe róla...? Nálam volt a gép, mégsem tettem. Nincs képem a romos túráról, a későbbi rejtett erősségek szétbontásáról, itt a jelenben pedig nem tudom mihez kezdjek. A képek, az arcok, a helyzetek reklámízüek lennének. Csak benyomásaim vannak, bizonytalan foszlányok, merengések. A boros esték képei évenként megújulnak, szeretem újra és újra átélni, úgy járkálok, mint valami szinpadon, ahol csak népség, katonaság képében vagyok jelen, s csupán parányi, jelentéktelen  része az előadásnak. Sznobizmus? Lehet, hogy az. Ha egy nyárvégi késő délután, az illatok, hangok, s a bástyafalról a nagyváros fényei az egyre sötétebb kékség alatt más nem is lehet, akkor sznob vagyok - ezúttal vállalom.

     - Számomra manapság semmi aktualitása, különben is csak beszédfoszlányok hallatán jut eszembe a történet, melyek a szomszédos boxból szüremlettek hol erősebben, hol suttogva. Félbe hagytam az ebédem, elment a kedvem tőle, már csak rájuk figyeltem, mert ketten kellett lenniök, mégha a férfi csak időnként dünnyögött is. Sírás, szipogás is volt és kérdés, sok sok kérdés, és majdnem mindig ugyanaz. Miértek tömkelege, hogy miért én...? Nekem miért kell odamennem, én már nem is vagyok jó neked? Szipogás, sírás újra, felálltam, vissza se néztem, vittem a tálcámat a maradékkal.

      - Hazafelé jövet elgondolkodtam - miféle leküzdhetetlen kór ez? Miért nincs megoldása? Tudom, hogy van, és azt is tudom, hogy az isteni igazságszolgáltatás egy formája lehet a gyötrelmek sora. A fizikai és ami vele jár, amikor be kell vallani.

     - Volt idő, amikor semmit sem tudtam róla, s Hornblóer' kapitányt hallgatva a szállításra várók zárkájában nem is nagyon értettem miről beszél. Jahh, tizötévesen... Elővettem most a sorozat az "Utazás hagymával, szalonnabőrrel" sorozat egy darabját, s idemásolom emlékeztetőül.

   ..."-  Krausz hamar összebarátkozott vele, de kerülte a termetes kapitány erőtől duzzadó váratlan hátbavágásait, melyek a jól ismert "nem húz minket a sunyibunyevác a faszára" című remekléssel párosultak. A kadétok jókedve estefelé, vacsora után tetőzött. Nem mintha addig tűrtőztették volna magukat. Időnként rájuk jött, ujra felkapták, kiszinezték a témát, gúnyoltak, hecceltek, néhány ostoba fajankó örömére. A második előadómhoz, akit Schubertnek neveztem, hozzá jártak ők is, állitólag tőle hallottak mindenféle szórakoztató marhaságot....

     - Nem értettem honnan láthattak, hiszen útközben soha senkivel nem találkoztam, s mint emlitettem nem volt egyikük sem a szembesitések részvevöje... Állitólag van a kisfogházban egy sarok zárka ahol kilátni a kulcslyukon...Hát onnan...Tudod az emeletem fönn a sarokban...

      - Nem tudtam, pedig annyi mindent mefigyeltem, de erre nem emlékeztem. Napokig tartott ez az őrület. Krausz és a Kapitány kivételével már mindenki rajtam a kis seggfejen szórakozott, ők ketten csak mosolyogtak a két jóltáplált fickó meséin.  Krausz szerint még álmukban sem jártak Munkács, vagy Ungvár közelében a kihurcoltakkal, s néha már majdnem sírtam a megszégyenüléstől, mert tudtam, hogy a sok összehordott marhaság csak részben igaz, én egészen más vagyok, másképpen is érzek, és be is tudnám bizonyitani, csak beszélnem kéne róla, mert fegyverem is van jó helyen...Nem vagyok egy kis szarházi akin csak röhögni lehet, mert azt sem tudták kiverni belőlem...

     - Őrült szerencsémre ott volt a kapitány - jelen volt - szótlanul, de jelen - csak rá kellett pillantanom, hogy erőt gyüjthessek és visszafogjam magam. Egyebet amúgy sem tehettem. A mosdó melletti padon ült - hátát a falnak vetve behúnyt szemmel halgatta az ugratásokat, s én egyre csalódottabban vettem tudomásul, hogy bár több hónapot is együtt töltöttünk odalenn, tudomást sem vesz méltatlan gyötrésemről. Mintha nem is érdekelné...Vagy mégis?

