Inszeminator blogja

     - Munka után a műhelyből kijövet, és lenn a földszinten átadáskor is van motozás. Negyed órán belül két motozás, nagyon kell ez nekünk.
     - Előfordul, hogy csengetnek közben hosszan, követelőn, s a komor bizalmatlan légkör megtelik sóvár izgalommal. Ki lehet az...? Talán..! Egy kis fény, esetleg levél...
     - Többnyire a Kacsa megy ajtót nyitni és és álmos hangon gajdol végig a visszhangos folyosón: ...előőljáróóó...! Hát persze, más nem is lehet!

     - A vörös főtörzs ekkor abbahagyja a motozást, nyögve kiegyenesedik, s a két folyosó középpontjába siet. Még éppen időben, hogy kissé túlméretezett ordítását a tökéletesre csiszolt koreográfiával előadhassa. Ez utóbbi lényege, hogy az elvetemült "fgyasssz" üvöltéssel egy időben állát hegyesen előrecsapva kihúzza magát, s még ugyan abban a pillanatban zubbonya alsó részét feszesre rántva tömpe ujjait a nadrág varrására helyezi.
      - A Kacsa nem tudja ezt a trükköt, csak nézi irígykedve. Miután előljáróóót beengedte, utána ballag ő is, csak lassabban és máshogy mint a peckes "felsőbb parancsnokság", mert neki mindkét lábfeje erősen befelé kívánkozik egymást viccesen zavarva, s ezért kell seggét kitolva himbáló felsőtesttel járás közben előre hajolnia. Két könyökét is magasabbra húzza, mintha futóverseny rajtjához készülődne, pedig szó sincs ilyesmiről. Nem szép látvány. Nekünk ez jutott. A feje is hosszabb a kelleténél, kicsit lóarca van, talán az ordítás közben kivillanó sárgás lapátfogak miatt is.

      - Elöljáró' a té alakban összetartó két folyosó felső részén halad át , néha megáll, csak úgy, mert ilyen a kedve, néha csak biccent és megy tovább. 
     - Szombatonként levelet oszt, ilyenkor a házimunkások sem rugdalják a levesekondért fenn az emeleten. Figyelnek. Hátha nekik is jut...
     - Nem sok vizet zavarnak a hadnagy urak, s az élet is megy tovább amint előőljáró' elhaladt, mert az alsóbb parancsnokságon kívűl senkit sem érdekel, hogy a négy hadnagy valamelyike, vagy akár egyszerre mind a négy az áthaladó.

      - Van azonban a két hadnagyfeleség. Fiatalok és szépek, és mindig párban járnak. Ők a "női körlet" merthogy az is van itt. Előfordul, hogy hadnagyi férjeik társaságában vonulnak át a megszeppent körleten, s ezúttal semmi megállás, csak könnyű biccentés, és az embernek az az érzése, a bécsi gyors robogott el zajosan és kihívóan - és állunk odalenn a sötét pályatest mellett elárvult béna páriák - bámulunk a fényesen kivilágított és diadalmasan robogó vonat után, mely persze sok-sok Ristorante feliratú étkezőkocsiból, és néhány diszkrét hálókocsiból áll, amit rendesen fűtenek, és a robogó asztalok mellett párocskák - uracskák és hölgyecskéik eszegetnek és iszogatnak és fesztelen társalognak, és az a sok-sok Ristorante meg sem áll még az országhatárnál sem, mert azon is átrobog könnyed iramodással, és csak Bécsben lassít aprókat szusszantva, mert ott van a menyország... 

      - Hadnagynők párban - ritka, felbecsülhetetlen élmény - és micsoda megpróbáltatás..! Atlantisz nem sülyedt el...az a másik világ mégiscsak létezik. Messze van, túl van a magas falakon, még az őrtornyokon is túl, de létezik...Ki kelll várni az idejét - csak nagyon, nagyon  nehéz. Türelem - lassan, írtózatosan vánszorogva, de múlik az idő, s egy csöppnyi kölni illat ilyenkor órákig erről mesél.

     - Magas fekete lobonc az egyik, ingerlően vörösesszőke és valamivel kisebb a másik. Szeret minket a jóisten ez nyilvánvaló.
      - Időnként, ha csak magukban érkeznek semmi rohanás. Mértéktartóan látványos átvonulás - decens fesztelenség, szemlélődés...Itt vagyunk...Szépek vagyunk... Na miujság fiukák? Ilyen sokan vagytok, kis borzas nyálcsorgatók?

