" Platonov az orosz irodalom nagy hatású írója, művei szamizdatban voltak olvashatóak. Életműve az „elsikkasztott” orosz irodalom része. A kallódó néptöredékek, néptörzsek vagy nemzetségek tagjai, akik az ázsiai sivatag, az Amu-darja és az Uszt-Urt néptelen vidékein laknak, dzsannak nevezik magukat. A dzsan nem más, mint lélek, és a haldoklóknak, a lelkükön kívül, vagyis azon kívül, hogy képesek érezni és szenvedni, másuk nincs. Valaha gazdag urak ragasztották e népekre a dzsan csúfnevet, mert az urak azt hitték, hogy a lélek csak kétségbeesés…"
Azon gondolkodom járhatott e arrafelé a mi harcos kis fajtánk, a magyeriek törzséből való...? Azt mondja az ismertetés " a dzsan nem más mint lélek". Ha ez igaz, már nem is vagyunk messze a folyton felbukkanó, gyötrő kérdéstől:...Mi a magyar?
E pusztai szétszórt aprónépek világa valószínüleg semmit sem változott a szovjet alatt, de azóta van olaj, és van temérdek gáz. És persze vannak ácsingózók is szép számmal...Kiváncsi lennék hol vannak most a "lelkek", elérte e őket az olaj aranyat érő bódító hatása...? Érdekli e őket a civilizáció, vagy elvannak az örökké fújó szélben a mindenre használható sással. Az Aral tó, mely lassacskán eltűnik éppen úgy helyzkedik el közös hátáron, mint a Fertő tó minálunk. A mi tavunk kevésbé van veszélyben, bár hajlamosak vagyunk az önámitásra.
"Andrej Platonovot (1899–1951) a 20. századi orosz próza egyik legkülönösebb tehetségének tartják. Hazáján kívüli befogadását azonban rendkívüli mértékben bonyolítja beszédmódjának egyedisége. Platonov megteremtett egy olyan nyelvet, amelyet szinte lehetetlen hitelesen idegen nyelvre fordítani. Pontosabban fogalmazva, Joszif Brodszkij, a Nobel-díjas költő szavaival élve, szerencsésnek mondhatja magát az a nép, melynek nyelve nem viseli el a Platonov-hősök gondolkodásának és megnyilatkozásainak abszurditását. Mi, magyarok, csak félig-meddig mondhatjuk magunkat ilyen szerencsésnek, hiszen történelmünk során bennünket is köteleztek arra, hogy elsajátítsuk az utópia nyelvét, viszont kevésbé közösségi alapokon nyugvó kultúránk, mint az orosz, részben ellenállt kísértésének. A Platonov-próza ugyanis egyértelműen bizonyítja, hogy az utópia nyelvének elsajátítása az emberi autonómiára nézve az egyik legnagyobb veszély. Ez a nyelv sémáival behatol a létezés legmélyére, kiszikkasztva a testet és a lelket egyaránt. Az ilyen nyelven megnyilatkozó ember eleven holtként tévelyeg e világban, önmagában nem létezik, csak nyájban, kommunálisan; ez a nyelv a paradicsomot ígéri neki, de végül a személytelenség poklával jutalmazza meg. Andrej Platonov prózája bejárja az utópia nyelvének minden stációját. Platonov pályája elején, az 1920-as években tudományos-fantasztikus elbeszéléseket ír, a földi paradicsomot megvalósítani szándékozó, egyedül a technika és a közösség erejében bízó emberekről, majd megalkotja nagyregényét, a Csevengurt (1927–28), amely hazájában csak 1989-ben jelenhetett meg. Csevengur a megvalósított jelszavak világa, a kommunizmus mint földi paradicsom groteszk parafrázisa: a teljes időtlenség és tér nélküliség, ahol a hősök nem az élettel találják magukat szemben, hanem a lét „lemeztelenített” dilemmáival, önnön létezésük érvénytelenségével. Az utópia nyelve itt teljes mértékben életellenes, a pőre eszme nem