(Ez egy alternatív születésnap. Az utazás' vége. A fonnyadt hagymát már régen ellopták, s hol van már a szépséges szalonnabőr.
Florance felköszöntött.
Pedig éppen elég baja lehet a messzi Szíriában. Köszönet érte.)
- Amit eddig írtam erről a napról, másnapra eltünt. Lehet, hogy nem kár érte, de bosszankodtam. Nem tudom ki törölte. Rajtam, és az állataimon kívül nincs itt senki. Mondom senki - miközben tudom én, soha nincs olyan, hogy senki. Ilyenkor erősödik fel bennem a kérdés, és szinte hangosan kiáltanék - ki vagy Te, aki beleszólsz hol így hol úgy olyasmi dolgokba amelyek csak rám tartoznának, s hallom a válszaszt messziről:..."Vagyok, Aki Vagyok"...Nekem pedig nincs is több kérdésem.
- Mondom, amikor befejeztem az írást, elmentettem szokásos módon, de másnap már hiába kerestem. Figyelmeztetés lenne...? Elég volt, felejtsd már el...! Április tizenegyedike épp olyan nap mint a többi...Hogy neked éppen az ötvenedik...? Hát aztán...! Menj ki a kertbe, áss tovább. Adj szénát a birkáidnak. Tedd magad hasznossá. Szedd össze a rengeteg galyat, vagy folytasd a metszést. Most kell azt - most szép az idő...! Lehet, hogy jövő szombaton esni fog... Meglátjuk...
- Különben is Márai és József Attila születésnapja április tizenegyedike, meg Benzé, a tied máskor van, csak beleélted magad egy újabb időszak megszületésébe, az ilyesmi pedig nevetséges. Senki sem születik ujjá soha, nincs ujjászületés, csak valami borzongató káprázat.
- - -
- Kinyitottam a műhely ablakát, hogy rágyujtsak, de erős szél verte befelé az áprilisi szúrós permetet, gyorsan visszacsuktam, inkább lemondtam a cigarettaszünetemről. Odalenn nem nagyon akart sorba rendeződni a fürdőbe igyekvők népe, itt ott verekedtek, ez is új, a politikaiak távoztával felborult minden ami valamiféle rendnek nevezhető. Távolabb, a nagyház környékén most is sepregettek néhányan, de most nem jöttek közelebb. Csak néztek a zavarodott sorakozó felé, de nem mozdultak.
- Szombat volt, fürdő és tisztacsere napja. Ingeket varrt mindkét varroda a héten, a műhelyem mennyezetig volt pakolva tizesével összekötözött ingekkel azokra varrtam "specálgéppel "a gombokat. Aztán végig a lyukakat a másik oldalon. Még Sátoraljaujhelyen kérdezte Marosvölgyi őrmester nem volna e kedvenm összerakni - valódi NDK csodagép. Rááltam mert már elég nagyképü voltam, és amúgy is bosszantott a kerülgetni való hatalmas láda. Végül is mi az nekem, összerakni egy gombvarró és gomblyukazó gépet, aki egy teljes évet elvégeztem már a Vasutgépészeti Technikumban kalapácsfejet reszelgetve a gyakorlati órákon...?
- Magam is elképedtem, hogy sikerült. Szúrt vágott ahogy kellett, mindent úgy csinált ahogy a német elvtársak kitalálták. Még szép, hogy sikerülnie kellett, mint az álló meg falióráknak is működniük kellett, és minden egyébnek vasalónak, gyerekjátéknak, mindennek amit behordtak javításra a smasszerok. Na jó, volt hozzá némi fáintos német leírás, meg néhány részletező fénykép, de más semmi. Rögvest meg is emelkedett az órabérem harminc fillérrel. Ettől kezdve teljes egy forint ellenében vehettem részt a szocializmus építésében. Irigyelt régiókba emelkedtem az ötvenfilléresek között, csak éppen semmit sem tudtam kezdeni vele. Egyenlőre...
