inszeminátor

Majd kiderül

Friss topikok

HTML

Ami van...

Utolsó kommentek

  • inszeminator: Köszönöm!!!! Egyébként nem tudom melyiket vállalja szegény bbjnick, azt hiszem egyiket sem Marad a... (2020.08.22. 13:13) MMA levél
  • jose maria padilla: tiszta szívből!!!!!!!! bbjnick nem csak csúnya nő, hanem fodrász is? besz..... (2020.08.22. 12:42) MMA levél
  • inszeminator: Köszönöm Bbjnick.Rákerestem erre a névre, de valami fodrász szalon ajnlotta magát erősen. Szerencs... (2020.08.21. 21:42) MMA levél
  • Szabó A. Imre: Szívből gratulálunk! (2020.08.21. 14:39) MMA levél
  • inszeminator: Egy blogon olvastam: „A történelmi tudás diktatórikus irányítása azokhoz a jól ismert, gyászos mó... (2018.07.19. 14:48) Állj, ki az? Tovább!!
  • Alfőmérnök: Elolvastam a könyvet, nagyon tetszett és köszönöm szépen. Jó, hogy megírtad és jól írtad meg. Aki ... (2018.07.19. 07:41) Állj, ki az? Tovább!!
  • Mormogi Papa: Hál' Istennek, én már nem ismertem... (2018.06.14. 14:23) Kérdés
  • Mormogi Papa: @jose maria padilla: @inszeminator: Hmmm... eszembe ötlik egy régi nóta szövege: "Mert az nem ... (2017.10.10. 16:00) Állj, ki az? Tovább!!
  • inszeminator: Na de ilyet... Hogy mik vannak... Azért a cserebere néhány pofa sör takarásában szerintem lebonyol... (2017.10.03. 20:10) Állj, ki az? Tovább!!
  • jose maria padilla: Te jó ég, de régen jártam erre! Insz, vero adott nekem egy címet küldtem neked mélt. Aztán kaptam ... (2017.10.02. 13:55) Állj, ki az? Tovább!!
  • v_e_r_o: Kedves Insz! talákozót szervezünk, (gasper, padilla örm, mormogi és te) holnap (2017. 06. 08.) du ... (2017.06.07. 11:18) 60
  • inszeminator: Sajnos ebben az "Exek az édenben" világban nem sok olvasója lehet Platonov -nak. Őszintén szólva m... (2017.05.06. 07:49) A. Platonov, Dzsan. ( El Kazovszkij panoptikumai )
  • Kabai Domokos Lajos: "Platonov az orosz irodalom nagy hatású írója, művei szamizdatban voltak olvashatóak. Életműve az ... (2017.05.05. 19:49) A. Platonov, Dzsan. ( El Kazovszkij panoptikumai )
  • Mormogi Papa: Küldtem emilt ! Üdv MP (2017.04.11. 13:03) Állj, ki az? Tovább!!
  • Mormogi Papa: Sajnos csak ilyen későn ugrott be a "társ vicc", amit a hetvenes években hallottam valamikor. Absz... (2016.08.21. 12:28) 60
  • Utolsó 20

ec-pec kimehec

szinesek

free counters

2015.04.17. 17:06 inszeminator

Utószó, a rézkalapácshoz'

 

  

 Manulyának', aki szerint "minden történetnek vége van egyszer"

   Pedig ezúttal nem is igaz. Ha nem írja le ezt a mondatot, talán megelégszem a Befejezéssel', de így, ezek után...képtelen vagyok ellent állani a kísértésnek. Tehát...

   Nagyapám bal kisujjának hosszúra növesztett körmét sakkozásaink közben figyeltem meg, amikor már régen kidobták a nyugalmas banki állásából.. A háború után nyugdíja természetesen nem volt, nálunk lakott míg befejezte földi létét. Nem nagyon szerettem a hosszúra növesztett körmöt, de ragaszkodott hozzá, épp úgy mint banki cvikkeréhez, s a rézkalapácshoz. E két utóbbit hagyta rám, kisujjának hosszú körmét magával vitte amikor örökre eltávozott.

   - 57' után amikor két és fél évre kivontak a forgalomból', a Gyüjtőbéli Kisfogház' és a Fő utca után kerültem  Sátoraljaujhelyre, melyhez képest az előbbiek később nagyon kívánatos helynek tűntek. Ágyam az első télen egy örökké nyitott ablak alatt volt a kiblisor mellett, s csak akkor nem fáztam, ha belepett a hó. Tavasz felé szabadult a Perczel' ( leszármazottja ama híres Mórnak), aki megígérte, hogy felkeresi a szüleimet, s megbeszéli velük, hogy a legközelebbi beszélőn, s ezután mindig nagyapám állapotáról beszéljenek, aki ezúttal a kegyelmi kérvény aktuális állapotát jelentette.
   Szomorkásan vettem tudomásul folyamatos rosszullétét, mást nem tehettem.

   - Az igazi nagyapám persze jó egészségnek örvendett, hát még azután, hogy állandó sakkpartnere végre hazaérkezett. Nem sok barátom maradt a visszaérkezés után, de akadt egy régi, akkor már egyetemista, aki sikeresen rábeszélt, hogy iratkozzunk be az olasz intézet nyelvtanfolyamára. Nem siettem el a dolgot, csak azután kezdett érdekelni, hogy elmondta, a sikeres vizsga esetén némi készpénzzel támogatva ki lehet jutni Olaszországba. Képtelenségnek tűnt, de mindig vonzottak az effajta képtelenségek..
   - Na innentől kezdve már erősen érdekelve voltam, mert semmi disszidálás, semmi újabb börtön, és ha jól magolunk, még eredménye is lehet..Arra nem is számítottam micsoda külvilági' hatások érhetnek az egykori országházban', mert az volt egykoron az Olasz Intézet, és arra sem, hogy Pest kultúrnépe' titokban ugyancsak oda jár leselkedni egy kicsit a nagyvilágra. Legalábbis ami az akkoriban idehaza be nem mutatható filmeket illeti. A nagy érdeklődés miatt idővel megszüntették a kapu alatti hirdetőtáblát, s a vetítések csak a hallgatók számára maradt nyilvános.
   - Jól teljesítettük az évet, de már csak oklevelet és könyvjutalmat kaphattunk - a hatalom bezárta a nyilvánvaló kiskaput, ( ha igaz volt egyáltalán...!) Beleszerettem ugyan az olasz nyelvbe, de már nem volt kedvem az intézetbe járni. Rádióadásokat hallgattam, s csupán néhány svájci ismerőssel volt lehetőségem az olaszt gyakorolni, s aztán jött Balatonfüred.
   Camping világtalálkozót tartottak odalenn, s a sok lakókocsihoz sok gáz kellett. Töltőállomás híján tele palackokból fejtettük át a gázt, s végre alkalmam nyílt igazi olaszokkal is találkozni. Zsebbe ment a lé' este háromfelé osztottuk, s ment mindenki a maga útjára.
   Soha nem szerettem táncolni, de ekkor lekértem egy lányt, aki később a társaságához vezetett. Kiderült három rajztanárnőről, s három hozzájuk társult olaszról van szó. Hozzájuk csapódtam tolmácsnak. Napokig jártam velük főleg éjszaka, de inkább a lányoknak volt rám szüksége. Bennem, a magyarban jobban megbíztak. Párban járt a két nyitott sportkocsi mindenhova, az utolsó reggel is, amikor a lányoknak haza kellett menniök.
    A nagyszálló teraszán költöttük el utolsó reggelinket, bár furcsállottam, hogy az olaszok csak kávét kértek, mondván náluk ez így szokás.

