Lassan növekszenek.
- Angol sakk..? jajdult fel sebzett méltósággal az apró termetű Krausz, midőn a délelőtti néhány órai gyakorlás után a hentes kellően felkészültnek érezte magát, és a vacsorát követően partit ajánlott neki.
-Mi az, hogy angol sakk? Teátrális döbbenettel tekintett körül a zárkában. Az urak hallottak már ilyet....? Alig érkeztek vissza az egésznapi szénlapátolásból, még ki sem fújták magukat - a vacsora is élvezhetetlenül hideg volt - s akkor egy ilyen váratlan megalázó inzultus. Hát mit követtem el én? M'ért büntetsz ééédes jó Istenem....?
- Krausz utálta és megvetette az angolokat, mert nem jugoszláviában szálltak partra, s ez a felelőtlenség kis híján az életébe került. Rajtuk kérte számon összes rokona elvesztését, mert a koncentrációs táborokat is hamarébb elérhették volna ha akarják, és egyáltalán az egész háború hamarabb befejződhetett volna, és Bergen-Belsen, vagy Birkenau után elkerülhetett volna némi távolkeleti kitérőt is. Sajnos azonban túl gyorsan sietett hazalátogatni, és itthoni kódorgásait félreértve gyorsan begyüjtötték kis málenkíj robotra.
- Hiába magyarázta, hogy nincs hova mennie, a lakása romokban, épp, hogy elkerülte a krematóriumot, rokonait, ismerőseit, egykori közeli hozzátartozóit keresi - davaj....! Jaj Istenenem, hát nem jókedvében csavarog simlis batyuzókkal - nem hittek neki - davaj – davaj…! Hiába járt városról városra, senki rokont, ismerőst, üzletfelet nem talált, s amikor már megnyugodni látszott, s lemondott minden lehetőségről, figyelme valószinüleg elkalandozott, mert végül egy romániai gyüjtőtáborban találta magát. Ismét utazni kényszerült, ezúttal kelet felé, mert mindenből kijutott neki - legalábbis ezt terjesztette. Meg azt is, hogy minden másképpen történhetett volna, ha akkor az angolok. Igen, az angolok. Volna, volna - mindig csak volna, igen ezt ismerjük már. A taskenti, vagy Tifliszi csodát, azt is - nem is emlékszem már, hol történt pontosan, de megtörtént, s a lényeg, hogy idehaza számolgathatja a napokat. Mert Istennek hála, megállott téli pihenőre, és később sem ment tovább az a nyomorult vonat.
- Lehet, hogy nem is történt semmi csoda, csak kilopták a talpfát a vonat alól, s ha már ott álldogáltak, hát megtelepedtek a közeli táborban. Aztán a tél elmúltával néhány kiváltságossal megindult a vonat vissza, magyarország felé - arra még egyben volt a pálya. A kadétok' szerint a ménkű sok háborús jóvátétel fejében kaptuk vissza Krausz urat, aki szívesen lemondott volna e kétes dicsőségről, s még az is lehet, hogy csak képzelte az egészet és másoktól hallott túlfestett történetekkel traktálja elképedt hallgatóságát.
- Ettől Krausz az igazi Krausz. Kissé recseg a lemez valljuk be, de forog rendületlenül, és még az újabbkori események is mennyire másképpen festettek volna, ha akkor az angolok…! Mert az oroszok is végre eltakarodtak volna - hiszen Ausztriából is milyen szépen hazamentek, de lagalábbis átjöttek mihozzánk. Az élet pedig sokkal szebb és nyugalmasabb lehetne náélkülük, mert nem kellene őket kerülgetni. Mert már tőlünk is szépen továbbmentek volna, és szó volt még a Dardanellákról, és ezt is olyan szépen zenggzzetesen lehet kimondani: Darrrdanellllák. Mert valamikor jó régen ott is történt valami jelentős fordulat, amibe szintén, jócskán belekeveredtek az angolok, és ez az egész gyűlölet és ellenszenv tulajdonképpen onnan vehette kezdetét.
- Apró termtét kiegyenesítve, fonnyadt arcán a nemes felháborodás eltúllzott jegyeivel, egy néptribun elszánt, engesztelhetetlen méltóságával tekintett körűl. Két kis csontos ökle a derekán...Angol sakk uraim.....? Ez azért gyalázat!
- Rémülten lapítottam, mert az angol sakk váratlan felbukkanása, egy meggondolatlan kijelentésem eredménye, melyet nem volt bátorságom korrigálni. Az én lelkemen szárad ez a torzszülött - jobb ha elismerem, mert ez az igazság - nincs mit szépíteni rajta.
- Egyértelmű nyílt erőszaknak engedelmedkedtem, mert a robosztus hentessel semmiképp sem kívántam ujjat húzni. Nála az erő számított - semmi egyéb. Megfogom, megragadom - összetöröm, kész. Elég meggyőzően adta tudtára a szerencsétlen vámosnak, akit a feleségével talált kábult, szerelmes gyabalyodásban. Kórházba kerültek szegények, pedig alig nyúlt hozzájuk. Még az öröklött böllérkést is letette amiért váratlanul hazaugrott. Kés nem kell ilyenkor, jobb helyeken semmiképp, legfeljebb az operaházban, ahol mindenfélét énekelnek is közben. A vámost például csak kipenderítette a lakásból, az udavaron törte össze magát, mindenki látta. Tanúk vannak rá.
- Mártuska - jajajaj a Mártuska, vele is történt valami, de ki emlékszik már minden apró részletre - hát kórházba van ő is nem is messze a falutól, de majd meggyógyul szegénykém. Isten bocsássa meg nekem...
- Őszintén, tiszta szívből utálta a nyávogó, élősködő politikaiakat egytől egyig - másik zárkába akart kerülni, mert a szagukat se kivánja ilyen közelségből. Elviselhetetlenek. Miért élnek az ilyenek egyáltalán? Meg lennénk nélkülük békében az biztos. Nincs szükség a politikaiakra. Na! Volt egy a faluban is, még kaszálni sem tudott. Mást se tudnak, csak az emberi nyugalmat megzavarni - komoly becsületes emberek életét feldúlni, felzaklatni. És össze vissza lövöldözni lopott puskákkal, amikor az ilyesmi tilos és másokra is veszélyes.
