Augusztus vége felé, egy késő délután szélesvállú robosztus férfilak jelent meg a zárkaajtóban. A folyosó végi üvegfalon szemet kápráztató vad fénnyel söpört végig a lenyugvó nap sugárkötege - ilyentájt csak hosszas pislogás után láthatott tisztán a zárka félhomályához szokott szem. Főőrnagy vezényelt - bambán álltunk a vakitó fényben - az alak sem mozdult, talán ő se látta hová kell lépnie, végül a csepeli villanyos, aki nem átallotta kikapcsolni a közvilágitást amikor a hatalom emberei békés tüntetőkre támadtak, s a sötétben persze másképpen alakultak a dolgok - magas fejhangon, a szabályzattal mit sem törődve ujjongva felkiáltott:....Kapitány...!
Középmagas igazi hollandus lépett a zárkába lassú, imbolygó tengerészjárással, széttárt karokkal, mint aki végre hazatért. Szó sem volt persze ilyesmiről....Hatásos, lenyűgöző belépő volt - bármely szinházban tapssal jutalmazott entreé...Az ajtó becsukódott mögötte, karjait még mindig széttárva, mintegy a kérdések özönét megelőzendő - forró grogtól és vad szelektől rekedtes hangján, fejét kissé oldalt hajtva, férfiasan vörhenyes arcán enyhe szomorúsággal a következőket mondta...:...Uraim...a sárga csikó...!
A feltörő morajlásból kimaradtam, mert a sárga csikóról most hallottam először. Különös állat, ma már tudom, visszahozza az embert egykori lakhelyére, s újabb eljárást, újabb itéletet jelent. Mindig többlettel jár, mégpedig jelentős többlettel beépitett téglák, wamzerek áldozatos munkájának köszönhetően. Valamely értékelhető apróság elkottyantása, vagy a feszültségtől való megszabadulás, esetleg nagyképüség, irígység - sok minden közrejátszhat, még ostoba rágalom is, de legtöbbször elég, ha kienged' az ember, s titkokat mond el egy jóbarátnak. Hornblóer kapitánynak nemigen volt lehetősége egyikre sem, nem nagyon beszélt senkivel, de nem volt egyedül a maga ügyében, s egyiküknek nyilván eljárt a szája. A négy év, melynek letöltéséhez Baracskán kezdett hozzá, most várhatóan megemelkedik. Szénaillatot hozott magával, napokig éreztem. Erős kellemes nyárvégi illatot.
A regénymesélés - olvasni való híján - megszokott időtöltése volt a zárkabélieknek. A történet előadásán túl legtöbbször a mesélő személyiségéről is szólt. Mit és hogyan mond el - mit hanyagol, és minek tulajdonít nagyobb jelentőséget.? Főőrnagy, mint azt már említettem mestere volt a szónak, élvezettel hallgattam, csak nem kellett volna túlértékelnie eme képességét, s inkább hagyta volna kedves magyarjait Lebédiában kóborolni. Őfelsége kapitánya hosszú történetét nem volt részem neghallgatni, de ismertem a történetet, s a belépő szénaillatú visszatérőben nem volt nehéz felfedezni a hús-vér kapitányt - a nehézléptű igazi tengerészt. Ez esetben nyugodtan eltekinthetünk a szénaillattól, mely semmiképp sem a zord tengeri világ sajátja. Nekem jobban tetszett mint az magyarok bejövetele bármely szereplője. Főleg mert nem mókázott Úz Bence tónusában, inkább valami fanyarul lezser katonai szleng vette körül. Azt hittem akit a sárga csikó utolér és visszahoz, összetört emberré válik mindenestül, és ez valószinüleg igy is történik az esetek többségében, de a kapitányt más fából faragták...
....nem húz minket a sunyibunyevác a faszára...- dúdolgatta elégedetten, és én egészen bizonyos voltam benne, hogy így is lesz, annyira meggyőző volt tökéletes magabiztossága, csak a bunyevácról kellett volna valamivel több ismerettel rendelkeznem. Gyötörhetett ismét parókián nevelkedett világi tudatlanságom. Komoly változást jelentett a Kapitány váratlan megjelenése, Főőrnagy tekintélye például érezhetően csökkent. Egyáltalán nem bántam, s úgy tapasztaltam, mások is hasonlóképpen voltak ezzel.
