Hitves 

Midőn egykorvolt nőm,

a hajdani szépség,
ez élveteg beste,
egy viharos éjjelen felsikoltott,
s maga mellett kihűlt korpuszom kereste,
megszántam.

 Csak álom volt, itt vagyok,
mondtam csendesen.

Melltartóid fölött, a szemközti polcon.

Hogy voltál képes így megalázni
Honnan e giccses olcsó urna?
Becsaptál

Nem lett teljesítve az ígéret.

Azóta már a tengert járnám,

Algáit etetném

hajóit csapkodnám,
színeznék fiatal korallokat,
de te becsaptál.

 
Tudom a gonosz tervet.

Láttam az örömöt csillanni  szemeidben
midőn száraz marhatrágyát vettél, hogy tavasszal belekeverj.

Gonosz asszony

Nem akarok muskátli lenni,

Ne dugdoss belém dugványokat

Én költő voltam, neves.
Szerettek

Szeretteimet úntad, lenézted,
Jó szavad nem volt egyikhez sem.

Mihez értenek, mi hasznuk a fennkölt lobogásból..?

Igy mondtad – és soha egy sort,

egy verset nem értettél.

Csak szép voltál, magadnak.
Nagyon szép, királynő alkat

De nem másnak, nem a világnak

Száraz, fennsőbbséges, fölényes,
Ahogy a csiszolt márvány fénylik.

Csukd be az ablakot, félek,

A tegnapi bőregér már megint itt van,
mögém bujt, ne, ne a partvissal,

Nem bánt senkit csak fél a vihartól neeee…

Na már csak ez  hiányzott,
porszívózni az éjszaka közepén…?
Így hajnal felé…?

 Korai még, de mégse hagyhatom

És másik urnát is kell vennem,
teremtő Isten,

Hát nem múlik el soha a gondom?

 beírom a költség rovatba.

Várj, felmoslak édesem, az is víz,
eljut a tengerig
várj, ne félj, óvatos leszek, kíméletes.

Isten áldjon szerelmem,
ne haragudj, de belecsavarlak a szebbik vödörbe.