Timur és csapata - az eredeti változat

 

A. A. Medvegyev: Timur és csapata - az eredeti
 

     Található pedig mindez Majoros Sándor úr irodalmi honlapján, ahol mindenki azt csinál bármilyen művel, vagy művecskével amit csak akar, és úgy forgathatja ahogy tetszik neki. És szavazni is lehet. Ez azért fontos, mert ilyenkor meglódul az emberben valami, és szavaz. Nem tudja minek, de szavaz. Mert véleménye van? És ha máshol seholsem tudja elmondani, hát odabök egyet a gombra...? Nagyon így lehet ez a dolog... Nesztek, ez vagyok én....

    - Nekem egyébként tetszett ez az úgynevezett "eredeti" változat, főleg, hogy a végén még káposztás pirog is jut mindenkinek. Ez már majdnem olyan mint a kommunizmus...

    - Szeretem a káposztás pirogot. Régebben a komolyabb művek végén amikor a népéhez hű főhős teljesítette már hősies feladatát, utolsó szavai egyikét még meghallhattuk, illetve meghatottan olvashattuk, amikoris szerényen, el-elcsukló hangon felvételét kérte a pártba. Ez amolyan slusszpoénként hangzott el leginkább, és illett nagyon komolyan venni. Gondolom továbbították is a megfelelő csatornákon az illetékes döntéshozó elvtársakhoz, és a kérés meghallgatásra talált. Gonosz, polgári származású padszomszédom egyszer ugyan megjegyezte, hogy a kérés tulajdonképpen nem is a pártvezetőségnek szólt, hanem a nyugdíjbizottságnak, de akkor ezt, mivel én klerikális származásu voltam, egyáltalán nem értettem. Mirólunk a Jóisten gondoskodott, nem a nyugdíjbizottság. Éppen úgy mint az ég madarairól és a mezők liliomairól.

    - Nem akarom én bántani a Timúr és csapatát, meg a többieket sem, csak időnként a körülöttük sertepertélő nagy igyekezet megfeküdte a gyomromat. Volt valamikor egy olvasópályázat "Kell a jó könyv" elnevezéssel, és sok sok ilyen "Jó" könyvet megismerhettünk. Szenvedélyes propagálói is voltak az ilyesféle mozgolódásoknak. Mert például volt nekünk egy Ipper Pál elvtársunk is, aki nagyhatású megmondóember volt, a maga korában, a 168 óra, és még mi minden remekbeszabott ideológiai marhaság szülőatyja.

    - Leült például kamerák kiséretében egy tornateremnyi kisgyerek közé és elmagyarázta nekik, hogy milyen jó lenne ha fegyverek helyett iskolákat építenének. A gyerekeknek tetszett is az ötlet meg nem is. Még több iskolát...? Nekik éppen elég volt ami van. Sőt...Ipper azonban nem volt olyan, hogy ezt csak úgy szó nélkül hagyja. Régi ávós beidegződés indult meg benne, kivette a pipát a szájából - ettől volt egyébként annyira intellektuállis, a pipától - és kórusban ismételtette a gyerekell, hogy " fegyver-helyett-isko-lát...! A gyerekeknek persze mostmár tetszett a játék, naná, melyik gyerek nem szeret ordibálni....? Akármit is...

     - Mi annak idején sokkal szerényebben, de sokkal eltökéltebben, és mindenféle televiziós mesterkedés nélkül  itéltük el az amerikai imperialistákat. És felszólítottuk őket a háború befejezésére. Minden örsgyűlésen. A Trúmann elnököt, és még a Dulles külügyminisztert is. Azt a rohadt gazembert...

