/ Vasárnapi melléklet helyett /
Talán jobban járok ha a vizen tanulok meg járni, bár sem a hely sem az idő nem volt alkalmas efféle kisérletre. Örkény egypercesében a nagy, ünnepelt író legalábbis a balatonon próbálkozik amikor beviteti magát az üdülő gondnokával a víz közepe felé és megkérdi: mondja János bácsi idelátnak e még a partról..? - s amikor igenlő a válasz továbbviteti magát. Csak a harmadik kérdés után állnak meg, mert János bácsi szerint már nem láthatják őket a partról semmi esetre. Na jó, akkor húzza be az evezőket János bácsi - mondja a nagy író - megpróbálok egy kicsit a vizen járni...
Kézen járni szerintem sokkal egyszerűbb, ezt tapasztalatból mondom. Bárki megtanulhatja csak legyen rendben van a vérnyomása. Tersánszky Józsi Jenő is tudott kézen állni, még járni is egy kicsit. Valamikor az ötvenes évek elején, a legnagyobb éberség idején amikor "erős vár voltunk" az imperialisták elleni harcban, összetalálkozott az akkor már Moszkvára átkeresztelt Kalefon Kolozsvári Grandpierre Emillel, a legpolgáribb polgári írók egyik rettegő, megsemmisítendő képviselőjével aki rémülten feszengett a nagyhangú, feltünően gesztikuláló író társaságában. Tersánszky vidáman, ordibálva fejtegette a tér közepén, hogy már nem tart soká, jönnek az amerikaiak, és ezeknek hamarosan végük van meglátod...Nem említette népünk bölcs vezérét, sem annak mindenttudó pártját, még barátainkat sem, de aki ilyesmit hallott rögtön megértette a lényeget. Végük van és kész. Bemondta az Amerika hangja...
Idővel azonban észrevette Kolozsvári szemében a hideg rémületet, s a megrőkönyödést, és hirtelen témát váltott. Átváltott politikáról ginasztikára, mintha az kevésbé lett volna feltünő...
...Ezt meg tudod csinálni...? - rikkantotta, s egy hatalmas lendülettel máris kézen állt a forgalmas tér közepén. Nohiszen...Komoly, megbecsült, idősödő írók társaságában nem éppen szokványos az ilyesmi - kulcscsomók, zsebkendők, papírdarabkák és mindenféle aprópénz szóródott szanaszét a zsebeiből - inge kabátja a nyakába csusszant, hosszú lábai a magasban kalimpáltak, tett néhány bizonytalan lépést, s végül a Gomba presszó kitóduló közönségének tapsa közepette visszahuppant.. S mindezt a Moszkvára átkeresztelt téren Grandpierre ámulatára, akinek szolíd polgári világképében az ilyesmi kifejezett szörnyűségnek számíthatott. És akkor a kétcsövű furulyáról még említés sem esett.
Nem ezért szerettem meg Tersánszkyt, nem a különcégei miatt, de valahogy hozzátartoztak írásaihoz ezek, s az ehhez hasonló mutatványok is. Az ember álljon kézen bárhol és nyugodtan, ha kedve van, kinek mi köze hozzá...! Meg az az őszinte kezdet, az is tetszett nagyon, hogy mire is akart jutni írásaival - egy kis pénzt, meg némi világhírt említett szerényen - mi máson is járhat az esze egy kőművesek mellett trógeroló vidéki írópalántának az egyetlen nadrágjában?
A világhír másoknak jutott, olyanoknak akik a nagy egyetemlegességet célozták meg, s képesek voltak egy frappáns kezdő mondat után annak értelméről negyven oldalon keresztül egyfolytában és zavartalanul értekezni. A "leütés uraim, a leütés", a kezdet, ami mindent meghatároz - de negyven oldalon...? Ez sem akármi...Bizonyos körökben többre tartják mint a kézenállást - ők tudják miért....
"Mélyéges mély a múltnak kútja..." - írja Thomas Mann, és aztán mereng és mereng, és újra mereng, hosszan ráérősen. De sokszor hallottam már a "József és testvéreinek" e kezdő gondolatát a leg lehetetlenebb marhaságokhoz odabiggyesztve csak azért, hogy...
