Amikor „tapsikoltak a jázminok“...

Hazafelé menet Emma szótlan lóbálta táskáját, a rosszkedv szép barna arcán mély ráncokba rögzült, kavicsokat rugdosott, ágakat tépdesett az útmenti bokrokról, s azzal csapkodta csupasz lábaszárát.

A Vasas pálya feletti magaslat szikláihoz közeledve öccsét, s fiút félrelökve előreszaladt, hogy elsőnek odaérve azt a különálló magaslatot érje el, amin csak ketten fértek el, de most egyedül birtokolhatta.

Mi baja van?- kérdezte a Fiú, noha tisztában volt maga is a történtekkel, de minden érdekelte ami Emma körül történhetett, s a kérdés után lopva Gedeonra nézett.

Emma öccse apró mosollyal a szája szögletében válaszolt - tudod te azt, minek kérdezed, inkább üljünk az erkélyre - mondta, s maga is előresietett.

Az erkély szélesebb kiugró volt, néha öten hatan is elfértek rajta, most azonban csak hárman üldögéltek a sziklán szemben a pasaréti völggyel. Odalenn csőrös autóbusz igyekezett az apró emelkedő felé, a teniszpályákon fehér ruhás urak játszottak, távolabb, a túloldalon sárga hernyóként a fogaskerekű araszolt lassan a svábhegy oldalában. Csend volt, erősen sütött a délutáni nap, a sziklák tetején gyíkok sütkéreztek, Emma is a túloldalra bámult, mintha töprengene.

Elvitték a Hadháziékat is, súgta Gedeon - nem tudtad? A Fiú bólintott.

Nálunk hagyták a pianínót, már nem fért be a parókia pincéjébe - azt mondták zongorázni kell tanulnom, hogy ne csak a port kelljen törülgetni róla - súgta vissza, s Emmára pillantott, aki félig húnyt szemmel nézett a távolba,mintha várna valakit.

Hadházit hiába várod, gondolta a fiú, már be is költöztek a villájukba.

Menjetek haza rajzolni - szólt ekkor Emma, egyedül akarok maradni, s a fiúk engedelmeskedtek.

Amikor végeztek a leckeírással, Gedeon anyja lépett a szobába tálcával a kezében. Tejeskávé, vajaskenyér volt kiporciózva a tálcán, hangtalan letette, s szó nélkül kiment. Sajátos rituálé volt ez Gedeonéknál, igazi uzsonna a rajzolás előtt. Mire végeztek az ezredes is hazaérkezett, éppen csak benézett hozzájuk, köszönt, és magukra hagyta őket.

Rossz kedve volt a fiúnak, Emmát várta, mondjon bármit is csak a közelben legyen. Emma soha nem volt megelégedve a rajzaival, Gedeont dicsérte, a pontos tiszta vonalait, őt egyfolytában korholta az össze-vissza karmolászásai miatt. Vázlat - mondta ilyenkor a fiú - majd letisztul, s végén neki lett igaza, mert a rajzai sokkal jobban sikerültek mint Gedeoné, s ezt az ezredes is észrevette.

Csak a térképészetben vannak tiszta vonalak, mondta, minden egyéb viszonylagos, többértelmű, de a fiát is megdícsérte, mert vigyázott, nehogy elrontsa a barátságot.

Kell valaki a fiam mellé, aki másmilyen, mondta egyszer a feleségének - ez a kölök nem rontja el, jó nevelésű, de más. Gedeon hajlamos a begubózásra, ki kell rángatni belőle. Túl pontos, túl szabályos, ne legyen koravén.

Amikor Emma hazaérkezett, szokása szerint rendesen leszólta a fiú rajzát, de az nem törődött vele. Szólt hozza, ennyi elég volt neki.

Furcsa ragaszkodása Emmához, a nála három évvel idősebb nagylányhoz, a fél életét kitöltötte. Télen, ha síelni mentek a Disznófő alá a Csőbe, akkor is elkisérte őket, segített rendbe rakni a kötést, pedig Emma Hadházit kérte meg rá, de az nyeglén odavetette - majd a fiú megcsinálja.

Emma koránál idősebbnek látszott, nyúlánk volt, egyenes tartású, első a tornasorban. Még egy év, s eltűnik a Baár-Madas líceumában, s akkior nemigen fogja már látni. A fiú gyakran gondolt erre, s ilyenkor kicsit szomorúnak érezte magát.

Egy évvel korábban, a korfirmandusok vizsgáján látta meg Emmát Gedeon mellett a templomban, akkoriban kezdtek hozzá a rajzoláshoz is, boldogan vállalta.