    Lakhelyemhez bandukolva vettem észre, hogy hiányzik valami. A táskám...Elrohantam a szálláshelyükre, de semmi. Elmentek.
    Néhány nap múlva kaptam egy ajánlott levelet a Camping vezetőjétől, hogy egy csomag vár az időközben bezárt tábor portáján.
Szeptember eleje volt, szeles viharos idő, hajóval mentem át Siófokról. Hatalmas hullámok dobálták a kis hajót, nem mondhatnám, hogy élveztem, Füred valahogy nem tudott föltűnni a horizonton.
    A portás igazolványt kért, anélkül nem tudja kiadni a csomagot - mondta, s,én nagy nehezen elmagyaráztam, hogy annak a csomagban kell lennie.

   - Végül kibontotta, megtalálta az igazolványomat, az üres tárcámat, a svájci óra viszont eltűnt, s vele a rézkalapács. Rossz véget ért a balatoni fennhéjázás.

   - Néhány hét múlva viszont levelezőlapot kaptam Milánóból. Néhány sornyit csupán:

   Kedves L 
   - Nagyon szegények voltunk, amikor találkoztunk, de mégis jól éreztük magunkat. Szépek voltak a lányok, csak nagyon tartózkodóak. Szeretnénk ha meglátogatnál minket, hogy kárpótolhassunk.

Piero, - és még másik két macskakaparás.

    Még a nyár elején beadtam egy utazási kérelmet Jugoszláviába. Úgy gondoltam, oda talán lehet. Eltelt néhány hét amikor is hívattak a személyzeti osztályra. útlevél ügyben.
    Sajnos jelenleg nem áll módunkban a kiutazását javasolni, tette elém a kérelmet az osztályvezető hölgy. Próbálja meg úgy öt év múlva, akkor talán már lesz rá lehetőség - ugye érti!
   - Nagyon is értettem.

   -  Sokáig őrizgettem a levelezőlapot, aztán megfeledkeztem róla. Néha eszembe jut, hogy kocsiba ülök, és néhány óra alatt ott vagyok Milánóban. Megállok a dóm előtt, s az eget kémlelve várom az aranyszál, mely a magasból csapódik a földbe az elvesztett tárgy helyére. Gyerekkoromban is ezt tettem, ha elvesztettem valamit. Vártam az aranyszálat az égből, de sohasem jött, s amit elvesztettem, azt sohasem láttam újra. Sokszor kaptam verést ilyenkor, talán ezért reménykedtem annyira az égi segítségben.Mire felnőttem, beláttam hiábavaló.
   - De azért mégis - hátha egyszer...Az az aranyszál nyugtalanít...

 

Szólj hozzá!


2015.03.23. 18:47 inszeminator

A rézkalapács ( harmadik, befejező rész )

 

   - Egyszer majd elmondom magának főhadnagy úr, miféle fajzat a maga barátja - dünnyögött félhangosan Ciprasz, miután sikerült berámolni mindent a vagonból. Ivós, kártyás, szórta pénzt, és három párbaja is volt, pedig vívni se tud rendesen. Csak arra törekszik, hogy a nagy erejével kicsapja a kardot a másik kezéből, aztán a saját lapjával üti mint a répát, amíg le nem fogják. Sok magyar tiszt járt nálam annak idején, nem szépeket meséltek róla. 
A zálogház félhomályában ültek, ahol valami különös, áporodott, illatszerekkel keveredett bűz terjengett, s egyre erősödött, ahogy a hűlőfélben lévő kályha befejezte aznapi szolgálatát.
   - Elvette a megesett lánykámat - folytatta az öreg -  ez rendben van, bár igen sok pénzembe került. Az a cingár poéta, aki teherbe ejtette sajnos meghalt még a háború elején, pedig szívesen agyoncsaptam volna a saját kezemmel Tulajdonképpen még jól is jártunk ezzel az eladósodott századossal, de hát miféle ember ez? Kufár lett a díszes katonából, alig ismerek rá. 

     Károlyi szívesen hallgatta  volna, de most fáradt volt és nyugtalan. Maga sem értette miért? A háború miatt, mely ily dicstelen véget ért, vagy az otthoniak után vágyakozott? A kilátástalan jövőtől tartott leginkább, mert egyre rosszabb hírek érkeztek az óhazából. Egyetlen dologban volt csupán biztos, hogy az eddigi múltja teljesen elveszett. Királyságban nőtt fel, s most, hogy van ez a tanácsköztársaság...mint hírlik! Ezt egyáltalán nem értette. A délvidéki kisváros, kívül esett ugyan az eseményeken, idáig nem jutottak el, semmiféle páncélvonatos különítmények, de ebben még Ciprasz sem volt biztos, márpedig neki volt érzéke a helyezkedéshez.
   - Nem akar végre hazamenni? - kérdezte. Adok kölcsön az útra, ha nincs pénze...
   - Károlyi sokáig nem válaszolt, mérlegelte a lehetőséget,s aztán csak lemondóan legyintett - nincs hova! Zilah, ahol tanítói állásom volt, már a románoké. A feleségem, meg a kisfiam nyilván hazaköltözött Debrecenbe, talán az após házába, talán máshova. Semmit sem tudok róluk, és ők se tudják merre járok. Majd megoldódik valahogy, de pénz nélkül addig sem megyek sehova...!
   - A szomszédos udvarra nyíló ajtó eközben csendesen kinyílt,s magát porolva, fújtatva végre megérkezett Vadnai - mögötte András, a szolga -, s a százados egyenesen Cipraszhoz lépve rátért a bérleti megbeszélésre.
   - Mennyit kér havonta?- kérdezte szinte parancsolóan.
   - Az öreg gondolkodott egy darabig, aztán óvatosan kitért a válasz elől.
   - Mi az elképzelése százados úr, kereskedni akar vele, vagy túlad az egészen egyben? Veszélyes játék ez, ismeri egyáltalán a mostani viszonyokat? - kérdezte,s közben Andrást figyelte, aki néhány pokrócot dobott egy hatalmasan terpeszkedő ládára. Nem először tette, az utóbbi időben gyakran töltötték az éjszakát az üzletben. Hetek óta egy bosnyák martalóccsapat járta a várost és főleg éjszakánként keltettek riadalmat. Ciprasz ismerte a vezetőjüket, egy tehetős, gátlást nem ismerő kereskedőt, s a kérdést nem véletlenül tette.
   - Jobb hamar túladni az egészen - folytatta - mielőtt erőszakkal veszik el, s még csak nem is fizetnek érte.
   - Vadnai nem értette a sietséget, de András előlépve a háttérből mindent elmagyarázott. Látta a bosnyákokat a pályaudvar környékén, s azt is, hogy hazáig követik őket.
   - Nyugodjon meg százados úr, fegyverünk is van, de az éjszakát itt kell töltenünk, mert nem lehetünk bizonyosak semmiben - mondta csendesen, s még hozzátette - az öregnek igaza van egyben kéne túladni, jobban megérné.
   - Vadnai százados már éppen szólni akart, hogy hevesen ellenezze a dolgot, amikor odakinn lövés dördült. Nem volt ez ritka jelenség a kisvárosi éjszakában, de most váratlanul érte őket, legfőképpen Károlyit, kinek combjába fúródott a golyó. Szerencséje volt, a vastag ajtó, melyen átütött, sokat vette el a lövedék erejéből.
   - Ciprasz tért magához elsőnek, egy kötéldarabot halászott elő a pult alól, Károlyi felé dobta,  hogy kösse el a vérzést,s aztán elfújta a lámpát. Csendben várakoztak, de nem történt újabb kisérlet, s végül Ciprasz - halkan Andráshoz fordult
   - Holnap felkeresi azt a gazembert, tárgyalni akarok vele.