Dr.W.M. nyugalmazott hadbíró őrnagyot nem ismerte, de roppant megörült a találkozásnak. Jóval fiatalabb volt a bírónál, de mindketten szolgáltak már a háború előtti nyugalmasabb időkben. A bíró, az ostrom után már csak néhány évet, a koaliciós idők végezetéig, mert az új kommunista kormányzatnak nemkivánatos volt a személye. Semmi baj nem lett volna, ha nem keveri állandóan a kommunistákat, meg a nyilasokat. Előfordult, hogy a kisnyilast, aki bűzlött a félelemtől, ujdonsült derék rendőr, korábbi nyilastársa vezette fel a tárgyalásra, s Dr. W.M. legszivesebben mindkettőt vasra verette volna. Nem tehette, de fecsegett róla a maga köreiben, mert képtelen volt szó nélkül lenyelni az efféle baromságot, s hamarosan meg is lett az eredménye. Egyáltalán nem bánta, hogy mellőzték, de a nyugdíját is hasonlóképpen mellőzték, és hosszú évekig szénport őrzött különféle állami Tüzéptelepeken. Korosabb intellektusok személyre szabott foglalkozásának számított az ilyen tavékenység, s ez mindenkinek hasznára vált. Talán még valamilyen formában a szénpornak is. Hornblóer kapitány jobban járt. A rangját megtarthatta - százados volt mint azelőtt - de szükség volt rendkívül speciális képzettségére, s visszakerülvén még itt is találtak számára időnként elfoglaltságot. Hamarosan háromtagúvá bővült kis társaságuk, mert alig egy héttel a Kapitány visszakerülése után újabb nevezetesség került a 33-as ba. Személyesen senki nem ismerte, de az ostrom előtti ujságok bűnügyi rovatainak gyakori szereplője volt. Híres mackós volt a maga idejében. Dr.W.M. nyugalmazott hadbíró őrnagy rendkivüli érdeklődéssel fogadta, mert bár különböző ügyeinek semmiféle katonai vonatkozása nem volt, híre eljutott egyéb területekre is. Bőrgyalu - az egykori mackós egykori jóbarátja, a közös ismerős, akiben akkorát csalódott, és aki miatt három év kótert kellett Vácon lenyomnia, meghalt már évekkel ezelőtt. Ujság volt ez a mackós számára, és napokig tartó közös téma, mert az emlitett jóbarátnak hosszú rejtelmes, s főleg elhíresült csalássorozata volt katonai terepen.
Dr.W.M. hadbíró őrnagy és a Kapitány mindent értett a mackós elbeszéléseiből, nekem azonban furcsa és idegen volt a szokatlan nyelvezet. Minálunk odahaza, a református parókián szerintem senki sem tudta mit jelent például kótert menni, ahogyan magam sem, bevallhatom. A falnak menni azt igen - nem is volt szokásban, mert ott nagyot koppan az ember. Itt meg kapkodom a fejem, néha semmit sem értek, pedig magyarul beszélnek, csak máshogyan, s irígylem az egykori hadbírót meg a Kapitányt, mert igen jól szórakoznak. Sok mindent megkérdeznék, de nem merem. Nem ajánlatos - még ilyen ügekben sem. Egyáltalán - semmiféle ügyben nem illik kérdezősködni. Hiába jártam Főőrnagy iskolájába ott nem tanitotta senki mit jelent pótert menni - mert ilyen is van, s mennyire más mint az előző. Megint kicsinek és tudatlannak éreztem magam és sokáig azt sem tudtam mi az a bémallér...Ohm törvényét na azt bezzeg bemagoltam,, mert muszáj volt megtanulnom, csak tudnám miért.?..Mintha bármilyen hasznom is lehetne belőle a továbbiakban.