szolgálhat táplálékul sem a testnek, sem a léleknek. A Csevengurt követő, 1930-ban íródott mű, a Munkagödör már az önként vállalt közösségi szolgálat tökéletes értelmetlenségéről szól. A proletariátus közös háza felépítése helyett csak a munkagödör mélyül, a földi paradicsom utópiája a földi pokollal válik egyenértékűvé. Az 1930-as években Platonov több közép-ázsiai témájú elbeszélést ír, ezek közé tartozik az 1934-ben keletkezett Dzsan is. A kisregény a Szovjetunióban csak az 1960-as években jelent meg rövidített változatban, mert az író özvegye, aki közreadta, úgy gondolta, hogy így könnyebben átengedi a cenzúra. A mű teljes változatát csak az 1980-as évek végén publikálták. A Dzsan eredeti szövege most kerül először a magyar olvasó kezébe, Goretity József értő fordításában. A dzsan türkmén szó, melynek jelentése boldogságkereső lélek. A kisregényben szereplő dzsan nép a különböző nemzetiségű szerencsétlenek és számkivetettek gyülekezete, amely etnikai értelemben nem is tekinthető népnek. Ezt a kihalás szélén álló csoportot keresi fel az innen származó apátlan (Platonovnál ez fontos kategória) Nazar Csagatajev, aki mint új megváltó ki akarja vezetni a népet a sivatagból (a pokolból), és meg akarja számukra teremteni a paradicsomot, „a szocializmust”. Csagatajev egyszersmind „alászáll” a mítoszok világába – a műben megtaláljuk mind a bibliai elemeket, népét a pusztaságból kivezető Mózes történetének emlékét, mind a prométheuszi mítosz töredékeit, mind az iráni mítoszok szereplőit és dualisztikus világképét. A hős újra akarja teremteni a közösséget nemcsak a dzsan nép még életben maradt tagjaival, hanem az elhunytakkal is: „Csagatajev nem értette a közömbös, végleges felejtést; ő emlékezett az ismeretlen, rég meghalt emberekre – még azokra is, akik számára haszontalanok voltak és nem ismerték –, mert hiszen ha a holtakat és eltűnteket hamar elfelejtjük, az élet végképp értelmetlenné és szánalmassá válik: akkor nem marad más, mint hogy önmagára emlékszik csak az ember.” Ebben az idézetben nem nehéz felismerni Nyikolaj Fjodorov, a 20. századelőn oly népszerű orosz filozófus eszméit, aki A közös ügy filozófiája című művében a „holtak egyetemes feltámasztása” projektjével állt elő. Fjodorov szerint csak így valósítható meg „az apák tisztelete”, a nemzedékek közötti folytonosság. Platonovra nagy hatást gyakoroltak Fjodorov utópisztikus elképzelései, s hasonló módon Ciolkovszkijnak, a szovjet űrhajózás atyjának az 1920-as években íródott filozófiai munkái is az egyetemes testvéri közösség kozmikus megvalósításáról. A platonovi utópia nyelve ezek nélkül az elképzelések nélkül nehezen értelmezhető: nehezen magyarázható meg, vajon miért áhítják annyira a közösséget a közösségből kirekesztettek, pontosabban: a közösségi elv szellemében megalázottak és megnyomorítottak? Platonov hőseinek fizikai kötődése az élethez szinte a nullával egyenlő, lelkük azonban eleven, az él a test helyett. A dzsan néppel kapcsolatban ezért gondolja Csagatejev, mintegy parafrazálva a bibliai idézetet: „nemcsak kenyérrel táplálják egymást, hanem lélekkel is…” Valójában Platonovnál a lelkiségen alapuló közösségi elv feltámasztása lenne a vágyott cél, ezt azonban megzavarja a test fizikai nyomorúsága, az élet kegyetlensége. Az élet a maga materiális eszközeivel