      - Egy kritikus pillanatban - amikor már komolyan elhatároztam, hogy most már lesz ami lesz igenis visszavágok, s meg fognak lepődni egyesek, leginkább ezek a szemét tisztiiskolások, akiket Krausz konzekvensen kadét uraknak nevez, pedig meg sem érdemlik...- történt valami megmagyarázhatatlan. Az őrangyalom, aki mindez ideig Hornblóer Kapitány ölében szundikált felébrehetett.

      - Én még saját, kikényszerített kifakadásom várható következményeit latolgattam, a sírás és eszelős dühkitörés határán imbolyogtam - nincs tovább - egyszerúen nem vagyok hajlandó tovább tűrni mindenféle gyanús alakok szemtelen gúnyolódását, és akkor hatalmas horkantásra lettem figyelmes a mosdó irányából.

      - Hornblóer kapitány ébredt fel könnyű álmából, vagy csak félálmából, mert olyasmit hallott, mely a sárga csikóval kapcsolatos korábbi találkozására emlékeztette. Ideje közbelépni, és elzavarni a szörnyű jószágot, semmi keresnivalója itt, haragudott rá erősen mert duplájára emelkedett korábbi éveinek száma.

     - A zengő horkantás megszakította a társalgás menetét, s a kapitány olyasmi hangot adott, mint akinek fűszálat dugnak az orrába. Két hatalmas tenyerét térdeire csapva felállt, hatalmas bőgés kiséretében nyújtózott egy ropogósat - na kérem kedves Uraim, akár vacsorázhatnánk is végre ugyebár - mondta, s hogy még jobban érezze magát, kedvenc nótáját is beledúdolta az általános megrőkönyödésbe....."nem húz minket a sunyibunyevác a faszára", satöbbi, satöbbi. Aztán mint aki csak most jött rá miféle jó társaságba is keverdett, döngő lépteivel megindult a sétára legalkalmasabb helyen, s ilyenkor úgy festett, mint valami elmélyülten töprengő professzor, aki két karját hátul összefonva legújabb felfedezésit kivánja előadni kiváncsi hallgatóságának.

      -  Kedves nótája elhangzása után ezúttal hasonlóan egyik kedvenc meséjébe kezdett ( én már ismertem ) erőteljes zengő hangon, mely történet, igazi katonatörténet, pont olyan mint a többi tízmillió, a lényeg, hogy ki mondja, s hogyan mondja. Egy dunántúli városkában valahol Somogyban, vagy  Zalában játszódott, igazi vidéki városka cicomás, nagytükrös kávéházában, ahol is korábban a ferbli volt szokásban, de olykor máriást, is játszottak az urak. Leginkább azonban mint mindenütt a jobb helyeken ahol katonatisztek is megfordultak a tarokk járta. Mert ha nem tudnák, az az igazi. 

       - Volt a szivarfüsttől sárgára áporodott  kongó nagyteremben egy aszaltszilva képű nagymellű fodros kaszirnő is, természetes tartozéka minden hasonló műintézetnek, de az urak, a tiszt urak még alig kártyázták bele magukat a zavaros lapjárással kezdődő hosszú éjszakába, így hát ügyet sem vetettek a kezeit várakozó tartásban tördelő epekedő asszonyságra. Mert valamiféle leányzónak már illendőség okán sem volt az illető hölgy nevezhető, aki várt és várt türelemmel, egyéb dolga alig is akadt, legfeljebb az üvegek számát kisérte figyelemmel, mert tudta, hogy eljön az idő, amikor azon üvegek és bokályok s ama spriccerhez használatos testesebb szódásüvegek sokasodása a környező asztalokon, meghozza számára a kedvező változást, valamikori híres szépségének újabbkori reinkarnációját s a tiszt urakban felbuzog a legendás harci kedv.

       - Naszóval - a sok hülye részeges katonatiszt mennél többet nyakalt a helybéliek ócska vinkójából, ennek arányában voltak képesek egyre ellenállhatatlanabb szépségnek látni a fonnyadt kaszírnőt és hajnaltájt ez okból rendszerint hülyére kalapálták egymást.

     - A Kapitány őszintén bevallotta, hogy fiatal tisztként természetesen ő is e nevezetes asztaltársasághoz tartozott, ő azonban szándékosan kevesebbet ivott, ettől függetlenül azonban hajnaltájt már ő is egyre vonzóbbnak, s egyre fiatalabbnak  látta a pultja takarásában szenvelgő éltes kaszírnőt. Végül is az ő tiszte lett a végső megoldás, őt szerencséltette kegyeiben, s ő kisérhette gáláns szivélyességgel hölgyét egy röpke pásztorórára. Rövidesen azonban kimaradt az asztaltársaságból mert tejinyekciós kúrára kellett járnia valami hadikórházba, ami egyúttal rendkívüli kellemetlenségekkel is járt. Ekkor már erősen irigyelte a tapasztaltabb és rutinosabb tiszteket, akik hajnalonta csak a falat tapogatták hazafele menet, és olykor a nevüket sem tudták kimondani.