- Lassan összeállt a sor odalenn, a sepregetők maradtak megnyúlt, csalódott képpel ahol voltak, a nagyház fala mellett, nem közelítettek, mint néhány héttel korábban. Nem kellett aznap gatyákkal, ingekkel szórakoznom, magam vezettem a sorakozót, s láttam amint a seprűsök körülöttünk ólálkodnak, s lassanként egész a közelünkbe söprögetik magukat. Muszáj volt hátra mennem a sor végére, mert valami furcsa dolog történt, folytott hangok, szitkozódások hallatszottak mint akik nem értik egymást.
- ...mi van?...mi van? - mit nyiszorog tata...? Hagyja a hülye rizsát inkább adjon egy cigarettát...! Ahogy kissé arrébb húztam a "Tatát" nekem is belesúgta a fülembe, hogy az amerikaiak már Bécsben vannak. Ez teljesen biztos...Ezek meg nem értik...Te érted...? Már nem sokáig tart ez a rohadás...Felmentik Budapestet és akkor...
- Valami nagyon furcsát láthatott az ábrázatomon, mert izgatottan bizonygatni kezdte s eközben lassan körbe is vettek seprést imitálva mind a söprüsök. BÉÉ hadnagy tünt fel ekkor az épület kijáratánál, gyorsan be kellett fejezni a társalgást. Csak annyit tudtam kinyögni, hogy tévedésben vannak az urak, ez a társaság itt csupa tolvaj, meg gyilkos és egyáltalán nem érdekli őket, hogy hol vannak az ameriakiak, Bécsben, vagy Moszkvában - már csak ketten vagyunk itt politikaiak, a többieket elvitte az amnesztia.
- Na erre meg ők tátották mind a szájukat. Ez a szó varázserejű mindenféle zárt intézményben. Mire szóhoz jutottak volna, BÉÉ hadnagy közeledett elegáns fekete kesztyűjével csapkodva bal tenyerét, így hát a hírhozók búsan visszasöprögették söprögették magukat, vissza a nagyház irányába. Csalódottan vették tudomásul, hogy ezek itt csak hasonlítanak a "budapesti srácokra" - nincs bennük semmi érzék a legújabb hírek befogadására, csak az a rohadt staub érdekli őket és letatázzák, meg lafaterozzák a segitőkész jóakaratú embert, aki jóhíreket hoz.
- Felálltam a székem támlájára, onnan elértem azt a kis rést ami a plafon alatt nyílott a kötegelt ingek felett, átmásztam rajta és a másik oldalon lecsúsztam, Soha még ennyi inget gatyát nem zsúfoltak be a műhelyembe. Muszáj volt rágyujtanom mert erősen korgott a gyomrom, pedig dél még odébb volt. Nem sokkal, de azért odébb. A lépcsőház egyik fordulójába mentem, ahol egy kisebb ablak nyílt a szemközti kórházépületre, s nem sokkal, talán csak néhány méterre az ablak előtt csenevész kis fácska próbálta apró, tavaszi leveleit bontogatni. Ide jártam dohányozni, s nap mint nap figyelhettem hogyan fejlődnek, hogyan bontakoznak a kis levélkezdemények. Ezeknek a leveleknek még le is kell hullaniuk mind egy szálig, hogy az én időm is elkövetkezzen. Az pedig Karácsony második napján lesz. Akkor telik le a két és fél év - már nem sok van belőle.
- Az épületet néhány évvel korábban húzták fel, valamiféle tervezőintézetnek volt szánva, s csak utánunk vált a híres fordítóirodává. Ideiglenesen szállásolták ide a sátoraljaujhelyi transzportot, muszáj volt megszüntetni dögletes lepratelepünket, de a szállitás utáni állapotoktól félve komoly óvintézkedéseket tettek az okos elöljárók. Olyanokat melyekbe majd beledöglöttünk. Inkább brómmal, vagy valami egyéb nyugtatóval kisérleteztek volna félve a helyváltoztatás döbbenetes hatásaitól. De nem...Lehet, hogy fiatalkorúaknak nem szabad brómot adni...?
