inszeminátor

Majd kiderül

Friss topikok

HTML

Ami van...

Utolsó kommentek

ec-pec kimehec

szinesek

free counters

2009.05.14. 20:20 inszeminator

Nagyparaszt tudománya...

 

        - Nagyparaszt kemény önfejű, kivételes tudományú, és két elképesztő méretű tenyérrel rendelkezik. Más helyett szaporítja a társaságot - saját Nagyapja helyett - kinek hosszú élete utolsó napjaiban, épp a legrosszabb időben, az állítólagos Pesti forradalom elfojtása után - amikor eldugodtabb tájakon is erőre kaptak, s előmerészkedve pufajkát, húztak a jelesebb ellenállók, hát éppen akkor kívánkozott másfelé a lelke. Csendben halni készült, hogy maga is semmivé váljon, mint reményei a rövid felvillanás után, s egyetlen unokájára testálta a régi cimborák által sóváran vágyott "Luggert".

      - Kell az most fiacskám - jó ha kéznél van egy megbízható szerszám, csak az Isten tudja miféle idők jönnek. Vigyázz rá - tudom néhányan erősen reménykednek, volt akinek már félig meddig odaigértem, de én mindig is neked szántam. Ilyesmiket suttogott, ha a fiú esténként elköszönni ment betegágyához. Német tiszti fegyver, gyönyörű - suttogta. Valódi Lugger, vigyázz vele. Nemes szerszám.

       - Nagyparaszt ismerte a fegyvert, gyakran tisztogatta előírás szerint, értett is hozzá, többször lőtt is vele a határban, de nem vágyott rá, mert a birkák őrzéséhez nem volt szüksége semmilyen lőfegyverre. Sokallotta is az öt hosszú évet egy világháborús német relikviáért, mégsem engedhette, hogy a félholt öregembert aki felnevelte, ostoba irigység , és statárium áldozataként börtönben töltse utolsó napjait, s ott haljon meg árván, kedvenc bicskájától is megfosztottan.

      - A régi cimborák, akik búcsúzni és üzenni jöttek a haldokló savanyú szagú betegágyához, leviziteltek szép sorban - illendőség és szokás szerint, de nem csak üzenni kivántak a túlvilágra, elhalt szeretteikre nem sok szót vesztegettek. Alig is volt számukra mondanivalójuk, mert az élet ilyen állapotban már kevéssé öröm, nincs mivel dicsekedni, inkább csak keserves téblábolás, hát mit is üzenjen ebbéli állapotában egy nyamvadt öregember? Amúgy is lesz már találkozás hamarosan. Úgy bizony. És mégis. Az a szép karcsú, fekete markolatú kézbe símuló...

     - Az összes vénembernek erre fájt a foga már évek óta. Egy igazi Luger - vagy valami ilyesmi, mert ők hogy nyomatékot adjanak a fegyver méltóságának és szépségének, igenis LUGGER-nek nevezték, mert megérdemelte. Vannak ily érthetetlen rejtelmek főleg háborút járt férfiemberek életében. Legyenek bármilyen korban, s bármilyen állpotban. Olykor még bolondságot is képesek elkövetni, ha csalatkoznak.

      - Idővel megfizetnek majd az árulásért....de öt év egy Lugerért? Nagyparaszt sokáig gyötrődött, de egyáltalán nem bánta meg korábbi döntését. Mire kiszabadul, megfogyatkoznak a vénséges cimborák, s talán a történet is átalakul. Mert minden történet szineződik, vagy fakul  kissé, hol erre, hol meg amarra, a gyakori költözködések, és a mindenkori zárkatársak szükséges cseréje szerint. Ha néha sikerült odaférkőznöm, s fülelnem halkan suttogott vajákos meséire, mellyekkel riszteseit szórakoztatta, volt min töprengenem egy egy hosszú estén villanyoltás után. Különös zárt világról beszélt, mely történeteiben mégis szétáradt a relytélyes és tág horizonton.

