"Annak a rendszernek az egyik legundorítóbb tulajdonsága a következetlensége volt. Lehet, hogy ez koncepció volt, lehet, hogy linkség, lehet, hogy mindkettő és az is lehet, hogy belekombinálták a koncepcióba a linkséget is:-)..."
- Bbjnicktől vettem az idézetet, ahogy a címet is. Kommentjére hosszú lett volna egy válasz komment, hát most ezért jött elő ez. Pedig már sokszor eldöntöttem, hogy felhagyok a múlt e dicstelen darabjának birizgálásával, de valahogy mindig visszakanyarodok. Úgy vagyok vele mint Mark Twain a dohányzásról való leszokással, aki kijelentette, hogy kifejezetten könnyú leszokni a dohányzásról, neki már legalább ötvenszer sikerült.
- Hogy volt koncepció, az szerintem bizonyos. Sok sok koncepció létezhetett egymást kerülgetve, olykor buzdítva, egymást hergelve valami nagyon fontos dolog érdekében, ami látszólag persze a rendszer, a szocialista RENDSZER védelmezése, s emögött szépen megbújhattak a magánérdekek. Piszkos kis anyagiak, egyebek, mert jól elfértek mind a hatalmas takaró alatt.
- Nem kellett ahhoz valami óriási dolgot elkövetni, hogy besorolják az embert kedvenceik közé - jó, én kamaszként egy kis fegyveres mozgolódás után lelkem háborgását csillapítandó a Haditechnikai Intézetben adtam elő egy műsoron kívüli magánszámot, úgyhogy érdemessé váltam némi figyelemre, de hogy ez majd harminc évig kitart soha nem gondoltam volna.
- Az "Utazás hagymával., szalonnabőrrel" sorozat első darabját, a "Fehérhajút" sokáig képtelen voltam leírni, mert utálom a szenvedéstörténeteket' - sokukat őszintétlennek érzem, elhallgatásosnak, mert egy ilyen alkalommal számtalan egyéb dolog is járhat az ember fejében, amit nem kéne szégyelleni. Rontja az összképet...? - hát rontsa! Csak látszólag teszi, de csak így igaz.
- Első komolyabb találkozásom a koncepcióval Nagykanizsán történt az ezred országos hírű vegyvédelmi szakaszában, Vajkai száás elvtárs szakaszában, aki válogatott érettségizetteket toborzott maga köré, s velük minden létező serleget étkészletet, díjat, oklevelet elismerést begyüjtött, ahol az ősszel felvett gumiruhát és gázálarcot nyár végéig le sem vettük, teljesen belenőttünk, s jó barátságban voltunk mustárral, KAF-fal, szarinnal szománnal, s az idegmérgek legkülönbözőbb származékaival, mert Vajkai szááás elvtárs úgy határozott, hogy szarik a megkívánt érettségire, melynek hiánya akadályt jelentett előrelépésében, s ha már őrnaggyá sohasem válhat, begyűjt minden elismerést az okosok elől akik nagy nehezen, érettségizett bakák segedelmével egy aranycsillag érdekében mégiscsak sikerrel jártak.
- B', egyetlen jó barátom akivel gyakran csavarogtam a városban beteg lett. Lázasan feküdt a mellettem lévő ágyban, amikor felöltöztem, hogy kimenjek. Először csak kérlelt, aztán könyörgött, végül elsírta magát, s pokrócot terítv magára felvitt a padlásra. Nem értettem mi ez az egész. Már vagy fél éve kikerült a nehézsorsú gumiruhások közül, raktáros lett, egy olyan raktárban, ahonnan soha semmit nem vételezett senki., egész nap ráért, s persze arra is, hogy a minden létező holmimat rendszeresen felvigyen elemzésre az elhárításra. Könyörgött ne menjek ki mert nagyon beteg nem tud velem jönni, s ha bennmarad, elveszti az állását.