    - Na ezt próbálná ma utánunk csinálni valaki...! És a Timur és csapatát olvastuk, mert kellett a "jó" könyv, de azért egy kis Verne Gyulát is, meg a Rab ember fiait is, hogy le ne ragadjunk már a Kincskereső kisködmönnél, meg a Kököjszi és Bobojszánál. Már Gárdonyit ne is említsük, az már igazán csúcsa volt mindenféle rebelliónak. Hol volt szegény Gárdonyi a világhírű Gajdarhoz képest...? Zója, meg a Timur és legendás csapata, az igen... Meg természetesen a Távolban egy fehér vitorla, és a Távol Moszkvától.... Az is kellett. És persze elvárták tőlünk, hogy  ugyan olyan kéretlen jótevők, megszállottan buzgó igazságkeresőkké váljunk, mint ránktukmált példaképeink. Hát idővel megtörtént...És persze nagy baj lett belőle.

    - Timur és csapata afféle szállóigévé, illetve közmondásos jópofasággá vált, még akkor is, ha legtöbben sohasem olvasták. Kivehettem volna a könyvtárból, egyszer kisérletet is tettem rá, de elő kellett volna jegyeznem. A könyvtáros tanitónéni azt mondta, hogy ha annyira szeretek olvasni, hogy még a Timur és csapatát is szeretném elolvasni, ajánl nekem egy igazi jó könyvet, egy nobel díjasat és rámtukmálta Martin Alexander Nexőt. A címére már nem emlékszem, de az író neve a rémülettől belémragadt. Talán azért is mert az Egri csillagoknál is sokkal vastagabb volt. És dán.

   "Jaj, már megint a Timúr és csapata",- ". Na tessék, erre meg jön Timúr és csapata". "Meneküljünk, itt van a Timúr és csapata" - és még sok hasonló meglepett felkiáltásra emlékszem. És természetesen illett jó képet vágni ilyen alkalmakkor, sőt illett hálát is mutatni és végtelen szeretetet. Érezték e Timúrék mennyire színjáték és mennyire nyögvenyelős a hála? Szerintem sose érezték. Elfogadták, bezsebelték az elismerést, aztán tovább áltak.

    - Na jó, ne legyünk mérhetetlenül igazságtalanok, mert volt nekünk is valami hasonló csapatunk, akiről még dalocska is szólt, hogy aszongya: "és akkor jött a Tenkes kapitánya -  jól odacsap, hol sanyargatni lát". Mer' így volt valljuk csak be...! Na de mennyire más volt ez a jóízű hazai, még akkor is, ha a Tenkes nem is valami nagy hegy, alig nagyobb mint a kapitánya, és ott legfeljebb csak a vakondok maradhatnak észrevétlen, de mit számit az, a legenda a fontos. Csak az számít, hogy önzetlenül segítünk a bajba jutottakon, az elesetteken. De nem úgy mint a keleti macska a szeráj udvarán, aki látván, hogy a teve egy óriási gőzölgő rakattal beterítette a kis keleti verebet, segít rajta és kihúzza a szarból. Na nem, adjunk legalább a látszatra. Azt meg már megemlíteni se nagyon merem, főleg ilyen izgalmakkal teli kormányváltásos időkben hogy kiket is tisztelhetünk a frissen érkezett urakban, Timúrt és csapatát, vagy a Tenkes kapitányát?

    - Azt hiszem éppen ideje belekezdenem tulajdonképpeni mondanivalómba, éppen eleget locsogtam a segitőkészségről szegény Timúr és csapata ürügyén.

    - Jött ugyanis a diszpós, hogy ráérek e másnap, lehetőleg egész nap...? Ha pénzről van szó - mondtam, természetesen ráérek, egyébként nagyon el vagyok foglalva. Pompás, mondta ő és még azt is hozzátette, hogy ebben az esetben az érettségi sötét öltönyömben jelenjek meg, mert az elkerülhetetlenül fontos. Biztosítottam róla, hogy sötét öltöny lesz, de nem érettségi alkalmából, hanem konfirmandusi minőségemben kaptam, ami jóval korábban volt. Igaz, hogy régen nem volt már rajtam és legutóbb amikor egy temetés alkalmából muszáj volt magamra öltenem sötét öltönyömet, kissé már szűknek s főleg divatjamúltnak bizonyult. Nem lesz probléma - tettem hozzá, legfeljebb majd hátul állok a temetésen, ha nem tudom rendesen begombolni a kabátot. A diszpós a papírjait vizsgálgatta, kissé összeráncolt homlokkal...Nem temetés lesz...motyogta - valami Bors, ha jól látom. Szóval reggel hatkor a filmgyár előtt.

