Micsoda hülyeség!
Nincs is oka a halálnak, legfeljebb okozója.
Egy vírus, vagy több vírus, esetleg fejlövés.
Az enyém okozója egy toronydaru.
Nézem azt a kövér pasast amint mászik fölfelé egyre lassabban.
Megpihen, leül, törli a homlokát.
Nem látják, hogy beteg?
Én látom.
És persze nem nézem az utat amint kanyarodik.
Nélkülem kanyarodik most is.
Most is kanyarodik.
Miért nem nézem az utat?
"Kössék fel az állát - mondja a főorvos".
Mindent hallok, látok, de nem érzek semmit.
A főnővér gézt húz ki a zsebéből, próbálkozik.
"Már merev - mondja"
"Takarják vissza - menjünk" - ezt is a főorvos mondja.
"...és tolják már innen erről a huzatos folyosóról..."
Huzat?
Az az ember beteg volt.
Üvegszilánkok csörömpönek.
"A halál oka?"
Nem értem a választ.
Zongorázom.
Egy Bősendorferen játszom.
Molly néni tanítja Chopint, csapóval a kezében énekel.
Nem érzek semmit, de minden folyamatos.
A múlt is jelen, meg a jelen is az, és van jővő, idő nélkül.
Vannak terveim is.
Még csak homályosan sejtem őket, de vannak.
El fognak temetni.
Vagy elégetnek?
Nekem mindegy.
Biztosan lesz temetés, mert az szokásban van és akkor majd foglalkozom velük.
A terveimmel.
Zongorázni már tudok.
Már mindent tudok.
Éppen ideje.
Festenii is, akár tereplovaglás közben félmeztelenül.
Minden olyan természetes és egyértelmű.
A lottószámokat is tudom.
Érdekel valakit?
"Főorvos úr...!"
Fúj a szél, hallom a hangját, és a hó is kavarog.
Az az enber beteg, aggódom érte.
Beügetek a torony alá, a lovam hangosan felröhög...
"Ne segítsek?
Megint üvegszilánkok, ezt nem szeretem.
Vezetés közben semmi esetre sem.
Gurulunk a folyosón, aztán valami felirat.
Proszektúra.
"A halál oka?"
Mindig ezt kérdezik.
Nem mindegy?
"Malária".
Ez tetszik?