Na miért is? Kinek, s minek, mifélének akart látszani aki eképpen kezdett egy magánepizódot saját nyomorult kis életéből? Igaz, hogy múltja neki is van, de hol van ez a múlt, József és Putifárné, meg a szines kabát, az exodus, a vörös tenger kettéválasztása, majd a Kánaánhoz való diadalmas megérkezés felemelő, boldog pillanatainak fennséges ábrázolásától.. Óriási, lebilincselő történet, boldog befejezés, a sok sok feldolgozás itt mindig véget is ér, de a bibliában a történet tovább folytatódik.
Beteljesedett az ígéret, csak éppen az nem volt publikus, hogy a Kánaán földje bizony foglalt. Vajon Mózes is tudta ezt...? És elvezeti-e népét az ígéret följére akkor is, ha tudja élet-halál küzdelem következik a maroknyi pásztornép életében a megmaradásért? Hogy már az első lépések veszélyesek a nagyobbak, erősebbek, a területüket, jószágaikat féltő hatalmasabbak között? Ezt csak úgy mellékesen kérdezem, mint szemlélődő valaki, aki csak nehezen rágta át magát ama bőséges negyven oldalakon.
Hogy jövök én ahhoz, hogy Thomas Mann kezdő sorait profán módon kisajátítva idézzem, nem is tudom...? Csupán eszembe jutott, ennyi a magyarázat - mert negyven évi bolyongás után mi is elérkeztünk valahova - és most döbbenten láthatjuk, hogy a "Kánaán, az ígéret földje" túlzsúfolt, és tulajdonképpen is foglalt. Mindig is az volt, már a kalandozások idején is az volt, eleink vissza is jöttek vérző fejjel némi rablott holmival. Ma már nyithatnánk "cukrászdát Bécsben", ha lenne hozzá pénzünk,s ha a Bécsiek ebben segitségünkre lennének, de eszük ágában sincs és pénzünk sincs elegendő. Egyenlőre legfeljebb kiszolgálunk, rosszabb esetben a padlót mossuk valamely bécsi cukrászdában.
Többnyire pedig csak álldogálunk a lehetőségek küszöbén tehetetlenül, mert elfogyott minden erőnk a korábbi vágyakozásban és reménykedésben, és mintha nem is akarnánk tovább gyürkőzni. Egyesek kimondordottan visszavágynak a sivatag homokjába, ahol időnként manna hull az égből, s mondják erős bizakodással, hogy nekünk az is elég. Sok mindenki sugallja mindezt, nem is véletlenül, ezen is lehet pénzt keresni, s aki hajlamos ilyesmire meg is teszi.
"...ne mondjuk inkább feneketlennek?" - valahogy így hangzik a kezdő mondat második fele, de ezt a részt már kevésbé szeretem. A feneketlen múltat állandóan felkavarják egyesek a maguk kénye szerint, és halászgatnak az iszapos büdös lében. A magam kútját persze egyáltalán nem mondhatom feneketlennek, én lepillanthatok ha akarom akár a legaljára. Sok kacat van benne, még jól látom őket, ha kedvem van kiválasztok egyet. Most például okom van megtenni, mert van ott valami szembeötlő és nagyon nyomja a bögyömet.
- Bizonyos ideje látogatója vagyok egy cserszömörce illatú csendes rendelőnek, ahol erős lámpával szoktak belevilágítani az ember rejtett titkaiba, ahol kedves szavakkal nyugtatják, hogy engedje el magát, ahol ...na jó szabad a gazda. Szerencsére nem a Magyar Agyar Bt. - ről van szó, ott egy középkorú férfi gyakorolja e nemes hivatást. Olyasvalakinek tűnik aki egyszer mondja kimérten amit akar, s aztán cselekszik meg sem várva van e a páciensnek valami hozzáfűzni valója a művelethez.
Közte és MIköztünk' egy belvárosi szőke vadászbombázó rendel - láttam fehérben, aztán később civilben arasznyi tűsarkain tovalibbeni és nagyon megörültem, hogy nem az ő körzetéhez tartozom. Iszonyatosan megalázottnak éreztem volna magam a jelenlétében, mert daliás termetem és szépségem immár kevésbé érvényesülhet mint korábban, s manapság inkább verbálisan próbálok hasonló helyzetekben érvényesülni, de egy ilyen helyen ettől is tökéletesen megfosztottnak érzi magát az ember. Vagy azért mert teletömködik a száját tamponokkal és egyebekkel, vagy mert - s ez még rosszabb - hasznos és fölöttébb javallott injekciózást követően teljes deformálódás következik be az ábrázatán, hogy csak bámulni legyen képes ostobán, mint valami sorsába süppedt együgyű vágóállat.