       - E kis történeti bevezetés után következett a kapitány brilliáns előadása  a totális tripperről, mely a magyar királyi honvédség berkeiben egyáltalán nem ismeretlen fogalom. Akár a szolgálati szabályzatban is meg lehetne említeni. Legalább azon leirásait és elhárításának követendő módozatait, melyet évszázadok során magyar huszárok gyakoroltak a világ minden tájékán, mert nagyon is tudták, hogy az ilyesféle megpróbáltatások lovasemberek esetében harci eseményeknél is kínosabbak, és irtózatos altesti gyötrelmekkel járnak. 

      - Előadásában arra is kitért, miszerint serdülő korúak esetében - ekkor röviden, jelentősen rámpillantott - csak bizonyos esetekben tűnik veszélyesnek a dolog, de jobb a mindenkori elővigyázatosság. A vége felé, még szükségesnek kivánta megemlíteni, hogy egyáltalán nem kedvelte soha a jótékony, kegyes lelkületű idős, és aggódó asszonyságokat, akik buzgó lelkülettel igyekeztek segíteni a bajba jutottakon.

      - Ám hiába  javasolták számára e tárgyban a tábori lelkészek gondos közreműködését, olyat a Kapitány, aki mégiscsak gyakorlatias elme is volt egyúttal, még sohasem hallott, hogy a tripper, e békeidőben különösen sok kellemetlenséget okozó valami, tábori lelkészekkel, vagy azok közreműködésével gyógyítható, de legalábbis megelőzhető  lenne.

     - Előadása vége felé észrevehetően felfigyelt a folyosó felől hallható sokat igérő kellemes zajokra, a nagy vasajtó becsapódására, a tele kondérok, s a hozzájuk csapódó merőkanalak izgató közelségére, lomha házimunkások csoszogó lépteire, s tenyerét összecsapva vidáman elkiáltotta magát....Megérkeztünk uraim...Elő a csajkákkal...! Tálalva van."

      - Azok kedvéért kiknek újabban any key gombot biggysztenek a számítógépre, muszáj elárulnom, hogy a történet csupán látszólag szólt a totális tripperről. Hornblóer kapitány, lévén nagy stratéga, érezte és megelőzte a veszélyt. A statisztikát megnyitva és a keresőkifejezések fülre kattintva időnként elképesztő kérdésekre bukkanok. Ők is látogatók, szívesen fogadottak, csak tájékozatlanok kissé. Nekik szólt ez a kis üzenet, ezúttal a "sárga csikóról".

        - Nem írhattam, hogy tizenhét év falun, pedig elsőre így gondoltam. Helyben szülöttnek semmi az - én viszont másként számolom az éveket. Ma már európai falu - ez van a táblára írva. Van orvosi, sőt fogorvosi rendelő, templom, bekerített temető, meg halottasház. Minden ami egy hosszú élethez szükségeltetik.
      - Van még egy fél iskola is, meg asszonykórus.Ja, és szemben a kocsma. Az előbbiek a köznapi élethez, ez utóbbi pedig a tartalmas társadalmi életvitelhez kell. Más mint a városi kocsma, az a hirhedett sarki odafenn, az az égrenéző. Az már csupán elfajzott változata a falusi kocsmának. Volt még itt éneklés is amikor idejöttem.
      -Nappali, nótázós gajdajos, aztán egy déli órában odabentről egy kislányhang sivított át az udvaron:"...hagyd abba! - nem szépen énekelsz!..." A gajdajos hökkenten elhallgatott, s aztán ujrakezdte. " nem szép...nem szép...!" visított a kislány.

     - Letettem az ásót, közelebb mentem a keritéshez, az ajtófélfába kapaszkodva a hatalmas termetű, erőteljes tábornok' állt döbbenten, vörös ábrázattal. A világ épp akkor omlott össze benne. Lassan, egyenként zöttyenve lépte le a három magas lépcsőfokot, hazaindult. Méterenként kapaszkodott a keritésembe, lassan haladt, s a nagykapu tájékán ahol magasabbra is nyúlhatott megállt.
      -Felnézett a bánatos szürke égre, aztán vissza, a kocsma irányába, s jó nagyot ordított. Tele volt a lelke szomorúsággal, vadul tört ki belőle a fájdalom.  Megrázta a kaput, bekiabált, de nem akartam mutatkozni, most semmi esetre sem, mert már hallottam a másik irányból azt a furcsa magasan nyikráló kárálást, az asszonyáét, aki már kezeit kötényébe törölgetve sietett a harmadik házból. Rosszat sejtett.