    - Nem esett jól a korai felkelés, de időben ott voltam, s vagy tizedmagammal, középkorú gyászolók társaságában mihamarabb egy ott várakozó buszra száltam. Természetesen pillanatokon belül elaludtam. Nem érdekelt az uticél, a korai erős napsütés is bágyasztott, s mire megérkeztünk a csepeli szabadkikötőbe, már patakokban folyt rólam a víz. Először még valami deponált ruharaktárfélébe, legalábbis árnyékba menekültünk, de ez nem tartott sokáig mert jöttek a hivatásos kergetők, a gyógyíthatatlan asszisztensek, akik valamilyen mappával a hónuk alatt születtek és soha nem hagyják békén a szegény megfáradt embert. Ezek a filmgyárban szívják magukba az éltető nedűt, ott nőnek fel ott házasodnak, onnan mennek nyugdíjba, s végül ott szórják szét hamvaikat a poros udvaron.

    - Gyerünk kifelé, kifelé, senkinek nem kell semmi, minden rendben van, ruházat megfelelő, sapka kalap, nem kell, jó az idősebbeknek legfeljebb kalap, de mostmár tényleg kifelé mindenki de azonnal. Hogy honnan került elő ennyi idegesítő aszisztens csak a jóisten meg a felvétel, vagy gyártásvezető tudhatja. Az embernek néha az az érzése, hogy azért olyan időigényes és költséges dolog egy filmfelvétel, mert rengetegen igazgatják.

    - Hosszú poros és forró kikötő partján vonultunk, távolabb egy rozoga hajó látszott kikötve, fennhangon imádkoztunk, hogy az lehessen a helyszín, és imáink meghallgatásra találtak. Az volt. Ekkor még sem kamera, se más nem volt még a helyszinen - reggelizni mentek az urak de ezuttal csak magukban tehették, mert semmiféle nőnemű lény nem mutatkozott e sivár tájékon. Baromi unalmas lehet így, a női nem kívánatos jelenléte nélkül a messzi távolban művészileg reggelizni, ezt beláthatjauk. 

    - Mi, csendben gyászloó robotosok elfoglaltuk hűvösen szellős szálláshelyünket a legkülönbözőbb romos kabinokban, és vártunk.  Szellőst mondtam, mert a hajó eléggé kibelezett állapotában állt a kikötőben, és hűvöset is mondtam mert a vasszerkezet még őrizte az éjszakai lehülés kellemes maradványait. Ilyenkor olvasnivalót vesz elő az ember, mert az a reggeli sokszor délig is eltart ( ugye, ugye MPP kedves...?), vagy ha tud alszik egy keveset, de legtöbbször csak morzsolja kevés pénzért a perceket. Aztán telik múlik az idő, semmi különös nem történik, ücsörgünk a kibelezett hajóban, mely egyre forróbbá, elviselhettlenné válik. Végre az egyik asszisztens elárulja, hogy a déli napfényre várunk, amikor majd a legjobban csillog a víztükör és jó messzire ellátni. Nabaz...- ezért kellett hajnalban feketébe öltözni?

    - Jó rendben, nem nyújtom tovább, egyszer minden reggelinek vége szakad és megjön a szűkebb stáb is, mert most már rendesen csillog a víztükör, és messzire ellátni, és az is kiderül, hogy szó sincsen semmiféle temetésről. Megjegyzem ezt már korábban is gyanítottuk mind a tizen, tizenketten, azt viszont nem, hogy beszervezett gonosz titkosügynökök vagyunk, akik a hajóban rejtőzködnek. Rohadt hortyfasiszta titkosügynökök akik most éppen tőrbecsalják a főszereplő elvtársat.