Bőrgyalu másik jóbarátja Micike, aki roppant ügyes besurranó tolvaj volt.....Na ez is például. ...Így kezdni egy elbeszélést. Ezt sem értettem - egyáltalán nem, bár némileg vigasztalt, hogy én is mesélhettem volna Micikének az égő csipkebokorról. Mindegy..Vártam türelemmel, már tudtam azt is, hogy lakva ragad a nyelv az emberre - idővel minden a helyére kerül.....Micike szerette a csokoládét és imádta a nőket. Legnagyobb trükkje, és ezt egy nyelves pusziért bármely csinos nőnek bemutatta - a szája szegletében tanyázó csikket szájába forgatta, s a füst az orrán meg a fülén jött kifelé...Bőrgyalu Márianosztrán szedte fel Micikét a Rendőrrel együtt, akinél nagyobb gazembert a föld nem hordott még a hátán. Szép társaság lehettek így négyesben az egykori kolostorban. Sokat írtak róluk a különféle lapok - Bőrgyalu állitólag még a Szinházi Életbe is bekerült valami szórakoztató kalamajka kapcsán. Én jó darabig abban a hitben éltem, hogy pompás hely lehet az a Márianosztre, ahol Micike, Bőrgyalu és a rendőr közös zárkában tölthették napjaikat.
A kapitány furcsállotta, hogy a vén ragyásképű mackósnak, aki korábbi tevékenységét mindig elegáns világos öltönyben végezte, s aki szerinte igen eredeti figura, semmi jól csengő ragadványneve nincsen, s idővel őt magát nevezte Bőrgyalunak. A felvett név pedig teljes mértékben elfogadottá vált. Ékezése másnpján Bőrgyalu a hosszűkás kecskelábú asztal végére ültetett mondván - most pedig szokásos reggeli tornáját fogja elvégezni az én segitségemmel. Hatvan éves elmúlt, de erőkézenállást csinált az asztal tulsó végét markolászva...Később mindenféle trükköt, fakíroknak valót, a görög smasszerek szórakoztatására. Még segitettek is neki. Tűt kért, hogy összevarrja a száját meg a combjait. Kapott görbe zsákvarrótűt - jó rozsdásat. A szeme se rebbent, összevarrta azzal....Főőrnagy is elégedett volt, mert az ő segitsége nélkül semmire se ment volna..........
Őszelején azonban beborult az ég. Addig csupán néhány statáriálisan elkapott fegyverrejtegető vendégeskedett néhány napra, de az utolsó eset mintha másképp is lökést adott volna az események komolyra fordulásának. Kis csolnakunk, mely eleddig oldalvizeken csordogált megérkezett a dübörgő zuhataghoz. Eldördült a startpisztoly, mégpedig mindenféle értelemben, mert a tárgyalásvezető bíró kezében dördült el. Szépen akkurátusan átlőtte a saját tenyerét - néhány pillanatig még bámulta a lukat, aztán kirohant. Tulajdonképpen szerencséje volt, mert akár az ügyészt is lelőhette volna, vagy bárki mást a tárgyalóteremben. A kirendelt ügyvédet például, az amúgy is az ügyész kistestvére....A vádlottak is elcsodálkoztak, mert ez nekik, hiába próbálkoztak, egyáltalán nem sikerült. A népes társaság legidősebb tagja éppen minálunk vendégeskedett. Ő már betöltötte a tizennyolcat. A többiek, akikkel közösen halászták Szentendrénél a pisztolyt mind fiatalabbak. Lőszer is volt a pisztolyban , valószinüleg nem hozzávaló, s igy az egész fegyver a szakértő szerint tulajdonképpen használhatatlan.
Lehet, hogy használhatatlan, de mégiscsak pisztoly - gondolta a bíró - mégpedig forgópisztoly, és játszadozott vele, és vígan csattogtatta mint veszélyes bűnjelet. Mivel azonban a kapanyélnek is lehetnek különös rejtett tulajdonságai, hát ez a pisztoly is elsült, mégpedig éppen a bíró kezében. Öt évet kaptak fejenként, mert ennyi a minimum statáriális ügyekben.
