- Egyszer majd elmondom magának főhadnagy úr, miféle fajzat a maga barátja - dünnyögött félhangosan Ciprasz, miután sikerült berámolni mindent a vagonból. Ivós, kártyás, szórta pénzt, és három párbaja is volt, pedig vívni se tud rendesen. Csak arra törekszik, hogy a nagy erejével kicsapja a kardot a másik kezéből, aztán a saját lapjával üti mint a répát, amíg le nem fogják. Sok magyar tiszt járt nálam annak idején, nem szépeket meséltek róla.
A zálogház félhomályában ültek, ahol valami különös, áporodott, illatszerekkel keveredett bűz terjengett, s egyre erősödött, ahogy a hűlőfélben lévő kályha befejezte aznapi szolgálatát.
- Elvette a megesett lánykámat - folytatta az öreg - ez rendben van, bár igen sok pénzembe került. Az a cingár poéta, aki teherbe ejtette sajnos meghalt még a háború elején, pedig szívesen agyoncsaptam volna a saját kezemmel Tulajdonképpen még jól is jártunk ezzel az eladósodott századossal, de hát miféle ember ez? Kufár lett a díszes katonából, alig ismerek rá.
Károlyi szívesen hallgatta volna, de most fáradt volt és nyugtalan. Maga sem értette miért? A háború miatt, mely ily dicstelen véget ért, vagy az otthoniak után vágyakozott? A kilátástalan jövőtől tartott leginkább, mert egyre rosszabb hírek érkeztek az óhazából. Egyetlen dologban volt csupán biztos, hogy az eddigi múltja teljesen elveszett. Királyságban nőtt fel, s most, hogy van ez a tanácsköztársaság...mint hírlik! Ezt egyáltalán nem értette. A délvidéki kisváros, kívül esett ugyan az eseményeken, idáig nem jutottak el, semmiféle páncélvonatos különítmények, de ebben még Ciprasz sem volt biztos, márpedig neki volt érzéke a helyezkedéshez.
- Nem akar végre hazamenni? - kérdezte. Adok kölcsön az útra, ha nincs pénze...
- Károlyi sokáig nem válaszolt, mérlegelte a lehetőséget,s aztán csak lemondóan legyintett - nincs hova! Zilah, ahol tanítói állásom volt, már a románoké. A feleségem, meg a kisfiam nyilván hazaköltözött Debrecenbe, talán az após házába, talán máshova. Semmit sem tudok róluk, és ők se tudják merre járok. Majd megoldódik valahogy, de pénz nélkül addig sem megyek sehova...!
- A szomszédos udvarra nyíló ajtó eközben csendesen kinyílt,s magát porolva, fújtatva végre megérkezett Vadnai - mögötte András, a szolga -, s a százados egyenesen Cipraszhoz lépve rátért a bérleti megbeszélésre.
- Mennyit kér havonta?- kérdezte szinte parancsolóan.
- Az öreg gondolkodott egy darabig, aztán óvatosan kitért a válasz elől.
- Mi az elképzelése százados úr, kereskedni akar vele, vagy túlad az egészen egyben? Veszélyes játék ez, ismeri egyáltalán a mostani viszonyokat? - kérdezte,s közben Andrást figyelte, aki néhány pokrócot dobott egy hatalmasan terpeszkedő ládára. Nem először tette, az utóbbi időben gyakran töltötték az éjszakát az üzletben. Hetek óta egy bosnyák martalóccsapat járta a várost és főleg éjszakánként keltettek riadalmat. Ciprasz ismerte a vezetőjüket, egy tehetős, gátlást nem ismerő kereskedőt, s a kérdést nem véletlenül tette.
- Jobb hamar túladni az egészen - folytatta - mielőtt erőszakkal veszik el, s még csak nem is fizetnek érte.
- Vadnai nem értette a sietséget, de András előlépve a háttérből mindent elmagyarázott. Látta a bosnyákokat a pályaudvar környékén, s azt is, hogy hazáig követik őket.
- Nyugodjon meg százados úr, fegyverünk is van, de az éjszakát itt kell töltenünk, mert nem lehetünk bizonyosak semmiben - mondta csendesen, s még hozzátette - az öregnek igaza van egyben kéne túladni, jobban megérné.
- Vadnai százados már éppen szólni akart, hogy hevesen ellenezze a dolgot, amikor odakinn lövés dördült. Nem volt ez ritka jelenség a kisvárosi éjszakában, de most váratlanul érte őket, legfőképpen Károlyit, kinek combjába fúródott a golyó. Szerencséje volt, a vastag ajtó, melyen átütött, sokat vette el a lövedék erejéből.