Minálunk' csend békesség és nyugalom van, és jelentős lelki erősbödésben volt részem már az első alkalommal, amikor a törékeny, már nem túl fiatal doktornő, diagnózisa után a véleményemet kérdezte...Hogy mit szólok hozzá...? Mintha konzíliumot tartanánk jelen állapotom felett. Hát nekem is lehet véleményem jelen állapotom felett...? Micsoda idők...! Megtapasztaltam, hogy igenis lehet. Ettől függetlenül persze úgyis azt fogja cselekedni amit jónak lát, én pedig egyetértek és megértően beleegyezem. És ettől a döntésemtől rögvest jobban is érzem magam már csak azért is, mert időt nyertem, és látszólag a közös döntésünk is felment bizonyos következmények elviselése alól, mert nem úgy rohan le, mint egy szakmai dúvad, hogy ez van meg az van, és ez lesz meg az lesz, vágom fúrom tépem és kész - na lássunk hozzá de azonnal - nem...! Az emberi lélek oly törékeny és kiszolgáltatott eme sem nem ülő, sem nem fekvő amúgy is kiszolgáltatott és bizonytalan állapotában. Ó egek, kegyelem...
Mit szólna hozzá, ha...? Az a véleményem, hogy...Szerintem most...és így tovább. Lehet, hogy nem a szakma gyöngye, ezt nem tudhatom, de hogy a bizalmam tökéletes és megkérdőjelezhetetlen iránta, az kétségtelen. Még akkor sem rohan le tüstént, midőn a vörösloknis asszisztens tálcán elhelyezi keze ügyében a szükséges szerszámokat. Akár meg is ismerkedhetnék velük egyenként, külön mindegyikkel melyek részt vesznek majd az eljövendő percekben sorsom alakításában. Illetve dehogyis a sorsom, csak jelenlegi állapotom alakulásában. Már felhúzta a gumikesztyűt, akár hozzá is kezdhetnénk, de nem sietünk, átérezzük a pillanat méltóságát. Én mindenképpen - tökéletesen megnyugodva dőlök hátra, szemeimet behúnyom, és várom hogy finoman megérintsen. Nem ajánlotta senki. Véletlenül tartozom hozzá. Szép az élet, még ilyen is előfordul benne.
Ha pedig letekintek amaz említett mélységbe, régenvolt emlékfoszlányaim közé, nővéremet látom és Padányi doktor urat, akitől kevésbé tartottam mint a rettenetes iskolafogászattól és nővérem ajánlatára inkább őt választottam. Egy nyári délután, már iskolaszünet idején rendesn kifúrta két fogamat, de nem tömte be mert nem volt mivel, ( komor idők), s hosszas töprengés és számolgatás után másnap délutánra rendelt vissza hasonló időpontban. Másnap délután azonban hasonló időpontban, de nem egészen váratlanul letartóztattak a kifúrt, tömésre várakozó fogaimmal egyetemben, ennek okából pedig Padányi doktor urat évekig nem láthattam.
A gyüjtőfogházban azon kívül, hogy elveszíthetem őket, egyéb veszedelem nem leselkedett rájuk, sem az épekre, sem a kifúrtakra, de a Fő utcán, abban a verestéglásban, amit hol Fő utcának, hol Gyorskocsi utcának neveznek, na ott már az éhség meg valamiféle kellemesebb körülmény utáni vágyakozás megfosztott a józan megfontolástól és engedtem "sportőrnagy" csábító ajánlatának.
Kábé egyhónapi aszalódás után ( Régi bejegyzés: Szurdi úr rumbája, szól ezen időszakról ) mely egy forró padlatú, zárt ablakú cellában történt a Kisfogházban, az új helyre a Fő utcára érkezvén, a hivatalos mérlegelés alkalmával kereken 50 kilót nyomtam szovjet katonai szerelésben derékszíj nélkül. Eléggé nyúlánk voltam az ötven kilóhoz, az orvosalezredes nem is értette, hogyan, s miként...? Pedig valószínüleg mindenem megvolt, csak félig kiszáradtam. Hárman kaptunk fél kanna vizet ivásra, mosakodásra, padlómosásra. Meg is kérdezte honnan jöttem, de így sem értette, s ráírt valamit a lapomra, aztán behívta a görög smasszert és elmagyarázta, hogy fiatalkorú vagyok, és ötven kiló teljes szerelésben, és ezért dupla kaját rendel számomra mindenből. Reggeli. ebéd, vacsora, mondta lassan tagoltan a bólogató készséges görögnek aztán elbocsátott. Olyasmi érzéssel távoztam az orvosi szobából, hogy kisérőmet a sűrü bólogatások ellenére egyáltalán nem érdekli az orvosi utasítás. Nem is csalódtam benne.
