inszeminátor

Majd kiderül

Friss topikok

HTML

Ami van...

Utolsó kommentek

ec-pec kimehec

szinesek

free counters

2009.07.01. 08:15 inszeminator

BÉÉ hadnagy (szerkesztés) A pirossapkások.

 

A pirossapkások.
 
     - A dolog úgy történhetett, hogy BÉÉ hadnagy egy szép tavaszi estén 1958 májusában , mert akkor is voltak szép tavaszi esték, orgonaillattal, lágy fuvallatokkal, korcsmák környékén karcosabb, felejthetőbb szagokkal, hazafelé sétált halkan fütyörészve a Saujhelyi’ főutcán, és…- így kezdődik majd a „Díszruha” BÉÉ hadnagy zseniális leleménye, de ennek szép hosszú utcának számomra nem csak féligmeddig elképzelt, de egy valóságos története is van.
     
     - Mert azon a hol keskeny, máshol szélesen kiöblösödő, s valahol középtájékon még egy templomot is körülölelő hosszú utcán, hol tavaly Mikulás estéjén sűrü hóesésben vonszolódtam könnyű nyári ingben, s még könnyebb, bokára spárgázott alig szandálban, s mögöttünk egyre szaporodtak a pirossapkások, s vezettük őket harlemi patkányfogóként két megbízható smasszeremmel, a kis Jávorbajszos rémült tekintetű göröggel, meg a morcos bizalmatlan magyarral, kik a hosszú úton régen megbánták már, hogy lespórolták rólam nagy magabiztosságukban a kézbilincset, s talán még jobban bánták azt a könnyelműséget, hogy éppen ilyesféléktől, szemtelen diákoktól kértek útbaigazitást a börtönhöz vezető utat illetően, na ott történt valami számomra fontos azon a szombat estén.
 
      - A két tanácstalanul ácsorgó kiket az állomástól alig egy saroknyira sikerült megszólítani, feltünő kézséggel rögvest felajánlotta segítségét, s alig tudtuk követni virgonc lépteiket az egyre sürüsbödő hóesésben. Piros tányérsapkát viseltek diákos hányavetiséggel, s minden szembejövőt, aki hasonló színnel volt megjelölve, vonzottak mint a mágnes. Érthetetlen gyorsan szaporodtak körülöttünk, mintha tele lett volna velük város, és nagyon oda kellett figyelni, mert előszüremkedtek kapualjakból, vártak és csatlakoztak utcasarkokon, és már már közbiztonságot veszélyeztető módon és tüntető szemtelenséggel csatlakoztak egyre növekvő nem éppen szabályszerű menetünkhöz.
 
      - Mintha egyéb dolguk nem is lenne – ezek ilyenek – jó persze, már réges régen végeztek a leckeírással, szabadfoglalkozás van és hétvégi kimenő, ilyenkor az ember könnyű szívvel mászkálhat és végre azt csinálhatja amihez kedve van…Még elitéltet is kisérhet kedve szerint a városi börtönbe csak úgy…Mert most szabadon járkálhat a városban, nem kell a kollégiumi levegőben sínylődnie – bolondozhat egy kicsit – véget ért a hosszú heti időszak, hétvége van, ma este szabad a vásár.
 