- Ciprasz tért magához elsőnek, egy kötéldarabot halászott elő a pult alól, Károlyi felé dobta, hogy kösse el a vérzést,s aztán elfújta a lámpát. Csendben várakoztak, de nem történt újabb kisérlet, s végül Ciprasz - halkan Andráshoz fordult
- Holnap felkeresi azt a gazembert, tárgyalni akarok vele.
- Károlyi szobáját, s, őt magát is egy magas feketekontyos középkorú nő gondozta, és nagyon meg volt elégedve az ellátással. Már-már közeledni is próbált, de a nő szigorú tekintete mindig elbizonytalanította. Éjszakánként gyakran üldögélt az ágya szélén, a folyosóról beszűrődő hangokat hallgatva - emlékezett az újsághírdetésre, s ez különös izgalmat keltette benne. Résnyire nyitotta az ajtaját, mintha csak úgy felejtette volna, s ezen keresztül figyelte a kinti mozgásokat. Nem kellett volna. Egy ilyen alkalommal pillantotta meg a magas fekete nőt, amint kibomlott hajjal, és rendezetlen ruházattal egy lavórnyi vöröses folyadékkal sietett a folyosó végi klozet felé.
- Hypermangán - villant át rajta, s valami keserű csalódásfélét érzett. Akkorhát ez is...! Vajon mennyit kérhet a szolgáltatásért'.Többé nem volt hajlandó semmit elfogadni tőle. Amikor megéhezett lebicegett a fogadó éttermébe, Vadnai századost hívatta, hogy sürgős beszélnivalója van vele.
- Ciprasz hamar elintézte a szállítmány sorsát, nem szerette a nyilvánvaló szándékkal történő belövéseket. Nem érdekelte, mekkora hasznot húz Vadnai az üzletből, csak a saját a saját gyűjteményére volt gondja, mely a menekülő magyar polgároktól származott, akik mindent hátrahagyva hagyták el Ausztria felé a bizonytalan státusú országot. Tulajdonképpen az itt hagyott bútorok és egyéb értékek tárolására vette ki a szomszédos istállót. A bosnyákokat ebből a rakományból csak a jobbfajta szőnyegek érdekelték, a bútorokra rá sem néztek.
- Vadnai százados ekkoriban már Ciprasz megbízásait teljesítve gyakran járt a pályaudvaron, s persze felfigyelt egy napok óta ott állomásozó kórházvonatra. Megkereste a parancsnokot, akitől megtudta, hogy néhány napon belül hazaindulnak - most már talán lehetséges,- mondta - mert a vörösök ideje leáldozóban, s talán békén hagyják őket.
- Én még díszmenetben virágesőben jöttem ki a frontra -, s most nemigen merek hazamenni - méltatlankodott, pedig a háborúnak már régen vége. Vadnai szinte könyörgött parancsnoknak Károlyi érdekében, de az keményen közölte, hogy pénz nélkül nem fog menni, mert az ellátásukról maguknak kell gondoskodniuk. Megállapodtak, s a százados előre fizetett. Csak ezek után kereste fel Károlyit, aki többnyire Ciprasz boltjában töltötte az idejét töltött pisztollyal a zsebében.
- A hírre, hogy végre hazaindulhat már az sem érdekelte, hogy az időközben csúnyán elfertőződőtt sebe csak lassan gyógyul. Majd odahaza - gondolta - de tévedett. A vonat többet állt mindenféle mellékvágányokon, mint haladt volna a főváros felé. Időközben - ugyanis - olyasmi történt Magyarországon, ami korábban elképzelhetetlen lett volna.
- A román seregek elfoglalták Budapestet és óríási fosztogatásba kezdtek. Kezükbe vették a közigazgatást, s csak néhány újság jelenhetett meg erősen cenzúrázva. Meg akarják menteni az országot a vörösöktől - mondták, miközben megmaradt javaitól fosztogatták nagy buzgalommal. Egészen a Balaton környékéig nyumultak, s közben persze nem felejtettek el korábbi ellenségeikre vadászni. A kórházvonat ilyen helyzeteben megszűnt, mehetett mindenki ahová tudott
- Károlyit egy falusi patikus fogadta be, rögtön el is látta,s hamar fölfigyelt korábbi sebesüléseire. Rajta keresztül szerzett tudomást családja hollétéről, mert a patikus a szerencsétlen háborús hőst látta benne, s kötelességének érezte, hogy mindenben rendelkezésére álljon. A hosszas levelezés, és néhány távirat végre sikerrel járt, Károlyi elbúcsúzhatott. Szégyellte, hogy nem tudja honorálni a patikus fáradozását, mert ami kevés pénze még volt a továbbiakra kellett.
- A románok november vége felé elhagyták az országot, immár szabad volt az út Debrecen felé. A felesége két levéllel várta, Az egyik Ciprasztól érkezett, a másik Vadnai századostól. Ez utóbbi a még létező kapcsolatai útján talált utat a megfelelő helyre.