Nem tudom mi volt a kisérőpapiromra írva, mindenesetre megemlítettem Főőrnagynak a szobaparancsnoknak, akit muszáj volt eképpen magamban megkülönböztetnem, minthogy akkoriban éppen öt darab őrnagy tartózkodott a harminchármas cellában. Meg kellett említenem, mert nyoma sem volt a duplázásnak, se reggel se délben sem este, s a fene evett meg a folyamatos éhségtől. Szerencsém volt, úgy emlékszem talán három négynaponként járt mifelénk úgy esti időben az említett orvosalezredes egy házimunkás kiséretében, aki nyakában lógó tálcáján hordozta a különböző orvosságokat. Rendelés történt ajtón át, gyors hatásos, de leginkább csak ismertebb gyógyszerek kérincsélése, aztán vagy sikerült vagy nem. Bróm viszont korlátlan mennyiségben rendelkezésre állt, illetve azt nem is kellett megindokolni, csak nyújtani előre a kanalat és kész, jött az a bróm jótékonyan, szinte magától. Kellett az is nagyon, Főleg Bőrgyalu nyakalta rendesen aki már megtárgyalta korábban az öreg hadbíró őrnaggyal, hogy ha vannak a kötélnek fokozatai akkor ő drótkötélre számíthat.
Elintéződött a duplázás, de nem tartott sokáig, mert a házimunkások csak annyit jegyeztek meg az adagolásból, hogy nekem egy kicsivel több jár mindenből, ha éppen van, vagy eszükbe jut. Sportőrnagy, aki a helyettesi minőségében Főőrnagy felső szomszédja volt, s edzőpartnere korábban az egyik híres magyar bírkózónak, már hosszabb ideje benn tartózkodott, igencsak legyengyült állapotában felajánlotta reggeli lekváradagját az én levesadagomért cserébe, s én gondolkodás nélkül elfogadtam az ajánlatot. Nem hallgattam a józanabb hangokra, a kisfogházi diéta után mennyeinek tűnt a kétkanálnyi olvasztott hitlerszalonna. Hamar rájöttem azonban, hogy rossz cserét követtem el, de sportőrnaggyal nem akartam vitába keveredni, csak azt említettem meg, hogy a valamivel több lekvárommal semmit sem érek, mert másból is ugyan annyival részesedm mint ők. Ezzel ugyan elértem, hogy az őrnagy éberen figyelte az adagomat és sokszor figyelmeztette a házimunkásokat, hogy nekem több jár, tegyenek még hozzá egy keveset. Persze, hogy éber volt, útálta a lekvárt, a levest pedig nagyon is szerette, a reggeli kenyer részét aprította bele, s úgy kanalazta mint valami dús főzeléket.
Nem használt kifúrt fogaimnak a lekvár, ez várható volt. Kínzó fogfájás gyötört éjjel nappal, és persze mindenkinek volt valami javallata miképpen lehet megszabadulni a gyötrelemtől. A lekvárra rá se bírtam már nézni, de a levesemet sem kaptam vissza. Főőrnagy szerint korábban kellett volna meggondolnom a dolgot, a helyettesének szüksége van kalóriára, mert lassan végleg elfogy, de azt is megemlítette, hogy a felette lakó szerint a kézenjárás is hatásos lehet erős fogfájás esetében. Nem hittem a dologban de megpróbáltam. Ostoba és tapasztalatlan papgyerekként gyakorta hülyítettek a tiszt urak, idővel azonban kikupálódtam, nem hittem el mindent legelső szóra. Mindenesetre kipróbáltam a kézenjárást, és talán az erőlködéstől, a szokatlan testmozgástól, a rengeteg vértől ami a fejembe zubogott, nem tudom mitől, de hol még jobban fájt, hol meg látványosan csökkent, néha pedig már alig alig éreztem.
