Utólag könnyű okosnak lenni, de azt hiszem, ha egy szemüveges lapos banya tanítja nálunk a kémiát, jobb lett volna az osztályátlag. Csak a legelvetemültebb "Steinmann"-ok voltak képesek ezen órák alatt a kémiával foglalkozni, mindenki más, az összes egészséges nyálcsorgató, süket fülekkel és bénult aggyal a már nem is oly fiatal tanárnőt bámulta, mert az egész fúiskola, az egész Marcibányi tér legszebb virága ő volt.

     - Én elhatároztam ekkor, hogy megjavulok - összeszedem magam, figyelni fogok a kémiára is, nemcsak arra a kamaszőrjítő jelenségre, aki előadja, de legalábbis időnként megkisérli. És tanulni is fogom a kémiát - bár ez utóbbi művelet egyáltalán nem volt szokásomban, elég volt figyelnem az órákon - ám a kémia sajnos nem ment bele a fejembe sehogyan sem. Különben is minden körülmény ellenünk fordult a kémia szokásos szakszerű befogadásához.

      - Rettenetesen féltékenyek voltunk például, a magas, sármosan férfias, őszülő halántékú Sárospataki tanár úrra, aki isten tudja miért nem vett tudomást a mi rajongó, feszesen érett kémiatanárnőnkről, vagy csak nem mutatta a sok ácsingózó lehegő kamasz előtt. Mintha valami sejtelmesen izgalmas románcra vártunk volna. Rajtunk kívülálló látványos beteljesülésre mint a moziban, vagy isten tudja mire.

     - Sárospataki tanár úr bicegett kissé valami háborús sérülése miatt, amit még ráadásul huszárként szerzett valamelyik fronton és úgy tudott letekinteni a körülötte csendes kitartással ólálkodó szerelmünkre, mintha most is a lován ülne, s oly közönyös távoltartással hagyta magát környékezni, hogy még távolabbró figyelve is belesápadtunk..

     - Apám nagybátyja is huszárfőhadnagy volt, lovon persze sose ült, csak íróasztal mellett, és a kőrúti garzonjában takaritónő helyett szeretőket tartott. Nem szerettem a kifent gazfickót, még agg korában sem, amikor megismertem, tipikus hátországi huszár volt snájdig és pofátlan. Sárospataki legalább megtette a magáét, s ha már nem tehette többé, tanárnak állt méltósággal egy budai fiuiskolában. A nyolcadik év végén, utolsó óráján kemény kérdést intézett az osztályhoz -  amolyan végső lehetőséget kínált:

     - Ki akar egy egész jegyet javítani...? - kérdezte, s egyúttal belelapozott az osztálykönyvbe. Itt a lehetőség..! Senki...? - nézett körül kissé megvetően, és akkor tudom, hogy mindazok akikben nagy lánggal égett a kémiatanárnő iránti kamasszerelem és csodálat, és minden egyéb, nem is beszélve a hormonok zabolátlan örjöngéséről, szinte egyszerre és kihívó daccal bátran jelentkeztek.

     - Jöjjenek ki kérem - mondta Sárospataki, és sorba állította őket a tábla előtt. Kilencen voltak, illetve voltunk, amolyan mindenre elszántak, vártuk a megsemmisülést, a dicső halált. Sárospataki noteszt vett elő, sorra felírta a neveket. Figyeltem az arcokat, már nem tűntek olyan rettenthetetlennek, némelyek talán már vissza is oldalogtak volna szivesen, ha lehet. Pedig....

     - Az urak megkapják a kívánt jegyeket - jelentette ki a sor végére érve, és helyére küldte a társaságot. Kicsit várt amig meglepetten helyet foglaltunk, aztán hóna alá vette az osztálykönyvet és menni készült.

     - ...még annyit mondanék - állt meg elgondolkodva az ajtó előtt - főleg azoknak akik helyben maradtak - vége az utolsó évüknek, most valami más kezdődik a maguk számára, ott pedig néha bátorság is kell. A feleléshez is meg máshoz is. Csak intett amikor kiment, pedig még tarthatott volna tovább is a matek óra.

     - Ebéd után kisebb csapattal indultunk a tér felső részén lévő lőtér udvarára törökmogyorót, de főleg töltényhüvelyeket zabrálni. Vagy száz lépésnyire Sárospataki tanár úr haladt előttünk szerelmünkkel az oldalán.Talán ha egymásba karolnak, s úgy mennek föl az Alvinci úton a Törökvész felé, könnyebben elfelejtem a képet mint befejezett tényt, mint nyilvánvaló hepiendet, de csak mentek lassan kimérten, időnként megállva, bólogatva. Ácsorogtunk egy ideig a tér sarkán, szótlanul néztük a párost, a színes kartonruhába rejtőzködő tökéletes női alakot, s azt a finom szinte elegánsan bicegő járást a Sárospatakiét, a leszerelt huszárét. Irígykedtem - a fenébe, még az is milyen jól áll neki, nyilván kilőtték alóla a lovat - akkor történhetett az eset. Nem kisérhettük őket tovább, a hatalmas törökmogyorófa másfele volt. És a vörösréz hüvelyekből is hiány mutatkozott akkoriban.

     - A lenyűgöző orvosi lelemények után, íme egy másik gyöngyszem a biokémia blogról. A holmium, a kedvencem, olyan nekem is van. Néha túl sok is van szanaszét, és akkor rendet kell csinálni. Gondolkodtam még a kurcsatóviumon, ez is nagyon jól hangzik, csak nem tudom mihez kötni... Soha nem értettem, de szép emlékeim maradtak a kémiáról. 

      - Nemrég hallottam, hogy eladták a lőteret, és bontják a szép régi favázas épületet. Csak az a mókusok kedvence, az a tövétől ágas hatalmas faóriás ott az udvaron, csak az legalább megmaradjon. 

A kémiai elemek "dal"