ellenszegül az utópiának. A dzsan nép maradéka, amikor Csagatajev feltáplálta őket, egyesével szétszéled a szélrózsa minden irányába. Az özvegy által megcsonkított változata a kisregénynek itt ér véget. Bármennyire is hatásos irodalmi szempontból az ilyen befejezés, nem tükrözi Platonov szellemiségét, utópia-hitét. A kisregény logikusan azzal folytatódik, hogy Csagatajev a nép keresésére indul. Végül megtalálja őket, kiderül, hogy dolgozni kezdtek, fent tudják tartani magukat, nemcsak a lelkük, de már a testük is új életre kelt. Csagatajev és segítőtársa, Ajdim, a fiatal lány pedig Moszkvába indulnak, hogy szintén új életet kezdjenek. Ha kissé sematikusnak tűnik is ez a befejezés, Platonov művészi gondolkodása ilyen volt a 30-as években. Az utópia nevében vállalt elhivatottság az ő szemében mindig pozitív kategória maradt. Hiába érzékelte a sok értelmetlen áldozatot, nem szűnt meg hinni benne. Mindez kihatással van a platonovi beszédmódra is. A szerző nem akarja leleplezni, kigúnyolni az utópia nyelvét, hanem azt mutatja meg, miért nem válhat természetes nyelvvé, hogyan ütközik az emberi tudat eredendő beállítottságával, „az értelmes egoizmus” maradékával. Az utópia nyelve azonban befészkelte magát a tudattalanba, a civilizációtól érintetlen irracionalitásba. Ezért is bátor vállalkozás Platonovot magyarra fordítani. Goretity József fordítását azért tartom hitelesnek, mert nem igyekezett Platonov nyelvi értelmetlenségeit „feljavítani”, miként néhány előző magyar fordítója tette. És szerencsére nem követte azt a patetikus, lirizáló fordítói gyakorlatot sem, mellyel a kisregény előző fordítója "turgnyevire" stilizálta Platonov érdesen érzelmes nyelvét. Andrej Platonov: Dzsan
El Kazovszkij Dzsan panoptokumát jónéhány helyen felállították az országban,sajnos nem láttam, nem tudtam róla, ezzel talán azt is elárultam, hogy nem tartoztam a rajongói közé. Későn került kezembe a könyv, mint ahogy csak Kazovszkij halála után értesültem egyáltalán performansz panoptikumáról. Nem ismerhettem meg, vajon Platonov világa van-e benne, vagy valami más. Sajnálom. A kiállitás képeit nézegetve vannak sejtéseim, de nagyon bizonytalanok. A gugliban keresgélve sem találtam biztos támpontot. Valahol egy távoli utalás, hogy majd beszélünk róla, de semmi egyéb. Nem hiszem, hogy tömegek olvasták a Dzsant. És biztos vagyok benne, hogy többen dobták a sarokba, mint ahányan kitartottak. A kisváros könyvtárában is meglepődtek a kérésemen....Azt hiszem van egy példány a raktárban, morfondírozott az egyik könyvtáros. Rendesek voltak előkeresték..... Kazovszkij ebben a kemény, rideg világban élt volna...? Vagy csak ide képzelte magát? A dzsan, a "boldogságkereső lélek" szélfútta, a reménytelenség és folytonos küzdelem lélekölő birodalmába...?Néma, sötét vándorállat kutyáitól kisérve járkált saját megkonstruált performansz sivatagában, ahol kemények a szinek, erősek a villanások...? Ahogy valahol megemlitődik: női testben férfiként...? Aki tud valamit a dzsan paniptikumokról, legfőképpen eredetükről, kérem, ne fogja vissza magát.... A google-ban persze az alant jelzett módon valami pótolható.
46. VÁNDORÁLLAT – El Kazovszkij kiállítása (mny. Szilágyi Ákos; december 19-én DZSAN PANOPTIKUM XVII, AVAGY ARKESZILAJOSZ ÁLMA VII, a Kassák Klubban
|
Utolsó kommentek