     - Rettenetes rossz bora volt a tábornoknak', tán ezért is járt inkább a kocsmába, de most megszégyenült. Méghogy nem szépen énekel.
     - Hát már azt se...? Én olyan rossz vörösbort életemben nem ittam. A hypón kívül még valami ázott zöldség is felfedezhető volt benne, s rögtön nagynevű borkóstolók jutottak az eszembe, akik a deres hóvirágtól, a pányvázott kankalinig képesek mindent beleálmodni valamely borocska tüneményes ízvilágába.
      - Különben sem értem minek azt a kortyot ide oda lötybökölni a szájban, én bizony megiszom, meg én, ha izlik, és nem köpöm ki, ahogy sok sznob teszi mindenféle borfesztiválokon. Nem is értek a borhoz - ezt csak úgy mondom. Csak kisérletezem. Már csak néhány nap és mehetek újra a várba, egy újabb kisérletre, mint mindig egy szeptemberi vasárnap késő délután, az utolsó napon.

     - Egyébként a tábornok sem volt soha tiszti rangban, csupán afféle ősparaszti erősember, aki szereti megszorongatni, kissé megíjeszteni a másikat, hát még a jövevényeket. Rögtön gyanús volt nekem, mert ekkora sarzsival nemigen lóg az ember szájából a felső fogsor fele, s nem csattog úgy  a beszédje, mint a kalahári sivatag őslakóié, az apró busmannoké. 

     - Tizenhét év, még mindig félúton, már inkább falun s csak időnként városon. A külső kép nem sokat változott, legfeljebb a széleken, ahol igazi idegenek birtokolnak régi felcifrázott többnyire üres portákat. Csak az autók rendszámairól tudom, ki mindenki talált itt helyet magának. A hórihorgas német nyugdíjas borostás képét simogatva slattyog papucsával az ábécében, árak nem nagyon érdeklik, csak gyűjt szorgalmasan, aztán összehajtható apró biciklijét megpakolva dörmögve távozik. Jó kuncsaft.

     - A megtermett pénztárosnővel hamar sikerült bizalmas viszonyba kerülnöm. Eleinte macskákat akart rámsózni, mert valamiféle hírközpont is lehetett, adta vette szolgáltatta a legújabb híreket, s mivel új voltam, gondolta javamra válhat némi tájékoztatás. Végül is így jutottam az első két macskámhoz, szerencsére különneműekhez. Később amikor eléje álltam, s valamiféle vigyort vett észre az ábrázatomon, máris vette a lapot...- na mondja, mondja, és én mondtam a magam módján, mert nagy vihogások között mindig megértette.

     - Néhány hónapos "koromban" tél elején nagyon furdalt a kivácsiság, kivártam hát mig egyedül van, s következett a  "na mondja, mondja - c. felszólítás. Már előre vigyorgott, s én zavartam megkérdeztem, hogy miért gyújtják fel errefelé a vécéket...? Én még ilyesmit sehol sem láttam.
      - Először megdöbbent, aztán felvisított és kiugrott a kasszából. Összeszaladt a bolt személyzete, kicsit magam is megdöbbentem. Hát persze, mire is gondolhatna egy városi amikor itt is ott is lát vécéforma építményeket - karcsúakat magasakat, ajtóval, felül két likkal, és ott gomolyog kifele a füst. Mer' az bizony füstölő kérem, hurka, kolbász, kanyarítós sonka céljára - csak el ne tévessze valaki a sötétben.

     - Ma már alig látok füstölőket, mintha már nem is vágnának errefelé, s mintha nem is lennének ünnepek, már a betlehemesek se nagyon járkálnak. Műanyag villogó Mikulás mászik a tetőre a bolt oldalán, s még áprilisban is ott lóg. Megkérdeztem fönnakadt e a nyomorult, mert már a tél is elmúlt, kifakul a bundája.

     - Egy reggel kocsizörgést hallottam a hátam megett, a kutyám megállt, nézte a lovakat, biccentettem a kocsisnak, mellette a tábornok űlt egyenes derékkal, előre nézett ügyet sem vetett rám. Hamar végeztünk a boltban, s visszafele megint az ismerős kocsizörgés. Lassan gurult lefele mögöttünk a kocsi, ugyan az, ugyan azzal a két bakon ülővel, de a leeresztett oldalak felett a plató közepén egy koporsó.

     - Hazaérve tüzet raktam, fát hasítottam az udvaron, amikor megjelent a kapuban a tábornok. Nem félsz a halottól...? - kérdezte. Odaballagtam - miért félnék...? A kocsis nem fogja meg - csattogta szomorúan. Letettem a baltát, átmentünk. Kis szobában feküdt a mama egy hosszú asztalon, körbe különféle székek, semmi más, de ezekből éppen amennyi  körbe ért. Így csak akkor gyűlnek össze egy házban, ha virrasztás van. Megadták a módját, összejöttek. Illő módon vettek búcsút a mamától. Lehet, hogy az utolsók egyikét kaptam el.!?