Mintha nyári szabadságról tértek volna vissza ügyeink intézői, e durranást követően pedig lázas munkálkodásba kezdtek. Legelőször is elmeállapotunkat illetően vizsgálódtak, mert az bizony fontos és politikaiak esetében szinte elkerülheteten. Engem is megvizsgált egy orvosnak mondott vigyorgó civil - mintha a politikaiak egyúttal elmeháborodottak is lennének. A hirtelen elkomorulásban iskolám is megszűnt, és a Vereckénél toporgó magyarok sem jutottak be a Kárpát medencébe. Elmaradt a honfoglalás. Főőrnagy nem volt kiváncsi többé kedvencei hányttatásaira, a sajátja immár jobban érdekelte, mert szinte naponta kisérték különböző kihallgatásokra. Képes volt órákig sétálni a mosdó előtti szabad területen, mintha a zárka eme darabkája saját területe volna. Vad találgatások keződtek bírák irányultságát, bosszuálló és egyéb hajlamait illetően, s ha valaki enyhébb itélettel tért meg, sokan már eősen remnykedtek, hogy személyének köszönhetően majd enyhébb itéletet kapnak, sőt egyesek esténként elvonulva még imádkoztak is, hogy a sors kegyeltjeivé válhassanak. Minden ilyefajta próbálkozás azonban látványosan csődöt mondott, az itéletek meglepő változatosságot mutattak, sokszor megdöbbentőnek, de legalábbis érthetetlennek tűnt az évek magas száma. Teljessé vált a zűrzavar. Nekem már ez is sok volt, de elképzelni sem tudtam, hogy még fokozódik, azt pedig semmiképpen, hogy hová, és milyen irányba ?
Az idő is hidegebbre fordult - valahol úgy döntöttek, hogy csökkenteni kell az adagokat, kisebb legyen a kenyér és vékonyabb a szombati szalonna, mert a mozgásszegény életmódnak megfelelően csökkentett kalória is elegendő. Az őrség teljesen leszokot a sétáról, nekik nem hiányzott, meg amúgy is folyton esik az eső. Maradjon mindenki a seggén nyugodtan. Dr W.M. nyugalmazott hadbíró őrnagy reumatikus fájdalmaktól szenvedett, s délutánjait az ajtó melléhelyzett stokin töltötte Bőrgyalu társaságában. Ez utóbbi is lassan több időt töltött odaát ügyészi kihallgatáson mint a zárkában. Egyre reménytelenebb helyzetét mi sem bizonyította jobban, minthohy teljesen felhagyott a reggeli tornászkodással.Mintha már nem volna semmi értelme. Kanállal a kezében ült a bíró mellett, félálomban, szunyókálva várt napi brómadagjára. Ritkán beszélgettek...Már minden fontos dolgot megbeszéltek. A tálcás doktort várták az ajtó közelében. Bőrgyalu egy ízben felébredvén kábulatából különös kérdéssel fodult a meglepett bíróhoz.
..vannak e a kötélnek fokozatai, drága bíró úr - magának tudnia kell..? - ezt kérdezte. Mire gondol tulajdonképpen - csodálkozott a bíró...Hát olyasmire, hogy selyemkötél, kenderkötél meg egyebek, mert ha van ilyen lehetséges szortiment én biztos, hogy drótkötelet kapok...Én úgy éljek az már bizonyos... A bíró megpróbálta tréfára venni a dolgot - ugyan már ne túlozzon, mondta, elég lesz magának egyszerű kender is. Köszönöm bíró úr - maga igazán jó ember, mosolyodott el Bőrgyalu - kár, hogy későn ismertem meg. Tudja...nagyon kényes vagyok a nyakamra, nyakkendőt sem hordtam soha a büdős életbe. Világos öltöny, kihajtott fehér ing, mint a jasszok álltalában, ez állt jól nekem..De a drótkötél...?
Főőrnagy elkomorulása jelentős hatással volt az összes bennlakóra, Mintha nagybeteg lenne a szomszéd szobában, csendesebbé, komolyabbá vált a légkör - semmi hangos szó, még az esti éneklés is teljesen abba maradt. Az őrnagy hosszűléptű magányos sétái a mosdó előtt mindennaposakká váltak. Ebéd után gyors csajkamosás, mert már indulásra készen várakozik. Nem sziveli, ha bárki útjában áll - igyekezni kell.
Aznap is, mint mindig, utolsónak került rám a sor, de nem bírta kivárni míg befejezem, s megindult a hátam mögött. Sétája közben egyfolytában figyelte minden mozdulatomat, mintha mondani akarna valamit. Öblögettem nyugodtan, s közben, hátamon éreztem komor tekintetét. Útjával párhuzamosan állt a hosszú kecskelábú asztal, hosszanti oldalain egy egy paddal. A felém eső közelebbin Dr.W.M. hadbíró őrnagy és a Kapitány csendesen beszélgettek. A túloldalon a csepeli villanyos olvasgatta frissen kapott vádiratát. Időnként csupán megszokásból a küszöb felé pillantott, szokott helyéről éppen odalátott s a víztükörben megjelenő mozgást figyelte. Az ágyközökben kisebb csoportok szétszórva, csak Bőrgyalu és a bíró tartózkodtak az ajtó közelében patikaszereikre várva. Főőrnagy kemény léptekkel haladt mögöttem, s le nem vette rólam zavaros tekintetét. Már éppen keresztezni akartam útjában, hogy a kapitány mellé telepedjek, amikor hirtelen megállt, hosszan szemrehányóan végigmért, a keze finoman reszketett - láttam - s mielőtt újra megindult, mintegy mellékesen, csak úgy, de feltünő lekezelő hangsúllyal odavetette:
....kár, hogy belepofáztatok az egészbe öcsi...jobban ment volna, ha nem avatkoztok bele...És talán sikerül is..