   - Károlyi szobáját, s, őt magát is egy magas  feketekontyos középkorú nő gondozta, és nagyon meg volt elégedve az ellátással. Már-már közeledni is próbált, de a nő szigorú tekintete mindig elbizonytalanította. Éjszakánként gyakran üldögélt az ágya szélén, a folyosóról beszűrődő hangokat hallgatva - emlékezett az újsághírdetésre, s ez különös izgalmat keltette benne. Résnyire nyitotta az ajtaját, mintha csak úgy felejtette volna, s ezen keresztül figyelte a kinti mozgásokat. Nem kellett volna. Egy ilyen alkalommal pillantotta meg a magas fekete nőt, amint kibomlott hajjal, és rendezetlen ruházattal egy lavórnyi vöröses folyadékkal sietett a folyosó végi klozet felé. 
   - Hypermangán - villant át rajta, s valami keserű csalódásfélét érzett. Akkorhát ez is...! Vajon mennyit kérhet a szolgáltatásért'.Többé nem volt hajlandó semmit elfogadni tőle. Amikor megéhezett lebicegett a fogadó éttermébe, Vadnai századost hívatta, hogy sürgős beszélnivalója van vele.

   - Ciprasz hamar elintézte a szállítmány sorsát, nem szerette a nyilvánvaló szándékkal történő belövéseket. Nem érdekelte, mekkora hasznot húz Vadnai az üzletből, csak a saját a saját gyűjteményére volt gondja, mely a menekülő magyar polgároktól származott, akik mindent hátrahagyva hagyták el Ausztria felé a bizonytalan státusú országot. Tulajdonképpen az itt hagyott bútorok és egyéb értékek tárolására vette ki a szomszédos istállót. A bosnyákokat ebből a rakományból csak a jobbfajta szőnyegek érdekelték, a bútorokra rá sem néztek.
    - Vadnai százados ekkoriban már Ciprasz megbízásait teljesítve gyakran járt a pályaudvaron, s persze felfigyelt egy napok óta ott állomásozó kórházvonatra. Megkereste a parancsnokot, akitől megtudta, hogy néhány napon belül hazaindulnak - most már talán lehetséges,- mondta - mert a vörösök ideje leáldozóban, s talán békén hagyják őket.
   - Én még díszmenetben virágesőben jöttem ki a frontra -, s most nemigen merek hazamenni - méltatlankodott, pedig a háborúnak már régen vége. Vadnai szinte könyörgött parancsnoknak Károlyi érdekében, de az keményen közölte, hogy pénz nélkül nem fog menni, mert az ellátásukról maguknak kell gondoskodniuk. Megállapodtak, s a százados előre fizetett. Csak ezek után kereste fel Károlyit, aki többnyire Ciprasz boltjában töltötte az idejét töltött pisztollyal a zsebében.
  - A hírre, hogy végre hazaindulhat már az sem érdekelte, hogy az időközben csúnyán elfertőződőtt sebe csak lassan gyógyul. Majd odahaza - gondolta - de tévedett. A vonat többet állt mindenféle mellékvágányokon, mint haladt volna a főváros felé. Időközben - ugyanis - olyasmi történt Magyarországon, ami korábban elképzelhetetlen lett volna.
   - A román seregek elfoglalták Budapestet és óríási fosztogatásba kezdtek. Kezükbe vették a közigazgatást, s csak néhány újság jelenhetett meg erősen cenzúrázva. Meg akarják menteni az országot a vörösöktől - mondták, miközben megmaradt javaitól fosztogatták nagy buzgalommal. Egészen a Balaton környékéig nyumultak, s közben  persze nem felejtettek el korábbi ellenségeikre vadászni. A kórházvonat ilyen helyzeteben megszűnt, mehetett mindenki ahová tudott
   - Károlyit egy falusi patikus fogadta be, rögtön el is látta,s hamar fölfigyelt korábbi sebesüléseire. Rajta keresztül szerzett tudomást családja hollétéről, mert a patikus a szerencsétlen háborús hőst látta benne, s kötelességének érezte, hogy mindenben rendelkezésére álljon. A hosszas levelezés, és néhány távirat végre sikerrel járt, Károlyi elbúcsúzhatott. Szégyellte, hogy nem tudja honorálni a patikus fáradozását, mert ami kevés pénze még volt a továbbiakra kellett.

   - A románok november vége felé elhagyták az országot, immár szabad volt az út Debrecen felé. A felesége két levéllel várta, Az egyik Ciprasztól érkezett, a másik Vadnai századostól. Ez utóbbi a még létező kapcsolatai útján talált utat a megfelelő helyre.

   - Kedves Barátom - így kezdődött a százados levele, s a továbbiakban kissé érzelgős stílusban folytatódott, melyben elköszönt tőle, biztosítván nagyrabecsülését. Megírta azt is, hogy Ciprasznál letétbe helyezett számára egy összeget, melyet bármikor átvehet, de ha megérkezik, legfőképp Andrást keresse, mert a tényleges járandósága, egy kis csomagban nála lesz.
   - Károlyi nem nagyon értette a járandóság' mibenlétét, legfőképpen, hogy mivel szolgált rá, de ez most kevéssé érdekelte.
   - "Holnap indul a hajóm Triesztből, mert már így hívják, és célom a közeljövőben Amerikában boldogulni.
      Isten segítse a kis' Magyarországot!"
      Vadnai Elemér százados."

   - A visszaút, hogy a járandóságát' felvehesse, nem tűnt vonzónak, de amikor a levél elolvasása után feleségére nézett, a szeme alatti karikákra, az asszony beesett arcára, nem volt kétség, mihamarabb indulnia kell.

   - A fogadóban szinte semmi nem változott. A szigorú tekintetű feketekontyos nő jött elé olyan arckifejezéssel, amit Károlyi soha nem látott tőle. Mosolygott és magyarul köszöntötte. Aztán látva, hogy némely vendég furcsán néz rá, áttért a saját nyelvére, amit viszont Károlyi egyáltalán nem értett, s hagyta, hogy a nő Cipraszhoz vezesse.
   - Az öreg boltja ugyan olyan furcsa, elmondhatatlan szagú volt mint korábban, nem is beszélgettek sokat, s Ciprasz csak akkor elevenedett meg amikor Vadnai került szóba. Átadott egy közepes borítékot
   - Végre elment - mondta szinte vidáman - talán megtalálja a helyét Amerikában.
András szótlanul állt a pult mögött, az utcát figyelte, ahol most nem sorakozott senki, hogy némi pénzt kunyeráljon. 
   Károlyi gyorsan elköszönt, megkapta amiért idejött, Ciprsszal pedig nem volt kedve tovább társalogni. András szótlanul kísérte a Tégla utca sarkáig, s a Főtérre fordulva előhúzott egy kisebb csomagot a kabátja alól
   - A százados rám bízta, hogy csak magának adhatom át - mondta és elköszönt. Hosszasan szorongatta a főhadnagy kezét, mint aki mondana még valamit, de nincs hozzá bátorsága. 

   - Károlyi még elérte az esti vonatot, de a csomagot csak hajnalban, magyar területen bontotta fel, ahol nem zavarták már az idegenszavú utasok, és amúgy is csak kevesen tartottak Magyarország belsejébe. Pénz volt a csomagban, jóval több mint amit Ciprasz átadott, egy újabb levél, s legalul fénylett a rézkalapács. A levelet hamar átfutotta, mert zavarta annak érzelgős, katonához méltatlan stílusa. Vadnai nem bízott Cipraszban, az összeg nagyobbik részét, amit Károlyinak szánt Andrásnál hagyta, s a rézkalapácsról is megemlékezett.
   -" Irígyeltem Önt ott a romos kápolnában, a gesztusát, amit én képtelen voltam megtenni, s aztán amit kért érte, azt a tíz percet is a kommendánsok elhagyott raktárában. A másnapi hazaindulásnál otthagyattam volna az egész rakományt, de Ön miatt változtattam meg az elhatározásomat, s lám megérte. Azóta tűnődöm van e köze mindehhez a rézkalapácsnak?
   - Ön tudja miféle jó és rossz fajta képzelgések születnek a lövészárkok mélyén, főleg egy ilyen hosszú háború során. Engem is elfogott effajta képzelgés, de most új életet akarok kezdeni Amerikában, és a rézkalapácsot magánál hagyom. Önt illeti. Az összeg is, mely ennek segedelmével keletkezett. Isten Önnel - járjon sikerrel."