- Egész nap hordtuk a szénporos szenet az udvar alatti óriás szenespincében, s amikor késő este végre felmehettünk, ott domborodott, ez a hatalmas ember a néptelen hideg zárkában. Be sem mutatkozott, s amikor megtudta, hogy a szénportól feketéllő sötét csürhe, minden tagja politikai, elképedt. Eleddig rendes, hazai tolvajok egyebek társaságában volt, de hallott már egyet s mást a politikaiakról és a helyzet egyáltalán nem tetszett neki. Arról a falubéliről is tudott ám épp eleget, aki kaszálni sem tudott.Viszont népnyúzó volt az is, világ életében. Mondták!
- Az ajtóhoz rohant, s addig dörömbölt, mig a lóarcú görög álmos képpel hajlandó volt azt résnyire megnyitni. A csizmáján már rajta volt az éjjeli mamusz - nem mintha fázott volna, de némely smasszerek szeretnek hangtalanul közlekedni, s azt hiszik váratlan megjelenésükkel meglephetik a naív bennlakókat. Arcán bosszús kiváncsiság, nem értette mi az istennyila történhetett, mert ezen a csöndes magaslati folyosón, ahol tárgyalás után elszállitásukat várva tartózkodnak az elitéltek, hasonló eset még nem fordult elő. Meg sem hallgatta a hentes méltatlankodását, máris csukta volna vissza az ajtót, de hirtelen előléptem, s érdeklődtem a beigért ebéd meg vacsora ügyében. Mikor kapjuk meg...? Egész nap trógeroltunk. Megigérték.!!!
- Álmosan végigmért, nem szólt semmit, de valószinüleg megjegyzett magának mert másnap reggel egy fejmozdulattal kiparancsolt a sorból. Nem mehettem a szenesekkel - nem is bántam túlságosan, de így maradtam kettesben a hentessel. Sajnos. Lehet, hogy a szénhordás a politikai elitéltek privilégiuma.? A közbűntényesek meg gyöngyöt fűznek - esetleg harangoznak. Mit tudom én...? Lassan már semmit sem értek - pedig nagyon az elején járunk még a dolgoknak.
- Olvasgattam az egyetlen könyvet mely a zárkában kallódott - az orosz japán háborúról szólt - se eleje, se vége, valószínüleg az időnként oly nyomasztó papírhiány okából, de nem tudott egyáltalán lekötni. Erőltettem, mert nagyon is bántam annak idején, hogy oly megvetően elhajítottam a "Volokálámszki országutat" csupán azért mert a huszonnyolcadik oldalon kezdődött. Aztán meg mennyire sóvárogtam utána, de mennyire...!
- Hát most megelőzöm a sóvárgást - gondoltam és belerágom magam az orosz japán háborúba. A hentes ez alatt fel, s alá masírozott döngő lépteivel, sóhajtozott - erősen sajnálta magát, hogy itt kell lennie, s két hosszú évig nem fogja látni Mártuskát, a feleségét. A vámost jól elintézte, az nem merészkedik majd a közelébe, de ha mégis, a maradék csontjait is összezúzza. Végül nyersen közölte, hogy, ha már amúgy sincs semmi dolgunk, meg kell tanítsam sakkot játszani.
- Látta az este, hogy itt olyat is játszanak. Mindig szeretett volna sakkot játszani - így mondta - de mostanság odahaza nem jutott hozzá, mert a kocsma sakktáblája a tizedik éves osztálytalálkozó alkalmával daraboka tört. Régi ócska doboz volt rögtön szétesett, ahogy a kezébe vette.
- Vitája támadt egy helybélivel, egy korábbi alsóssal, ennek verte szét a koponyáján. Beleszólt a nagyobbak dolgába. Na azt azért mégse...! Nem bontakozott ki még semmi izgalom az orosz japán háborúban, rááltam hát az ajánlatra, meg aztán az is kecsegtetett némi változatossággal, hogy sóhajtozás helyett kimondunk egy-egy értelmes szót - olyat például, hogy - sakk....
- Úgy éreztem hasznára lehetek az óriásnak, előkotortam hát ( kiloptam, így helyes ) Krausz szalmazsákjából a félkörömnyi bábukat - az asztal lapján kisimítgattam a wécépapírra rajzolt táblát - nem hiszem, hogy ezzel bárkiben is kárt tehetne, gondoltam vigyorogva - és hosszan magyaráztam a bábuk formáját, értelmét, fontosságát. Miért ló a ló és hogyan ugrik..? És hogyan fut a futó, mire valók a bástyák, a parasztok.
- Tulajdonképpen elég gyorsan megértette, mert odahaza a kocsmában amikor még egészben volt az a bizonyos tábla, gyakran figyelte a két szótlan sakkozót, a plébánost meg a karnagy urat, kik az ultimón kívül ehhez a játékhoz is értettek. Nehéz felismerni őket, motyogta maga elé, és hatalmas tenyerében hosszan vizsgálgatta a töpörödött figurákat. Hirtelen megbántam, hogy ilyesmire merészkedtem, még akkor is, ha ezen apró bábuk készítéséhez én is hozzájárultam kenyéradagom egy részével, és gyorsan mesélni kezdtem, hogy Krausz csinálta mindet, az egész készletet,mert nagyon ügyes, és a sakkozni vágyakozók adták össze az alapanyagot, tehát kicsit közös is, és nem vízzel készült, hanem emberi nyállal, mert csak akkor lesz ilyen összálló és kőkemény, mert az emberi nyálban van valami ragasztószerű. Ha sokat köpködik és gyúrogatják, akkor lesz ilyen. Szép, nem...?
- És szárítani is úgy kell, hosszan türelmesen. Sajnos nem lehet nagyobb, mert dugdosni kell, és ugyan úgy tiltva van mint a lágerekben, és nehéz lemondani arról a kis kenyérről is, hogy elkészülhessen. Pofáztam és fontoskodtam egyre idétlenebbül, mert szerettem volna, ha átérzi micsoda nagy dolog ez a kis valami amit hatalmas markában tart. Óvni kell és főleg rejtegetni, nehogy baja essék. Ha már kiloptam Kausz szalmazsákjából, illik minden óvintézkedést megtennem, mert ez nem kocsmai sakk - ez annál sokkal becsesebb holmi, és inkább szellemi fegyver, talán ezért tilos mint minden más idebenn, és nehezen pótolható.
- Krausz sok mindent tud, sakk tudományát útjai során tökéletesítette, és bőséges tapasztalatokkal rendelkezik legkülönfélébb helyzeteket illetően, mert mint gyakran hangoztatta bejárta már a fél világot. Az utóbbi időben azonban többnyire nem arra ment amerre ő szeretett volna, s komolyabb utazók méltánytalannak érzik az ilyesmit. Én marha meg felbosszantottam az angol sakkal - szégyeltem és átkozhattam magam, de nem mertem bevallani az igazságot.