      - Felelős gondolkodású, komoly feladatot ellátó emberben – kinek már vannak tapasztalatai engedély nélküli csoportosulással – rossz érzést kelt az efféle viselkedés. Ilyenkor szigorú arcot kell ölteni – fegyvereket jól, biztos kézzel erősen markolászni, s főleg szaporázni ha lehet a nehéz lépéseket. A leszíjazott tányérsapka alól patakokban folyik a veríték, mert a szűkülő utca másik oldaláról is csatlakoznak már újabb és további készségesek, és a tájékozatlanabb járókelők is megállnak csodálkozva, és átkiabálnak a túloldalról, mintha a menetnek valami rituális oka, esetleg célja lehetne, pedig szó sincs semmi hasonlóról. Megyünk néhány évre a városi börtönbe, ennyi az egész…Na nem mindenki, csak én, de ők elkisérnek, mert ők a barátaim…
     - Nincs ünnepnap, csak közönséges Mikulás napja van, meg szombat, azt meg mindenki a maga kedve és elképzelése szerint bárhol eltöltheti. És lehet krampusz piros sapkában vagy másféle főszereplő, mint ez a két ugrándozó itt az orrunk előtt.
     - Hát kérem – az meg aztán mindennek a teteje, hogy miféle kaszinózás folyik itt útközben – mert ahhoz kinek mi köze, hogy….ki és mi vagy…? És mennyid van…?...Jó nem kell felelned csak bólints..( és ilyenkor persze sehol egy rendőr )..és honnan jössz…?.. és miért? És pláne meddig…egy ..két..csak mutasd az ujj…Gimnazista..?..Technikum..Milyen – várj kitalálom…
     - S még a kiséreteben szótlan behúzott nyakkal vonuló lányok hangtalan csoportja is egyre szaporodik, pedig otthon is lehetnének, vagy kollégiumi meleg szobáikban – de nem, jönnek ők is szótlan, nem vihognak, kisérik a népes menetet némán, s csak akkor szólalnak meg riadtt csiviteléssel, ha az egyre magasabb hóban lemarad valamelyik lábamról a szandál. Segítenének – megtalálták, héé álljanak meg kérem – nyújtják a rémséges darabot, de a fegyverek csöve elől riadtan hátrébb húzódnak. S aztán tovább.
     - Igaza volt a raktárosnak, a cukorsprárga nem bírta el a nedvességet – szétfoszlott hál’istennek, s ilyenkor muszáj volt néhány pillanatra megállni s a fegyverek látványától táguló, s vizslató tekintetek gyűrűjében rendezni a gyatra felszerelést.
     - A lányok pirospozsgásak voltak és csoda-csodaszépek voltak és egészen gyönyörűek voltak mind egytől egyig és tetőtől talpig s a tekintetük élénk és csillogó a piros tányérsapkák alatt. Ilyen szépséges társaságot, ennyi ragyogó, félénken biztató tenintetű aggodalmas arcocskát, mely mely a sürü, szeles kavargásban a hosszú úton komoly szótlansággal az utolsó pillanatig hűséggel követett még nem láttam soha.
 
     - Morgolódva, két oldalfegyver és két, időközben íjedten készenlétbe helyezett géppisztoly fedezetében igyekeztünk tovább, s az egyre gyérülő utcai lámpák láttán enyhe szomoruság fogott el, mert elfogynak majd a sárgán pislogó lámpák, végét vetik a színes felvonulásnak, szétszélednek a pirossapkások, az ajtó is becsukódik mögöttem, s akkor mi lesz…?
 