Megfigyeltem, hogy technikám tökéletesedésével kedvező arányban csökkent a fájdalom intenzitása. Éspedig egyre jobban. Leggyakrabban a hajnali órákban volt szükségem egy kis meditációs sétára, s csak arra kellett vigyáznom, hogy az ajtó alatt világitó fényes csíkban, mely a folyosó kinti eseményeit tükrözte, ha mamuszos csizma jelenik meg azonnal abbahagyjam. Ilyenkor leskelődés van a cirkliben s gondolom igencsak meglepődött volna bármely smasszer ha két csupasz lábfejet lát lassan elhaladni fejmagasságban. Gondosan vigyáztam, hogy ez be ne következzen. Az ajtó alatti kirohadt küszöb vízzel való feltöltése amúgy is az én feladatom volt a nap minden szakában, ha kellett még éjszaka is. A tiszt urak, mint vérbeli katonák komoly gondot fordítottak a "felderítés" szakszerű és hatásos megelőzésére.
Állitólag volt abban az orvosi szobában feleszerelés legalábbis foghúzás céljára, és a tálcás alezredes értett is hozzá, de ezt csak szóbeszédnek tartottam, nem hittem benne. Abban reménykedtem hátha valami csoda folytán idő előtt kikerülök, és rendes civil fogászhoz mehetek, talán vissza a Hadapród utcába Padányi doktorhoz legalább.
Nyár vége felé teljesen megszűnt a fogfájásom, de senkinek nem beszéltem róla és a kézenjárással sem hagytam fel, ugyan úgy sétálgattam és egyre jobban mint a nagy kínok idején. Szórakoztatott, és sajnáltattam magam egy kicsit, de élveztem is, hogy időnként foglalkoznak velem. Jól esett. Idővel már egyáltalán nem gondoltam Padányi doktor úrra, pláne hogy az itéletem is megszületett. A környezetemben egyre szaporodtak a brómért sorban állók, a súlyos évek várományosai nehezen bírták éberen a terhelést.
A Kisfogház és a Fő utca után végül is Sátoraljaujhely következett, ahol a nagy hatosban rögtön az ajtó mellett jobbra öt hatalmas kibli sorakozott állandó pocsolyában, s az elviselhetetlen bűz miatt "egészségügyi" okból éjjel nappal nyitva kellett tartani az ablakot. Kopaszként ez alatt volt az ágyam. Az ablak egy belső udvarra nézett, s ha szél is fújt könnyedén bekavarta a havat.
Nyári ingben jöttem végig a városon gyönyörű hóesésben pirossapkás diákok kiséretében. Kipirult arcú diáklányok csiviteltek a hátam megett, s riadtan figyelneztették a két mogorva smasszert, ha néha elhagytam a szandálom maradékát. Nem estek jól a nyitott ablak alatti éjszakák, égtem a láztól de megnyugtattak, hogy majd jön pénteken a felcser és akkor...
Hogy mi lesz akkor, azt senki sem közölte csak vigyorogtak sejtelmesen. Kaphatsz valamit az biztos. Zöldet, vagy fehéret. Lehet választani. És eljött a péntek este és eljött vele a felcser éppen úgy mint odafenn a Fő utcán, tálcás kisérőjével, csak ez a pofa nem alezredes volt hanem őrmeseter és a tálcán valóban két kupac valami volt: egy kupac fehér, meg egy kupac zöld. Elmondtam mi bajom van, ehhez ragaszkodott mert szakemberi minőségében volt jelen és a fehérre mutatott. Nekem azonban nem tetszettek a kissé mocskosnak tűnő fehér pirulák a fatálcán. Amikor zöldet kértem csak vállat vont, az is ugyan az - mondta megvetően.
Még vagy két alkalommal megjelent fehér meg a zöld kupacaival, aztán teljesen eltünt életünkből a felcser. Ha a fogfájásnál segített, miért ne segítene magas láz idején a kézenjárás...? - ezen töprengtem de szégyeltem belevágni, meg aztán hely sem volt elég a művelethez. Végül is megpróbáltam, mintha csak úgy véletlenül jutna az eszembe és majdnem bevált. Csak majdnem - mondom, mert nem volt elég erőm hozzá.