   Vadnai Elemér

   - Az elszakított országrészekből hatalmas embertömeg került át a kis Magyarországba, akikkel nemigen tudtak mit kezdeni. Átképzés során Károlyi hamarosan egy debreceni bankba került, ahol mint egykori katonatiszt, kisebbfajta tiszteletnek is örvendhetett. Felesége, nem tűrte otthon a rézkalapácsot, Károlyi eleinte dugdosni próbálta, végül banki íróasztalán talált neki helyet, sőt foglalatosságot. Hamar sikerült előrejutnia a ranglétrán, idővel egy hat fős kis csoportnak volt vezetője, s ha a kollégák szerinte a kelleténél hangosabban társalogtak, néhány finom koppintással jelezte, hogy inkább a feladataikkal foglalkozzanak. Bal kisujja körmét ő is megnövesztette, mint körülötte majd mindenki, akinek hosszú számsorokat kellett figyelembe vennie. 
   - Lassan telt az idő a bankban, de viszonylag jól fizetett. Néhány évvel azután, hogy odakerült, egy délelőtt az igazgatói irodába hívatták. Ritkán történt az ilyesmi, fogalma sem volt mire számítson, főleg, hogy a terebélyes, igazgatói irodában egy számára ismeretlen úr is tartózkodott. Csak arra emlékezett, hogy a férfi néhányszor elment az íróasztala előtt, s egyszer megállt. Cvikkerét föltéve hosszasan szemlélte a rézkalapácsot, aztán biccentve továbbhaladt az igazgató irodája felé.
   - Most felállt, néhány lépést tett Károlyi felé és bemutatkozott. A helybéli egyetem egyik professzora - mondta s rögtön rátért jövetele okára.
   - Az Ön íróasztalán láttam egy rézkalapácsot - mondta mosolyogva - szeretném megvizsgálni, ha megengedi. Ha esetleg a további tartozékai is megvolnának, azokat is. A mintázatok sokat sejtetőek azt hiszem - tudja keleti témákkal foglalkozom - megkérhetem, hogy hozza be kérem?
   - Károlyi egészen másra gondolt, amikor behívatták, s most meglepődve indult vissza az irodájába.
   - A cvikkeres úr arcán széles elégedett mosoly terült szét amint kezébe vette a rézkalapácsot.
   - Igen, jól emlékeztem - mondta derűsen bólogatva - ez egy katana tartozéka. Elmondaná, honnan származik - kérdezte.
   - Károlyi röviden elmesélte az esetet, s amikor ahhoz a részhez ért, hogy honnan kotorászta elő az olasz tiszt, a férfi elmosolyodott, s ujját professzoros mozdulattal feltartva közbeszólt:
   - A katana a szamurájok szent kardja, nyilván nem lehetett ott, ahol ez a rézkalapács, mert nem, hogy feküdni, de átlépni sem szabad rajta. A pengéjét is tilos megérinteni, ez régi szabály. Ezért tartozik hozzá a felszerelés egy kis dobozban, ahol a rézkalapács mellett tisztítóeszközök is vannak. A kalapáccsal egy szegecsfélét ütnek ki, hogy a markolat lehúzható legyen.
   - Tanárosan, kicsit modoros stílusban beszélt, s néha az igazgatóra tekintett, aki időközben melléje telepedett, hogy ő is részese legyen a látványnak.
   - Annál is inkább, mert a professzor ekkor fotelje mögé nyúlva elővett egy nem túl hosszú gazdagon díszített kardot, s nagy tisztelettel az igazgató felé nyújtotta. Károlyi is közelebb merészkedett, szerette volna megérinteni legalább, de a professzor maga húzta ki lassan óvatosan, csupán csak félig, s aztán lassan visszatolta.
   - Rálehelni sem szabad, ez is előírás - mondta kissé nyersen, s Károlyi visszalépett.
   - Azon nem csodálkozom, hogy olasztól kapta, mert a kínai boxerlázadás következményeként a Monarchia is felsorakozott hajóival a környéken. A japán császárság ekkorra már legyőzte az utolsó nagy szamuráj sereget. A szamurájok kora lejárt. Rengetegen éltek abból, hogy az ősi fegyvereket eladogatták. A nagyok, a tehetős, nagyhatalmu szamurájok vállalatokat alapítottak, s ma is jól prosperálnak. Úgy működik minden mint korábban, csak gazdasági fegyverekkel.
   - Ön uram - folytatta Károlyihoz fordulva - a szamurájok dicső korának egy aprócska darabját birtokolja. Felállt keményen biccentett, és kezét nyújtotta búcsúzásként. Köszönöm, hogy a rendelkezésemre állt!
   - Károlyi bokáját talán talán túlzottan is összecsapva vette tudomásul az elbocsátást. Teátrálisnak, kissé nagyképünek érezte a találkozást. A szamurájokról eleddig semmit sem tudott, s gondolataiba merülve töprengett íróasztalánál. Arra gondolt, talán mégsem kéne ily látványos helyen tartania a rézkalapácsot. Aztán meg arra, hogy miért ne? Hiszen a régmúlt egy darabkája. És micsoda dicsőséges múlté...! Igaz, hogy a távol-keleten, de akkor is. Ráadásul a saját múltjának is tartozéka. Felvette, megforgatta, kissé rálehelt, s zsebkendőjével eltűntette a homályosabb foltokat. Csak a pengére nem szabad rálehelni - nyugtatta magát - s a csillogó készséget szokásos helyére helyezte íróasztalán.

 

 

 

   .  

   -  

   - 

    - 

 

1 komment


2015.02.16. 12:35 inszeminator

A rézkalapács ( második rész )

       

     Mire a nap felkelt, lenn a tanyaháznál is befejezték a rakodást. A négy szekér lovai nyugodtan álltak a deres úton, csak a fejét rázta némelyik szinte megszokásból. Vadnai százados leellenőrizte a rakományt, mindent rendben talált, s aztán felküldte a négy rakodó katonát a szemlére. Simon, a legénye is elindult, de őt visszatartotta. 
   - Maga hozza a holmimat, és nézze meg mi történik odafenn...- kiáltott utána, mert el nem mozdult volna a rakott szekerek mellől.
Simon elég öreg volt már ahhoz, hogy rohangáljon, szép komótosan ballagott fölfelé, s aztán vissza is ugyanúgy a százados kevéske cókmókjával. Az első szekéren csinált neki helyet, jó mélyre tuszkolta, hogy a rossz hegyi utakon ki ne rázódjon.
   - Na, hogy állunk...? - szólalt meg mögötte a százados.
Simon még néhányat rápaskolt, a hátizsákra, aztán megfordulva csak annyit mondott a maga szokásos vontatott módján:
    -..hát nem tudom százados úr, a tizedes, illetve főhadnagy úr mintha megbolondult volna. Az imént a zeltblettereket számlálta, most meg a lábszártekercs a gondja. Sorra zavarja ki a katonákat, hogy újratekerjék. Azt mondja erőltetett menet lesz...
    Vadnai százados elmosolyodott - igazi kincs ez a Károlyi, hadd legyen újra főhadnagy, ha már ez a mániája. Ezt persze csak magában mormogta, s aztán szigorú méltósággal lépett az első kocsihoz, melybe Simon a holmiját rejtette.
     - A sátorlapokra hamar szükségünk lesz - négyet összekapcsolva hatan is elférnek alatta - közölte határozott hangon, az eget kémlelve, ahol észak felől fekete felhő közelítette az épp felkelt napot. Ami pedig a lábszártekercset illeti - folytatta - maga sem fiákkeren érkezett ide a hegyekbe. Épp eleget láttam miféle zavarokat tud okozni, ha rosszul rögzítik, s aztán húzzák maguk után mint a belüket. Szánalmas. Erőltetett menet lesz valóban, és együtt kell maradnunk. Senki nem maradhat le holmi fegyelmezetlenség miatt.