- A hentes látnivalóan igyekezett, mégis vontatottan és nehezen indult a játék. Miután nagyjából megismerte a bábuk mozgását, francia sakkot ajánottam, mert azt könnyebb játszni és a bábuk mozgása is jól követhető. Legfőképpen pedig sokkal gyorsabb, és ez volt számomra most a legfontosabb. Ostoba önzés volt ez is - utólag beláthatom - de türelmem fogytán már nagyon úntam a sok töprengést. Több mozgást szerettem volna kierőszakolni, de ez egyáltalán nem tetszett neki. Mire jó ez...? - kérdezte. Ez most éppen fordítva van, és ha ő így fogja ezt megtanulni, sose lesz belóle jó játékos. Jól van, teljesen igaza van - ezt elismerem - és ujra felraktam az apró bábukat. Ha komolyan jó játékos akar lenni, hát legyen, rajtam ne múljon, a francia sakkot és se szeretem - maradjunk az eredetinél. Legyen belőle jó játékos, kivánom tiszta szívemből, csak az ég szerelmére csináljunk már valami értelmeset, mert erősen zsibbadok és már a lábaim is macskásodnak a tehetetlenségtől.
- Én kezdek - szólt a hentes , s ezután hosszú néma töprengés következett. Motyogott néhány érthetetlen szót a királyról, meg a králynőről, s a fejét csóválta. Valami baj van...? - érdeklődtem nagyon óvatosan. Az egyik paraszttal kéne megindulni, vagy valamelyik lóval - mással nem lehet - de ügyet se vetett bizonytalan ajánlatomra. A királyt meg a királynőt babrálta mintha rossz helyen lennének, s végül dühösn kifakadt.
- Ez egy hülye játék - ilyen nem létezik, mondta dühösen és hátadőlt, mint aki ezennel be is fejezte a további kisérletet. Miért ül otthon a király..? - és miért nem ugrálhat még annyit sem mint egy ló...? Miért van ez az egész fordítva - így semmi értelme. A királynő ide oda rohangál és sokkal több hatalma van. Miért?
- Ez csak játék - nem kell komolyan venni -mindenütt így játszák, mondtam csüggedten és sajnos azt is hozzátettem, hogy van olyan ország, ahol a királynő uralkodik, de férje is van, és gyerekei is vannak de mennyi, mint például angliában.
- Királynő a király....? - nézett rám tágranyílt szemekkel. A királynő uralkodik, de férje is van - ő nem szól bele a dolgokba. Azt hittem, ezzel lezárhatjuk a bonyolult ügyet, lehet folytatni a játékot - s végre úgy is lett - legalábbis úgy tünt megértette.
-...a királynőnek helyet kell cserélnie a királlyal - és akkor ez lesz az angol sakk, jelentette ki büszkén. Ezt játszuk inkább, ennek legalább van értelme. Nem gondolod öcsi..?
- Beleegyeztem , bánom is én - legyen ahogy karja - szaladgáljon a király amerre akar, bár közben az is eszembe jutott, hgy a királynő másik neve vezér, s ebbéli minőségében teszi ami tehet. Késő bánat, egy újabb csere meghaladta volna a tűrőképességét. Talán ha megkisérlem mégis, és minden a helyére kerül mint rendesen, vagy az angol királynő helyett a holland jut eszembe aki biciklizik, ki tudja. Krausz talán megmenekül egy gyöterelmes felháborodástól, s engem sem gyötör gyávaságom és nem kínoz ostoba és hiábavaló lelkiismeretfurdalás. Egész délelőtt csatároztunk, sikerült folyton összecserélnem a bábukat, s este felé már egészen rendes partikat volt képes végigjátszani. nem is gondoltam, hogy képes lesz rá. Engem már ájulás kerülgetett a kimerültségtől, azonk-vül állandó vesztésre voltam itélve, mert győznie kell - mondta erélyesen és figyelmeztetőleg.
- Hiszen megigértem,hogy megtanítom nemde..? Tartsam a szavam, mert úgy igazságos. Jobban megérti a játék lényegét, ha mindig ő a győztes, ezt meg kell értenem. Én pedig megértettem vita és ellenkezés nélkül, ahogy a gőzmozonnyal sem száll vitába az ember.
- Krausz remekül szórakozott saját, valójában kissé megjátszott angolfóbiáján, s ezt némelyek anglomán ájuldozásának kigúnyolásaként gyakorolta. Óóóóó az angolok - még mit nem. Ezt nekik! És megmutatta. Ugyanakkor sokszor éreztem, hogy némely szövege már fakó, avittas, s már valóban semmi más mint szerepjátszás. Meglehet nem is a sajátja - hallotta, felcsipegette innen onnan, s összegyúrta valami sajátos magánszámmá, s azt is sejteni véltem honnan ered ez a gunyoros, a nagyképű világot lesajnáló látásmód. Sikerre vágyott ez látnivaló, s e képeségével lazított is a komor valóságon. Képes volt mosolyt csalni elárvult, lelki válságban gyötrődő arcokra, mert eleven bizonyossaága volt ama tételnek, hogy amíg van bennünk szusz nem dől ösze a világ.
- A zárka többségének hosszú évekre volt előjegyzése türelmes benntartózkodásra, s a várakozás üres órái, a találgatások leendő lakhelyüket és a szállitás külményeit illetően Krausz idegeit is borzolták ugyan, de az átélt tapasztalatok őt inkább erősitették. Minden mindegy - a szar is mindegy, ha rendes formája van. Hogyhogy rendes formája...? Mi a rendes formája kérem? Ne beszéljen hülyeségeket - az mindig ugyan olyan - nem lehet például kocka alakú.
- Drága uram nem mindegy magának milyen alakú...? - kérdezte Krausz, aki imádta bosszantani a gyomorbajra hajlamos igazságbajnokok, és ostoba, mindent pontosító ádáz helyretevők mintapéldányait. Ezek mindenütt feltűnnek, és ha valaki kicsit is lebegni kezd mindjárt a fejére csapnak. Természetesen belekötöttek Krausz látványos anglofóbiájába, és sorolták és sorolták mi minden jóval és nagyszerűvel voltak képesek az angolok évszázadok alatt a világot meglepni. Mert ugyebár ott van kérem az angol kultúra, Shakespeare, az ipari forradalom, meg a szakszerűség és persze a futbal.