Aztán eljött a nyár és "Mán kííível vagy/Baghíra " főtörzs kiséretében egy délután megjelent újra a felcser. Ki akar fogat húúzatni bőgött be a hatalmas indus a zárkába...? Senki nem jelentekezett, erre a maga vékony jelentéktelen hangján a felcser is megismételte a kérdést. Engem hirtelen csábítani kezdett a lehetőség. Semmiféle orvosi ellátás nincsen ebben a kócerájban, hátha sikerül kiruccanni valahova a falakon kívülre. A foghúzást már egyáltalán nem tartottam félelmetes dolognak, fél évet eltöltöttem ezek között a falak között, s itt olyasmi dolgok történtek nap mint nap, melyek mellett egy foghúzás nevetséges semmiségnek látszott. Végül is ketten jelentkeztünk, s már mentünk is kifele a folyosóra a többi várakozó közé. Hatan reménykedtünk a kalandban, de hamar kiderült, hogy a lépcsőn nem lefelé, a lehetséges kijárat irányába, de bizony felfelé kell haladnunk,s a mormogásból rögtön rájöttem, hogy mind a hatan ugyan abban reménykedtünk, de tévedtünk is alaposan. Fönn a másodikon a folyosó végében a cipészműhely szomszédságában volt egy kopár orvosi szoba Egy asztal egy szék egy üres üveges szekrény és a sarokban múltszázadi valami lepellel letakarva melyből egy pedálos fogfúrógép látszott csupán.
A felcser őrmester először is sorba állított mindannyiunkat szabályosan, aztán jobb zsebéből elővett egy zsebkendőbe csavart valamit, kibontotta és szétterítette az íróasztalon. Eddig meg voltunk - nagyon figyeltünk mi következik. Jobb felső zsebéből elővett egy ampullácskát, felfelé tartva finoman megpöcögtette, aztán megreszelgette, és pukk. Szép nagy fecskendője is volt az immár kiterített zsebkendőn, felszívta az ampullácska tartalmát, és gondosan légtelenítette, talán kicsit túlságosan gondosan mert elég sokat kispriccelt belőle. Sajnáltam is egy kicsit a sorban legelől állót, hogy a gyakorlatlansága miatt kevesebb jut neki az injekcióból. Én harmadikként vártam a soromra és reménykedtem. Nagyparaszt volt az első, megkapta az adagját, hátra kellett mennie a sor végére,s ezalatt a felcser fertőtlenítette a szerszámot, azaz zsebkendőjét a fecskendőt fölfelé tartva végighúzta a tűn, letörölve ezáltal a felesleges nyálat, s jöhetett a következő. Nekem, s az utánam kövtkezőknek már csak a szúrás jutott, igaz gondos nyáltörléssel, végig húzva a tűn a kockás zsebkendőt, mert mint kiderült csupán egyetlen ampullácskája volt, s azt már elhasználta. Csupán néhány pillanatig tartott mindez, s újra nagyparaszt állhatott a sor elejeén. Ekkor húzta elő a széket a mi emberünk, de valahogy sehogy sem akart kézre állni a művelethez. Hozzanak egy stokit - szólt a hátrébb állókhoz, s azok kerítettek is valahonnan, de még az is túl magasnak bizonyult. Végül mégis sikerült megoldani a helyzetet, mert a talpáról megfordított stokinak alsó keresztléceire ülve pontosan azt a magasságot sikerült megtalálni mely a felcsernek a legjobban megfelelt. Az is kiderült, hogy aki valamely felső fogát akarja kihúzatni, le kell hogy mondjon róla, mert az őrmester csak az alsó állkapcsok fogai felől volt kiképezve. Legalábbis azok jobban kézre állottak a felfordított stoki esetében.
Szerencsém volt, én egy alsó érdekében jelentkeztem, melyet Padányi doktor úr fúrt ki valamikor, hogy rendbehozza. Itt ért véget szegénynek rövid pályafutása. Érdekes módon soha többet nem láttuk a felcsert, sem a tálcájával sem szerény fogászati felszerelésével. Orvos pedig egyáltalán nem létezett e tájon. "Mán kíível vagy/Baghíra" főtörzs egy félholtra is képes volt odabődülni - maaaj meggyógyúúl - és mindig neki lett igaza. Arra is rájöttem, hogy sokkal gyorsabb és minden faksznit nélkülöz a dolog ha csak úgy egyszerűen, mondjuk szólózás alkalmával verik ki az ember fogát. Ez esetben azonban a döntés sajnos más kezében van és nem biztos, hogy a megfelelőt képes kiverni. Valami ilyesmire mondja a Kis hercegbéli róka, hogy semmi sem tökéletes. De ott tyúkokról és vadászokról van szó az is igaz.
Utolsó kommentek