Fehér jázminkötegek lógtak mindenfelé a templom kandelláberein, az illat betöltötte a zsúfolt termet, s a fiú csak Emmát bámulta, mint valami szentséget a bódító illatfelhőben.

Szombaton számítok rátok, szólt a rajzolókhoz - bejárjuk a környéket, megbeszéltük a többiekkel, hogy megint jázmincsodát varázsolunk a templomba.

A fiúk némán bólogattak. Csak az egyikük várta máris a szombatot. Kedd délután volt, a fiúnak ígéretes, Gedeon nyöszörgött valamit, ami bármi lehetett.

Csütörtök reggel a fiú türelmesen várt a Pasaréti út sarkán, az utca néptelen volt, csak a házmester söprögetett kissé felé haladva, s lopva intett. A fiú nem értette mit akar. Az öreg kerítésnek támasztotta a seprüt, sodorni kezdett tempósan, aztán nyalogatta a fehér rudacskát, s közben bosszúsan sziszegett: menj tovább...elmentek!

A hetes jelentett, s az új tanítónő, aki nemrég váltotta a korábbit, megkérdezte tud e valamit Gedeonról a padszomszédjáról?

Elmentek - mondta a fiú. Csönd lett az osztályban. Ismerős kifejezés volt ez számukra, senki nem kérdezte, hova?

A tanítónő egy pillanatig habozott, aztán kinyitotta az osztálykönyvet és beírt valamit. Ragyás arca elpirult kissé ahogy felnézett és folytatta az órát.

Egyszerű asszony volt, sokban különbözött az ezredesnétől. A délutáni órák végén estefelé, a férje mindig bejött, megállt az osztály sarkában, figyelte a tanítást mint egy kisdiák. Barna öltönyében a vékony emberke rajongva bámulta asszonyát, s összekarolva indúltak haza.

Péntek este a fiú világosságot volt Emma ablakában, mozgást is látott és idegen hangokat hallott. Jázminillat töltötte be a kertet, a hatalmas bokor alatt sokáig várt, tudta, hogy hiába.

Másnap délután becsöngetett a lakásba, maga sem tudta miért. Fiatal, kövérkés férfi nyitott ajtót fehér ingben az arcát törölgetve.

Mit akarsz? - kérdezte a férfi. A fiú azt hitte valami vendég csupán, mert távolabb szokott helyén látta az ezredes piros bársony házikabátját a fekete sujtásokkal, mintha csak a gazdáját várná.

Csak a második kérdésre tudott valamit kinyögni és rögtön meg is bánta annyira furcsa volt így tavasz vége felé.

A síbakancsomért jöttem, Gedeonnak adtam kölcsön, azt mondta bármikor feljöhetek érte...

- Ki az a Gedeon? - kérdezte szárazon a férfi.

- Osztálytársam, nála van a bakancsom, szeretném visszakapni...

- Nincs itt semmiféle bakancs, tűnj el de gyorsan - rivallt rá a köpcös, s már csukta volna az ajtót, amikor egy női hang szólalt meg mögötte.

- Láttam itt egy párat az előszobaszekrényben, add neki oda aztán menjen ahova akar.

A fiú hallotta mint nyílik a szekrény ajtaja, s nemsokkal azután a nő is megjelent, s a kezébe nyomta Emma fényesre pucolt bordó bakancsát.

Köszönd meg és tűnj el - vetette oda, s a férfi becsukta az ajtót.

A fiú végigrohant a Nagyajtai utcán a fasor felé, s a túloldalon bevette magát a kiserdőbe.

Valamikor temető volt a hegyoldal, Vizivárosi temetőnek hívták, néhány kriptában családok húzták meg magukat, félelmetes hely volt de most nem törődött vele.

Haza nem vihette Emma bakancsát, képtelen lett volna bármit is hazudni. Egy gesztenyefa alatt üldögélt órákig és nem értette, hogy tehetett ilyet. Óvatosan felpróbálta a bakancsot, kicsit lötyögött benne a lába, felállt lépkedett néhányat, s valami büszkeségfélét érzett.

Emma bakancsa majdnem jó volt a lábára - vastag kötött zokniban éppen jó lenne. Felállt, kicsit feljebb ment a Virányos felé, s egy félig betemetett kripta köve alá dugta.

Építőanyagok voltak a közelben, nem törődött velük, csak a még mindig reszkető lábaival. Hazarohant.

Két héttel később már nem jutott be a területre. A fákat kivágták, kerítést húztak, katonák jártak a túloldalon jöttek mentek rendezték a terepet, senki sem tudta mi készül. A kerítés helyén később téglafal épült három drótsorral a tetején ahogy szokás, s a sarkokra is tábla került figyelmeztetőleg:

FÉNYKÉPEZNI TILOS