- Hajnali négykor indult a konvoj és késő estére értünk a Gyüjtőbe. Teljesen elcsigázva a rabomobilban való áldogálástól szinte kábultan szóródtunk széjjel a nyolc tíz ágyas zárkákba. Valaki vizet ivott a csapnál és nem értette, hogy ott van. És volt benn egy ajtó és amögött egy vécé volt. És meleg fűtőtest húzódott az ablak alatt és mindenki egyszerre akarta mindezeket birtokba venni és valami pánikszerű örjöngés tört ki amit az okosok sejthettek előre, s az esztelen tombolást csak a vacsora tudta megszakítani. Addigra az ágyak is szinte darabokban voltak, mert az élre vasalt törekkel teli szalmazsák helyett, mely kimeríthetetlen forrása a megaláztatásnak, itt matracok voltak....
- Sürü gulyásleves érkezett, hússal. Még be sem fejezhettük, s már jött a következő adag. Lenyomtuk, mert muszáj, ha adják. Nem tudtuk, hogy szilvásgombócot is hoznak még - január elején - és azt is kétszer. Rettenetes éjszaka következett. Ki kellett nyitni az ablakot, senkit sem érdekelt a januári fagy. Fosott és hányt mindenki, a sátoraljaujhelyi összeszűkült gyomor képtelen volt megbírkózni ilyen rettenetes támadással - napokig csak kóvályogtunk, szinte elviselhetetlen volt a költözéssel járó változás. Fűtés, víz, angolvécé. Ezek mind egyszerre, Uramisten. Visszatértünk a civilizációba mely idegennek, álomszrünek tünt és csak nehezen szoktunk hozzá. Pedig ismerős volt.
- Néztem a fácskát a forduló ablakából, s kicsit odébb húzódtam, mert két tiszt jött fölfelé a lépcsőn. Két hadnagy, egy férfi és egy fekete hajú nő. Dosszié szorult a hadnagynő hóna alatt és az én nevem volt rajta. Korábban gyakran láttam dossziékkal közlekedő tiszteket ott a fordulóban, s akkor néhányan még aznap kiszabadultak. Berohantam Marosvölgyi aprócska irodájába és elmondtam mit láttam. Szabadulsz - mondta az őrmester, megyek megnézem, és elsietett.
- Azt hiszem legalábbis örömmámorban kellett volna kitörnöm, de nem éreztem semmit. Csak álltam BÉÉ hadnagy irodája előtt kábán, aztán behívtak, arra nem is emlékszem mit közölt velem a hadnagynő, csak BÉÉ hadnagyra emlékszem, aki furcsa ajánlatot tett. Elintézi, hogy műszerész képesítést igazoljanak, ha lemondok a mostani lehetőségről és kitöltöm az időmet.
- Lemondani amnesztiáról...? Ilyet még nem is hallottam. Nem tudtam mit válaszoljak. Négy hadnagy várta a válaszomat - Marosvölgyi őrmester a szemközti kórház felé nézett, mint akit nem is érdekel a válaszom. Leginkább őt, mint műhelyfőnököt érinthetett kellemetlenül a szabadulásom, de kifelé nézett a kórházon túlra a temető felé, ahol most is folyt valami kandeláberes dísztemetés zenekarral, veres drapériákkal ahogyan kell. Hosszú kínos szünet - nem tudtam eldönteni, hogy ez vicc, vagy komoly ajánlat. Nem válaszoltam semmit a döbbenetes ajánlatra. Képtelen voltam bármit is mondani. Tudtam, hogy egy női meg egy fiú műhely munkája fog megállni műszerész híján, de mi közöm hozzá...? A törvény szerint szabadulnom kéne, így gondoltam - vagy mire leér a törvény betüje, már odalenn kevesebbet ér és alakítható...?