- Krausz mindezeket kézségesen elismerte, aztán rövid frappáns hülyeségekkel vágott vissza : Vannak e angolok a bibliában- kérdezte vigyorogva, mert a biblia a legelterjedtebb könyv a világon kérem - és ha arra gondolok micsoda népségről íródott, hát nem is tudom - baláthatják. Nem is beszélve D'Israeliről, aki az angol konzervatívok első miniszterelnöke volt - s egyébként bevándorolt olasz zsidók leszármazottja. Ez az igazi svédcsavar uraim, mármint a nagypolitikában.Tudtak erről...?
-…hogy jön ez ide kérem - jött ilyenkor a méltatlankodás, hiszen magyarok, meg jugoszlávok sincsenek a bibliában, ne ilyen hülyeségekkel jöjjön, nem én tehetek arról, hogy magát össze vissza hurcolták mindenféle különitményesek.
- A hentesnek persze minden történet új volt, és egyre nógatta, főleg, hogy szóba került Krausz lágerkonyhai működése. Erről meséljen! Mit főztek, és hogyan? Ha a receptre kiváncsi, dünnyögte Krausz - az roppant egyszerű. Marharépa, esetleg néha krumpli - pucolni sem kell - egy kis só, ha van egyáltalán, ámbár nem is fontos, mert az eddigieken van elég föld ami kevéske színt is ad a levesnek. Ja és a lényeg - némi zsiradék, legtöbbször faggyú. Csupa igénytelen egyszerű holmi - semmi lényeges.
- Őt csupán az "ízesités" érdekelte :így nevezték a műveletet, amikor néhányan , akik a piszkos munkát végezték a konyhán, mert főleg takaritottak és összevagdalták a fagyott répát, egy óvatlan piilanatban vattakabátjuk ujját mélyen belelógatták a gőzölgő kondérokba. Legalábbis abba lébe amit aztán leves cimén kiporcióztak a lágerlakóknak. A kabátot ezután néhány pillanatra kilógatták az ajtó elé, és kész. Odakünn tombolt a fagy, a sok sok mínusz, így aztán még ennek is hasznát vehették időnként.
A hentes elképedt undorral meredt a fonnydt emberkére. Belelógattáka mocskos pufajkájukat a levesbe? Az úristenit a maga fajtájának, de hát miért..? A túlélés miatt édes fiam - mert a barakba visszatérve lakapartuk róla a ráfagyott zsírt. Hiába motoztak mi semmit se loptunk. Nem vagyunk tolvajok, egy árva marharépát, hagymát soha el nem vettünk - megbíztak bennünk. De ha volt némi zsiradék a levesben, az előbb utóbb ráfagyott a ruhánk ujjára mert levadásztuk egy kis részét, az biztos. A hentes undorral fordult el a kis emberkétől - szar ember maga, meglopták a többi szerencsétlent, nem szégyeli magát? Krausz szerényen mosolygott.
- Vannak helyek, mondta, ahol az ember elfelejt ám szégyenkezni kisfiam. Ha túlélésről van szó magának is a szégyenkezés jutna eszébe utóljára. Néha mégis bánom kissé, de hát a lényeg, hogy életben vagyok, hogy itt vagyok.
- Nahát akkor most végre jó helyen van jelentette ki elégedetten a hentes, és eszébe sem jutott, hogy kételkedjen. Hornblóer kapitány pedig, aki, mint mindig a mosdó melletti padon hátát a falnak vetve lehúnyt pillákkal ült, nem állta meg, hogy közbe ne szóljon :...mintha már hallottam volna ezt a szép történetet kedves jó Krausz. Ha már plagizál, tegye pontosabban, mert...
- Mielőtt befejezhett volna a mondatot, föl.! Vigyázz!, az idősebbik görög, a körletparancsnok tünt fel az ajtóban. Van itt két csajka, azt hiszem nem a maguké. Valóban, a két gazdátlan csajka már a kecskelábú asztal sarkán várakozott. Krausz készítette oda, mert abban reménykedett érte jönnek. Én biztos voltam benne - volt rá okom az bizonyos. A "kadétok" csajkái voltak.
Talán jobban érthető az "Intermezzo és éjjeli közjáték", ha beléhelyezzük a mindennapi életbe. Ezt pedig a "Majomember húsa" példázza leginkább. Hát ezt is elővettem, íme:
- BÉÉ hadnagy ezúttal vadonat új téliesített köpenyében lépett a meglepett zárkába, hol nyilvánvalóan csak a korszerű szabású modern felsőkabát szépségét, melyet nem csúfított el a kaucsuk nyakbetét, és a még szebb fekete kesztyűk fénylő táncát kívánta mutogatni a feketén bámészkodőó rongyosok között. Ilyesmiről, hogy felsőkabát, ámuló közönsége nem is álmodhatott. Kivált ilyen szépen agyusztáltról, megelégedett volna mindegyik valami daróccal is, és jahh, azok a kesztyűk – azok is kívánatos portékák lennének, de a társadalom és a dolgozó nép meg pláne, most mással van elfoglalva, tehát pofa sulyba…
- Van itt egy ember akinek arcvonásai mindig zavarbaejtően ismerősek voltak, de csak évek múltán tudtam meg, hogy Pébé unokaöccse. Hát persze, a zömök testalkat, a fejforma, minden stimmelt, még a mosolygós, vidám arc is. Pébé mindig mosolygott.
- A minap a Keresztapa zenéjét keresve egy összeállításban előkerült az Intermezzo. Azon a délután Pébé mellettem ült a padon, tisztán emlékszem rá - szuszogott, egyre gyorsabban, szinte már kapkodva vette a levegőt. Így volt - jól emlékszem.
- Nemrég tudtam meg, hogy megfulladt valami ostoba gyóygszertől. Elment. Az Ő emlékére kerestem elő ezt a korai írást. Szóljon Neki az Intermezzo.
- Nyugodj békében Pébé, megyünk majd mi is!
iNTERMEZZO ÉS ÉJJELI KÖZJÁTÉK
- ...mán kííível' vagy és tartod a pofád egyenesen amíg odatalálsz a falhoz a túloldalon, te meg visszamegyel' a sapkádért édes gyermekem, mer' nem otthon vagy egyáltalán. Sapkát mondtam, nem volt érthető...? Nem értel' valamit gyermekem...? Na maj' megbeszéljük együtt odalenn a körletirodán, csak legyen vége ennek a...!
- Mán kíível van a süket banda...!
- A hatalmas, fekete üstökű és soknevű "Mán kíível vagy/Baghíra" főtörzs kelletlen, bosszús képpel állott az ajtóban s próbálta kifelé rugdalni az értetlenkedőket. Kedvenc, szokásos elnyújtott bődüléssel kiadott vezényszava, mely idővel becenévvé nemesedett, ezúttal azt jelentette, hogy sorakozó a folyosón, sapkában, kabátban, teljes csendben a következő parancs kiadásáig.