     - Európai falu vagyunk már, bekerített temetővel, halottasházzal. Beraktuk szépen a koporsóba, könnyű volt a mama, mint a lepke. A kocsis oldalt állt szótlanul, semmi pénzért nem nyúlt volna a halotthoz. A kis szoba megtelt a pácolt fa friss illatával, az illatos fehér selyemburkon az asszony húzta végig a zippzárt. Bebábozódott a mama mindörökre. A tábornok a fejénél fogta én meg hátul, felraktuk könnyedén a kocsi platójára, a lovak megindultak, követtem őket hazáig, s aztán előkerestem a fejszét.

     - Nagyobb ünnepek előtt, Szilveszter napján, Karácsonykor, hórihorgas cigányember járta a falut elnyűtt feketében, görbén vékonyan, csupasz vonóval, kopott hegedűvel. Hol egy kisgyerek, hol termetes asszonya kisérte kosárral, cekkerrel. Dél felé megtelt a cekker, néha egy másik is babbal tésztával, de láttam a kisgyereket kolbászt is rágicsálni. Tudták hova érdemes, hol fogadják őket egy két cincogó nótára. A mama halála után sokáig álltak a sárga kapu előtt. A tábornok nem jött ki, nem nyitott többé kaput.

       - Fél órás késéssel idult Fehérvárról a vonat. Ha időben ér a délibe - menetidőben - csupán néhány percet késhetek a temetésről. Cseh Tamás temetéséről...Ez a gyors azonban hiába igyekezett, még hozzá is tett mert valószínüleg meleg volt és csütörtök, és a hét közepére már megfáradnak mind a gyorsvonatok. Pláne csütörtökön. Leültem egy árnyékos helyre a pályaudvaron és megettem egy magammal hozott alma felét. Víz helyett. A gyors tele volt, és végig ömlött rólam a víz, nem sokat pótolt a fél alma.

       - Nagyon dühös voltam a vasútra, micsoda pocsék egy társaság, mennyire kiszámíthatatlan, s végül mégis felültem egy ötvenkilencesre, hogy kinézzek, körülnézzek egy kicsit. A főbejáratnál már csak köznapi lézengők, a négy fehéringes rendőr közül kettő terelgette a gyér forgalmat, aztán már azt se. Csatlakoztak a másik kettőhöz, beszélgettek. Nyoma sem volt itt már semminek, csak egy idősebb asszony próbált valami szerény sárga csokrot rámtukmálni. Gondolkodtam egy kicsit, hova is tehetném, sehonnan nem áramolnak emberek, csak ritkás, lassú szállingózás van a kijárat felé, szégyeltem megkérdezni merre van az a sír amiért idejöttem.

     - Nem, nem vettem meg a sárga csokrot, épp jött egy villamos mely a végállomás felé ment, inkább a szüleim sírjához megyek - gondoltam - az jóval feljebb van, a felső traktusban, a temető azon részén amit levág belőle egy darabot a Denevér út.

     - Van ott a téren egy híres cukrászda is, először oda tértem, mert érdekelt a reklámozott Tolsztoj álma', de valami édes süteménynek bizonyult, tiltlmas dolog számomra, inkább fagylaltot vettem, s azzal ballagtam fölfelé a felső temető oldalában lévő Hóvirág utcán. Rendőrautó állt egy kisbusznál kissé nagyobb zöld alkalmatosság mögött, amolyan se nem kicsi se nem nagy busz, megrakva feketékkel. A fehér-kék szolgálatit hamar megismeri az ember. Arra gondoltam, a főbejáratnál árválkodókat várja, de ebben most hátravetett fejjel tátott szájjal szolgált és védett a megfáradt legénység. A zöld busz forróságában fekete ruhás, hátukon police felirattal zsákként egymásra dőlve aludtak vagy főttek a legények, csupán egyetlen egy tartotta magát a zárt ablak mögött. Mi dolguk erre? Mi ez a tisztes távolban rejtőzködő készültség?

     - Lelassítottam, hogy jobban megnézzem, látta, hogy figyelem, felém fordult. Az esti találkozón, ahol ezt elmeséltem, nem akartam fokozni a szituáció hangulatát, elhallgattam egy fontos részletet. Szégyeltem talán ? A busz megetti rendőrautóban meglett férfiak hevertek. A tanáraik? Akik kellő időben megtanítják ezeket a tejfelesszájú fiatalokat miképpen kell a hőzöngő tömeget megfékezni? Bevillant ugyanis egy régi emlék, amikor közúti igazoltatásnál vont félre egy idősebb két tanulót, hogy szemléltesse hogyan kell a rohadt civilt egrecéroztatni.