- Kimentem, s többé nem szóltam hozzá. Megszűnt az állása - valószínüleg megbízhatatlanná vált - és nagyon haragudott rám, hogy tönkre tettem a karrierjét. Bonyolult dolgok ezek. Kitünő tapasztalatot szereztem viszont a későbbiekre vonatkozólag, és mindig tudtam ki van éppen soron. Volt köztük olyan aki nem vállalta, s a helyettese lépett a helyére. Ez később elhagyta céget, s visszakrülvén sok sok grádiccsal magasabban pompázva sárgára alázta egykori főnöknőjét. Diafilmek Japánról, Párizsról, ezeket mind mind végignéztük, mert "jóbarátok" voltunk, s én jól szórakoztam kettejükön.
- Végig sejtettem miről van szó, s a változások után fel is tettem a kérdést a hölgynek - tudta-e mi célt szolgáltak a kártyapartik. Sokáig hallgatott a válasz előtt, hol a férjére nézett, hol rám, végül kinyögte - tudták. Ekkor már szétváltak útjaink s eszelős gyűlölet élt az asszonyban a harmadik fél iránt, el is költöztek hamarosan, mindketten kétfelé.
- A Kádárrendszer kiválóan épített az emberi aljasságra, irígységre - hamar megtapasztaltam. De épített egyébre is - egyszerű emberi vágyak beteljesülésére, amit persze meg kellett szolgálni. S akik szolgálni akartak, hogy elérjék céljukat, gyakran túllihegték saját fontosságukat. Nem volt itt annyi veszélyes ember, én se voltam az, hogy egy ilyen hatalmas apparátust kelljen fenntartani. Egy kis kalandvággyal fűszerezett álhivatástudat, linkség, előmenetel reménye és kész. Ennyi az egész.
- A házban a budai 'úrinő' volt az egyetlen biztos pont. Amolyan tartásos elegáns középkorú hölgy. Magas, karcsú, erős dohányos, vele bármiről lehetett szót váltani és nem függött semmi a pálinka minőségétől.
- Sokáig nem kaptam útlevelet, s miután megházasodtam, gondoltam megpóbálom újra, teszek egy kisérletet. Persze, hogy megtanácskoztuk az örömhírt amikor hosszú várakozás után megkaptam. Fütyülős barackot vittem nagy örömömben, s ekkor hallottam az ő különös történetét, s jó, hogy elmondta, mert hasznát vehettem.
- A budai úrinő egy tervezőintézetben rajzolt összeszokott társaságban, amikoris új jövevény érkezett. Jött vele a híre is, hogy köze van a belügyhöz, bár ez utóbbit sok jó emberre ráragasztották szórakozásból, bosszúból, vagy csak bosszantásból. Hasonló korú egyszerű asszony volt, barátnőnk sajnálta, hogy kirekesztik a társaságból, megpróbálta egyenrangúnak tekinteni, elfogadta.
- Mégis meglepődött, amikor egy este lakásán kereste fel a kolléganő nagy szatyorral és egy kéréssel, hogy szeretne átöltözni. Úrinő persze bebocsátotta, megengedte - lányával élt egyedül, nem zavarta a vendég, csak csodálkozott. Azon méginkább, hogy mivé lett az átöltözés után. Nem lett a dologból valami titkos barátság, pedig elég rendszeresen feljárt átöltözni a kolléganő, néha beszélgettek, s egy alkalommal Úrinő nagy elhatározást követően bátyjáról kezdett mesélni, akit valamiféle lefordított röpirat miatt visszaminősítettek az egyetemen.
- Két hét múlva jött az örömhír, a Tanár úr visszakapta megérdemelt helyét, s ekkor egy újabb beszélgetés következett. Őszinte, vágyakkal teli, mert a hölgy únta már a maszkírozást, a rengeteg átöltözést, már annyi mindent megtett, de a csúcsra még nem ért fel, pedig az az igazi....Az UTAZÁS...Utazás külföldre, titkos kiséret, aztán egy kis városnézés nyugaton, egy kis vásárolgatás és gyorsan vissza - tulajdonképpen minden egyszerű magyar álma az akkori szürkeségben.