   Néhány perc múlva Károlyi főhadnagy szabályos jelentést tett Vadai százados előtt, a felsorakozott alig századnyi legénységgel. Hol volt már a korábbi zászlóalj. Több mint kétharmada a földben, vagy eltűnt, mintha a hideg hegyi szél fújta volna el őket.

   Két nap, két éjjel haladtak rövid pihenőkkel, mire találkoztak egy nagyobb csoportosulással és csatlakoztak a menethez. Ezeknek tábori konyhájuk is volt, s idővel hamar összekeveredett a kétféle társaság.
Néhány nap után már együtt érkeztek egy nagyobb ellátóközponthoz. Vadnai lejelentkezett, itt nyilvántartásba vették a maradék személyi állományt - Károlyi persze most megint tizedesként szerepelt benne. Nem bánta, szerette a rendet, főleg, ha érdekében állt.
   Hideg, szúrósszemű eső esett, de a két hosszú nap amit a sátrak alatt kényszerű együttlétben töltöttek mégse viselte meg a katonákat. Most már semmi sem számít, az út hazafelé vezet.

   .- Vadnai százados szállítmánya többnyire olaszoktól zsákmányolt hadi ruházatból, mindenféle felszerelési tárgyakból, de főleg a ruhák készítéséhez szolgáló kicsit zöldes színű posztó érintetlen végeiből állt, Szebb volt ez, csinosabb mint a k.u.k unalmas feldgrau' csukaszürke, s mintha szándékosan úgy tervezték volna, hogy a katona jól érezze magát benne. Sokan járkáltak ilyesmiben mind a tisztek, mind a közlegények. Némelyek, nyugalmasabb körzetekben Károlyblúzt varrattak maguknak az olasz posztóból mert híre járt, hogy az új császár is effélében mutatkozik. Ez persze nem volt igaz, de jól hangzott, s az ilyesfajta nagyotmondások egyáltalán hiányoztak a front közeléből.
   A százados nehezen szánta rá magát, hogy az olasz uniformist magára igazítsa. Nem volt hozzá elég bátorsága, de az elosztóponton több régi tiszttársa is nyugodtan járkált Károlyblúzt viselve, és senki nem kifogásolta a megjelenésüket.

   Amikor az üres vonatszerelvény végre megérkezett, Vadnai a két legutólsó vagont foglalta le a szállítmányának. Hivatalos papírjait lobogtatva tárgyalt a vasutasokkal, kik egyéb hivatalos papírokat dugtak az orra alá, melyeken rögtön felismerte a lefizetett altisztek pecsétjeit és aláírását. Károlyi főhadnagy ilyenkor mindig némi készpénzzel oldotta meg a nehéz helyzetet. Legutoljára, amikor végcéljukhoz közeledtek, elővette néhány maradék koronáját és a százados elé tartotta....ennyi maradt százados úr - mondta kissé szomorúan - adjon el valamit a szállítmányból, különben befuccsolunk...
   Hogy honnan volt az eddigi pénze, Vadnai nem kérdezte, pedig sejthette volna, mert a főhadnagy már a két zsák nélkül mászkált, melyeket korábban kihozott a tanyaházból.

   Szerencséjükre két nap múlva megérkeztek Vadnai egykori állomáshelyére, s a százados félreállíttatta a vagonokat. Tartott tőle, hogy fosztogatók környékezik meg, ezért szigorú hangon lepecsételtette a helybéli forgalmistával, s gyalog indultak be a városba. Mosdatlanok, borostások voltak mindketten, s útközben három borbély is megpróbálta őket egy kis szépítkezésre bírni, de a százados kevélyen visszautasította az ajánlatot.
Szótlanul haladtak egészen a hosszú főtér sarkáig, ahol a százados megállt a fotográfus kirakatánál.

   - A városbéli hölgyek itt szoktak nézelődni - mondta mintegy magyarázatul - olyan ez a hely mint egy divatujság. Némelyek még fizettek is érte, hogy mindenki láthassa az arcképüket, az új frizurájukat, és persze a legújabb hölgydivatot.
   - Csendesen ejtette ki a szavakat, mintha magában beszélne a régmúlt eseményeiről, melyek a háborúval oly messzire kerültek, mint távoli évszázadok. Hosszan nézte a kirakatot, ismerős arcot keresett mindhiába. Ezek már újak, ismeretlenek, talán nem is ugyan az a város - mondta keserűen, s továbbmentek a főtéri nagy kávéház felé.

   Odabenn füst és hangzavar. Balra fordult a nagy tükör felé - ahol korábban a tiszti asztalok voltak - de döbbenten megállt. Keménykalapos püffedten zsíros arcok hangoskodtak vadul gesztikulálva a szent helyen.
   ...- ez most az iparosok és kereskedők törzshelye százados úr - állította meg az ismerős főpincér - sziveskedjenek az urak velem fáradni - s egy távolabbi üres asztalra mutatott.
A százados már korábban elhatározta, hogy négy év távollét után semmin nem fog csodálkozni, de, hogy a tisztek asztalait elfoglalta egy számára gyanús söpredék, ez felháborította.
Italt rendelt,üveg nélkül, csak pohárba, mert semmi kedve nem volt sokáig maradni ezek után, s a főpincért kabátjánál fogva gyengéden magához húzta.
   - Mi van még Kálmán - rajta, szomorítson - valahogy úgy érzem idegen világba csöppentem.
   - Tessék inkább hazamenni - válaszolta csendesen a pincér.
   - Hova haza, az öreg Ciprasz fogadójába, az Amphorába? Utálom azt a ravasz görögöt. Nem otthonom az nekem, Soha nem is volt az - felelte ingerülten a százados.
   - Akkor hoznék egy újságot, ha megengedi - indult hátra az öreg.
   - Nem érdekel a politika - kiáltott utána Vadnai dühösen.

   - Nádkeretes, igazi kávéházi alkalmatosságon érkezett az újság s Kálmán úr, a főpincér az utolsó előtti oldalon kinyitva tette a százados elé. Kicsit hátrébb lépett, úgy figyelte a százados egyre vörösödő ábrázatát. Ha a béketárgyalásokat olvasta volna, akkor sem változik ennyire az arckifejezése.. Kétszer is elolvasta a keretes hirdetést Vadnai százados, s aztán nagyot fújva dühösen lökte Károlyi felé az asztalon. 
   Az Amphora fogadó hirdetése volt a városi lakosság igényeinek szíves tájékoztatására a kornak megfelelő szecessziós keretben. Felül a A BM rendeletre való hivatkozás, majd alább:

...A szobák használati díja:
                                        EGYSZERI KÉJELGÉSRE   2 korona
                                        EGÉSZ ÉJJELRE                5 korona

A fenti árak csak a szobahasználati díjat képezik, a kéjnő szolgálatáért fizetendő összeg a kéjnő és a vendég közötti szabad megegyezés tárgya.
                                                                                   A kapitányság vezetője

   Károlyi lassan, szinte kíméletesen tolta vissza az ujságot. Vadnai izgatott mozdulattal kapta föl és újra elolvasta a hirdetést.
   - Fizetek...- kiáltotta, mintha a főpincér valahol a terem másik végében kódorogna, pedig ott állt az mellette, csak éppen összerezzent a felcsattanó hangra. Fölsegítette a százados kabátját, köszönt, de az viszonzás nélkül robogott ki az ajtón.
    - Most hova...? - kérdezte Károlyi.
Vadnai megállt, erősen fújtatott. Fullasztotta a belső feszültség, nehezen kapott levegőt, a zubbonyát is szinte széttépte a mellén  A snájdig olasz készítmény nem az ő termetes alakjára volt szabva. Szemei vadul szikráztak körbe a főtéri sétálókat lesve.
    - Agyonverem az öreg Cipraszt - sziszegte, s talán a feleségemet is.