     - Ekkor már egy szemernyit sem haragudtam a vasutra. Rendesen eltérítettek, s legalább láthattam a hatalom diszkrét, elvonultan rejtőző báját. Mer' a hatalom segííít, ahol kell. Magán mindenkor és mindenképpen. Tessék csak odafigyelni. Díszbe öltözöttei az első vonalban - mégiscsak híres ember lehetett ez a Csehszlovák Tamás, vagy kicsoda...Valami énekes, jaj van azokból rengeteg a Fási mulatóban is és milyen hercigek, de ez már öreg volt...Még nem olyan nagyon öreg, de hát meghalt és el kell temetni...

     - Hát akkor elvtársak, készüljenek fel, nagyobb mennyiségű emberanyag lehet a helyszínen. Lehetnek indiánok is, meg árpádsávosok...meg árpádsávos indiánok. Indián is volt az istenadta, bolondította mindig a többieket...Azok meg bedőltek neki. Az ostobák...Biztosítsanak. Bármi megtörténhet... Zavargás is lehet!  Gyászolókkal könnyen megseik az ilyemi. Tegyék a dolgukat...Szolgálunk és védünk!

     - Jó messze fönn van a felső temető bejárata, vissza kellett jönnöm az alsó sarokba, elővettem a gépemet, hogy csináljak néhány felvételt az ájultan hortyogókról, mert a kerítés takarásában megtehettem volna, csak éppen rejtőzködve. Titkon és rejtőzködve és ezúttal nem lettem volna külömb magam sem. Befizetem az adómat, nem én döntöm el kire, mire költik, vesznek e belőle hasznos szerszámokat amivel bármikor megfékezhetnek, ha nem tetszik valami. Legalábbis így éreztem. Üres és néptelen volt ez a rész, sehol egy élő, egy mozgó ember, akár még biztonságban is érezhettem volna magam. Alig néhány méterre hortyognak a társadalom, s mindenkori nyugalmam felkent őrzői.

     - A beszéd elszállt, a családtagok már régen hazamentek, szétoszlottak a gyászolók is, nem kéne már eltakarodniok a francba? Valaki ébressze már fel őket!

      - Nyár vége felé járunk ugyan, de még meleg van, sőt száraz meleg, sörnyelő meleg, de semmi probléma, akár úszhatunk is a sörben, annyi van belőle. Pedig, kedves símaképű ártatlan honfitársaim, el sem tudjátok képzelni micsoda baravúr volt korábban a sörprobléma, illetve az aktuális sörhelyzet megoldása.

     - Ez rögvest az aratási helyzet után következett, melyet sikeresn megoldottunk, de várt reánk egy újabb megmérettetés, egy újabb harc és sokkal szélesebbkörű probléma megoldása, új színtéren - a sörfronton. Ekkor már kicsit visszavettük a harci jelentésekből, már csak szép emlék volt a széncsata is. Aggódtunk viszont Nagykanizsáért, Kőbányáért, a sörfront legkiválóbb hadállásaiért és bizony előfordult, hogy szocialista barátainkhoz kellett fordulnunk baráti segítségért, ha elestek. Ők pedig segítettek rajtunk szegény kis magyarokon, így volt lehetőségünk megismerni a baráti söröket, és ez meglepő eredményre vezetett, mert rájöhettünk, hogy nem a balatoni világos a nekünk való, jobbat érdemelnénk, ha lehetne. Voltak remeklések, nagyszerű kisérletek, de legtöbbjük, főleg meleg időben, a húgyban oldott melaszra emlékeztetett, legalábbis komolyabb szakértők szerint. Jómagam nem kóstoltam, megelégedtem a korabeli meggyvérrel, mely viszont kiváló volt, és ha valaki feltámasztaná az ismeretlenségből, verné a legtöbb állítólagos gyümölcslevet.

     - Sok évvel ezelőtt amikor az a bizonyos kékcédulás szabad választás történt s amikor a helyzetben lévők, a saját igazságügyminiszterüket verették agyon mert nem tetszett szegénynek a szabad választás megcsúfolása, akkortájt kezdődhettek ezek a dicsőséges mozgalmak. Olyan hatalmas győzelmeket arattunk, hogy csak ámult és ámult a kapitalista szennyvilág. 

     - Soha nem loptam addig keritéseket, de ekkor ez is megtörtént, azóta is szégyellem magam. Ha legalább felkerültünk volna a dicsőségtáblára, de semmi. A pénzt amit kaptunk érte be kellett szolgáltatni a közös alapba. Én még nagyon kicsi voltam és útáltam cipelni fél éjszaka a lopott keritéseket. A felháborodott tulajdonosok, akik nem értették a kapitalista, fasiszta revizionista meg kabalista harc lényeget, természetesen feljelentést tettek, és a rendőrség komoly képpel helyszinelt. Láttam és rettegtem, mert mint a gyilkosok, magam is visszamentem a tetthelyre, és hallottam a megnyugtató szavakat. Legyenek türelemmel, a rendőrség végzi a munkáját.