- Kedves Barátom - így kezdődött a százados levele, s a továbbiakban kissé érzelgős stílusban folytatódott, melyben elköszönt tőle, biztosítván nagyrabecsülését. Megírta azt is, hogy Ciprasznál letétbe helyezett számára egy összeget, melyet bármikor átvehet, de ha megérkezik, legfőképp Andrást keresse, mert a tényleges járandósága, egy kis csomagban nála lesz.
- Károlyi nem nagyon értette a járandóság' mibenlétét, legfőképpen, hogy mivel szolgált rá, de ez most kevéssé érdekelte.
- "Holnap indul a hajóm Triesztből, mert már így hívják, és célom a közeljövőben Amerikában boldogulni.
Isten segítse a kis' Magyarországot!"
Vadnai Elemér százados."
- A visszaút, hogy a járandóságát' felvehesse, nem tűnt vonzónak, de amikor a levél elolvasása után feleségére nézett, a szeme alatti karikákra, az asszony beesett arcára, nem volt kétség, mihamarabb indulnia kell.
- A fogadóban szinte semmi nem változott. A szigorú tekintetű feketekontyos nő jött elé olyan arckifejezéssel, amit Károlyi soha nem látott tőle. Mosolygott és magyarul köszöntötte. Aztán látva, hogy némely vendég furcsán néz rá, áttért a saját nyelvére, amit viszont Károlyi egyáltalán nem értett, s hagyta, hogy a nő Cipraszhoz vezesse.
- Az öreg boltja ugyan olyan furcsa, elmondhatatlan szagú volt mint korábban, nem is beszélgettek sokat, s Ciprasz csak akkor elevenedett meg amikor Vadnai került szóba. Átadott egy közepes borítékot
- Végre elment - mondta szinte vidáman - talán megtalálja a helyét Amerikában.
András szótlanul állt a pult mögött, az utcát figyelte, ahol most nem sorakozott senki, hogy némi pénzt kunyeráljon.
Károlyi gyorsan elköszönt, megkapta amiért idejött, Ciprsszal pedig nem volt kedve tovább társalogni. András szótlanul kísérte a Tégla utca sarkáig, s a Főtérre fordulva előhúzott egy kisebb csomagot a kabátja alól
- A százados rám bízta, hogy csak magának adhatom át - mondta és elköszönt. Hosszasan szorongatta a főhadnagy kezét, mint aki mondana még valamit, de nincs hozzá bátorsága.
- Károlyi még elérte az esti vonatot, de a csomagot csak hajnalban, magyar területen bontotta fel, ahol nem zavarták már az idegenszavú utasok, és amúgy is csak kevesen tartottak Magyarország belsejébe. Pénz volt a csomagban, jóval több mint amit Ciprasz átadott, egy újabb levél, s legalul fénylett a rézkalapács. A levelet hamar átfutotta, mert zavarta annak érzelgős, katonához méltatlan stílusa. Vadnai nem bízott Cipraszban, az összeg nagyobbik részét, amit Károlyinak szánt Andrásnál hagyta, s a rézkalapácsról is megemlékezett.
-" Irígyeltem Önt ott a romos kápolnában, a gesztusát, amit én képtelen voltam megtenni, s aztán amit kért érte, azt a tíz percet is a kommendánsok elhagyott raktárában. A másnapi hazaindulásnál otthagyattam volna az egész rakományt, de Ön miatt változtattam meg az elhatározásomat, s lám megérte. Azóta tűnődöm van e köze mindehhez a rézkalapácsnak?
- Ön tudja miféle jó és rossz fajta képzelgések születnek a lövészárkok mélyén, főleg egy ilyen hosszú háború során. Engem is elfogott effajta képzelgés, de most új életet akarok kezdeni Amerikában, és a rézkalapácsot magánál hagyom. Önt illeti. Az összeg is, mely ennek segedelmével keletkezett. Isten Önnel - járjon sikerrel."
Vadnai Elemér
- Az elszakított országrészekből hatalmas embertömeg került át a kis Magyarországba, akikkel nemigen tudtak mit kezdeni. Átképzés során Károlyi hamarosan egy debreceni bankba került, ahol mint egykori katonatiszt, kisebbfajta tiszteletnek is örvendhetett. Felesége, nem tűrte otthon a rézkalapácsot, Károlyi eleinte dugdosni próbálta, végül banki íróasztalán talált neki helyet, sőt foglalatosságot. Hamar sikerült előrejutnia a ranglétrán, idővel egy hat fős kis csoportnak volt vezetője, s ha a kollégák szerinte a kelleténél hangosabban társalogtak, néhány finom koppintással jelezte, hogy inkább a feladataikkal foglalkozzanak. Bal kisujja körmét ő is megnövesztette, mint körülötte majd mindenki, akinek hosszú számsorokat kellett figyelembe vennie.