     - Beszélnek a szemek...A párásodó, a csillogó, az éppenséggel kemény üveggé dermedő, vagy elboruló és az öntudatlan torokszorulástól óriásivá táguló szemek. S ahogy elhaladnak a merev vigyázzállásba bénult fekete kamasznép előtt, az sem akármilyen tünemény.
      - "Baghíra" únott pofával mered a semmibe - kissé megvető az arckifejezése - nem szereti, ha nem őt csodálják...Mit járkálnak ezek itten? Tűnjenek már a herótba!

     - A "vörös" főtörzs, ha ő van szolgálatban, másnap éjjel mindig rosszat álmodik és lerugdalja magáról a dunyhát. Fenevadakról, kiéhezett szörnyekről álmodik - jól ismeri az egybezárt kamaszok íjesztő világát, kik brómos kávé híján visongva és hörögve elszabadulnak - mert a vadak szörnyű áramlását képtelenség megfékezni, s szeme láttára tépik szét a kacéran illatos kincstári gödölyéket. 

      - Lóversenyen, netán agárversenyen látni hasonlót - tekintetek kitartón egy pontra szegeződését és egyszerre mozdulását, mert a magasan gombolt zubbony mindent elfed konok eréllyel, s ez a pont lejjebb van - mintha mindenki szégyenlősen, lesütött szemmel bámulna maga elé...Bróm? Minek az. Pocsékba menne a drága vegyszer. Nézz bele olykor a csajkába, s megnyugszol kisbarátom.

      - A külsőre szigorú ántántszíj, s a szürke zsávoly persze éppen olyan mint BÉÉ hadnagyé, vagy Baghíráé, egyszerű csomagolóanyag csupán, de nem mindegy mi a tartalma. Mert egy közönséges papírzacskó is megszépül, ha krumpli, vagy marharépa helyett csábítóan édes, és illatos kürtőskalácslapul benne. Ilyenkor mitsem számít a cukrászda, a kirakat a fontos, az árú, ami benne van és kelleti magát.
      - A szürke közönséges anyag elrejt mindent ami nőies, csak egy kicsinyke pont marad a zabolátlan fantáziának, hogy éhesen kövesse a tekintet. A szürke szoknyaalj és a fekete csizma között van ez a tenyérnyi rózsaszín csoda - elővillanó harisnyadarab hátul sötétebb varrással, mely a hibátlan vádli csöppnyi darabkáját takarja, de benne rejlik az érett női lény teljes valójában.
      - ...és egy világtól elzárt kamasz igenis képes arra, hisz egyebe sincs mint határtalan képzelőereje, s fékezhetetlen csapongó fantáziája, hogy ebből az alig elővillanó darabból a maga módján felépítse - birtokolja, becézze és álmodozva bámulja, amg csak fel nem ébred egy újabb vezényszóra bambán és meglepetten, mert akkor cseréptörés...Jobbra át...Irány az emelet, lépés indulj!!!

     - Ha vannak régészek, akik egy kihalt állat lábacsontjából azt is megmondják, hány foga volt a szerencsétlennek, nincs mit csodálkozni az iménti észrevételen. Megjegyzendő még, hogy e női páros áthaladása furcs mód mindig jó hatással van az egybegyültekre. Nem kell ide semmiféle bróm, egyéb idegnyugtató...Ugyan már!
      - Legfőképpen az asztalosokra, meg a cipészekre mondható az említette jótékony hatás, ők vannak a Té alakzat felső részében, előttük történik a vonulás. Mi szerencsétlen szabók az alsó szárban tanyázunk, kevésbé ér a sokk, de így is hatásos. Elég egy villanás, hogy feltöltődjön az ember, mely érdekes módon nem vált ki erős izgalmat - inkább lebénítja az agyakat. Csend van és nyugalom...Száraz nyeldeklés - álmodozó réveteg tekintetek, mintha mindenki azt számolgatná mennyi van még? Hány nap, hány hónap, hány év...? Mikor lesz végre világos? Meddig tart még ez a kanszagú istálló édes Istenem? Minek ez...? Jobb lenne itthagyni az egészet...

      - Az ebéd is jobban esik - van ilyen - durván megcsalnak az érzékek - mintha valódi íze lenne a förtelemnek. Legyen bármi is az! Az őrület pedig, mely néhány komolyabban vágyakozó esetében, s persze leginkább az éjjeli magányban késleltetve ugyan de mégiscsak kitör, mindig később jön el. 
      - Kicsit hangosan, kicsit nyögve és nyikorogva, de eljön, mert kihagyhatatlan, s nincs az az agyat zsibbasztó brutális vigyázzmenet, mely képes lenne az elraktározott, dédelgetett képet arról a rózsaszín villanásról semmivé foszlatni.      

