...és akkor jön Ő, XXXXX, és elmondja a lényeget. Minden szava igaz. Lapos igazságok és közhelyek gyüjteménye. Pedig XXXXX, akitől nevét kölcsönözte mesehős. A mesék birodalmában sok minden előfordul, amiben elmerülhetsz és bármit tovább gondolhatsz. A mesének csak látszólag van vége, a kisgyerek is megkérdezi...és azután mi történt?

"...A trollok elleni küzdelem legfontosabb figurája XXXXX, a szegény ember legkisebb fia, aki kezdetben haszontalannak tűnik, de mindig kiderül róla, hogy bátor, melegszívű furfangos legény. Kivárja a kellő pillanatot, és akkor cselekszik, megteszi azt, amire addig senki nem volt képes. Régi ismerősünk a hamuban kotorászó, semmittevő fiú, aki bátyjai után nekivág a nagyvilágnak, hogy legyőzze a félelmetes ellenséget és végül elnyerje a királykisasszony kezét és a fele királyságot. A nálunk Hamu Jankó néven is emlegetett mesehős rendkívül rendkívül népszerű, minden norvég gyermek ismeri, és el tudja mesélni tulajdonságait. XXXXXX, Tyrihans, vagy éppen Lókötő Peik, kedves, barátságos és segítőkész, jótett helyébe ő is jót vár, és egy kis furfanggal túljár a legerősebb troll eszén is..."

Vaskó Ildikó: Háncsvirág a Trollok birodalmában.

A kérdés persze nyilvánvaló - hogyan kapcsolódik mindez Lelky Lola felvetett mai témájához, az önpusztításhoz...? Öt-x, persze tudja, elsorolja, kijelenti, lezárja. Pedig csak a felületet kapargatja. Az az összegzés amit nyújt, ezernyi különböző "mese" végső konklúziója. De jönnek majd a legkülönbözőbb "mesék", dolgozhat a számláló, mert körülöttünk élnek a mesehősök, s magunk is azok vagyunk.

Több mint egy évtizedet éltem magam is "hegyen", Csillaghegy tájékán, szép kilátással a város irányában, mely látványt kevéssé értékelték a tőkék művelői. Valaha karban tartott évszázados óbudai szőlészet lehetett, megtaláltam a nyomát véletlenül, amikor egy kiálló nagy követ akartam eltávolítani. Nagy lapos kő volt, másik is volt mellette, azt is kiszedtem, s aztán egy egész vízelvezető, szakszerűen megépített árkot találtam a szomszéd telekig. Ott  már a földben maradt.

Csupa magányos férfiember lakta a hegyet. És persze bort termeltek, mert a magányos férfiembereknek, ha nincs aki beleszóljon, rögtön kialakul ez a furcsa szokása. Ha sohasem csinálta, akkor is megpróbálja. Ki ezért ki azért, de mindegyik talál rá magyarázatot. Részint mert amúgy is ott van a nova/noha amivel törődni sem kell, ősszel, amikor már aranysárgán mézédesen fut fel a mandulafára, csak szedni kell, Isten ajándéka. Jó édes must lesz belőle....hogy milyen bor? Azzal ne is foglakozzunk.

Felső szomszédom préselés után a törkölyt darabokra szedte, beáztatta, s azt a valamit amikor már szerinte "jól összedolgozta magát" újra kipréselte. E különleges származék eredményét aztán házasította a korábbival, mert szerinte az is bor volt, hát meg ez is...érti szomszéd..!..Persze, hogy értettem. A közkút legalább egy kilométer, az esővizet  meg nem pazarolja az ember ivásra. Rossz íze van...Figyelmeztettek, hogy meg ne próbáljam a szomszéd borát, mert "beteg" leszek tőle. Nagyon figyelmesen kellett kocsival tartani a hegyre, mert némely ilyen "beteg" emberek a főldút mély vízmosta árkaiban szundikáltak fényes nappal is.

Eleinte sajnáltam egyiket másikat, aztán mégsem. Leszoktam róla. Az egyiknél motorvásárlás ügyben jártam csillaghegyi kétszintes házában. Két elszánt, villogótekintetű nőszemély fogadott. Az idősebbik, aszaltképű erőszakos vénség köszönés helyett csak rákiáltott...Hoztál bort?  

Megkötöttük az üzletet, s néhány nap múlva amikor gázt adva nekilódultam a hegynek, megmozdult előttem a sáros út. Nem volt mit tenni, belerepültem oldalt a búzatáblába. Szomszédom is felébredt erre, tetszett neki, hogy máris használatba vettem a motort. Jól megy, szomszéd...? - kérdezte, aztán elmondta, hogy otthonról jött még a tegnep este, de már annyira elfáradt, hogy azt az utolsó százötven métert sem volt képes a kalyibáig megtenni. Muszáj volt kijönnie, mert - tudja - jönnek a lakótelepiek és lopnak. Vigyázni kell. Érti...Persze, hogy értettem. És már azt is, mire tartja azt az aprószemű elvadult paradicsomtengert a szőlő közepén.