Károlyi egyáltalán nem volt biztos ebben, és csendes mosollyal az arcán követte a feldúlt századost. Hallott már épp eleget Cipraszról, meg az ő Heléna-Dorottya leánykájáról Vadnai százados feleségéről. Egy kompánia voltak ők, sőt a százados az életét is neki - Ciprasznak köszönhette. Már csak úgy átvitt értelemben. A hosszú vonatozás alatt ugyanis gyakran üldögéltek lábukat lógatva a vagon nyitott ajtajában, s egyszer - amikor szó esett a kaució kérdéséről, a százados a sajátját is megemlítette.
   - Még fiatalon, hadnagy korábban ismerte meg Heléna-Dorottyát egy finomabb úri szalon egyleti délutánján, ahová egyik tiszttársa vitte el, hogy ne csak kártyázással töltse az idejét. A helyőrség, ahol szolgáltak messze délre volt a fővárostól,  Bécstől még inkább, s a kultúra csak másodlagos formájában virágzott az ilyen kisebb helyeken. Főleg hölgyek művelték, s tartották életben a szigorú etikett szabályai szerint. Szívesen láttak fiatalabb katonatiszteket is, mert az úri leánykák a szokásos báli időket leszámítva nemigen találkozhattak hasonló korú, hozzájuk illő fiatalemberekkel.
   - Vadnai ezidőtájt talán ha kétszer látogatott el a szalonba, de hamar megúnta, és szívesen tért vissza a kártyaasztalhoz. Amíg ott tartózkodott megismerhette Heléna-Dorottya  költői románcát egy fiatal szőke jurátussal, aki oszlopos tagja volt a társaságnak. Mindenki saját zsengéit adta elő, s az említett első látogatás alkalmával épp egy kiöltői duettet volt szerencséje végighallgatni, melyet Heléna-Dorottya, s az ő lovagja volt szíves előadni
   - A csend partjai volt a címe - ezt a fiatal hölgy adta - a költeményt pedig az ifjú szerezte hozzá, melyet időnként megszakított Heléna-Dorottya kisasszony halk zongorakisérete. Hogy is lehetett volna másképp, ha már a Csend partjain van találkozásuk. Óriási sikert arattak. A második látogatás alkalmával a népes társaság egyhangúlag követelte a Csend hangjainak megismétlését, annál is inkább, mert az ifjú eléggé sajnálatos módon megkapta katonai behívóját, s rövidesen távozni kényszerült.
   - Ciprasz nemigen kedvelte az ifjú poétát, s amikor kiderült, hogy leánykája az érzelmes búcsú estéjén közelebbi kapcsolatba került vele a Csend partjain, irtózatos felháborodásában megesküdött, hogy elégtételt vesz leánya megrontóján. Hamar kiderült azonban, hogy erre nem lesz lehetősége, mert születendő unokájának apja más partokon veszett oda.Hja, kérem, már javában dúlt a nagy háború.

   - Vadnai hadnagy lelkében is nagy dúlások mentek végbe ezidőtájt, melyek hatalmas kártyaadósságok képében riogatták. Csak Cipraszra számíthatott az egyre gyarapodó kölcsönöket illetően, idővel azonban a görög is megelégelte a dolgot. A hadnagy esküdözött, könyörgött, de több pénzre többé nem számíthatott. Ciprasz csak egy kósza ajánlatot vetett oda gőgösen. Azt sem komolyan tette, csak mérgében szaladt ki a száján, de a hadnagy rácsapta az ajtót.
   - Két nap múlva azonban visszatért, és megkötötték az üzletet. Ciprasz kifizeti az adósságait, valamint a kauciót, és akkor...
   - Elveszem a lányát és a gyermeket is magaménak vallom - jelentette ki gőgösen, mert nem akarta főbe lőni magát.

   Az Amphora fogadó nagy sárga épület volt a főtér túlsó sarkában. Vadnai túlment a bejáraton, s befordult a Tégla utcába. Ott oldalt volt ugyanis az öreg Ciprasz rezidenciája, egy szerény feliratú boltocska, Záloház felirattal.
   - A járdán sötétruhás, valamikor jobb időket látott hölgyek sorakoztak, lehettek vagy húszan. Mintha szégyellették volna a helyzetet nemigen szóltak egymáshoz. Vadnai megállt a sarkon nem tudta mitévő legyen, már nem akarta agyoncsapni az öreget, csak beszélni valója volt vele.
   Amikor kinyílott az ajtó András, a régi szolga lépett ki rajta. Kiengedte a bennlévő hölgyet, s egy másiknak intett, aki belépett. Mielőtt visszament volna, megállt, észre vette a sarkon álldogáló századost, és magasra nyújtott karral invitálta.

   A boltban már várt a hölgy, Andrást várta, aki leültette a két tisztet. Ismerős mozdulattal nyitotta ki a hölgy kicsiny bőröndjét, mit rejt a mai napra -  megvizsgálta szakszerűen a kínált tárgyat - ez esetben egy muffot - majd oldalt Ciprasz felé fordulva bemondta a javasolt árat. A görög csak írt és ha kellett kifizette az összeget. Soha nem sokat, mert András végtelenül smucig ember volt ezért használta becsüsnek. 
    - Egyszer megkérdezte tőle, orra elé tartva egy perzsbundát, hogy mit fizetne érte. András habozás nélkül rávágta az összeget, mert neki nem ért volna többet. Ciprosz elámult. Ő a duplájára gondolt, s azontúl András volt a becsüs, ö meg sejtelmesen mosolygott kerekes székén a kasszában. Jól ment az üzlet. Előfordult, hogy összevesztek valamin, a görög az asztalt csapkodta mérgében, a tüdeje sípolt a megerőltetéstől. András nem bírta hallgatni kitolta az öreget járdára, még szakadó esőben is. Ilyenkor sajnos várniok kellett az asszonyságoknak, legfeljebb föléje tartottak egy esernyőt.

   Ciprasz kicsit elkomorodott amikor meglátta a kapitányt.  Erősen bízott az olaszokban, hogy majd lekaszabolják valahol, de íme itt van. Megvárta amíg András végzett a hölggyel, s bezáratta a boltot.
   - Jól néz ki kapitány - mondta erőltetett mosollyal. Sajnos én nem mondhatom el ugyanezt magamról. Nézzen rám járni is alig tudok. Ez a vadember - itt András felé intett - szerzett valahonnan négy talicskakereket, azt szerelte rá az én drága biedermeier karszékemre, micsoda stílustörés...- sipította bánatosan és legyintett hozzá.

   Vadnai százados már nem volt biztos benne, hogy jó volt először idejönnie, nem is szólt semmit, azon gondolkodott, hol lehet most a felesége.
   - Ha pénzt akar kapitány, abban ne is reménykedjen. Nincs pénzem, mind elköltöttem - a szomszéd ház istállóját vettem meg raktárnak de közbe jött ez a rohadt háború.
Vadnai közönyösen hallgatta az öreg sirámait,s aztán hirtelen feléledt.

   - Mekkora az az istálló...?- kérdezte látszólag csak úgy, mellékesen.
   - Hát nem is tudom - tárta szét két csenevész karját a görög. Négy ló - két szekér, talán még több is.
   - Kiveszem bérbe. Olasz posztóval fizetek - vetette oda hanyagul a százados, s közben azt figyelte, hogyan kapkod levegő után a görög.
   - Van egy tele vagon olasz posztóval, készruhával, és még ki tudja miféle szerszámmal. Ott áll az állomáson lepecsételve - tette még hozzá.
   