      - A két ifjonc, kiket még az út elején az állomás közelében szólított meg a magyar, négy öt méterre előttünk haladva, eleinte még teljesen normálisan viselkedett. A pirossapkások azonban egyre szaporodtak körülöttünk, s ettől mintha mindketten megrészegültek volna. Eleinte még hátra-hátrafordultak, mintha csak arról akartak volna meggyőződni rendesen követjük e őket, ezalatt csenben beszélgettek, később azonban, ahogy gyarapodott a társaság teljesen megfordultak, s a távolságot megtartva hátramenetben vezették a vonulást. Így hátrafelé ugrálva tették fel egymás szavába vágva firtató kérdéseiket.
      - Nem lehetett nem észrevenni, hogy valami készül. A furcsa kérdések, a mókás hangulat néha kicsit erőltetettnek tűnt, s csak elég későn vettem észre, mit is akarnak tulajdonképpen…De hiszen én is azt akartam, s egy ideje már sóváran vártam a lehetőséget.
      - A széles főutca egyre szűkült , a lámpák is egyre ritkábbá váltak, s megfigyeltem, hogy a keresztutcák előtt kissé megnyújtották a köztünk lévő társaságot, hogy utat engedjenek.
      - Széles, erősen kivilágitott utca következett, láttam a képükön a csalódást. Néhány házzal arrébb azonban amint hátrasandítottak a következő felé, megint gyorsítottak az ugráláson, s magam is kiléptem kisérőimet kik mindeddig szorosan közrefogtak egy lépéssel hátrahagyva.
     - A fiúk kihívó, szemtelen mozgása, bíztató arckifejezése arcátlan magabiztossággal sugallta amit nagyon is értettem. A sarok felé egyre növekvő izgatottságomban eszembe sem jutott, hogy mindez másnak is feltűnhet. Az oldalamon szuszogva lépdelőknek például….Akik mintha nem igazán tudnának lépést tartani, s kissé lassulva lemaradnának. Hamar kiderült nem véletlenül. Még nagyobbakat léptem, a fiúk oldaltáncba kezdtek – igen, ez a mellékutca már jobb lesz – már látom is..Muszáj lesz megpróbálni…Ezer fokon égve akartam megfelelni az elvárásnak, a magaménak is – már csak alig néhány méterre voltunk a sötétnek tűnő utcácskától, készültem, hogy kiugrom a roncsá vált szandálok maradékából és megyek – rohanok mezítláb az ismeretlenbe…Nem tudom miért és hova, de most futni kell akárhova…
     - A törölköző batyút is messze hajítom a kenyérrel, az extra méretű hitlerszalonnával amit hajnaltájt a házimunkások csempésztek hozzám a szárazhugyozdában, és nem törődöm többé az aranybarna hagymámmal a szalonnabőrrel, a két bontatlan pakli cigarettával sem , csak rohanok, futok bele az utcácska hivogató sötétségébe mert…
 
     - s akkor meghallottam azt a fémes csattanást, amit már ismertem tavaly november negyedike óta – mely hangot a körülöttem hasalók gépkarabélya okozott a szemerkélő esőben.. Mert újra jött száguldozva a motoros, meg sem állt csak felkiáltott a farakások felé:…itt vannak, készüljetek! S alig náhány pillanat múlva s következő csattanást, mely a Jávorbajuszos antifasiszta görög felől érkezett, s ez is ugyan úgy szólt mint emlékeimben és megtorpantam. A hajnali jelenet is felvillant előttem, s a magyar hangja: …”tudod mi van ha szökni próbálsz…!”
 
     - Csőretöltöttek – megismertem a hangot. Nem kellett látnom, jól ismertem a kemény mozdulatot…”tudod mi van ha”..! Tudom. Nem, nem lesz figyelmeztetés, nem lesz semmi, csak két rövid sorozat, ahogy kell. Ismerem a történetet.
     - A két fiú arcán meglepett fintor – meglepte őket a szakszerű mozdulat, az éles fenyegető hang, amit kibiztosított, csőretöltött fegyver okoz. Felhagytak a tánccal, szótlanul  irányba fordultak éppen amikor a kis keresztutca sötétlő vonalához értem. A vastag bundák előremeredt vascsöveikkel gyorsan utólértek, szorosan közrefogtak, s egy közös mozdulattal továbblendítettek kábultságomból.
 
     - Elhagytuk a sötét utcácskát, ahol pirosnak láttam az érintetlen havat, de csak egy pillanatra, s a láztól újra reszketni kezdtem, melyről megfeledkezetem eddig a táncos vonulás alatt. A menet közepén mintha valami forró burokban lépdeltem volna. Eddig a pillanatig a lázas lobogást éreztem, nem a lázat. Lelkesültséget összetartozást, bíztatást, s most rájöttem, hogy a népes társaság középpontjában teljesen egyedül vagyok.
      - És muszáj is egyedül maradnom – higyjétek el, jobb így mindannyiunknak, s ha azt gondolnátok sírok, hát nagyon is tévedtek, mert csak a hólé csorog az arcomon.
 