- Nyomatékul, hogy a parancsot mindenki tökéletesen megértse, csizmabelsővel jó nagyot durrantott az ajtó megfáradt, ütött kopott vaslemezébe. Amint az utolsó is kilépett még benézett futólag, nem maradt e valaki megbújva odabenn - fontos apróság az ilyesmi, baj lehet belőle ha elmarad - aztán nagy dörrenéssel bevágta maga mögött az ajtót. Szerette a határozott, férfias mozdulatokat.
- Irány a földszint, nem kérdezel, lemégy a kaptárba, leülsz és csendben ottmaradsz...! Megindultunk meglepett csendben, csoszogva gondterhelten. Ezidáig minden de minden érthető, csak azt nem mondta még minek...? A földszint irányából mormogás, beszédfoszlányok, parancsszavak - olyasmi mint reggelenként átadáskor, s ugyanez délután motozással egybekötve, visszajövetel előtt.
- A kaptár azonban nem nekünk való. Meglehetősen nagy teremféle, ahol emeletes ágyak vannak, s "összetartáskor" vagyis nagyobb, főleg nemzeti ünnepek előtt, hogy zavart ne keltsenek a környéken, ide gyüjtik be az arra érdemeseket. A forrófejüeket. Legalábbis azokat akik így vannak elkönyvelve. Elővigyázatosságból teszik, nehogy valami baj történjen velük meggondolatlanságból kifolyólólólag. Idebenn védelem alatt vannak, semmi bajuk nem történhet. Kapnak enni, meg inni is valamit, s legfeljebb kicsit unatkoznak.
- A teremben most csak padok voltak, és a végében egymásra rakott üres ruhásszekrények, mert az ágyakat valakik kihordták, és a padok sora elé egy asztal volt állítva, és az asztal tetején trónolt lábaival únottan kalimpálva BÉÉ hadnagy, miközben féloldalt egy stokira támaszkodott, mert az is az asztal tetején volt elhelyezve éppen a hadnagy tömör jobb oldala mellé. Húsos, kerekded arcán a szokásos fitymáló unalom - tányérsapkája az ölében - nincs miért a fején tartsa, névtelen senkik gyülekeznek, alárendeltek, nagyon is alá ne is tagadjuk. Kalimpált csizmás lábaival a derék hadnagy, s néha rámordult hegyesen, s szokatlan eréllyel némely megtorpanókra, akik semmiképpen sem kívántak a sorok elejére éppen az ő közelébe kerülni.
- ...üljenek csak ide, elém is, közelebb, közelebb - ismételgette, de a helyzet semmi jót nem igért. Mert mi a szent szarnak ül ez itten az asztalon egy stokira támaszkodva, mire föl ez az ostoba felvonulás? Ekkor pedig "Mán kííível vagy/Baghíra" főtörzs szépen előre ballagott, hosszú lépteivel végigsétált az első sor előtt, még mordult is egy keveset, és ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy ahol most ő áll az a határ, és a hadnagy önfeledten kalimpálhat széles háta megett....
- És persze azt is jelentette, hogy ide jössz elibém édes gyermekem de tüstént, ide az első sorba mer' megnyergellek..! Aztán onnan az első sor elejéről végigtekintett a befelé igyekvőkön, s a lkelleténél hangosabbakat , akik izgatottan igyekeztek helyet találni, jóindulatú bőgéssel figyelmeztette - pofádat befogod fiam, mert ráülök...!
- Senkinek fogalma nem volt, hogy mi fog történni, és mi ez a szokatlan összejövetel, legfőképpen pedig miért ücsörög BÉÉ hadnagy az asztal tetején, egy kopottas stoki társaságában? Aztán hirtelen a szokásos - egggssssz vigggysssz, és dübörgünk egyet felpattanva - aztán pihenj, és akkor ujra leülhetünk immár a felszálló finom porfelhőben.
- Köhögés, krákogás és pisszegés mindefelől, mely lassan elhalkul amint a porfelhő is szépen visszaereszkedik. A hadnagy aki szemben ült velünk az asztal tetején ekkor unottan és vontatottan, egy beteg kandúr fáradt hangján végre megszólalt, és azt mondta, hogy ő ráér és vár amig teljes csend nem lesz. Pedig teljes csend volt már jó ideje Isten bizony, mert senki sem kívánta, hogy Baghíra a szájára üljön, vagy megnyergelje, és mindenki azt várta, hogy az a valami amiért idecsődítettek bennünket teljes létszámban, végre megtörténjen. Mos'már bármi legyen is az, mert ilyen még nem volt soha, hogy ne átadás-átvételi motozásra, vagy reggeli tornára, délutáni sétára - a szokások agyatrázó trappolásra esetleg tífusz elleni oltásra gyülekezzünk így teljes egészünkben.
- Eléggé sokáig kellett így várakozni növekvő izgalomban - ezalatt mi a hadnagyot bámultuk, ő meg a karóráját nézegette, s végül bólintott egy aprót a bejárat irányába. Ekkor a "Lenines", aki zubbonyon, bundán minden felsőruházatán, jobb oldalt a szive fölött - mer' neki ott van - egy kerek alamínium lapkán kecskeszakállával bátran elöremutató csillogó Leninfejet hordott, becipelt egy nagyobbacska rádiót. Alig nagyobbat, mint egy közönséges néprádió, s ennek fából volt a háza, nem zöldre festett aluminiumból, mint amilyen nekünk is volt odahaza, a modernebb fajta néprádióké, és nagy igyekezettel a hadnagy melletti stokira helyezte. Aztán még sokáig vacakolt egy hosszú fekete zsinórral, s erre már felmorajlott kissé a várakozók serege, de Baghíra ekkor lassan újra elöre sétált épp úgy mint bevonuláskor, és persze szép lapos csönd lett ismét csupa megszokásból.
- A hadnagy ekkor kissé oldalt fordulva, könnyed testtartás kiséretében, s továbbra is a stokin könyökölve bekapcsolta az aprócska rádiót. Ezúttal valóban tökéletes lett a csend - ilyet még nem is hallottam soha - s tisztán lehetett hallani a legapróbb sercegéseket is, ahogy keresgél a gombokat csavargatva. Sercegések és vinnyogások, aztán egyszer csak ismerős szünetjel csendült, s erre könnyű sóhaj suhant át a termen. Még egy szünetjel, s aztán mély, zengő férfihang. Kossuth rádió Budapest. Öt óra. Híreket mondunk...