   - Tán még bele is hal a szenzációs hírbe, ha András észre nem veszi, hogy elakadt az öreg
lélegzete, s vizet nem hoz neki.
   - Az állomáson...? Hát megőrült maga...? Mit számít az, hogy lepecsételve...? A háborúnak vége, de itt folytatódik a hátországban. Itt mindegyik a másikat rabolja...
   

                           

 

 

   

Szólj hozzá!


2015.02.13. 09:58 inszeminator

A rézkalapács ( első rész )

 

  - Honnan szerezte ezt a bort tizedes? - kérdezte Vadnai százados, amint újra beleszagolt kis kopott  bádogpohárba. Forgatta, újra beleszagolt  és elismerően csettintett. Ez olasz bor - nyilván maga is tudja. Már negyedik éve nem ittam ilyet.
    - Károlyi nem válaszolt, a kis kerek dobkályha lassan kihűlő parazsát nézte és mosolygott. Esteledett.
    - Nem akartam megsérteni - folytatta a százados - de amikor meglepődöm valamin, többnyire őszinte vagyok.
Nyilván az emberei csencselték valami olasz dezertőrrel, remélem fegyvert, vagy lőszert nem adtak érte...
    - Pénzért vették - felelte kurtán Károlyi tizedes.
    - Koronáért? - csodálkozott a százados.
    - Azt hiszik ér még valamit. Mindent eladnak, mert az ő pénzük még annyit sem ér.
    - Fegyvereket is...?
    - Leginkább lőszert, mert hazafelé tartanak. Nem akarják cipelni, vagy eldobálni. Innen a szomszédból is eltűnt két századnyi cseh, s még csak nem is keresik őket. És... csak hogy tudja százados úr, tőlünk is folyamatosan hazaindulnak. Már az őrséget sem tudom rendesen kiállítani. azt hiszem vége a háborúnak, de, hogy ennyire csúfos véget ér magam sem gondoltam.
    - Nem sajnálja a főhadnagyi rangját, a kitüntetéseit ? - mihez kezd ezután a zűrzavar után?
    - Visszamegyek tanítani Zilahra, a családom talán még ott van - merengett károlyi. Oda helyeztek tanítani, amikor nem tudtam kifizetni a kauciót és mégis megnősültem. Dacból tettem, egyáltalán nem szerelemből, mert hamar megúntam a háborút, a sebesüléseket, hülye nagyképű kardcsörtető hátországi főnökeimet.
    - Bátor ember maga főhadnagy - mondta elismerően a százados - ismerem a minősítését, komoly előmenetelre számíthatott volna de eldobta magától.
    - Van egy fiam is azóta - merengett Károlyi - az többet ér minden minősítésnél.

   -  Vadnai százados feje kissé előrebillent, szeme lecsukódott. Károlyi gyakran látott efféle pillanatnyi kiesést,  bor nélkül is - várt, tudta néhány perc múlva visszatér a tudata, de már nem ugyan oda. Felállt rágyújtott, kiállt a fedezék leszakadt ajtaja elé, s az október végi estét leste..Felhő egy tenyérnyi se, csak az olasz csillagok ragyogtak fenségesen, s kissé elszomorodott. Azon töprengett, hogyan lehetne rávenni a századost, hogy kövessék a cseheket, s hazainduljanak. Mocorgást hallott a háta megett, visszafordult.

   - Holnap lemegyek a kápolnához, szeretném, ha velem tartana - szólt a sötétből a százados hangja. Szerezzen még vagy két embert, több nem kell, és ne hozzanak semmi felszerelést, csak kulacsot. Hátha találunk valahol iható vizet.

   - A fehér falú, félig bedőlt tetejű kápolna alig egy kilométernyire, magányosan állt a völgyben. A szemközti olasz állásokból időnként lebotorkált valaki egy kisebb batyuval - ezt jól lehetett látni a magyarok oldaláról, s noha lőtávolon belül volt, a csomagos katonát senki sem háborgatta. Az utóbbi napokban azonban Vadnai százados hiába figyelte a túlsó hegyoldalt, senki nem mozdult, még a jól kivehető lőállásokból sem. Pedig messzelátóval figyelte, s nem akart hinni a szemének. Elmentek volna? Már napok óta ez a lehetőség izgatta, és valami gonosz szándékot sejtett.
   - Elmentek azok - morgott mellette Károlyi tizedes - nyugodtan lemehetünk.
A sziklás hegyoldal már lassan felmelegedett, talpuk alól laza omladékok indultak lefelé, veszélyes terep volt, a hatalmas testű százados alig tudott megállni a lábán. Kisebb nagyobb sziklák meredeztek ki gonoszul elállva az utat, de a százados örült némelyiknek, mert kissé megpihenhetett a fedezékükben. Nem bízott az olaszokban, jó célpont lehet a hatalmas testével, már kezdte megbánni a vállalkozását. Legelől, vagy ötven méternyire tőle, Károlyi tizedes haladt az egyik katonával. Gyakorlott, ügyes mozdulatokkal használta ki a nehéz terep adottságait, s jóval hamarabb leért a völgyecske sík szélére. Várt egy kicsit, míg a többiek beérték, s egy mozdulattal jelezte, hogy bújjanak a sziklák mögé. Amikor mindenki elhelyezkedett, fegyverét előre tartva a kápolna napsütötte keleti, épen maradt oldalához osont. Visszanézett, hogy minden rendben van e, s aztán megindult a déli oldalra, ahol a bejáratot sejtette. Az épület sarkánál hasra feküdt, lassan előrekúszott, ott már látta a ledőlt torony maradékát, melyen egy olasz katona feküdt.
   - Károlyi felállt, megindult a katona felé. Fegyvert nem látott a közelben, nyugodtan megtehette. Az olasz felült, hanyag mozdulattal tisztelgett, mintegy köszöntésként, s az előremeredő fegyvert látva unottan legyintett. Károlyi meglepetten viszonozta a köszöntést.
   - Dove sono soldati? - kérdezte, egyébre amúgy sem futotta volna.
   - ...ora sono lontani - válaszolta szomorkásan a katona. Lekászálódott a romos tornyocska oldaláról, s a bejárat felé intett.
   ...venga. Soldati feriti...
   - Károlyi követte a kifordult ajtajú bejárat felé, s belépett utána a kápolnába. Homály, és éles fénycsíkok. A beszakadt tető gerendái között sütött be erősen a nap. A bűzt ami megcsapta az orrát, csak néhány pillanat múlva vette észre ahogy a néhány megmozdult testet is a szanaszét szórt szalmán.
   -...altri? 
   - ...gia molto lontani - legyintett a katona, s egy feltérdelt férfire mutatott. - officier...
Károlyi körülnézett, s aztán kiballagott a romos, rémesen büdös épületből. A kápolna oldalánál intett a többieknek, s azok mintha  látványosságra sietnének egyhamar oda siettek. Rangidősként Vadnai százados lépett be, de rögtön meg is torpant a látványtól. Csak miután kissé megszokta a büdösséget, akkor lépett közelebb a térdelő officier'-hez.
   - Ezek maguk alá szartak, vagy mi - fordult Károlyihoz ingerülten.
   - Egyik sem tud járni - felelte amaz - úgy látom magukra hagyták őket.
Az "officier" ekkor közelebb kúszott, lassan, egészen közel, és megérintette a százados kulacsát. Vadnai dühösen csapta el a kezet. Károlyi a mozdulatot látva, kissé megharagudott a századosra, leakasztotta a sajátját. Intett a két kisérő katonának, s azok ugyan így tettek. Az olaszok mohón ittak, mint akik napok óta nem jutottak vízhez, s amikor vissza akarták adni a kulacsokat, a tizedes leintette őket. Vadnai százados csodálkozva pillantott rá, nem értette a nagylelkűséget.
   - Van elég kulacsunk odafenn -vetette felé a tizedes, s most már vizünk is lesz, tudom hol találunk. Az olaszok elmentek, nincs aki vigyázza.
   - Rendben - mondta Vadnai, és kifelé intett. Elegem van ebből - mondta keserűen.
Károlyi is megfordult, hogy kövesse a századost, de az "officier" elkapta a zubbony szegélyét, s feltartott mutatóujjal jelezte, hogy még akar valamit.
Beletúrt a szalmába, kicsit kotorászott, s egy rongyba csavart valamit húzott elő. Óvatosan bontogatta, mint feltett kincset, s a tizedes felé nyújtotta. Az erős napfény aranyként csillant meg a tárgyon, de Károlyi rögtön látta, hogy csak réz. Egy kicsiny rézkalapács. Talán másfél arasz de semmivel se több. Finom, míves fanyél, s azon olyasmi rézbetétek, mint valami egzotikus ábra. 
   - Mit kezdjek vele - kérdezte a tizedes, de látva az olasz ragyogó ábrázatát amivel kínálta, elmosolyodott. Bólintott köszönetként. Kicsit még alaposabban szemügyre vette, hogy emelje az ajándék értékét, s aztán zsebre rakta.
Kifelé menet a százados derűsen csapott a vállára - na maga sem megy haza üres kézzel úgy látom...
    - Hazamegyünk, valóban? - vigyorgott Károlyi tizedes. Parancs nélkül?
    - A fene az átkozott monarchiába, egyék meg amit főztek. Az emberek legyenek útra készen. Holnap reggel elindulunk - felelte a százados, és úgy lépett ki a romos kápolnából, mint aki nagy elhatározásra jutott.