     - Ellentmondásnak tűnhet, de sokszor éreztem úgy, színes és hatalmas ez az egyébként kemény, régi hiedelmekkel  és szokásokkal terhelt ősparasztinak vélt világ. A matató ménkű, aki ravasz és kiszámíthatatlan, meg a túlvilági postás, az ismeretlen mormolások, sámánszerű ráolvasó hangok, olykor csendesek, máskor riadalmat keltők, az ismeretlen szavak és szokások mégis, mintha távolról ismerősök lettek volna. Egy Orosháza mellett, Szentetornyán töltött nyaram emlékei is megmozdultak, amikor beleszerettem a pusztába, a hajnalokba a villanytalan esékbe, az aratásba, pelyvafelhős cséplésbe, de végeszakadt, s most ha hallgatózom visszakaphatok egy csöppet, még akkor is, ha egyik másik történet olykor túl sötétnek, csökött beidegződésekkel nyomorítottnak, sőt kifejezetten ostobának látszik.

       - Egy éjszaka halk nyöszörgő sírásra ébredtem. Szomszédom, az egyes számú történelmi név birtokosa már fenn volt, félkönyéken gubbasztott, csendre intett, s a szomszédos alsó ágyra mutatott. Odaát Kósa, a nemrég érkezett kis szőke félkarú vergődött nyirkos lázálmában. Nyöszörgött, sután csapkodott egyetlen karjával, néha halkan felsírt, és érthetetlen, vakkantásszerű hangok kiséretében dobálta magát. Aztán hirtelen felült, előremeredt, és észre sem véve az ágya szélén aggodalmas képpel várakozó Nagyparasztot, kiáltozni kezdett...a fejed...Hol a fejed...? Nem látom a fejed..!!

       - Rémült, fojtott kiáltozására az egész zárka felébredt, s csendben lapított a sötétben. Nagyparaszt erélyes csuklómozdulattal visszaparancsolta az önként jelentkezőket, akik próbáltak volna közelebb jönni, talán segíteni akartak, talán csak nézelődni. Egyedül akart lenni pártfogoltjával, nem volt szüksége senkire. Volt a viselkedésében, de főleg a mozdulataiban valami tanult szakszerű határozottság. A hangja is csendes, de egyszerre volt parancsoló és bíztató,s a kis szőke  egyre erőtlenebbül, egyre vékonyabb hangon siránkozott :...a fejed...gyere mennünk kell...Kelj fel...nem látom a fejed...!

       - Gyengéden visszanyomta a szalmától zizegő párnára, a két hatalmas tenyérben szinte elveszett a kis szőke lecsupaszított fehér koponyája - halkan torokhangon mormolt felette, mintha dúdolna egyenletes, monoton hangon valami andalító pogány imát, s a végén amikor a kis zaklatott már elcsendesedett, a mormolás távoli szélzúgásá csendesült....cssssss, elment már...aludj...Szépen türelmesen elaltatta, mint nyugtalan kisgyereket. Szótlanul bámultuk a jelenetet, mely néhány hétig, majd minden éjszaka megismétlődött, a lázálmok ugyanis lassan csendesülnek. Idővel csillapult a lázas hánykolódás, melyről a kis szőke semmit sem tudott, s végül teljesen abbamradt.

     - Hallottam magam is Nagyparaszt "tudományáról", olykor irigyeltem is érte, de álmomban sem gondoltam volna, hogy egysze engem is kezelésbe vesz.

     - Nem sokkal Dódi halála előtt történt, mikor a maga különösen brutális, de hathatós módján teljesen meggyógyitott. Orvos..? Felcser..? Gyógyszer..?- ugyan már.! Saujhely mentes az efféle ellágyulásoktól. Ez volt Nagyparaszt utolsó, jelentősebb felvillanása, legalább is amiről biztos tudomásom van, s bár tagadta és másokat is hiába faggattam, csak ő lehetett képes hasonló őrültségre. Gyomor kell az ilyesmihez, nem is akármilyen. Emlékeztem egy korábbi, komoly figyelmeztetésnek szánt megjegyzésére, miszerint a száj sokszor tisztább mint valami akármilyen kés amely fertőzhet. Késsel már többször is negjárta....Két nagyszerű birkája bánta, ami szomorú dolog.....Meg voltam hát tisztelve rendesen.