- BÉÉ hadnagy, aki egy túlkoros aggastyán unalmával, és tengernyi tapasztalatával petyhüdten folyt szét ott szemben magasan, most rémült csattanással vágódott le az asztal tetejéről. Nagyon meglepődött a váratlan bejelentésen. Széles testével a hangot próbálta feltartóztatni, íjedt pofával toporgott, zavarában kapkodva még a hangot is felerősítette, s végül tehetetlenségében a fekete zsinórt rántotta ki a falból hatalmas lendülettel. Majdnem baj történt. Semmit sem szabad ostoba véletlenre bízni. Az ember már a Magyar Rádióban sem bízhat meg fenntartás nélkül. Híreket...? Jesszusuramisten...!
- Még mit nem! Hátrapillantott óvatosan - százvalahány szempár figyelte elégedett pofával újszerű sosemvolt riadalmát. A káröröm azonban többnyire bennrekedt, mert Baghíra újfent előresétált, és belenézett erősen olyan arcokba, melyek képtelenek voltak azt gyorsan elrejteni - teccik nyavalyás - hadd halljam! - kérdezte mélyen szembehajolva, maj' lesz mit beszélgessünk ugye...? - akkor maj' nem teccik olyan nagyon. És mosolygott hozzá villogó sötét szemeivel szélesen elégedetten, ahogy az elkövetkezendő találkozások reményében mindig is szokta.
- Néhány nagyidős" a tízen felüliek társaságából, aprócska gúnyos mosollyal a szája szegletében titkon mégis gyors pillantást váltott. Szemeik összevillantak. Történt valami ez nyilvánvaló. Az ilyesmiből azonnal ért a tapasztaltabb, de főleg tájékozottab bennlakó.
- Az Amerikaiak bevették Komáromot, és berendezkedtek az erődben. Onnan nehéz lesz kifüstölni őket. Az egész varsói szerződés ott sertepertél mindhiába - Az ENSZ csapatok délfelől érkeznek, mert Tito átengedi őket. Erősen bánja, hogy elárulta szegény kis magyarokat - Késő bánat..! Vezekelnie kell - A csapatok néhány óriástermetű szudáni önkéntest megbíznak az uránbányák védelmével, mert az oroszok fejvesztve gyáván elszaladtak. Lám lám, csak ennyire bízhatik bennük akárki...- és a csapatok tovább vonulnak Paks irányába. Semmi ellenállás. A világ újra ránk figyel. Pontonhidat vernek a Dunán és harapófogóba szorítják Budapestet. Régi tapasztalat, még a rómaiak idejéből. A Dunán mindig Paksnál kell hidat verni. A nevében is benne van "Paks romana"....- De hol vannak a pesti srácok...? Vannak még egyáltalán...?
- Saujhely ugyan az ország másik végében kuporog, de előbb utóbb úgyis megadja magát. Mindenesetre az egészen biztos, hogy a meglepett hadnagy titkol valamit, és ez jót jelent. Nagyonis jót. Legalábbis nekünk. BÉÉ hadnagy nem ugrál hiába az asztal tetejéről. Máshol sem, mert egyáltalán nem szokott ugrálni, kényelemszerető pedáns ember. Szép ez a nap. Ez a mai...! Amúgy pedig most már könnyedén kivárjuk a fejleményeket, akár már guggolva is. Arról is érdemes álmodozni, hogy kanadai hegyivadászok is mennyire igyekeznek. Már a Pilis rengetegeiben járnak. Eddig ugyan senki sem látta őket, mert csak éjszaka közlekednek, de vannak megbízható hírek róluk is. Óvatosak. És épp oly rejtőzködők, mint ama kósza bizonytalan hírek, melyek újra és újra felbukkannak, és terjednek, s az Isten se tudja honnan és miféle zavaros agyakból szüremkednek. Talán némelyek kóros lázálmaiból.
- BÉÉ hadnagy várt egy kicsit, aztán széles testével féltőn ráhajolva újra bekapcsolta a dobozkát. Fülelt félrehajolva, és mi is füleltünk, talán még nála is sokkal éberebben, és izgatottabban és szinte megnyúlva az összes padokon, igen igen tán még nála is sokkal jobban és éberebben csillogó szemekkel és sápadt izgalommal. Cincogás, apró hangfoszlányok nagyon távolról - szinte nem is hallhatóan - egyesekben még az amerikai himnusz dallamának foszlányai is felrémlettek. Nagyon nagy dolog a rádió. Csendben mozdulatlanul vártuk a fejleményeket. Hosszú ideig persze egyedül ő hallhatta mi történik a dobozkában, s végül elégedett képpel felegyenesedett és felerősítette a hangot.
- ...Szív küldi szívnek szívesen - szólt a kedves női hang, és ekkor BÉÉ hadnagy is teljesen megnyugodott, és a Lenines is elégedetten vigyorgott, aki könnyed tartásban az ajtófélfának támaszkodott, és nyitva hagyta az ajtót, hogy aki odakinn a folyosón van, mert muszáj ott lennie az is halhassa. Muzsika lesz - Szív küldi szívnek szívesen. Egészen olyan, mintha otthon szólna vacsora előtt a konyhában. A két mindentudó nagyidős egymásra pillantva szélesen elmosolyodott. Szív küldi - hát persze - ez csak amolyan porhintés. Komárom elesett...!
- Mi pedig száraz, taplóagyú középidősök, akik leginkább a földön járkálunk, mert ehhez vagyunk szokva, lélegzet visszafojtva bambán meredezünk az ismeretlen padokon, és özönlik ránk, és eláraszt, és teljesen elvarázsol a kultúra bőségesen szép és felfoghatatlan áradása.
-...Szív küldi szívnek szívesen - bejött a világ és zenél. Itt van minálunk, itt van ebben a félhomályos teremben. Ez még létezik.? Oly csüggesztően hihetetlen, és olyan borzongatóan szép ez az egész. Igazi rádió - és igazi zene. Szokatlan furcsa néma áhitat az ismeretlen padokon. Minden szó, minden betű fontos. A nevek, az üzenetek és jókivánságok, ezek mind mind nekünk szólnak, ez nyilvánvaló. És néhány pillanatig valóban úgy is érezzük és ez jó. Teljes a mozdulatlanság, az arcok egyre sötétebben nyúlnak ahogy lassan beesteledik. A két elsötétített ablak szélén már az a halvány koraesti fénycsík sem szűrődik át - Baghíra felkattintja a menyezetről csüngő kopasz villanykörtét. A terem vibrál, az alig fény idegen. Első pillanatban zavaró is egy kicsit, de megszokjuk. Mindent megszokunk, ha kell. Majdnem ugyan olyan félhomály marad a teremben, az arcok azonban kissé jobban, de talán árnyékosabban látszanak, s az első meglepetés után furcsa érzésem támad. Nem is nekünk játszák ezeket a küldeményeket.
