Na gyere kicsim - ügyes vagy, hogy éppen időben hazaértél, éppen most fejezte be az emeregyaszavakereje bácsi a híreket, most egy kicsi, reklám aztán...tudod az az irodalmi izé lesz amit együtt szokunk hallgatni - engem elenged a kohóból a főolvasztár bácsi, mert nagyon megértő amióta bemondják, hogy következő műsorunkat tizenkét éven aluliak szülői felügyelet mellett hallgathatják, hát azóta van ez, tudod...Csak meg kell szervezni...Nem , nem gyujtok rá, az a tegnapi keverék még mindig kavarog a gyomromban, többet ne hozzál ilyen szart, adok én pénzt neked, csak jó áru legyen - nem lopom én a pénzem...Na figyelj...szép zene, mi...? Szeretem ezt a mély hangú bácsit, ettől van a szavaknak az az izé, az a zereje...

.....Jó néhány hónapja nem láttam Ante Pavelicset: és amikor beléptem dolgozószobájába, észrevettem, hogy bútorait másként rendezte el. Mikor legutóbb nála jártam, íróasztala a szoba mélyén, az ablaktól legtávolabb eső sarokban állt: most ott volt közvetlenül az ajtó mellett, úgy, hogy az ajtó, s az íróasztal közt éppen hogy elfért valaki. Mikor beléptem, kis híján belevertem a térdemet az íróasztalba. - Saját találmányom - mondta Pavelic, miközben mosolyogva megszorította a kezemet - , ha ugyanis valaki bűnös szándékkal lép be hozzám, s tüstént az íróasztalba botlik, és hirtelen ott lát maga előtt, kiesik a nyugalmából és elárulja magát. - Épp az ellenkezője volt ez Hitler és Mussolini módszerének, ők ugyanis egy hatalmas csarnok üres terével választják el magukat látogatóiktól. Figyeltem míg beszélt. A jelek szerint nagyott változott. Fáradtnak látszott, megviseltnek, gondterheltnek, szeme véreres az álmatlanságtól. De a hangja a régi volt: mély, zengő, végtelenül lágy. Az egyszerű, jóságos, nemes lelkű ember hangja. Hatalmas füle meghökkentő módon elvékonyodott. Átlátszóvá vált: az ablak felé fordított jobb fülén áttetszett a háztetők rózsaszínje, a fák zöldje, az ég kéksége. A bal füle, mely mögött szobájának fala húzódott, árnyékban volt, s úgy tünt mintha valami fehér, lágy és törtékeny anyagból, viaszból volna. Elnéztem Ante Pavelicet, széles szőrös kezét, alacsony, durván faragott erőszakos homlokát, képtelen lapátfüleit. És valami könyörületfélét éreztem ez iránt az egyszerű jóságos, nemes lelkű ember iránt, aki maga volt az emberiesség. Az elmúlt néhány hónap alatt a politikai helyzet nagyon megromlott. Partizánfelkelések lángoltak fel egész Horvátországban, Zimonytól Zágrábig. Mély, őszinte fájdalom barázdálta a poglavnik sápadt, szinte földszínű arcát. Mennyit szenvedhet ez a nemes szív, gondoltam magamban.

   Beszélgetésünk közben belépett P' őrnagy, és bejelentette Raffaele Casertanót, az olasz követet. "Bocsássa be - szólt Ante Pavelic, az olasz követ nálam ne előszobázzon". Casertano bejött, és hosszan, egyszerű szavakkal, szívélyesen cseréltük ki véleményüket a helyzetből adódó problémákról. Előző éjszaka a partizánok egészen Zágráb külvárosáig merészkedtek, de a hűséges usztasák egykettőre megtanították kesztyübe dudálni azt a szedett vedett bandát. "A horvát nép - mondta Pavelic - azt akarja, hogy jóságosan és igazságosan kormányozzák. És én azért vagyok a helyemen, hogy ezt a jóságot és igazságot biztosítsam"

   Beszélgetés közben szemembe ötlött egy fűzfából font kosár az íróasztalon, a poglavnik baljánál. A fedel félig fel volt támasztva, látni lehetett, hogy valami tengeri állattal, azt gondoltam, alighanem osztrigával van tele, de kagyló nélküli osztrigával, olyannal amilyet néha a Fortun and Mason kirakataiban látni Londonban, a Piccadillyn. Casertano rám hunyorított: "Jólesne egy tányér jó osztrigaleves, ugye....,"

    - Dalmáciai osztriga ? - fordultam a poglavnikhoz. Erre felemelte a kosár fedelét, felém mutatta a nyálkás, kocsonyás osztriga masszát, majd jóságos, fáradt mosoly kiséretében így szólt: - Hűséges usztasáim ajándéka : húsz kiló emberszem.