      - A késsel vigyázni kell - mondta - az ilyen, ki tudja mifélékkel, melyeket itt dugdosnak meg pláne. Magam semmit sem láttam az egész műveletből, mert váratlanul rámrontottak, lefogtak, padra tepertek, kezemet a tarkómig hátracsavarták,s hogy az ordítás ne keltsen zavart, a fejemre is párnát szorított valaki. Ha tovább tart, talán meg is fulladok, így viszont meggyógyultam.

      - Dódi - a nagyanyja, a titkos bábaasszony, s egyúttal a környék esze, magával vitte minden alkalommal ha beteghez hívták, s ha reményt látott némi segítségre őt, a kisfiút szalajtotta haza a "kosárért". Nagyparaszt, az akkori kisgyerek pedig rohant a kikészített kosárért, és tudta, hogy az illető már jó kezekben van. Barát, rokon vagy ellenség, mindegy - előbb utónbb de meggyógyul. Dódi persze már induláskor magához vehette volna a kosarat, mint azt korábban mindig is megtette, amikor még nem kurkásztak utána a haladás helyi felkentjei, s nem vádolták kuruzslással, és mindenféle varázslásokkal, de bizony amióta ilyesmivel bosszantották, csak sétálni indult ha kérdezte valaki. Még akkor is, ha valamely rokon, vagy egyéb közelálló érdekében épp a haladás hivatásos felkentjei rimánkodtak könyörületért.  Orvos nem volt a faluban, de még a tágabb környéken sem, csak bozótos mindenfele, abban meg birkák, és némi kócos sivár erdőféle, ahol minden csodálatosan megtermett amire Dódinak szüksége lehetett. Nagyparaszt, ha a kosárért küldték, vígan baktatott haza a kertek alatt, hogy hazaérve minél előbb átkutassa, s megdézsmálhassa. A zizegő csuprok gyertyák, mécsesek, a sokféle gyolcsba csomagolt száritott miegymás nem érdekelte, csak a zöld csupor. Annak már az illatától is elbódult. Igazi gyógyszer lapult benne - a téli túró.

       - Csak egy körömnyit, néha kettőt netán hármat csippentett belőle, s aztán hosszadalmas aprómunkával tüntette el a rablás árulkodónak vélt nyomait. Dódi egy belső veremben rejtegette a téli túrót, és minden nap lebotorkált a kopott lépcsőkön még nyáron is , amikor pedig a birkák dolgoztak rendesen, de az ő téli túrójának híre felrázta még a haldoklókat is. Tudnia kellett a lopásról, de úgy tett mint aki semmit nem vett észre. A lenn sorakozó mázatlan cserepeket Nagyparaszt nemigen vizsgálta, azokat lehetetlen volt észrevétlen megdézsmálni, és csak hosszas könyörgés után engedve hozta fel Dódi mindig a legkisebbet.

       - Ezekben olvasztott vaj takarása alatt illatos szilvalekvárt rejtegetett, mert a szilva is vadon szaporodott és bőven termett a bozótos környékén, s ez a tökéletes záróréteg, mely igzi paraszti találmány, a gyümölcs minden titkát évekig megőrizte.

       - Nagyparaszt ragyogó ábrázattal érkezett, és boldogan nyujtotta a kosarat. Épp csak a száját nem nyalogatta. Nem mondta senkinek, mert nem illett volna, de sokszor megfigyelte sandán az öregebb  embereket egy kis ártalmatlan betegséget kívánva nekik. Csak egy kis betegséget - a halálukkal semmire se ment volna. Ekkor Nagyparaszt kicsi volt még és Dódi is másképpen szólongatta, semmiképpen sem Nagyparasztnak, mert mindez odahaza volt, nem itt a sátoraljaujhelyi börtönben.

     - Keményen, olykor kíméletlen eréllyel bánt az unokájával, azonban mégis szerethette, mert ha valamely bolondéria jött rá hirtelen - leginkább nyáron - képes volt két hatalmas tepsiben illatos és rezgő és kívánatos kapros túrós bélessel várni, vagy feláldozott egy csupor félkemény szilvalekvárt, hogy óriási tál derelyét készítsen vacsorára.