- Valaki küldi valakinek... - Kinek szólnak, kinek üzennek..? ..."Nézz le a Lánchídról a vén Dunára, ha arra jársz...", ez a félmondat úgy elsodor, mint valami rettenetes örvény, szinte fáj. De még jobban keserít, hogy semmi közöm hozzá. Idegen emberek életében vagyunk kéretlen részesek. Vagy mégsem.? Szabad ezt? Sok minden ismerős, de valahogy másképpen mint egykor odahaza. Dalok, zeneszámok, kérések, jókivánságok, s valamikor az egész zsongító utazás vége felé az Intermezzo...
- Intermezzo a Parasztbecsületből - a fájdalom szívszorító kvintesszenciája, mert Turiddú meg fog halni, ez egészen bizonyos, én már régóta tudom - és az arcok most kisimúlnak, és talán sokkal hosszabbakat és mélyebbeket is lélegzünk, mint általában, s talán kicsit szaporábban is a kelleténél, és muszáj valahova felfelé nézni és gyanúsan nedvesen pislogni a hegedűk fájdalmas kitartott magas hangjainak irányába, a madzagon lógó poros villanykörte irányába, mely körül izgatott legyek keringenek, és a szemek párásan csillognak, és az embernek mintha náthásan bedugult volna az orra de tényleg - és Baghírának nem akad semmi dolga, mert most minden jó és szép és haladunk félájultan felfelé a zene kiséretével, és szinte szállunk, és végül mintha mindannyian megérkeznénk valami ismeretlen és szépséges tündéri tájékra, ahol eddig még sohasem jártunk, s amelyről eddig fogalmunk sem volt, mert ebben a komoran szürke és piszkos környezetben ilyesmit elképzelni sem lehet.
- A varázslat hamar elillan, kapkodhatnánk utána de nem érdemes. Az ember olyasmit érez, ami ismerős is meg nem is, olyasmi belső fájdalmat mint amikor nagyon megverik, és sajnálja magát, de ez mégiscsak más egy kicsit, mert az ott belülről most nagyon ki akar szakadni, de nem tud és ez jófajta gyötrelem. Tarthatna tovább is, könnyebb elviselni, mint az említett alapos verést. Ekkora érzéstömeget mely ránkzúdul és szorít, az ember csak valami más jelentősebb meglepetés - valami jobbfajta vacsora igéretével képes a létezés elviselhetőn bágyatag lassú sodrába úgy ahogy visszatompítani. Grízestésztával legalábbis - vagy ünnepi grenadírmarssal.
- S mindez teljesen váratlanul, csak úgy, a mi örömünkre egy hosszú unalmas délután vége felé, a közelgő vacsora igérete előtt. Gondoskodik rólunk a Társadalom. Nemhiába hangoztatja ezt oly sokszor BÉÉ hadnagy. Kerek képe azonban most egyre sötétebb, mert olyasmit lát amire nem számitott. A csillogó révült tekintetek elszálltak valahova - egyedül maradt, a terem szinte üres - rá semmi szükség. Időközben sétára indult a padsorok mellett, mert neki csak cincogás kornyikálás, napi bosszúság a szépséges muzsika. Komor tekintettel sétált egészen az utolsó zeneszám bejelentéséig, mert akkor már nem mert eltávolodni a dobozka közeléből.. Újra megtörténhet az a kellemetlen közjáték, hogy híreket mondanak. Illetve csak szeretnének, mert az ő éberségét nem lehet többé kijátszani.
- Az utolsó zeneszám, az Intermezzo alatt az ember már nyújtaná a perceket, mert bármennyire szép és felemelő és ott legbelül fájdalmas is, még néhány pillanat, és újra lesz pofádat befogod fiam mert ráülök, és - mindenki a helyén marad, csak a második emelet zárkáinak van sorakozó - és nem beszél. Sorakozó a folyosón! Nem beszél, sorakozik, és pofádat befogod fiam mert bevarratom!
- - -
- Kisparaszt szinte rátapadt a vasajtó aljára - onnan közvetítette az éjjeli eseményeket. Mindenki ébren volt már, és senki sem értette mi történt. Hány óra lehet? Odaát a Nagyház ablakai még sötétek. Az udvar is néma - de itt az emeleti folyosón teljes a zűrzavar. Két hang tisztán felismerhető - két hang ismerős csupán. A Nyárié, meg a Pandúré - mintha szándékosan tennék. Úgy látszik elkapták őket, susogja kisparaszt az ajtó aljából - nem juthattak messzire. Fenn hagyták őket délután és rögtön kihasználták az alkalmat. A többi hang fojtottan tompa, dühödt és idegen. Sokan vannak az bizonyos - talán tizen. Ez lehet a készenlét megint. Ezek pusztítják szét a zárkát apró darabokra mialatt óránként ötven fillérért építjük a szocializmus alapjait.
- A mosdó felől jönnek a hangok, a folyosó végéről. Nyári énekel - amikor éppen levegőhöz jut. Szaggatottan teszi, ahogy az ütések érik meg megszakad a hangja. A kényszerzubbonyban is mindig énekel. Ez a mániája. Ha énekel, akkor biztos, hogy bevágták a sötétbe, szépen beöltözve. De ez most más. Amúgy kedélyes éjszakai pancsolásnak tűnhetne, de a kiáltások puffogások nyögések, s közben ahogy meg megszakitva énekel - s a fojtott dühödt káromkodások, ajtócsapkodás. A mosdóvályúkat nyilván teleersztették, mert időnként az éneklés bugyborékolásba vált és elhalkul. Pandúr más, nagyon erős, nem létezik, hogy megadja magát, nincs mit vesztenie. És tart ez a tombolás hosszú perceken át a fülledt éjszakában - végül csend.
Hosszú süket csend. Majd újabb, már szinte eseménytelen semleges zörejek. A felébresztett házimunkásoktól származnak. Ők tüntetik el a fölösleges nyomokat. Víz zubog visszhangos vödrökbe - nedves rongycafatok csapódnak lucskos kövezetre, s egy szárazon sürgető hang...Igyekezzenek...!