    - Nemrég egy családi ebéd alkalmával szegeződött nekem a kérdés - tudom e ki volt az igazi Trebitsch?
    - Csak Rejtőre hivatkozhattam, s gyanítom sokan mások is így vannak ezzel.

    "- Ön elhiszi...,hogy én főherceg vagyok?
    - Miért ne? Ha ön elhiszi, hogy én Trebitsch vagyok
    - De én az igazi St. Antonio főherceg vagyok!
    - Akkor tudja meg, hogy én is az igazi Trebitsch vagyok.
    - De kérem, hogy ez maradjon köztünk."

( Rejtő Jenő: Piszkos Fred a kapitány. 194o)

   - Még három év, és mindketten eltávoznak a hallhatatlanságba. Rejtő 1943 január elsején Jevdokovóban, melyet nem hajlandó megmutatni a google mappája, az igazi Trebitsch, a Paksról elszármazott zsidó fiú, immár Csao Kung néven ugyan ez év október hetedikén Sanghajban 64 évesen a japánok szolgálatában.
   - Temetésén több százezer ember és a Nankingban székelő kínai bábkormány összes minisztere részt vett.
   - Haláluk idején még mindketten meglehetősen ismertek voltak. A fenti idézet lényege feltételezés, hogy mindketten hazudnak. Az egyik főhercegnek, a másik Trebitschnek állítja magát. olyasmi lehetett az állítás, mintha valaki manapság a római pápának, de legalábbis a dalai lámának adná ki magát.
    - Aztán eltelt néhány év, volt közben egy világháború, s mindketten eltűntek a nagy szociálista átalakulásban. 56' után előkerült Piszkos Fred, meg az ő kompániája, de az új generációnak Trebitsch csak egy furcsa név volt semmi egyéb. Fogalmunk sem volt, hogy létezett hús vér emberként, akire hivatkozni lehetett, mégpedig úgy, hogy mindenki értse. De még mennyire lehetett, hisz elég rendesen beleártotta magát még a nagypolitikába is.
   - Mert Trebitsch-Lincoln Timóteus Ignác híres ember volt. Bár angliában az ott jobban hangzó Tribich-re változtatta a nevét, s mint angol parlamenti képviselő e néven szerepelt amíg lehetett.
   - Mert mindig történt valami. Valami kisebb, netán nagyobb pénzügyi zűr, kalamajka, s valahogy mindig sürgősen tovább kellett lépdelnie. Gyors észjárása, találékonysága, szemtelensége, olykor gerinctelensége azonban legtöbbször kisegítette.
   - Egy jellemző példa:

A Wikipédia országról országra követi, s a Csehszlovákiával kapcsolatos rész így hangzik:

   -"Trebitsch-Lincoln miután visszatért Bécsbe, első dolga volt, hogy az összeesküvés tervét a francia kémelhárítással közölje, amiért 25 000 cseh koronát kapott. Ezután a dokumentumokat a csehszlovák elhárításnak adta át Prágában félmillió koronáért, amiből végül csak kétszázezret kapott meg. Ezután újra Bécsbe utazott, ahová a családját is elhozatta. Mivel Csehszlovákiától eredménytelenül perelte a hiányzó háromszázezer koronát, ismét Amerikát választotta úticélként, de ott az FBI nem kívánatos személynek nyilvánította, így a következő bizonyítható állomás már Tokió volt, ahonnan Kínába utazott..."

    - Hogy mely néven éppen - ki tudja? És ez a körülmény már csupán a végjáték. A Kínába való utazás és Csao Kunggá való átváltozás előtti állapot.

    - Olvastam valahol, hogy Paul Lendvai Die Ungarn c könyvében néhány oldalt szentelt a híres magyar történetének, melye oldalakat aztán szépen kihagytak a magyar kiadásból. Vajon miért? Csak a Nobel díjasainkat említhetjük, s Trebitschet el kell dugjuk a világ elől?