      - Bár ne tette volna, vagy a termetes unoka hallgatott volna mélyen, hiszen illatos és rezgőn kívánatos kapros túrósbélesről, pláne szilvalekváros dereléyről ebben a sivár környezetben szónokolni merénylet az elemi tisztesség és a józan ész ellen. Szándékos és aljas merénylet. A városlakók, akik a legutóbbi időkig a tojást is csak haladószellemű zacskós por alakjában ismerhették, szájtátva hallgatták az ilyesmit, de leginkább a disznóölés szakszerű fortélyait. Az orjalevesről persze mit sem tudtak, de Nagyparaszt állította, hogy az orjaleves a legjobb leves a világon, és közben mindenki élénken bólogatott és közben nyelt nagyokat, és csillogó szemekkel, mint mindent, ezt is elhitte neki.

      - Itt ugyan nem lesz orjaleves sohasem ez teljességgel bizonyos, még akkor sem ha a kollektív büntetés eredményeként az ebédünk felét időnként az őrség disznainak adják. Az őrség tekintélyes disznai szeretik a rabkosztot. Majdnem olyan jó mint a moslék. Engem kifejezetten érdekelt a disznóölés mióta megtudhattam, hogy a szerencsétlen állat lépét némelyek időjóslással kapcsolatban is jól alkalmazzák. Mármint a lép vastagságát méricskélik a nevezetes szerv elején meg a végén, és persze az is számít, hogy honnan nézzük, mert vannak akik ezzel is tisztában vannak, hisz a tél hossza és erőssége válik nyilvánvalóvá az avatott szem előtt. Nagyon is érdekelt volna a dolog, mert az ágyam fejénél lévő, egészségügyi megokolásból örökké nyitva tartott ablak jóvoltából állandó, közvetlen kapcsolatban voltam a Téllel, és bizony jó lett volna, ha van a közelemben egy disznólép, hogy némileg tájékozódhassak várható hosszával, de főleg erejével kapcsolatban. Naptár sincs semmiféle a környéken, de ha igaz a disznólép jósereje tán még azt is megtudhatnám miért lep be a hó még március közepén is hidegebb éjszakákon....

      - Dódi nem kisérletezett - felmérte a helyzetet - keveset beszélt, egyszerű szavakkal vizsgált, kicsit nézelődödtt, s csak olyasmit vállalt aminek értelmét látta. Néha be sem lépett a szobába. Megállt a küszöbön, beleszagolt a sűrü levegőbe, mormolt valamit, s határozot hangon fordult a háziak felé: késő....

     - Ilyenkor előfordult, hogy vadul rátámadtak - nincs benned szánalom...!? Kegyetlennek, hidegszívünek titulálták, olykor még átkot is szórtak rá, vad elkeseredett ősi átkot, valami ismeretlen kereplő nyelven és sürün köpködtek minden irányba, még az aprócska Nagyparaszt felé is pedig őt semmi más nem érdekelte csak a téli túró, meg az érett szilvalekvár, és nem foglalkozott alig ismert emberek riasztó bajával.

     - Dódi azonban nem tágitott. Talán mert valóban hideg szíve volt. Vagy senkit sem akart félrevezetni. Nagyparaszt ilyenkor kissé csalódottan vette tudomásul az esetet, ám nagyon is tetszett Nagyanyja büszke kiállása. A határozott hang, ahogy a háziak felé fordult....Késő - ismételte meg szárazon...Nem az én hibám. Én jövök, ha hívnak...De hívjanak! - vetette oda keményen. Nem került volna költségbe, ha előbb hívják - soha nem kért semmit, ingyen szórta szét a tudományát. Ismert mindenkit, tudott a beteg állapotáról, mint mindenről ami a faluban történt, de sohasem jelent meg kérés nélkül. Nagyparaszt néha elgondolkodott, miért...?