- BÉÉ hadnagy bosszúsan kiküldött. Azóta sem tudom egyáltalán lehetséges-e ilyesmi..? Lemondhat e bárki a törvényes, reá szabott amnesztiáról...? Néhány perc múlva Marosvölgyi jött ki az irodából. Szedd össze a holmidat - mondta sürgetve, ha van valami amit ki akarsz vinni, hozd be az irodámba. Megyek bezárok mindent, igyekezz. Megvárlak.
- Volt egy cipőcském kb három centi hosszú, meg egy használható hasonló méretű aprócska gyalum és persze a "Füzet". ( Tavalyi bejegyzések, az "Irakban kitört a..." két része szól a "füzet" körüli bonyodalmakról ). Ezeket adtam oda, ezeket nyelte el lapos aktatáskája, és megindultunk, hogy végigjárjuk a kötelező formaságokat.
- Öreg kapus állt az épület földszintjén, a női körletben - néhány héttel korábban egy szombat délután keresett meg először, mert megállt a falórája. Hol az a műszerész..? - bődült befelé, s már vitt is magával. Odalenn a női részlegben más illatok voltak, nagyszerű kellemes illatok, de a néptelen folyosón nem volt senki. A bejárattal szemben aluminiumkeretes falióra függött a magasban, valahonnan már létrát is kerítettek alája. Na kezdjen hozzá - vetette felém az öreg és nagy szerencsémre el is ballagott. Leakasztottam az órát, jól megrázott, és rögtön megállapítottam hogy elektromos. Ilyen még nem volt soha a kezemben, csodálkoztam is milyen apró kis szerkezet, szinte semmi, csak egy madzag lóg ki belőle. Nem tudtam mi célból lóg ki belőle és véletlenül meghúztam. Abban a pillanatban megindult az óra, de szerencsére az öreg már nem volt a közelben, nem láthatta.
- Legalább három órát töltöttem a létra tetején s eközben már a lányok is előkerültek. Takarítottak, énekelgettek, ahogy régi filmeken szokás amikor a falusi népet akarják mind jobban karakteresebben megmutatni. Mert egyesek szerint a falusi népek régen mindig énekeltek. Ezek az egyenfejkendős lányok persze riszálták magukat rendesen a létra alatt és csak balhéból énekeltek, mert átköltött szövegeikkel akartak üzenni fenti ismerőseiknek. Gyakran találtam a varrógépek belsejében is üzeneteket, némelyik "szíjat" magam raktam bele.
- Kiléptünk az épületből, az öreg smasszer a fejét csóválta, bánta, hogy cserben hagyom. Néhány méterrel távolabb visszafordultam - van ott egy madzag ami kilóg az órából, azt húzza meg ha ujra megáll - mondtam, s még láttam amint lejjebb lépked a lépcsőn ordítva és átkozódva, szidva az anyámat, merthogy nagy rizikót vállalt, hogy beengedett a női körletbe. Marosvölgyi nyihogva röhögött mellettem, már befordultunk valami hivatalos épületbe de még hallottam az öreg rekedtes átkozódását.
- A raktárban nem ismertem meg a nadrágomat. A szakadozott nyári inget, a szandálom maradékát még csak csak, de ez a nadrág nem az enyém. Visszatoltam a pulton. Sötétbarna nadrágban érkeztem Sátoraljaujhelyre gyönyörűen kavargó hóesésben, s úgy lucskosan vizesen került zsákba szegény, hogy e napon vastag fehér penésszel borítva kerüljön elő. Mert mégiscsak ő volt, az enyém volt, s csak lassan tűnt el itt ott a fehérsége, ahogy a szemerkélő esőben villamosra szálltunk a temető melletti végállomáson.