     - Újra egy kis Wikipédia, inkább innen idézek nem a cikkből, A Múlt-Kor c. negyedéves kiadványból, mert szinte teljesen ugyanaz:

     - "A belgiumi szolgálatért Trebitsch az 1910-es választásokon Darlingtonban a Liberális Párt képviselőjelöltjeként indult harcba a mandátumért. A választókerület a konzervatívok biztos bázisa volt, s a Liberális Párt elnöke, Lloyd George ezért is engedte át az idegen jövevénynek a jelöltséget, afféle „ingyen gesztusként”. A képviselőséghez elengedhetetlen angol állampolgárságot már a választási kampány kellős közepén kapta meg némi titkosszolgálati segítséggel. Szónoki képessége és gyors észjárása mellett a mandátum elnyeresében maga Lloyd George és a Konzervatív Pártból a liberálisokhoz átállt Winston Churchill is segítette. A képviselői életvitelhez viszont Trebitschnek sok pénzre volt szüksége, ezért üzlet után kellett néznie. A Reformklubban került ismeretségbe Basil Zaharoffal, aki fegyverkereskedő és szuperkém volt, s jelentős érdekeltségekkel rendelkezett a galíciai és romániai olajmezőkön. Zaharoff az első világháború végére brit főnemes és a francia becsületrend parancsnoki keresztjének tulajdonosa lett Lloyd George és Clemenceau támogatásával...

Galícia címszó után:

    - Trebitsch tehát elhagyta választóit és családját, s Galíciába utazott. Itt részben az angol titkosszolgálat, s részben egy gazdag angol konzervatív pénzember, bizonyos Sir Henry Dalziel pénzén kilenc kisebb társaságot vásárolt, amelyek a galíciai olajmezők csővezetékeinek birtokosai voltak. A galíciai üzletek azonban Trebitsch-Lincolnt egy dr. Segal nevű ügyvéd révén hozzákapcsolták egyrészt Németország, másrészt Ausztria–Magyarország hírszerző szolgálatához, és ezt az angolok is megtudták. Ettől kezdtve Trebitsch az angol és a német hírszolgálatok kettős ügynöke lett. Az Intelligence Service közbenjárására azonban Sir Henry Dalziel visszavonta pénzügyi támogatását, ezért Trebitsch a vállalkozásához szükséges tőkét a németektől szerezte meg, majd 1913-ban Zacharoff támogatásával két olajkutat vásárolt a Ploieşti környéki olajmezőkön és tevékenységének súlypontját áthelyezte Romániába.

      - Mivel az üzleti ügyek jól alakultak, Trebitsch-Lincoln eladta angliai házát, két nagyobb fiát egy svájci nevelőintézetben helyezte el, a kisebb gyerekkel és feleségével, Gretchennel Bukarestbe költözött, ahol ötvenszobás palotát bérelt és angol főkomornyikot tartott. De az olajkutak hamar kimerültek, így Trebitsch tönkrement és az I.világháború kitörésekor már ismét Angliában tűnik fel."

    - Tulajdonképpen máris többet másoltam a megengedettnél. hogy e poszt saját lelemény legyen, pedig mennyi minden van még hátra a buddhista szerzetes létig. Szerethette ezt az ellenőrizhetetlen szellemi világot, és teljesen mindegy volt számára a felekezet.

     -"1898. karácsony napján Trebitsch Ignácot Hamburgban megkeresztelik, az ír presbiteriánus egyház híve lett, és a keresztségben a Timotheus nevet vette fel. Miközben egy Hamburg közeli kisvárosban papi tanulmányokat folytat, beleszeret egy nyugalmazott tengerészkapitány jámbor és mélyen vallásos lányába, akit feleségül akart venni odahagyva a papi pályát.
- - - -

     - Ezután Trebitsch Ignác Kanadába, Montreal városába került és beiratkozott a McGill Egyetem teológiai fakultására. Egy év alatt elvégezte az egyetemet és 1901-ben, 22 évesen az ír presbiteriánus egyház lelkészévé szentelték. Ezután már az egyházi előírások megengedték, hogy megnősüljön. Gretchen meg is érkezett, és megtartották az esküvőt a Gábriel arkangyalról elnevezett montreáli templomban. Ezután Trebitsch anyagi temészetű nézeteltérések miatt otthagyta az ír presbiteriánusokat és átlépett az anglikán egyházba havi 25 dollárral magasabb fizetésért, s anglikán misszionárius lett. Ám rövidesen anyagi vita miatt hátat fordított Kanadának, majd 1904 elején Londonban tűnt fel."