     - Ha nem küldött kosárért zokogás tört fel a házban, s mindketten hazaindultak. A szótlan unoka is szomorú pofákat vágott, majdnem ő volt a legszomorúbb, mert a kosár érintetlenül maradt odahaza a téli túróval egyetemben. A szekeres ember házánál megálltak, de csa Nagyparszt ment be az üzenettel. Be kéne fogni, mert orvos kell, meg hát kórház...ha lehet minél előbb. Aztán csendesen ballagtak hazfelé, és Nagyparaszt tudta mit jelent Dódi ki nem mondható szótlansága. A szekeres ember sürgetése már felesleges...Inkább a szomszédos papot kéne előkeríteni.

      - Dódi, az egyetlen, aki írni is alig udott,  tartotta benne a lelket, s az erős fogadalmat. Csak őérte volt érdemes helyt állnia, ám Dódi meghalt. Nagyparaszt olvasatlanul dobta el a levelet. Felismerte a cirkalmas címzést, mely nem a Dódié, s kis fekete kereszt volt a boriték egyik sarkában. Dódi halála után értelmetlen és szürke lett minden ami csak körülvette. Elment, magával vitte összes tudományát, s mintha a távolból unokájától is visszaragadott volna mindent, az is elhallgatott.

      - Kósa sokáig kínlódott emkékeivel...Bizonyosak...? Vagy csak képzeli őket...? Az ablaküveg fröccsenését az első sorozat után semmibe vették. Muszáj volt továbbhaladniok az ismeretlen lakásban, mely hatalmas, szépen berendezett szobáival teljesen lenyűgözte. A szobák lakóit elnyelte a föld, de nem is volt idejük keresgélni őket. Óvatosan lépdelt, nehogy valami felesleges kárt okozzon, idegen helyen járt, ahol illett tisztességesen viselkednie, még akkor is ha senki sem látja. Ilyen lakást, és ily gyönyörű berendezést legfeljebb moziban láthatott, mert náluk a külvárosban még a közeli szomszédságban sem volt hasonló. Szivesen megcsodált volna mindent aprólékosan, nem volt azonban idejük körülnézni, sietni kellett, kitünő lőállásnak igérkezett a balkonn is , mielőbb onnan akarták oldalba kapni a szemközti golyószórófészket. S aztán egy újabb sorozat...

     - Ez is rövid volt - néhány pillanat csupán, még mielőtt a balkon erős fedezékébe ért volna, ez a második durván falhoz vágta. Törmelék, por, könyvek tompa puffanása - egy porszagú könyvespolc tövébe zuhant, s néhány pillanat kiesett az életéből. Amikor magához tért, kicsit csodálkozott. Valami történt vele, de micsoda...? Erős ütésre, süket döbbent csendre, a későbbi porfelhőre emlékezett., s a porfelhőben az alakra aki segitségére indult a pengő hangú üvegcserepeken át. Az alak - alig néhány napja ismerte csupán., s egyetlen barátja volt a nagyváros sürü kavargásában, együtt jött a soronkövetkező sorozattal, s mire a pofelhőn túljutott már nem volt feje. Rongyként zuhanta könyvespolc tövébe, egyenesen feléje, mintha rá akarna vetődni. Képtelen volt kitérni előle, mozdulni sem volt képes, még látta mint dől a fegyvere, a hosszú német puska - s száll valami piros köd széjjel mindenfelé, a polcra, a könyvekre, a plafonra, s végül a sötétség.

      - Nagyparaszt némán szolgálta aprótermetű szőke pártfogoltját, mindenét megosztotta vele, s lassacskán mindent megtudott róla, mert semmit sem kérdezett. Odakintről senki sem törődött a kis szőkével, vagy talán nem is akart...? - ahogy Dódi halála után már ővele sem. Se levele, sem látogatója, csomagot sem kapott, s ráadásul a jobb karja is tőböl odalett. Beszédes jegyet hordott imígyen, mást mint a többiek, akik repeszt, lassan, türelmesen vándorlót rejtegettek magukban, vagy éppen sebesülésüket takargatták.