     - Ettől egy kicsit megnyugodtam, mert a rendőrség leginkább az államrend szokásos felforgatói ellen és a saját soraiban megbúvó bomlasztók és azok családtagjai, és összes leszármazottai ellen  végezte nehéz munkáját, mi meg ugyebár éppen az államrend felhívásai és haladó szellemű buzdításai szerint cselekedtünk.

     - A békét védtük. Egyébként pedig a negyedikeseknek azt a rohadt Oleg Kosevoj nevezetű örsét próbáltuk túlszárnyalni, mert ők keztdék a keritéslopásokat, és nem akartunk egyáltalán lemaradni. Szerintem ez érthető, és nagyonis komolyan vettük a " gyütsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded!" című általános felszólítást. Igy utólag azonban kétségeim vannak, mert nem egészen biztos hogy keritéslopással is lehet a békét védeni, de elhessegetem magamtól a kishitű gyávaságot, mert azokból a keritésekből állitólag nagyszerű fegyvereket lehetett csinálni, és amúgy is a sörről akartam egy kis szösszenetet összebarkácsolni és persze Krdovicsról, egykori kollégámról az Irodagéptechnika vállalat gyöngyéről, úgyhogy hagyjuk is az őskori keritéslopásokat, ma már mások szenvedélyévé vált, azon meg nincs mit csodálkozni.

     - Szotykis, ez volt a beceneve szegény Krdovicsnak, aki egyébként komoly, alapos és megfontolt ember volt. Gyerekkora óta párttag, még az apja vitte bele a mozgalomnba s neki már akkor is tetszett ez a férfias dolog. Sajnos környezete nem vette túlságosan komolyan e szenvedélyét, inkább a másikkal foglalkozott mely a söhöz kapcsolódott. Azon ritka teremtmények közé tartozott akik reggelente biciklivel jártak be a belvárosba, a kormányra akasztott rendes bőr aktatáskával, mely aktatáska a lapos részében papírba csomagolt uzsonnát, a dudorosabban pedig Szotykis szép, míves söröskorsóját tartalmazta. Elhalt nagybátyja testálta rá e remekművet azzal a kötelezettséggel, hogy az edénybe csak sör tartózkodhat, s ha már ott tartózkodik abból kell azt magához vennie.

      -  Hazafelé menet, gondosan végiglátogatta az útjába eső intézményeket, ahol a saját korsajából ihatott, mert a csaposok megértették a testámentumot, ahol meg nem, mert mindenféle higiéniai baromságokra hivatkoztak többé be sem tette a lábát.
      - Ráérősen haladt a megszokott útvonalon, minél későbben jut haza annál jobb, mondogatta. Otthon csak egy összeaszott régi feleség várta morcosan, akit képtelen volt szebbnek látni, még jelentősebb mennyiségű sör elfogyasztása után is.

     - Azt, hogy eredetileg Krdovicsnak hívják, csak hónapokkal később  tudtam meg amikor egyszer rendesen bemutatkozott. 
     - Ne hívjál Szotykisnak, nem szeretem, csak az a hülye Smidéliusz ragasztotta rám - mondta - mert ő az utcafronton lakik, én meg a gangos tarktuson, ahol közös vécé van...
     -Sok mindenről árulkodott ez az őszinte kifakadás, benne volt a mozgalmáros uralkodó osztály csendes rosszallása a fennálló rendszer egynémely hibája ellen, ahol még mindig a burzsuj lakik az utcafronton , pedig már régóta nem ott van a helye. Közös vécét alá, hadd álljon sorban ő is reggelenként hóban esőben.

     - Smidt úr, a csoportvezető, magas kopasz ember tudott az ő Smidéliusszá való előléptetéséről, de nem törődött vele. Afféle adminisztrátorként ő vette át a javításra beszállított pénztárgépeket, s külön helyet tartott fenn a különböző vendéglátóipari vállalatoktól érkező darabok számára. Ezek "átvizsgálása" zárt körben történt, csak a csoport tagjai lehettek jelen, s bárki idegen lépett be a helyiségbe, azonnal pokróc került a megbontott darabra.

     - Először is a burkolatától  kellett megszabadítani a szerkezetet, s ekkor némi aprópénz, került elő, időnként pedig összehajtogatott százasokat is lehetett itt ott találni. A tulajdonképpeni vadászat a fiókoktól való megszabadítás után következett, mert azokból gyakran hátrcsúsztak a papírpénzek, s ősszegyűrődve csupán ránk vártak, hogy idővel kiszabadítsuk őket. Kiváncsi lettem volna melyik kocsmából származott az a lestrapált Sveda, melynek fiókja mögött több mint tizötezer forint préselődött össze.