- Ketten jöttünk ki aznap, a másik egy móri fiú volt, nem ismertem. Mellette csavargónak tüntem, neki nagykabátja és még sapkája is volt. Döcögött az öreg villamos a kelet pályaudvar felé, ismeretlen szomorkás tájakon, idősebb riadt nő ült az őrmesterrel szemben, furcsán laposan méregetett, aztán hirtelen felpattant és arrébb ment. Leültem a helyére és vártam. Marosvölgyi táskáját fixíroztam, elhozta e a kincseimet, vagy valahol egy óvatlan pillanatban megszabadult tőlük? Ravasz gazember volt a macskabajszú, egészen a keletiig kínzott, ott vette csak elő, csak úgy mellékesen, én meg beledugtam a törölközőbatyumba.
- A troli felé menet megkért, hogy vigyem el a fiút a Déli pálaudvarra, Móri, nem ismeri a várost, ő mindjárt otthon van , várja már az ebéd. A kanyarban ahol a 73-as troli a Rottembiller utcára fordul, akkoriban egy földszintes épület volt, szép nagy sportáruház, hatalmas kiratakokkal. Barna köpenyes férfi fogta a rolót úgy engedte kia az utolsó vásárlókat, odabenn már az erős világitást is oltogatták. Marosvölgyi megállított minket, akarsz venni valamit..?- kérdezte, de nem is várta meg a választ, odalépett a köpenyeshez, akivel néhány szót váltott, s aztán eltüntek mindketten a sötét áruházban.
- A móri gyerek a teret bámulta, én fázni kezdtem a szakadozott ingben, a szúrósan szemerkélő eső lassan átáztatott, amikor elegáns férfi jelent meg Marosvölgyivel, és befelé invitált. Olyan mozdulattal mely megkülönböztetett személyiségeknek járna, s amitől engem azonnal elöntött a víz. Beléptünk az áruházba, közben mindenütt teljes erővel felszikráztak a fények, káprázott a szemem, s döbbentem láttam, hogy a különböző osztályok pultjainál szabályos rendben állnak az eladók, nők férfiak és kedves mosoly van az arcukon. Rettenetesen szégyeltem magam, legszivesebben kirohantam volna, az öltönyös, elegáns úr azonban határozott mozdulatokkal terelgetett fényes birodalmában.
- Valahol, nem is emlékszem melyik osztályon megállított, szembefordult, könnyed mozdulattal megfogta a vállaimat és végignézett rajtam. Legelőször is valami kabátfélét javasolnék a fiatalembernek - mondta Marosvölgyihez fordulva. Sportosat, fiatalosat, na nézzük csak. A következő pillanatban már egy galambszín kordbársony dzsekibe rázott bele és a tükör elé kisért. Szörnyűséges látvány fogadott. Legalább két éve nem néztem tükörbe, de azért megismertem magam. Anyám szavai jutottak eszembe valami régi debreceni diáktörténet kapcsán - "..felül huj, alul pfuj.."
- Noha kiemelt órabérért dolgoztam nem voltam krőzus, ragaszkodtam a forintjaimhoz, ezernégyszázat össze is gyüjtöttem, szerettem volna minél többet hazavinni, de engedtem az igazgató úr csábításának, s a következő osztályon ázott töröközőbatyumat már egy szép sporttáska nyelte el. Ezek után már csak megtekintettem az egyéb helyeket, legszivesebben elnézést kértem volna az összes eladótól, aki visszaállt, esetleg visszaparancsoltatott szokásos helyére, egy kis váratlan túlórára. Nagyon meg voltam elégedve a kabátommal meg a sporttáskával, s közben azt is észre vettem, hogy az újraázott nadrág örömtelien kezdi visszakapni eredeti szinét, s ezek után szandálom maradékával már nem is törődtem. Kitart a madzag hazáig, elég volt a vásárlásból. Urasan távoztunk, én lucskosan, az arcomon is folyt a víz a megtiszteltetéstől, nem tudtam megköszöjem e Marosvölgyinek ez utóbbi fél órát, vagy átkozzam ahogy csak tudom az új kabátban.