     - És így tovább és így tovább, minmdig pénzügyi gondok - Rejtő Jenőnek valószínüleg imponálhatott a személye, kár, hogy csak röviden szól róla. S most egy kicsit a Múlt - kor történelmi magazin oldalairól:

     - ...a buddhizmus kínai történetében Trebitsch neve is megtalálható, számos európait térített át a buddhista hitre. Az 1930-as évek elejétől vallási vezető volt, egy kicsi, európaiakból álló sanghai szekta vezetője. Tevékenysége ebből az időből jól dokumentált, mert rendelkezésünkre állnak a sanghaji tartományi rendőrség különleges ügyosztályának jelentései, és ezt az ügyosztályt akkoriban a brit titkosszolgálat működtette (Trebitschet korábban az amerikaiak kiadták angliának, ahol három évre ítélték csalásért, majd kiutasították) - árulta el Wasserstein (életrajzírója), aki szerint Trebitsch nemcsak egy vallási szekta feje volt, hanem az emberek bizalmát kihasználó csaló is. Megtért híveit ugyanis nemcsak vagyonuktól fosztotta meg, de a fiatal nőktől testi szolgáltatásokat is elvárt. Az egyik ilyen híve egy lett apácza volt, Tao La, aki 1938-ban még Budapestre is ellátogatott, abba az országba, ahová Trebitsch nem tehette be a lábát.
    - Mivel nem térhetett haza, álarcát sem dobhatta le Trebitsch, akinek népszerűsége még az 1930-as években is feltünő volt. A nemzetközi sajtó kiemelten foglalkozott vele, különösen igaz volt ez a nyári uborkaszezonra, főkáépp Németországban, ahol kimondottan népszerűnek számított.
    - A 30-as években Trebitsch volt az a tipikus zsidó figura, akit a nemzetközi politikai összeesküvések hátterébe helyezett a náci sajtó.
    

    - A kínai epizód vége felé Trebitsch megpróbált ügynökként munkát keresni. Ezért egy nap felkereste a Gestap sanghaji vezetőjét, Jozef Meisingert, aki meghallgatta a buddhista apát ajánlatát. Wasserstein német levéltári kutatásai alapján ismerjük, milyen ötlettel állt Trebitsch Meisinger elé.
    - " Tegyen fel engem egy német tengeralattjáróra, és küldjön át a brit tengeri blokádon keresztül Németországba, és szervezzen nekem egy találkozót Adolf Hitlerrel Berlinben. Három bölcs fog megjelenni annak a szobának a keleti falában, ahol Hitlerrel találkozom majd, és tanúsítani fogják hitelességemet. Ekkor fogom elmondani Hitlernek tervemet."

    - Nem lehetett valami fényes a németek hadiállapota, ha jelentés készült a felajánlásról, s még megfontolás tárgyává is tették.

     - Ételmérgezésben halt meg, egy olyan ételtől, melyet állítólag egy magyar étteremből hozattak. Életrajzírója szerint viszont a nácik végeztek vele, mert túl sokat beszélt olyan dolgokról, melyekről nem kellett volna. 

     - Csupán néhány epizódot emeltem ki a cikkből és a wikipédiából, mert a többi részletet keresse aki akarja, van elég bőven.
     - Igazi kalandor volt. Kiváncsi lennék, vannak e manapság ilyen figurák?

- A hajnal előtti óra fájdalmas és tragikus. Van akinek már hetek óta az. Dönteni nem kell, csak sodródás mindenütt. Menekülés. Szétszóratás és szégyen. A fegyverletétel szégyene. A megaláztatás.

- Halkan kopogtak az ajtón, a pap lépett be gyetyával a kezében. Körbepillantott az alacsony szobában, az ágyat érintetlennek látta, pedig csak rendbe téve simult már a szemközti fal mellett. Katonaszokás – gondolta. Akkor hát katona az balak előtt álló férfi, aki szállást kért egy éjszakára.

- Köszönöm a vendéglátást – mondta amaz hátra sem fordulva – remélem nem lesz baja belőle.

- A pap széttárta a kezeit, s válaszolni készült, de a közelítő kocsizörgés megakasztotta. Kilépett a szobából az érkező elé – nehéz csizmák dobogása, izgatott beszédfoszányok.

- A férfi ellépett az ablaktól, bőrtáskáját elfekve az asztalra dobta, rátámaszkodott mindkét kezével, jobbját a táska belsejébe csúsztatva.

- Középmagas férfi lépett be a szobába a papot követve, szűrfélét hordva egyik vállán. Tekintete rögtön a táskára esett, s megállt.

- Fegyverrel nem viszem – szólt a paphoz fordulva. Azt dobja a patakba vagy ássa el, de látni sem akarom. Veszélyes.

- A férfi kihúzta a kezét a táskából, s letette a fegyvert de úgy, hogy a keze ügyében maradjon. Nézte a papot és a belépő hegyeskucsmás embert, a szűr alatt megbúvó loncsos kozsokot, s nem tudta mire vélni a dolgot. Sem ez sem az. Kétféle viseletet hord, mint aki rejteni akarja kilétét.