     - Smidéliusz még az ajtókat is bezáratta íjedtében, mert a nagy fogást muszáj volt részletesen megtárgyalni. Jelentse az esetet vagy sem? Keresik e majd a pénzt, vagy sem? Ez volt eldöntendő néhány perc alatt. Nem mert egyedül dönteni, szavazásra tette fel a kérdést. Két igen és két nem után Szotykisra meredtünk, aki remegő kézzel éppen cigarettára gyujtott. Nem akart dönteni, visszaindult mosókabinjába, ahol nagynyomású olajjal tiszította a burkolatuktól megszabadított javításra váró pénztárgépeket. Smidéliusz gyors döntést szeretett volna, mert képtelen volt egymaga határozni, s mert az ő része is több volt mint egyhavi fizetése. Nem is illett volna  e kitérés a megszokott folyamatba, s utána kiáltott izgatottan:..az anyád úristenit Krdovics, gyalog akarsz járni....?

     - Krdovics megállt a mosókabin ajtajában, kicsit gondolkodott, s aztán visszaindult és igennel szavazott. Nagy kő esett le rólam is, kellett a pénz, nagyon is kellett, de legfőképpen Krdovicsnak kellett, aki Szotykis volt tulajdonképpen mert valóban nem akart gyalog járni. Utált villamosozni. Egyszerre indultak reggelenként Smidéliusszal ugyan abból a házból, s tulajdonképpen Smidéliusz hozta a vállalathoz, mert rendes embernek tartotta. Attól még lehet rendes ember - gondolta -  még ha a gangos részen lakik is, ahol reggelente sorban állnak a közös véce előtt.

      - Krdovics mindig előbb ért be biciklijével mint a főnöke, hazafelé menet viszont órákkal később került vissza a Ferencvárosba. Ilyenkor melátogatott néhány intézményt, ahol kevéssé adtak a higiéniára, s egy ilyen alkalommal, valahol a Bakáts tér környékén épp két cimborával támasztotta egy nagy ablak előtt a pultot, korsajából még alig hiányzott, amikoris a nagy ablak elé támasztott biciklije mellett megállt egy szokásos külsejű alak. Amolyan munkáskülsejű, ahogy mondják. Krodovics nemigen törődött vele, felemelte a korsót, s ugyanakkor meglepetten látta, hogy ez a borostás csavargó, aki nyilván sehol sem dolgozik, csak álcázza magát munkáskülsejűnek és nyilvánvalóan ellensége a fennálló államrendnek az ő kerékpárjára pattan és megindul - így mondta. Nem láthatta merre, mert a korsó, melynek tartalmát éppen magába döntötte elvette előle a kilátást és a szomszédai is böködték oldalról, hogy nem é az ő biciklijét emelték el az ablak elől...? 

      - Vannak az életnek nehéz pillanatai, melyeket csak igazi sörivók élhetnek meg, s ilyenkor legtöbbjük remekül helyt áll bármi történjék is. Csak egy félabsztinens ostoba fajankó rohan ilyen alkalommal elzabrált biciklije után. A megfontolt, ráadásul saját korsajából fogyasztó szakértő nem hagyja félbe a megkezdett mozdulatot. Kellemetlen helyzet volt igaz, még az orrába is sikerült szippantania nagy izgalmában, de kitartott.
      - Mire végzett, és sikerült a tömegen át kirohannia, az a nyomorult fasiszta munkáskülsejű államellenes féreg már messze járt. Nézte a teret, az utcákat, a templomot, melynek tornyában éppen harangoztak és arra a szégyenre gondolt, hogy holnap Smidéliusszal kell villamosra szállnia. Visszament a korsóért, nem volt kedve többet inni azon a napon. Azon gondolkodott mennyi időbe telhet az út gyalogosan, mert a villamost azt nem, azt felejtsük el.

     - Smidéliusz tulajdonképpen jó ember, egyszer meg is hívta magához, és azt mondta neki, hogy ő jó ember. Jó munkásembernek látszik - így mondta. Ilyenekre lenne szüksége, mondta, és állást kinált neki. Van kedve hozzá Krdovics elvtárs...? - kérdezte, amikor megmutatta neki a mosócellát. És neki volt kedve hozzá, mert bár szerette a mozgalmat, de az egyedüllétet is szerette. Leginkább azonban a sört szerette mégpedig a saját korsajából. Abban a bádogcellában pedig, amikor a fejére húzta maszkot és beindította kompresszort, és pisztolyából sivítva vágtatott az olaj  a mocskos masinák belsejébe, minden baját elfeledte. Megtalálta lelke nyugalmát, mert senki nem zavarta, rajta kivűl csak a pénztárgépek vázai sorakoztak némán az olajos padlón, az új bicikli mellett.

      - Mindezek pedig Oppenheim úr Biológia blogjának olvastán jutottak eszembe, ahol nemrég szó esett a sörről.