Rossz kávét főzött,
Keserű ragacsot
Hagytam hadd hüljön, hátha jobb lesz.
A vodkát nem kértem
semmi kedvem vele újra inni
Láttam, hogy rabja lett.
Mentem volna hamar,
már más se tetszett
a hangulatlámpa pirosa sem,
a vonzónak hitt szépelgő félhomály sem,
Semmi, semmi, semmi,
Csak ő egymaga,
még mindig,
de most zárójelben.
A vörös haj, mely bronzba sötétlett,
s a bőre,
ahogy még mindig kihívón fehérlett.
S csak elképzeltem, amúgy,
míly márványosan síma,
és ránctalan feszes még a combja bőre
Elképzeltem a romboló diadalmas asszonyt,
s később azt is,
ahogy a tündöklő szajhát láttam benne.
Mindkettőt szerettem.
Elképzeltem ott a szalonban,
hideg aggyal a ruhátlan testet,
a valamikori izgalmas rejtélyt, mely
vágy és szenvedély híján, most,
csak úgy egyszerűen ott van előttem.
Darabárú, de tényleg,
Mit kezdjek vele?
Ha csak egy picinyke gesztust tennék, kinyílna
most ennyi év után megint,
mert kinyílna ha akarom, de…
most mégsem érdekel milyen a hálószobája.
Késő.
Pedig tényleg szerettem
Sírt minden szavából a magány,
fakó dallama zörgött könyörgött,
lejárt karcos lemez
hamis szóval mímelt mozdulattal,
de kérges maradtam.
Unalmas vagy szentem,
már csak ez árad belőled,
dohos pinceszag unalom, sírás.
Mire kellenék most, mondd?
Látványos szinpad, díszes szép magány
Gömbölyű, de üres.
Émelyít a rossz mesék világa
Éreztem, hogy a hazug díszletek
hálóját szét kell tépnem mielőbb,
Hamar elköszöntem,
Igen, majd egyszer, légy jó…
s azóta se láttam.
Aztán meg – mindig így van,
Mocorgott valami kellemtlen érzés
Talán mégis másképp kellett volna,
de nem,
nem szabad, magának kereste.
Egyedül élt, a tágas szép lakásban,
Nem örökölte, megszerezte.
Mind ami körülvett, tudtam,
számtalan ismeretlen férfi árnyát rejti,
Rajtam nevetnek, hahotáznak.
Borzongtatott.
Valamikor nagyon szerettem.
Keserű ragacsot
Hagytam hadd hüljön, hátha jobb lesz.
A vodkát nem kértem
semmi kedvem vele újra inni
Láttam, hogy rabja lett.
Mentem volna hamar,
már más se tetszett
a hangulatlámpa pirosa sem,
a vonzónak hitt szépelgő félhomály sem,
Semmi, semmi, semmi,
Csak ő egymaga,
még mindig,
de most zárójelben.
A vörös haj, mely bronzba sötétlett,
s a bőre,
ahogy még mindig kihívón fehérlett.
S csak elképzeltem, amúgy,
míly márványosan síma,
és ránctalan feszes még a combja bőre
Elképzeltem a romboló diadalmas asszonyt,
s később azt is,
ahogy a tündöklő szajhát láttam benne.
Mindkettőt szerettem.
Elképzeltem ott a szalonban,
hideg aggyal a ruhátlan testet,
a valamikori izgalmas rejtélyt, mely
vágy és szenvedély híján, most,
csak úgy egyszerűen ott van előttem.
Darabárú, de tényleg,
Mit kezdjek vele?
Ha csak egy picinyke gesztust tennék, kinyílna
most ennyi év után megint,
mert kinyílna ha akarom, de…
most mégsem érdekel milyen a hálószobája.
Késő.
Pedig tényleg szerettem
Sírt minden szavából a magány,
fakó dallama zörgött könyörgött,
lejárt karcos lemez
hamis szóval mímelt mozdulattal,
de kérges maradtam.
Unalmas vagy szentem,
már csak ez árad belőled,
dohos pinceszag unalom, sírás.
Mire kellenék most, mondd?
Látványos szinpad, díszes szép magány
Gömbölyű, de üres.
Émelyít a rossz mesék világa
Éreztem, hogy a hazug díszletek
hálóját szét kell tépnem mielőbb,
Hamar elköszöntem,
Igen, majd egyszer, légy jó…
s azóta se láttam.
Aztán meg – mindig így van,
Mocorgott valami kellemtlen érzés
Talán mégis másképp kellett volna,
de nem,
nem szabad, magának kereste.
Egyedül élt, a tágas szép lakásban,
Nem örökölte, megszerezte.
Mind ami körülvett, tudtam,
számtalan ismeretlen férfi árnyát rejti,
Rajtam nevetnek, hahotáznak.
Borzongtatott.
Valamikor nagyon szerettem.
Olyan volt most mint műtétje után.
Nálam lábadozott, akkor,
készült az új életre.
Hálás mosolyok,
kislányos kérő, reménykedő tekintet.
S, később?
Már csak azt láttam mint tűnik el,
ahogy hátat fordított, s elment.
Ahogy szó nélkül elengedtem
S aki némelykor, ha kedve úgy kivánta,
kacagott,
s nagylelkű gesztussal szerelemfillért,
bűnös alamizsnát dugott a zsebembe.
Nem kapkodtam utána, de elfogadtam,
Ostobán, szégyenérzet nélkül
Talán nem kellett volna,
de fiatal voltam,
még boldogan fogadtam
Aztán…
Még jóval később,
hajtott valami bosszúállás kényszer,
Itt vagyok
Most – mindenki el innen…
nyomorult kufárok, takarodjatok.
Bár nekem is csak egy látványos női test immár,
mit birtoklok olykor,
előnyöm van itt a budoárban.
Ti suskáért aranyért, pénzért lihegtek,
Én a hátsó ajtón osonok ha hívnak
Néhány szó, néhány símító gyengéd mozdulat,
Ismerős cirógatás a végén,
s nevetek a sok ostobán, vén bolondon
Ilyen leszek magam is?
Ilyen szánalmas népség,
kövér, szánalmas bolondok
maradéka?
Meglehet, de addig is…
Előttetek járok még nyomorult kufárok,
jövök mint elátkozott királyfi
És sohasem fizetek…
Utolsó kommentek