      - Furcsa szégyenlősség - nem is értettem az okát soha. Konokul némán őrizték minden titkukat, a legkisebbet is - ugyan miért...? Sok világháborús sebet láttam korábban a szomszéd épitkezés munkásainak testén. Apám is ott keverte a maltert, s mindegyikhez tartozott valami kanyargós, majdnem komolyan vehető háborús történet, de az itteniekhez semmi. Szinte sajnáltam, hogy nekem semmi sebesülésem amivel naphosszat dicsekedhetnék, és sajnos semmilyen repeszdarab nem kóvályog sehol a testemben.

       - A kis szőke gyakorta dudorászott valami fájdalmas - szomorkás pentaton ívü dalocskát, de csupán Nagyparasztnak árulta el a szövegét. Isten tudja honnan hozta, talán valamelyik kórházból, mert küldözgették jobbra balra, hogy valamiképpn, vagy mindenképpen nyoma vesszen. Erősen keresgélték ilyen helyeken a sebesülteket. Sok minden összezavarodott benne, a neveit is mindig elfelejtette, de ez valahogy megmaradt az emlékezetében. N.I., kit a hadnagy urak mecseki banditaként tartottak számon, a fejét csóválta - valami nem stimmel - hülye értelmetlen szöveg....Hogy lehet ilyen zagyvaságot énekelni...? A dallama igazán szép, de a szöveg...?

.....hajnalsugár - felszárít minden hulló könnyet

     megcsalja azt, kik nyugatról jönnek...

     dagadt lábam elfáradt a járdán - éhes vagyok nincsen már kajám...

     de azért még a padra felállok, s dalolom az új tangót, a tangót....hogy

     hajnalsugár....stb.

      - Hogy lehet megcsalni azt! kik nyugatról jönnek..? És minek ezért felállni a padra - muszáj ilyesmit éppen ott énekelni...? Nem értem. Valami féreértés, vagy tévedés van itt. Ez így nem jó...Ostobaság...

       - Nagyparaszt azonban nem tűrt ellenvetést. Nem tetszik...? Kuss legyen....Így halotta a barátjától és kész. És most már így is marad, mert a barátjának nincs többé feje. N.I. pedig, aki maga sem kirándulni járogatott dobtáras gitárjával a Mecsekbe, rögvest alább adta és teljesen megnyugodott. Az más - akkor valóban így kell lennie.  

    

5 komment


A bejegyzés trackback címe:

http://inszeminator.blog.hu/api/trackback/id/tr471122074

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Mormogi Papa · http://iusmurmurandi.blog.hu 2009.05.14. 23:27:42

Hmvhelyen a laktanyában volt pár helyi termésű ámbör, leginkább a DATE frissen felvettjei között. Az egyik jutott most eszembe - olyan kis sűrű ember volt. Másfelé tán mokánynak mondanák.
Hát ilyen ez a dolgozat, Urambátyám :-)

Két napot biztosan kihagyok: netmentes helyen leszek. Sz/ente.

inszeminator · http://inszeminator.blog.hu 2009.05.15. 04:56:00

Munkálkodol, pihengedel vagy csak kicsit elmélkedel?
Ezt az elméncséget már kétszer elvitte a gép a dormába, mindegy.
Jó hétvéget.

TuRuL_2k2 · http://mandiner.hu 2009.05.15. 10:43:14

Lenyűgöző.

Nem gondoltál még arra, hogy szerkesztett formában kiadd mindazt, amiket leírsz a blogban?

inszeminator · http://inszeminator.blog.hu 2009.05.15. 16:00:08

@TuRuL_2k2:

Volt itt e helyt egy hosszabb válasz a kérdésedre, de letöröltem, mert jobb az egyszerübb.

Gondoltam, de ahhoz én kevés vagyok, hogy egyedül megoldjam.

Egyébként köszönöm a véleményed, ezt nem fogom véletlenül sem letörölni - hiú vagyok, mint a blogolók legtöbbje.

Mormogi Papa · http://iusmurmurandi.blog.hu 2009.05.18. 15:55:47

@inszeminator:
Volt részem mindháromban :-)
Jó 7vége +volt, most a munka jő.