- Ilyesmiről még nem hallottam, bár néhány ismerősömet már leszedték a határon jugoszlávia felé, dehát akkor sem. A keleti pályaudvaron, mielőtt felszálltunk a vonatra megbeszéltük, hogy a határig egyetlen szót sem váltunk. Morcosak leszünk, mintha összevasztünk volna, szinte boldogtalanok, hogy hozzánk se legyen kedve senkinek. Fiatal cserfes ápolónő izgatottan várta az indulást, be nem állt a szája, csak bólogattunk szomorúan ahogy kell. Idős férfi ült mellette, ölében lapos kopott aktatáska, más egyebe nem volt. Én többnyire a peronon tartózkodtam, de Győrnél betereltek a kupéba.
- Határőrök álltak kb 10 méterenként a peronon, a kocsi két végébe is felszállt egy egy, s megkezdődött a vizsgálat. Csak a pénztárcák tartalmát vizsgálták, semmi egyebet, s az öreggel kezdték aki gyanútlanul, ostobán szétnyitotta, mialatt a tiszt az útlevelét vizsgálta. Két darab százas volt a tárcában, nyilván bennfelejtette - tilos áru, egyetlen darabot sem lehetett kivinni. A tiszt is meglepődött, gyorsan visszaadta az útlevelet, a tárcát is eltolta maga elől...- költse el a határig - ennyit mondott. A kocsi mindkét végében Hegyeshalomig álltak a katonák, legfeljebb velük köthetett volna üzletet. Érezhette azavart, mert később locsogni kezdett szögesdrótról, őrtornyokról, de senki nem vette a lapot.
- Már korábban észrevettem, hogy a szomszéd fülkében a kor egyik legendás színésze lapul egy hölgy társaságában, s Bécsbe érkezvén nyugati levegőt akrván szippantani, kirohantam a pályaudvar elé a város egy darabkáját megpillanthatni, de rohantam is vissza, hogy ne nélkülem menjen tovább a vonat. Üdvözült, ragyogó arccal jött velem szembe a művész úr, s német nyelven kérdezte, nincs e nálam véletlen egy dugóhúzó...
- Sajnos nincs múvész úr, én is odatátról jöttem - s ő kezében valamilyen üveggel rohant, repdesett tovább. Mensáros László volt. Neki is volt ügye, s valószínüleg ő is először szabadult ki a karámból. Egész éjjel bolyongtam a hosszú szerelvényen, nem tudtam nyugton maradni. Külföldön jártam, nyugaton, szabad világban, minden porcikámmal érezni akartam.
- Reggel a svájci határon Buchs - ban árusok jöttek a peronon kocsijaikkal, s ablakon át frissítettük magunkat, ki ezzel, ki azzal. A művész úr vidáman, felszabadultan rendelkezett, amikoris oldalt pillantottam, s egy ausztria felé visszakanyarodó sínpár közepén lassan bandukolva az "öreget" láttam. Korábban valami olyasmiről beszélt, hogy a fiához megy Bernbe.
- Ehhez képest....Megvolt az útja, megmaradtak a piros százasai, ment a sínek között lassan a lapos táskával visszafelé, mint valami szolgálatból hazafelé bandukoló vasutas. Nem köszönt el, észre sem vettük mikor tűnt el a reggeli izgalomban. Szinte sajnáltam. Idegen volt ebben a felszabadult, csillogószemű lázas környezetben.
- Nagyon bennem maradt ez a kép. A budai úrinő elbeszéléséből már tudtam amit tudtam, de muszáj volt továbbgondolni mi történik ezután. Visszaballag a sinek között, de hova? Egy panzióba..? Vagy várják valahol...? Tudják, hogy érkezik...? Micsoda szervezettség kell ehhez...? - ennek, ezeknek az őrületeknek a fenntartásáshoz? Ilyen gazdagok voltunk...? Vagy ennyire hülyék...?
Utolsó kommentek