Tovább haladt, de fordulás után amint felém közeledett újra megállt - bólogatott, mintha csak megerősiteni akarná az iménti kijelentést, s még hozzátette:
....így viszont szar lett az egész...s most itt ülhetünk ebben a nyálas rohasztó sötétségben valamennyien.........
....A szemrehányó váratlan kijelentés ostorcsapásként süvített a lassú délután csendes nyugalmába. Döbbent fagyos csend követte, s talán a szívverése is megállt némelyeknek egy röpke pillanatra. Az ember ilyenkor tanácstalanul körbenéz, én is ezt tettem - mi volt ez...? Mások is hallották...? Ugyan azt halloták amit én...? A halk beszélgetések hirtelen elnémultak. Meglepő - durva kinyilatkoztatás robbant a délutáni nyugalomba, mely minden más mondanivalót megakasztott, eltörölt, megsemmisített, mintha minden ami fontos és lényeges volt, vagy annak tűnt legalábbis, szemvillanás alatt megsemmisült volna. Egyformán üres, majdhogynem félénk tanácstalanság majd minden arcon - szemek merednek rám kérdőn minden irányból - az arcom lángol - a mosdóba kapaszkodom, lábaim remegnek, szólni válaszolni képtelenség...Mi az Istennyila történt...? Emberek..
Értettem a szemrehányás indulattól fűtött szavait, de csak a szavakat....Nem tudom mit akar jelenteni...Kinek szól tulajdonképpen..? Kiabálnék a rám meredőknek...mit néztek.? Rátok is éppen úgy vonatkozik, ha igaz..Az összes itt lévő szerencsétlenre mind... És mindenkire - elevenekre és holtakra, a menekültekre, akik otthon, vagy idegenben lapulnak azokra is. Azt hittem kiabálok,azért néznek rám tágult szemekkel, pedig egy hang se jött ki a torkomon...Teljesen megzavarodtam - Főőrnagy soha nem kezelt gyerekként, de felnőttként sem. Tudomása volt rólam kellő távolságból, s ezt a komoly távolságot mindezidáig visszafogottan megtartotta. Munkált benne végig az ellenszenv, éreztem, de most valaminek történnie kellett, hogy felszínre kerüljön...." kár volt belepofáznotok az egészbe öcsi...- így ezekkel a szavakkal vágta hozzám minden keserűségét, hogy érezzem a bűnt amit elkövettem...Amit oly sokan elkövettünk.
A tékozló fiú példázata itt nem érvényes...Itt minden fordítva történik. Az Atya nem öleli keblére az elveszettnek hitt bárányt - de előhívja háza hűséges népét, minden szolgálójával egyetemben, s a tekergőket, a család és a nemzetség áruló tévelygőit keményen bünteti. Ha szükséges mezei vadak prédájává veti és nem érez szánalmat....Üzenet érkezett - figyeljetek. Figyelmezzen és gondolkodjon el mindenki aki élni, netán érvényesülni akar, akinek még vannak céljai családdal, bármivel, amivel számolni érdemes....Vége a türelemnek..Térjetek észhez és végre szedjétek össze magatokat..Azt hittétek fehérek és feketék, világosak és sötétek között választhattok...Azt hittétek, amit ostobán rajongó hittel választottatok, amiben hittetek mert végre valamiben hinni akartatok - igaz...Ébredjetek - semmi sem igaz, a fű zöldje - az ég kékje sem az....A szinek becsapnak különben is...Csak egY szín van ami felejthetetlen és örökköé igaz...Válasszatok...!
Folyt. ( 8 )
Utolsó kommentek