Takaritás van folyamatnam - gépies néma éjjeli takaritás. A nyomok egykedvű közönyös eltüntetése. A mosdóvályúk sora reggelre tiszta és érintetlen - mindössze néhány sötétlő foltocska szerénykedik itt ott - igazán véletlenül. Aki akarja megtalálja, s tudomásul veszi mint üzenetet. A rézcsapok bánatos csurgása barátian kellemes szinte megnyugtató. Hűvös szellő ereszkedik a Sátorhegy felől - a csúcs körül sejtelmes páragyűrű, ez mindig szép, és ez is megnyugtató. Az egyik toronyban fény villan - az őr cigarettára gyujtott. Hajnalodik.
Mascagni,Parasztbecsület - Intermezzo: https://www.youtube.com/watch?v=7OvsVSWB4TI
- Gyerekkorában lovaskatona szeretett volna lenni, vagy kalandor. De semmi esetre sem cipész mint az apja. Az a néhány iskola amit ímmel ámmal elvégzett semmire sem volt jó, s végül mégiscsak muszáj volt megbarátkoznia a cipészmesterséggel. A két nővére meg a huga nem volt alkalmas erre, ők többnyire csak álmodoztak, szenvelegtek, a csiríznek még a szagát sem álhatták, s az öreg Birkácznak kötény nélkül kellett előkászálódnia az ebédhez.
- Megtette, de cserébe ő is bevezette a mindennapi asztali áldást, a hosszas, kissé tán túlságosan is ájtatos imádkozásssal egyetemben. Állítólag református volt, s annak idején reverzálist is adott, ám a felesége halála után már érvénytelenítette a fogadalmat. A lányok elképedve hallgatták az új módit. Anyjuk után katolikusnak számítottak, de igazából azt sem tudták mi az. Illetve nagyon is tudták, mert sokszor heccelték egymást gyónással, mintha egyszer számot kéne adni kisebb nagyobb női bűnökről, csalfaságokról. Pimaszul hideg fapofával engedelmeskedtek apjuk hóbortjának és a háta mögött kinevették.
- Az öreg Birkácz persze tudta ezt, de nem foglakozott vele. Egyáltalán nem foglalkoott semmivel ami körülvette, kivéve persze Károlyt, a sötétbarna csatakos ebet, az előkert urát, aki gyulladásos lábait ott napoztatta, ha jó volt az idő. Az öreg Birkácz időnként kilátogatott hozzá, pipázott, beszélgettek.
- Amikor a kutya kimúlt, Birkácz megsiratta, aztán akkurátusan kitömette. Károly ezentúl a kapu melletti barackfa alatt állt az előkertben. Esőben, hóban, télen és nyáron állt Károly a barackfa alatt az előkertben, őrködött, s nagyobb viharok esetén, amikor valami gonosz szélroham felborította, az öreg Birkácz kiment és felállította. Arról szó sem lehetett, hogy kikösse, Károly holtában sem viselhet semmilyen istrángot.
- A saras borulások után Károlyt a lányoknak kellett rendbe hozni, akik egyre jobban ágáltak a kellemetlen művelet ellen. Pedig a kutya két oldalán már alig volt szőr, csupán valami sárgásbarna foszló valamit dörzsölgettek fintorogva. Birkácz nem engedett, ragaszkodott a kutya alapos letisztításához. Családtag, vetette oda - mintha nagyanyátok lenne, aki már semmit se tud a külvilágról és időnként mosolyogva összeszarja magát.
- A cipészműhelyben embei hang csak az örökké bekapcsolt rádióban szólt. A két Birkácz némán kalapált, nem volt mondanivalójuk egymáshoz. Megrendelések, anyagvásárlás, semmi több, csak a legszükségesebbek. Állítólag ilyenkor szokott kitörni valami méretes családi balhé. A sok csönd egy része ugyanis többnyire elfojtás, elhallgatás, bizalomhiány, és mindig akad egy pillanat amikor felfeslik a titkok bugyra.
- Az ifjú Birkácz megvetette és tiszta szívből útálta a cipészmesterséget. Azt, hogy munkája és pénze is van, természetesnek vette. Elég jól keresett - jobban mint korabéliek a csöndes kisvárosban. Kocsija még nem volt, de már ragadtak rá így is elegen. Nők, barátok, szemtelen fruskák, kik állandóan telefonáltak, s közben hosszú cigaretta lógott a szájukból. Élvezte a népszerűséget. Nem vigyázott. Valami bugyuta kis szőke kiszemelte magának, s addig addig ment a játék amíg kész tények elé lett állítva. Övé a gyerek. És már mindenki tudja. Meggyónta a lány, így jutott a papa, egy városi notabilitás fülébe. Birkácz nem akart hinni a fülének. Létezhet ilyen?
- Egyáltalán nem volt szép, inkább csak ragadós a bugyuta kis szőke, Birkácz unalmában, csak úgy melleseleg foglalkozott vele, és az hogy feleségül kéne vennie eszébe sem jutott soha. Különbre vágyott. Kezdett a leányzó szétfolyva gömbölyödni, szinte már taszítóvá válni, s ekkor Birkácz baltát fogott, feltörte plébánia pincéjét, s az ott talált két hordó oldalát iszonyú dühvel beverte. Kicsi hordók voltak, a kevéske misebort néhány pillanat alatt elnyelte a pince homokja. Szétnézett mit lehetne még elpusztítani, de csak fakeretben, homokba ágyazott sárgarépát talált, s ettől hirtelen minden dühe elszállt. Azt sem értette, mit keres ebben a nyirkos, idegen pincében. Nagyon sajnálta magát.
- Nem volt ez szerelem, csak valami napi vágy a hús után, kényelmes gerjedelem, levezetés az unalmas munka végeztével ami idáig hajtotta, s most úgy érezte tönkre tették az életét. Legjobb lenne ha őt is kitömnék és oda állítanák Károly mellé a barackfa alá. Kifelé menet két előkészített hosszú palackot talált, hóna alá kapta mindkettőt, s hazaindult. Vagy valahova...
A vonaton, mely a nagyvárosba vitte egyfolytában ivott, s késő éjszaka ért a folyó partjára. Lement a széles lépcsőn, a közelgő tolóhajó motorjának zakatolását figyelte, fénycsóva pásztázott a sötét vizen, elérte, néhány pillanatig rajta maradt, mély körtszó köszöntötte, visszaintett. Amikor a hajó továbbhaladt, megszédült, belecsobbant a parti kövek közé. A kiérkező hullámok megemelték, kicsit beljebb sodorták.
. Szervusz Károly, mondta bugyborékolva, s tovább ringatózott. Néhány nappal később, amikor hidegebbre fordult az idő valaki megtalálta a jégbe fagyva. Valami Birkácz, mondta a rendőr a telefonba...Nem idevalósi.
Utolsó kommentek