Krúdy írta Rózsa Sándorról, hogy napokat töltött a búzatáblában, hiába is keresték, sohasem találták. Szomszédom a "betakarítás" idejét töltötte a paradicsomtengerben, onnan mindent belátott. Nagy ravaszságában a kalyibára jó nagy, messzebbről  is jól látható lakatot biggyesztve lapult a paradicsomok között. Csak akkor vettem észre, amikor egyszer kerékpárral mentem ki és rámköszönt az aprószemű paradicsomtengerből.

A frászt hozta rám, amint kivigyorgott vöröses ábrázatával - ilyen későn szomszéd..? Rendes embernek tartott, mert nem jártam szomszédolni', összeszedni hajnaltájt a szükséges levesbe valót...Némelyek megtették. Messze volt a piac.

S mind ez hogyan kapcsolódik harci Lola mai postjához..? Megint beletalált valamibe. Nem is talált, beletenyerelt. Én csak egyetlen, általam ismert és megélt szeletkéjét próbáltam felvillantani, de eddig nem tettem emlitést az okáról. Én dolgozni jártam a hegyre télen nyáron, nem a menekülést, pénzt kerestem, várt a családom. Szomszédaim történeteiben sok volt a hasonlóság, de a végén valamilyen módon, ott rejtőzött mindegyikben a magány. Az önként felvállalt, vagy a kirekesztetettség okán létező.

Netán önsajnálattal vegyes, vagy határozott, hideg ésszerű megfontolás. "Itt fogok meghalni a hegyen" - mondta valamelyik... Jaques Brelnek egy nótája járt ilyenkor az eszemben, az " á mon dernier repas...", amikor felmegy utóljára a hegyére barátaival, szamarával tyúkjaival és kacsáival, barátnőivel és feleségeivel  és végignéz trónjában ülve...aztán poharát eldobva mindenkit csendre int...stb stb...A muzsika is tud mesélni, ezek meg csak betűk - amúgy sem ismeri senki.

Lola története a felkavaró befejezés. Amikor pont kerül valaminek a végére és mindenki az odavezető utat keresi. Abból pedig számtalan van, és rögtön előkerül a család. Illetve a család, és annak légköre, vagy hiánya.

Alig egy hete jártam egy emlékező családi összejövetelen. Törékeny termetű rendkívül inteligens, több nyelven beszélő 82 éves mérnökember ment el. Nem ivott, nem dohányzott, érdeklődő tiszta emberi lény volt. Távolabbi, de nagyon szeretett, megbecsült rokon. Néhai feleségének maradványait, aki alig néhány óra alatt hunyt el, egy úrnában őrizte, aztán a megállapodás szerint a megfelő időben a Dunához vitte. Gyermektelenül, utód nélkül távozott, meglepődtem mennyien jöttek össze rá emlékezve a jelentős mérető polgári lakásban.

L.P. mindent pontosan elrendezett, még arra is ügyelt, hogy ne zavarja meg valaki közelebbi nyaralását, s amikor eljött az Ő pillanata - többen látták - egy csillagtalan este átlépett könnyedén a Tóth Árpád sétány melletti bástyán.

Jacques Brel Le dernier repas

 
 www.youtube.com/watch?v=752Z0vIHrMQ
 

Photo Tulipe

Jacques Brel
LE DERNIER REPAS
1964


A mon dernier repas
Je veux voir mes frères
Et mes chiens et mes chats
Et le bord de la mer
A mon dernier repas
Je veux voir mes voisins
Et puis quelques Chinois
En guise de cousins
Et je veux qu'on y boive
En plus du vin de messe
De ce vin si joli
Qu'on buvait en Arbois
Je veux qu'on y dévore
Après quelques soutanes
Une poule faisane
Venue du Périgord
Puis je veux qu'on m'emmène
En haut de ma colline
Voir les arbres dormir
En refermant leurs bras
Et puis je veux encore
Lancer des pierres au ciel
En criant Dieu est mort
Une dernière fois

A mon dernier repas
Je veux voir mon âne
Mes poules et mes oies
Mes vaches et mes femmes
A mon dernier repas
Je veux voir ces drôlesses
Dont je fus maître et roi
Ou qui furent mes maîtresses
Quand j'aurai dans la panse
De quoi noyer la terre
Je briserai mon verre
Pour faire le silence
Et chanterai à tue-tête
A la mort qui s'avance
Les paillardes romances
Qui font peur aux nonnettes
Puis je veux qu'on m'emmène
En haut de ma colline
Voir le soir qui chemine
Lentement vers la plaine
Et là debout encore
J'insulterai les bourgeois
Sans crainte et sans remords
Une dernière fois

Après mon dernier repas
Je veux que l'on s'en aille
Qu'on finisse ripaille
Ailleurs que sous mon toit
Après mon dernier repas
Je veux que l'on m'installe
Assis seul comme un roi
Accueillant ses vestales
Dans ma pipe je brûlerai
Mes souvenirs d'enfance
Mes rêves inachevés

Mes restes d'espérance
Et je ne garderai
Pour habiller mon âme
Que l'idée d'un rosier
Et qu'un prénom de femme
Puis je regarderai
Le haut de ma colline
Qui danse qui se devine
Qui finit par sombrer
Et dans l'odeur des fleurs
Qui bientôt s'éteindra
Je sais que j'aurai peur
Une dernière fois