- Hosszú szünet után a pap szólalt meg: Igen, jól látja, móc. Hegyi román. De megbízható. Nem azok fajtájából van akik az öldöklést végezték, s szegény Vasvári Pált is legyilkolták.

- Hadnagy úr, lépett elő most a hegyi román – nincs sok választása, azt is tudom, hogy Krakkó felé készül. Két nappal ezelőtt sok cujkát megivott azon a felső tanyán a birkásokkal. Jó lovaim vannak, maguk huculnak hívják, a határig néhány nap. Megegyezünk.

- A hadnagy bánta már hogy híre ment a dolgának és meglepődött a móc ajánlatán. Sokat kért és csak ezüstöt. Odakinn nagyokat horkantott a két kis fekete. Elgondolkodott. Aki ilyen lovakkal érkezik megállapodott ember, s komolyan gondolja amit vállal. Nézték egymást, a pap lehajtotta a fejét, kezeit összekulcsolta maga előtt. Várt türelmesen.

- Rendben van – modta végül, bár szívesen lealkudott volna valamennyit az ezüstökből.

- Előre kérném, mondta csendesen a móc – ki tudja mi történik. A hadnagy mélyet lélegzett, keserűt, de nem volt mit tennie.

- Ez az ember járatos a környező világban, gyors hegyi lovai vannak, nemigen látszik baljósnak az ábrázata sem, bíznia kell benne mást nem tehet. Krakkó messze van – közben a temérdek orosz, meg német.

- Rendben, mondta ismét és búcsúzni készült. A pap kitért előle, előresietett a gyertyával. Igyekezzenek, hajnalodik!

- A falu apró házait belepte az őszi köd, itt ott már füstölt néhány kémény, a hadnagy szénát húzott magára, hallgatta a kerekek nyikorgását, s aztán elaludt.

- Déltájban tért magához ahogy a szekér megcsendesedett alatta. Kinézett a széna takarásából de a szekerest nem látta sehol. Benyúlt a széna alá, s megmarkolt a pisztolyt. A pap sem vette észre amint hajnalban mégis magához vette. Az úttól alig néhány lépésnyire morotvaféle vize csillogott zöldes foltokkal a felszinén. Sulyom. Mi más lenne! Szedett volna szívesen, mert ismerte az ízét, de nem mert eltávolodni a szekértől.

- Hozzak belőle? – szólalt meg mögötte a móc. Szivesen hozok, s már indult is a víz felé fura szőrtarisznyájával. A hadnagy csak ekkor vette észre, hogy társat is hozott az imént valahonnan. Fiatal jerkét dobott a szénába két hátsó lábához kötözve az egyik elsőt, s már szaladt is a víz felé.

- Az orosz katonák, megtapogatták az állatot, de továbbengedték őket. Ha várni kellett valamely ellenőrzésnél, a móc mindig pipára gyújtott. Néhány szálat kicsippentett a zsíros kucsmából, s a parázsra tömte. Rettenetes szagot árasztott, sem ember sem állat nem bírta sokáig.

- Harmadnap mégis olyanok állták útjukat akik ismerték a trükköt. Császáriak voltak. A szekér oldalába állították őket, amíg a sorban előttük levőket átvizsgálják. A móc felszisszent, baj van nagyuram – vannak papírjai legalább? – kérdezte szinte suttogva. Ott az a feketekucsmás, azt ismerem. Hegyi az is mint jómagam. Az beszél az osztrákoknak, hogy értsék. Tud minden nyelvet.

- A hadnagy megpróbált benyúlni a széna alá, de túl messze volt a fegyvere, nem érte el. Meg ne próbálja, sziszegte a móc…

- Akkor legalább találjon ki valamit az isten szerelmére – kérlelte a hadnagy, s a szája kifehéredett.

- Ekkor értek oda a katonák. A feketekucsmás aki velük jött faggatni kezdte a szekerest. Románul beszéltek, a hadnagy semmit sem értett az egészből. Az ő embere csak a vállát vonogatta, jajgatott, s a megkötözött állat felé mutogatott. Eközben jerke felbőgött amint arrébb rugdosták a szekér aljában, s valami koppant a katona lába alatt. Töltött pisztoly.

 - Szép darab, biccentett a tiszt elismerően, s felhúzta a kakast.

- A magáé?

- A hadnagy bólintott.

- Csak volt, rikkantott fel az osztrák, s lőtt.