      - Erőteljes kitörölhetetlen kép lett az utolsó pillanatokból is, mely nem képes fakulni. Éles és szemtelenül visszatérő, hiába múlik az idő. Arcukra csak rövid ideig emlékeztem, de ma is látom őket amint az utca túloldalán állnak a fák alatt. Harmincan harmincöten – egy népesebb osztály talán, egykoruak. Hang nélkül állnak, mozdulatlan – piros sapkáikon hófehér párna vastagodik.
     - Hátuk mögött felsejlik a hajnali munkáskülsejű alak és a zöldkabátos asszony kinek sűrű, illatos hajában jó volt álomba szenderülni.
 
     - A magyar eközben fojtottan szitkozódik, mert hosszas csengetésre sem mozdul senki a kapu túloldalán. Kétfelől szorosan mögém állnak, pedig itt már csak a nagy kapu nyílhat, s nem mindenféle gyanús keresztutak – várunk, elegük van az egész kínos virtcsaftból, szinte rápréselnek az ajtóra, s amikor megpróbálok a lépcső tetejéről kissé  visszanézni, a kis görög dühösen sziszegi a fülembe: …nem bámészik, előre nész…!
      - Mégis adódik egy pillanat amikor sikerül lopva visszanéznem, mert a résnyire nyílt kaput bizalmatlan alak tartja belülről és muszáj elmagyarázni a kései látogatás okát. Papírok is előkerülnek mutatóba, és akkor valóban van egy röpke pillanat, mert kevéssé figyelnek már rám és a kapu éppen szélesre tárul.
      - Csak érzelmes, zsebkendőgyalázó filmekben látni ilyesmit, s olykor a magánélet ritka pillanataiban. Az efféle múzeális ősképek maguktól megmaradnak, s velünk öregszenek, mint az ujjlenyomat. Őrizgetni sem kell egyiket sem, mint becses emléket, nem vész el, képtelenség tőlük megszabadulni. Ilyen a balatoni naplemente, melyet gyerekkoromban csodáltam a szárszói parton kecskekörmöket csörgetve. Az maradt meg elsőnek. Aranyhíd a mozdulatlan vizen és a csönd.
     - Az efféle képektől robbannak okos szárazagyú realisták, akik ha láttak is valaha aranyhidat, oda se figyeltek,. Mindennapi jelenség. Mondtam a gyereknek, hogy lemegy a nap és kész. Különben is látta már a tévében….Aztán majd feljön a hold..Minden gyerek tudja… azért van mert forog a föld.
      - Igen azért van, tudjuk. Persze, hogy tudjuk… És azt is tudjuk, hogy ott fénylik minden este.Badacsony felé a tavon és mégis mintha még sosem láttuk volna, és újra megnézzük, mert üzenete van - mert mintha minden este üzenete lenne.
     - És olyan is van, hogy a nagykapuból egy pillanatra visszapillanthat az ember, Giccsnek szokás az ilyesmit nevezni, de egy fene…
 
     - Az utca túloldalán pirossapkás diákok néma csoportja a fák alatt – sűrün, mind nagyobb pelyhekben hull a puha hó, mintha fehér függöny ereszkedne lassan az utca fölé. Néhány leánykéz mozdul – félénken int – és nincs mód, és nincs lehetőség valamiképpen megköszönni a gyönyörű estét, a szépséges kiséretet.
.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

2 komment


A bejegyzés trackback címe:

http://inszeminator.blog.hu/api/trackback/id/tr111219370

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Mormogi Papa · http://iusmurmurandi.blog.hu 2009.07.01. 09:08:11

Je suis venu, j'ai vu et j'ai lu.
Merci.

inszeminator · http://inszeminator.blog.hu 2009.07.01. 11:24:53

@Mormogi Papa: Értettem, én is köszönöm.
Eltelt néhány óra, hogy feltettem, most ujraolvastam, egyetértek.Nem mindig ördögtől való a giccs. Sokszor jól is esik, mint egy nagy lélgzetvétel. És persze amennyiben határeset, mert a dolgok ellenkező irányba is fordulhatnak, akkor szerintem elviselhető. És jó érzéssel lehet belenyugodni.