- A móri sráctól hamar megszabadultam, végre egyedül maradtam, s ahol a Krisztina kőrút szétválik, a mozdonyfordulónál muszáj volt leülnöm egy padra. Nem volt kedvem hazamenni. Az a világ ahonnan kiszakadtam nagyon messzire került. Ültem a szemerkélő esőben s a rendőrt figyeltem a mozdonyforduló bástyaszerű kerek magasa alatt - ő meg engem. Az út kockaköveit rendesen helyükre rakták azóta, semmi nem emlékeztetett barrikádra, fegyverosztogatásra izgalomra, minden csendes volt és néptelen, csak az eső. Az eső szemerkélt éppen ugyan úgy. Odaát a túloldalon kivilágított dohányüzlet, egyébként minden zárva és a környék szinte néptelen. Átmentem, beléptem a boltba, idős hölgy meglepett képpel tolt be valami fiókot, s rögtön a tárgyra tért.
- Én csak két vagy három cigarettafajtát ismertem, Kossuthot leginkább meg Rodopét, és komolyan zavarba jöttem a választék láttán. Valami könnyebbet...? - kérdezte a hölgy és Velencét ajánlott. Elfogadtam és kértem még egy öngyujtót is hozzá, és amilyen gyorsan csak lehetett kisompolyogtam az üzletből.
- Visszatértem a padomra, de hiába csattogtattam az öngyujtót nem működött. Bosszús arccal tettem a hölgy elé - nem működik - mondtam. Persze, hogy nem - válaszolt a hölgy, mert benzin is kell bele. Elővett egy ampullát, megreszelte és lassan tölteni kezdte a vattával teli tartályt.
- ...mostmár menjen inkább haza! - mondta csendesen felém se fordulva - biztosan várják..! Megint elönött a víz. Hát ennyire látszik? Visszabotorkáltam a padomhoz, rágyujtottam, jó szar cigaretta volt az illatosított Velence, s közben az egyre közelebb sétáló rendőrt figyeltem. Igazolvány híján kikészítettem a szabadulólevelem, s kezemben tartva vártam. Vagy tíz méterre a padomtól megállt, hosszan vizsgálta a ruházatomat, aztán megfordult, és visszament a mozdonyforduló bástyája alá.
- Egyre erősebbn esett, muszáj volt hazamennem. Ebéd közben értem haza nem egészen váratlanul. Apám egy ujságkivágást mutatott, ahol írtak a terhes anyáknak és fiatalkoruaknak adható amnesztiáról. Én ez utóbbakhoz tartoztam. Helyem volt az asztalnál, de csak a felnőttek tűntek ismerősnek. Nagyapám dús fehér fürtjeivel, és szüleim, akiket havonta láthattam, semmit sem változtak. Nővérem, öcsém és kishugom már inkább. Nem mondhatnám, hogy idegennek tűntek, de másként éltek mind az emlékeimben.
- Tudtam, hogy ők azok, de már nem éreztem annyira közelinek egyiket sem. Abban is biztos vagyok, hogy ők is valami ilyesfélét éreztek. Kiszakadtnak, olykor idegen testnek éreztem magam később is, fájt, hogy képtelen vagyok változtatni rajta. Elveszett valami, aminek hiányát ma is érzem. Nem tudom megnevezni, képtelen vagyok pontosan meghatározni. Egyszer olyasmit álmodtam, hogy osztálykiránduláson hajtánnyal mentünk valahova és egyszer csak elfogytak a sinek. Tovább kellett menni, muszáj volt célba érni, toltuk a masinát a talpfákon zötykölődve, de nem értünk a végére mielőtt felébredtem.
- Tolom a hajtányt az ismeretlen talpfákon, nem is érdekel hova...
.jpg)
.jpg)
- "A Csízió eredetileg 24 verssorból álló öröknaptár. Egy hónaphoz két sor tartozott. A versek latinul, általában erősen rövidített formában az egyházi ünnepeket és a fontosabb szentek ünnepét, vagyis a névnapokat jelezték. Mindegy egyes szótag egy napnak felelt meg a versben.
Utolsó kommentek