- A móc visszafordult szekerével s élettelen utasával. Nem tudta mit tegyen, bánta a hadnagyot, s úgy döntött elemészti a morotvában. A visszaút most mintha hosszabb lett volna, gyakran dünnyögött is magában keserüen:

- …ajjaj katonám, katonám! Nehéz úgy hazudni, hogy az ember nem ösmeri az igazságot!                          

      - Benntről kifelé bámulós idő van. Ablak mögül bámulós. Hol esik, hol nem. Áztató és vizes, amit a kutyák sem szeretnek. Szél is fúj. Befűtöttem a cserépkályhába, majd meleg is lesz egy kicsit, s akkor jobban esik a bámészkodás.
      - Wilma és Franciska nem törődik az időjárással, csak fű legyen a talpuk alatt, de legalábbis a jászolféleségben amit a minap építettem. Meg sem köszönték. Vadul nekirontottak a lucernának, mintha ott se lettem volna. Birkák - kaptak jó sokat - eszik, ha nem kapnak bőgnek. Választaniok nem kell. Jövő vasárnap magukra hagyom őket.

      - Ropog a tűz a hátam megett, próbálgatom a nemrég kapott videót. Szét küldtem már néhány helyre, de tegnap odahaza hiába kerestem, hogy a lányommal lefordíthassam a feliratokat. MP jelezte, hogy ez már nem szovjet békekalamb, ez már orosz, csak figyelni kell a szineket.

      - Alig fél órája megtaláltam a jutubon az igazit, ahol zene is dukál az ünnepséghez. Amolyan nyálasan hangszórós dögunalom. Szovjet módi ez ne tagadjuk. Odaát Putyin cár birodalmában jobban ügyelnek a részletekre. A mai modernista részletekre mindenképp. A katonás, komszomolista díszruha még fontos kellék, de már piros nyakkendő nélkül. És van csápolás amerikai módra.

      - Ilyen huzatos esős időben jártunk zenés ébreszteni valamikor. Az éberség, és a túlfűtött lelkesedés idején. Fehér ingben, piros nyakkendőben kellett megjelenni április negyedikén, a nevezetes nap reggelén az iskolában. Anyám két számmal nagyobb inget erőszakollt rám ami alá egy másik meg egy pulóver is belefért. Odakinn plusz volt már, de az eső időnként elfehéredett. 
      - Rettenetesen szégyelltem magam igy kitömve. A villamoson megbámultak az utasok, az iskolában viszont senki sem mert mindenki éppen igy volt kitömve mint én. Akinek volt, magára aggatta fonott, piros madzagon lógó sípját, de a tanitónéni szigorúan megtiltotta, hogy bárki is elővegye és belefújjon. Nem zajongunk a városban. Értjük? Értettük. Nekem nem is volt sípom. Akkoriban terjedt szélesebb körben a kétszólamú síp, de abba sem volt szabad belefújni, pedig sokkal gyengébb volt a hangja.

      - Kilenc óra tájban végre elindultunk zenés ébresztőt tartani. A tanitónéni ment elől esernyővel, amit hol kinyitott, hol meg becsukott, nem tudta eldönteni, illik e "felszabadult, vidám" menetünkhöz a nyitott esernyő. Én azt hittem valahol az iskola környéki néhány romos ház lakóinak fogunk ébresztőt énekelni, de óriásit tévedtem. A medve utca környékén kinek énekeltünk volna? Csak mentünk és mentünk és valahol a fogaskerekű tájékán a tanitónéni elővett egy papirost és böngészni kezdte. Kiderült rögtön, hogy nem ám csak úgy beleénekegetünk a vakvilágba, van lista, a szerint lesz a zenés ébresztés.
       - Már a Pasaréti út tájékán jártunk, némely nyitott ablakon az ebédkészítés illatai szállingóztak ínycsiklandóan kifelé, amikor szabályos rendbe kellett sorakozni. Erre már fontosabb elvtársak is laktak, és elénekeltük a Völgyvidéken és hegygerincen át című remek nótát. Jó messze voltunk már az iskolától, inkább elgyötört nyávogásnak tűnt a kisérlet, mert mint kiderült az volt. A tanítónéni később bevallotta. Énekeltünk még néhány utcasarkon, egyre jobban, egyre nekivadultabban, már szinte üvöltve
       - A pasaréti út és Gábor Áron utca sarkán aztán már mindent beleadtunk. Ezen a környéken még fontosabb elvtársak  laktak, és itt maradt, vagy jótékonyan itt felejtett burzsujok és nekik is harsogtuk, hogy " a várost elfoglalja sok ezernyi partizán"...! Hát reszkessenek a nyomorultak.