      - A főszereplő elvtárs biciklin érkezik a parton, lassan óvatosan. A hajóhídon áll az összekötő elvtárs, vele kéne felvennie a kapcsolatot. Látszólag minden nyugodt, sehol senki, forrón süt a déli nap, most már messzire ellátni, főszreplő elvtárs pedig nem látja, hogy a hajóhíd takarásában az összekötő elvtárs lábánál két gonosz hortyfasiszta pribék tartja fenyegetően revolverét. Főszereplő elvtárs már már leállítaná kerékpárját, amikor önfeláldozó elvtársa - menekülj Máté - kiáltással, a kormányállásból  vízbe veti magát.

    - Na ekkor nyomulunk fel a hajótestből és írtózatos lövöldözés kezdődik az úszva menekülő után. Soha nem gondoltam volna, hogy ekkora zajra képes egy tucatnyi vaktöltény, lövünk mint az állat, a hátunk mögül pedig asszisztensek, világosítók, kellékesek teszik ugyanezt ugyanannyi csúzlival. Csöpi úszik hatalmas karcsapásokkal, forr a víz körülötte, s csak akkor marad abba az égzengés amikor már az öböl kijárata felé tart, ami jó néhány száz méter,s onnan már a Duna szabad vize is megcsillan előtte.

    - Jó, Jó, még még, hagyd - engedd ki egészen a nyílt vízre...jó lesz...- instruál a rendező...És ekkor valami szörnyűség történik. Úristenatyám....Mi ez...? - kiált fel szegény rendező...Már már a nyílt vízen a menekülő, amikor egy gyorsnaszád fordul eléje. Szabad szemmel is jól látni amint Csöpi menekülőre veszi, próbál kitérni a mentőőv elől, de semmi esélye. A rendező mostmár némileg magához térve néz szét meglepett környezetén, és ujra felteszi rémülten a kérdést...Mi volt ez...?

    - Alighanem Timúr és csapata, mondja valaki vigyorogva. És lőn. Gyorsan közeledik a naszád, szovjet elvtársak hozzák a hatalmas termetű kimentett elvtársat - a rendező kényszeredetten mosolyog. Van vodkánk...? - kérdezi gyorsan az egyik asszisztenst, mire az rögvest kocsiba vágja magát. Drásztvujtye továrisi, drásztvujtye, Csöpi szabadkozik, ő nem tehet róla, nem baj lapogatja a rendező, kibirod mégegyszer, gondolom. Hát persze, hogy kibírja, dupla gázsiért mindent kibír az ember, a szovjet elvtársak pedig harsogva nevetnek és tetszik nekik a dolog nagyon, pláne, hogy a rendező jól beszéli a nyelvüket. Hallották a lövöldözést és látták a menekülőt, hát tették a dolgukat, mert ez a drúzsba. És ez baráti kötelesség. Mert mindig annak van igaza aki lő. A menekülő meg a a gonosz. Nemde...? Hatalmas nevetés...Na zdarovje...!

    - Szerencsére a nap is ugyan úgy csillog az öböl vizén, mindenki a helyére áll. Bicikli közeledik, csapó - kezdhetjük előről az egészet. A zsebkendőmből hasítottam egy csikot azt dugom a fülembe, mert őrjítő a közelben csattogó vaktöltények iszonyú lármája. Néhány csúzlival lövöldöző is jócskán mellé céloz, érzem a hátamon. Csöpi ugrik, s ezúttal háborítatlanul, hosszú egyenletes csapásokkl úszik ki a lassan hömpölygő Dunára, mert a szovjet elvtársak takarásban maradnak a rozoga hajó mellett. Szóval ilyen egy filmfelvétel...- mondja a nagyfőnök. Na igyunk erre is egyet elvtársak...!