   Este felé Vadnai százados ábrándos képpel sétálgatott a durva gerendákból eszkábált fedezék előtt, amikor megjelent Károlyi, egy újabb kulaccsal. Olasz bor volt abban, a százados rögtön sejtette.
   - Komolyan gondolta a holnapi indulást? - érdeklődött a tizedes, s amikor Vadnai aprókat bólogatva helyben hagyta korábbi merész kijelentését, átnyujtotta a kulacsot.
    - Isten éltesse, a magáé - Köszönt, kifelé indult, de a százados szava megállította.
   - Megvenném magától azt a rézkalapácsot főhadnagy, bár fizetni nem tudok érte - mondta csendesen.
Károlyi visszafordult, várt, miként folytatódik az ajánlat. S aztán hirtelen megszólalt

   - Lemegyünk a tanyaházhoz, és kérek tíz  szabad percet odabenn.
   - A százados először nem is értette mit akar, de aztán beleegyezett.
   - Rám bízták ugyan a kommendánsok - mondta töprengve - itt a kulcsa, de leltár sehol. Elszivárogtak azok is. Azt visz- amit akar. Nemigen tudom mi van odabenn, de csak talál valami használhatót..

   - A tanyaház környékén egy árva lélek se volt, nemhogy rendes őrség, mint korábban. Vadnai kinyitotta a rozoga kaput, és elővette kulcsos zsebóráját. Még öt perc sem telt el amikor zsákkal a vállán, s egy másikkal a hóna alatt megjelent a tizedes. Szabad kezében már ott volt rongyokba csavarva a rézkalapács.
   - Köszönöm, vigyázzon rá, értékes darab - mondta kissé szuszogva,s elindult a körlete felé.

   - Vadnai százados gyertyát gyújtott, kiterítette maga elé a rongyokat, úgy bámulta a rézkalapácsot. Nézte nézegette, s közben egyre jobban izgatta a tanyaház. Ami odabenn van senkié - de itt hagyni szabad prédaként súlyos vétség lenne. Így határozott, s hatalmas testét kinyújtva ledőlt a lapos szalmazsákra.
    

   

    

 

1 komment


2014.10.24. 15:47 inszeminator

Naponta négyszer...

    E két szóról mindenkinek eszébe juthat valami. 

Más és más ez nyilvánvaló, de valami kényszeresen ismétlődő...

A feledékeny háziasszony, aki nem készít listát, akár négyszer is lemehet a boltba, mire az ebéd elkészül, és sopánkodik, hogy már megint...Mert naponta megtörténik vele.

A sexrajongó, éppen ellenkezőleg. Mindegy, hogy férfi vagy nő, szinte dicsekszik az étvágyával. Megteheti és büszke a teljesítményére.

Nekem C' jut eszembe a két szóról ilyenkor ünnepek' tájékán. És magamban elmosolyodom. Egy sok évvel ezelőtti bizalmas vallomásról van szó, jót röhögtem rajta.

   Miért is hívnak téged négyesnek' - kérdeztem C'-t - de csak vigyorgott.
Hagyjuk, nem érdekes - felelte válasz helyett.
Másoktól is megkérdeztem, de senki nem tudta a választ. Az igazit.

   Vártam - nem illett kérdezősködni, nehogy gyanúba keveredjen az ember, Az ilyen helyeken aki sokat kérdezősködik, azon egyhamar bélyeg ragad.
Wamzer - jobb ha elkerülitek!

   C' - ről idővel lekopott a négyes' - valaki jellemzőbb nevet talált neki az asztalosműhelyben - azt sem szerette, de belenyugodott. Vékony, éles eszű fiú volt, s a műhelyvezető smasszer egy idő után már citlingnek hívta, de ebben több volt az elismerés, mint a gúny.

   - Jobb szerettem a négyest' - mondta C' - akit ezidőtájt már citlingnek hívott mindenki - mert az legalább emlékeztetett valamire.
   - Nem kérdeztem mire, nem is válaszoltam a megjegyzésére, vártam, hogy folytassa.

   - ...egy reggel krumplifőzeléket hozott valaki a padlásra ahol a palackokat töltögettük. Már több mint egy napja semmit sem ettem, befaltam két tányérral, s rögtön éreztem, hogy nem kellett volna. Kitünő volt, jól melegített, de átszaladt rajtam mint a gyorsvonat..Lerohantam a néptelen udvarra, valami kis bódé mögé, s ott szinte felrobbantam. Szörnyű volt. Rettenetesen legyengültem, alig tudtam visszamászni a padlásra. Mindenki rajtam röhögött. Aztán még háromszor ugyan ez a futás. Teljesen kikészültem.
   Persze híre ment az esetnek, de a dolog végül mégis a javamra fordult.

   Olyasmivel próbáltak vádolni ami nem volt igaz. Nem is lehettem ott - mondtam, mert rettenetes fosásom volt a krumplifőzeléktől, aznap négyszer is lenn guggoltam a bódé mögött. Ezt ismételgettem, s valószínüleg elhitték, mert kimaradtam a továbbiakból.

    Akkor jót röhögtem C' vallomásán, s nem hittem volna, hogy ennyi év után újra és újra eszembe jut az októberi napok közeledtével, amikor bizonyos ünnepi körök, vagy azok jeles képviselői tolják előtérbe magukat, és szólanak fennhangon akár naponta négyszer is, hogy a fene essen beléjük...

A Garibaldinak tulajdonított mondással egyetemben jut eszembe, miszerint:

    ...- míly' kevesen voltunk, és míly' sokan maradtunk...

Hát ez van Drágáim, így ünnepeljetek... még néhány nap, és vége a fennkölt sürgölődésnek. A feledés jótékony fátyla pedig eljő s egy évig jótékonyan beterít mindent.

   A jó krumplifőzelék pedig örök. Azé' van rajta babérlevél.
   

 

 

 

 

1 komment


süti beállítások módosítása