       - Sajnos a legfontosabb elvtársak jóval feljebb laktak, jól esett volna a hidegben egy kis hegymenet, de a tanitónéni azt mondta, ezeket az elvársakat nem szabad zavarni, és szépen  csöndben visszafordultunk. Néhányan nagyon sajnáltuk, mert már nagyon belejöttünk az üvöltésbe és eddig még senki sem dicsért meg bennünket. Inkább becsukták szép sorban még a nyitott ablakokat is. Pedig nem koldulni jöttünk, különben sem volt már akkoriban e tájékon szokásban. Csak énekeltünk boldogan, felszabadultan, mert már éreztük, hogy közel a vég, a hazamenetel.      

        - A tanitónéni ekkor már igencsak reszketett, mert őt elfelejtették othkon kitömni és a könnyű kabát, amit hordott, már tökéletesen átázott. Mindenkit hazaengedett hát, s egyszerre futott az egész osztály szétszóróva és ordibálva a villamos felé. Én tulajdonképpen alig pár lépésnyire már otthon voltam.

       - Aztán lanyhult kissé az éberség és abba maradtak a zenés ébresztések. Amúgy sem értettük kinek szóltak. A "dolgozó nép" egy része már korán reggel elment felvonulni, a másik része takarított, főzött vagy kirándult a potya szabadnapon. Nem értettük kit kell délelőtt 10 óra tájékán felébreszteni. Aztán később megértettük.

       -Akik pedig már mindent értenek, szóljon nekik a golub mira', amit szovjet békegalamb cimen kaptam - majdnem az is szegény - és szinte szellemi folytatása a "Sosemvolt Kolimának".

Goloub mira:

https://www.youtube.com/watch?v=xTb-czIPTvY

      - Sikerült összebarkácsolni egy szervilis, ostoba és kirekesztő törvényt, ne örüljünk neki! 

      - És most tessék engemet szépen letartóztatni, felkoncolni és farkasverembe vetni. Kolima tagadóvá lettem e törény által, mert ha az egyik nem volt, sok másik se legyen. Tagadjuk le mindet, vagy ismerjük el az összeset. Zavaros okfejtés? Meglehet. Aki valaha is hallott Kolimáról annak felforrhat a vére ezen álságos törvény hallatán, és lehet, hogy meggondolatlanul hülyeségeket beszél. 

      - Hogy erre nem vonatkozik semmilyen törvény? Akkor tessék szépen letartóztatni azt a szarkeverő lengyelt mert hazudott. Ekkora hazugsággal kiállani a világ elé...Vagy mégsem?

      - Stanislav Jan Kovalski 1985-ben írta le a maga "Kolimáját" - nem tudom miért ilyen későn - talán mert neki is elege lehetett valamiből. Talán éppen a holokauszt-bizniszből, ki tudja...

    - "A Szovjetunió népei a Gulág Birodalom legborzalmasabb helyének tartották Kolimát. "Kolima znácsit smert" (Kolima egyenlő a halállal) -így volt a köztudatban.

     -Orosz aranyfelderítők aránylag későn érkeztek Szibéria észak-keleti csücskébe, habár az itteni népek jól tudták, hogy a patakok és völgyek sokhelyütt rejtenek értékes fémet. Vallásos hitük miatt azonban ezek a törzsek nem voltak hajlandók ezt a titkot megosztani a korai orosz vadászokkal és kereskedőkkel, mert a papjaik /a sámánok/ azt prédikálták, hogy az „aranyban van minden gonoszságnak az eredete”. Ez a feltevés egy legendán alapult, mely szerint az aranyat csillagokból küldött szellemek felejtették ott, akiket azért küldtek a földre, hogy megmentsék az emberiséget az arany okozta kapzsiságtól. A legenda szerint emberi tragédiák sokasága származhat abból, ha kiveszik Kolima földjéből az aranyat. Ez aztán valóra is vált Sztálin üldözési mániája következtében, amikor milliókat küldtek erre a barátságtalan, hideg, fagyos földrészre, hogy aztán kegyetlen és rettenetes módon leljék halálukat.

         - Folytathatnám az idézeteket, de nincs értelme. Kolima csak némelyek lázálmaiban létezik. Nem szól törvény róla, ahogy egyéb megsemmisítő táborokról sem. Nyugodtan letagadhatjuk mindet, hogy ne zavarja jövőbe vetett tekintetünket.