- Lassan telt az idő a bankban, de viszonylag jól fizetett. Néhány évvel azután, hogy odakerült, egy délelőtt az igazgatói irodába hívatták. Ritkán történt az ilyesmi, fogalma sem volt mire számítson, főleg, hogy a terebélyes, igazgatói irodában egy számára ismeretlen úr is tartózkodott. Csak arra emlékezett, hogy a férfi néhányszor elment az íróasztala előtt, s egyszer megállt. Cvikkerét föltéve hosszasan szemlélte a rézkalapácsot, aztán biccentve továbbhaladt az igazgató irodája felé.
- Most felállt, néhány lépést tett Károlyi felé és bemutatkozott. A helybéli egyetem egyik professzora - mondta s rögtön rátért jövetele okára.
- Az Ön íróasztalán láttam egy rézkalapácsot - mondta mosolyogva - szeretném megvizsgálni, ha megengedi. Ha esetleg a további tartozékai is megvolnának, azokat is. A mintázatok sokat sejtetőek azt hiszem - tudja keleti témákkal foglalkozom - megkérhetem, hogy hozza be kérem?
- Károlyi egészen másra gondolt, amikor behívatták, s most meglepődve indult vissza az irodájába.
- A cvikkeres úr arcán széles elégedett mosoly terült szét amint kezébe vette a rézkalapácsot.
- Igen, jól emlékeztem - mondta derűsen bólogatva - ez egy katana tartozéka. Elmondaná, honnan származik - kérdezte.
- Károlyi röviden elmesélte az esetet, s amikor ahhoz a részhez ért, hogy honnan kotorászta elő az olasz tiszt, a férfi elmosolyodott, s ujját professzoros mozdulattal feltartva közbeszólt:
- A katana a szamurájok szent kardja, nyilván nem lehetett ott, ahol ez a rézkalapács, mert nem, hogy feküdni, de átlépni sem szabad rajta. A pengéjét is tilos megérinteni, ez régi szabály. Ezért tartozik hozzá a felszerelés egy kis dobozban, ahol a rézkalapács mellett tisztítóeszközök is vannak. A kalapáccsal egy szegecsfélét ütnek ki, hogy a markolat lehúzható legyen.
- Tanárosan, kicsit modoros stílusban beszélt, s néha az igazgatóra tekintett, aki időközben melléje telepedett, hogy ő is részese legyen a látványnak.
- Annál is inkább, mert a professzor ekkor fotelje mögé nyúlva elővett egy nem túl hosszú gazdagon díszített kardot, s nagy tisztelettel az igazgató felé nyújtotta. Károlyi is közelebb merészkedett, szerette volna megérinteni legalább, de a professzor maga húzta ki lassan óvatosan, csupán csak félig, s aztán lassan visszatolta.
- Rálehelni sem szabad, ez is előírás - mondta kissé nyersen, s Károlyi visszalépett.
- Azon nem csodálkozom, hogy olasztól kapta, mert a kínai boxerlázadás következményeként a Monarchia is felsorakozott hajóival a környéken. A japán császárság ekkorra már legyőzte az utolsó nagy szamuráj sereget. A szamurájok kora lejárt. Rengetegen éltek abból, hogy az ősi fegyvereket eladogatták. A nagyok, a tehetős, nagyhatalmu szamurájok vállalatokat alapítottak, s ma is jól prosperálnak. Úgy működik minden mint korábban, csak gazdasági fegyverekkel.
- Ön uram - folytatta Károlyihoz fordulva - a szamurájok dicső korának egy aprócska darabját birtokolja. Felállt keményen biccentett, és kezét nyújtotta búcsúzásként. Köszönöm, hogy a rendelkezésemre állt!
- Károlyi bokáját talán talán túlzottan is összecsapva vette tudomásul az elbocsátást. Teátrálisnak, kissé nagyképünek érezte a találkozást. A szamurájokról eleddig semmit sem tudott, s gondolataiba merülve töprengett íróasztalánál. Arra gondolt, talán mégsem kéne ily látványos helyen tartania a rézkalapácsot. Aztán meg arra, hogy miért ne? Hiszen a régmúlt egy darabkája. És micsoda dicsőséges múlté...! Igaz, hogy a távol-keleten, de akkor is. Ráadásul a saját múltjának is tartozéka. Felvette, megforgatta, kissé rálehelt, s zsebkendőjével eltűntette a homályosabb foltokat. Csak a pengére nem szabad rálehelni - nyugtatta magát - s a csillogó készséget szokásos helyére helyezte íróasztalán.
.
-
-
-
Utolsó kommentek